LFG.HU

jokulator
novellaCimkek

Azt hisszük elfeledtük őket, pedig mélyen eltemetve ott élnek bennünk. Ha néha megjelennek álmainkban, másnap más szemmel ébredünk, másképp tekintünk asszonyunkra és emlékeink porát régi érzés kavarja fel…

Az első úgy hisz, mint a Szűz
Urában. Hitéről véli megsegíti,
nem tudván, hogy az éteri Tűz
őt is ugyanúgy elemészti.

Macska

Maroknyi csapatunkban néhány nő lézengett csak. Nem Nerien volt az abszolút legszebb, de valamely ismeretlen mérce szerint mégiscsak körülötte forgott a férfiak köre. Vérmérséklet és tapasztalat szerint ki így ki úgy közelített hozzá. A Pók, Acim, és Belos – aki egyszer részegsége mélypontján szerelmet vallott neki – régi ismerősei voltak, kötetlenül beszélgettek vele. Sychard, érett huszonöt a bámész kamaszok között, magabiztos férfimód. Mi újak az ismerkedés archetípusainak két sarkított formájában: Vato és az Aszisz, csipkelődve, jómagam tisztes távolban, kevés szóval érintve, de folyamatos figyelemmel kísérve. Mesterünk, Tyrus, pedig a maga letisztult lélekismerő elméjével fürkészve-kíváncsian, mind részletesebb képet alkotva róla, ahogy mindannyiunkról, egyénenként és csoportként egyaránt.
Mindegyikünk tudta persze, hogy Gudrennel, Ifin egyik rivális társulatának amorosojával kisebb-nagyobb szakítópróbákat megjárva ugyan, de években mérve ragaszkodnak egymáshoz. Ez azonban csak fokozta a játék izgalmát és kimondva-kimondatlan vetélytársakká lettünk – hittem én. A lenszőke haj, a tengerzöld szemek, a butácska, de szavaidon-csüggök tekintet megbabonázott, bár hónapok teltek el az első találkozásunk után, hogy megfogalmazzam a gyomromban bujkáló érzést.

Kezdd, utána folytasd, de
hagyd másra, ne fejezd be.
ízleld meg, de ne edd,
kortyolgasd, de ne idd,
tapasztald, de ne hidd.

Hogy miért engem választott ma sem tudom. A hallgatagság álrejtelme? A fukar szavak mögé képzelt bölcsesség? …

Fél éve koptattam közöttük a rododa-színpadok deszkáit, amikor a banda meghívást kapott az egyik báró vidéki rezidenciájára. Tyrus moralitásainak híre túlnőtt Ifin falain; Sychardot búskomorát, Belos hódító hősszerelmesét és Nerien naiváját vidéken is látni szerették volna. Lord Emrefin vára alig négynapi szekérdülöngélésre volt. Mivel Belos és a Pók örömmel vállalták a hajtók szerepét, az utazás nappalait a bakon olvasva töltöttem. Az éjszakákat az útmenti fogadók örömére rögtönzött előadásokkal múlattuk, vacsoráért és hajlékért cserébe. Végre megcsillanthattam muzsikás tudományomat – a városi nép jobban fizet a szóért – és legnagyobb meglepetésemre a szájtáti falusiak mellett szívem titkos úrnője is rajtam csüggött. A második este újráját már a banda is kikövetelte, Nerien mellém húzódott, s a közelsége új varázst lehelt a húrokba.
Talán az aznap est… ? Talán az akheroni szomorú dallamok… a szószátyárban testet öltött bárd… Így utólag azt mondom, Gudren hiánya, s az eleddig pajkos macskából átvedlett ragadozó vadászösztöne.

Szavak hevernek lenn a porban,
felveszem őket szépen sorban.
Elhintem gondosan várva hátha
kikel valami. Mindig előre
Barátom sohase hátra!
Jól esne most egy pohár lőre
poharát összetörnöm és megölnöm
kristályszín csillamát.

A tulaj alaposan traktált minket, a fogadó évek óta nem számolt ekkora forgalmat. Számolatlan korsó bort és sört hoztatott asztalunkhoz; amit vesztett rajtunk, bőségesen visszanyerte a duhaj vigalom hangjára benéző és ottragadó utazókon. A melléképület, majd a hátsó csűr hamarjában átalakított vendégházzá lényegült, a banda pedig személyesen a gazda szépszobáit kapta szállásul. Így eshetett, hogy a két helyiség nagyobbikában, szoros szomszédságú nyoszolyáinkon egymás mellé keveredtünk. Jócskán dolgozott bennünk az ital, és a húrokon kelt dallamok származásától gyorsan eljutottunk Gudren legújabb csalfaságáig, s vigaszt nyújtani vágyó szerelmes kábán zuhant a mézízű hajzuhatag és a zöld szempár örvénylő mélységeibe…
Ifin tarka egyvelege sokmindent elrejt, de a kellő pillanatban, nem törődve, hogy az igazság örömtüzet vagy keserű lángot gyújt, felfedi a titkait. Kezdetben az emésztő érzelem hasznomra vált, szárnyaltam a színpadon, és nem vettem észre társaim szánakozó tekintetét. A szerelem azonban szükségképpen magában hordozza a féltékenység legapróbb szikráit is. A lángok minden nélküle töltött perc után felcsaptak, és lelohadtak minden csalódás után, ha nem volt ott, ha nem úgy csókolt, ha nem… Hónap múlva magam láthattam Gudrennel összefonódni gyűlöletes csókban a Barbakan kerengőjén, s a tűz, az a szivárványszín reményláng elveszette tápját, a megkeseredett lélek önhamvába holt…
…ekkor kezdtem verseket írni.

A maszkok már nem simultak oly tökéletesen az arcomra, kiváltképp mikor Neriennel kellett dialógok hosszú soraiban mímelni az érzelmeket. A bensőmet feszítő igaziak felmorzsolták minden erőmet, előadásról előadásra vallottam kudarcot. A nézők száma megcsappant, s éreztem ennek fő oka én vagyok. Tyrus félrevont, és szelíden, de a maga léleklátó módján beszélt a Nerien-félékről, Freya érintéséről, a szerelem különböző hőfokairól, a feledés gyógyírjáról.
Másnap reggel átléptem az Erionba vezető kapun …

…Vagy a kecsesen ringó szép szirének
ajkukon csalogató málnaének.
A hajózót csábítva hűs szigetre
szétmarcangolják. Csintalan nevetve
várják az óvatlan utazót. A
Hold egyszer telt, azóta
nem láttalak…

A második átment a Próbán,
szerelme végtelen haragba csap
a felszínen, de néha italtól kábán
a Valóságot akkor látja csak.

Gyógyír

Csapszékről csapszékre vezetett az út. Részeg önpusztításom tetőfokán arra vetemedtem, hogy felvételért kopogtattam Haygar Brishhez. Az a fickó beszélt le, aki később a Fekete Hadurak rémálma lett, a Fekete Dalnok…
Esztelenség volt az a néhány hét, de kellett. A fél utazónegyedben ismertek már a szagomról, pengémről és jókedvemről. Csak idő kérdése volt, hogy a kötekedő ifjú szemét hirtelen lefogja a halál. Szerencsémre a legutolsó csetepatéban nem csak én gondoltam úgy, hogy a Sólyomszárnyhoz címzett fogadóban semmi keresni valója annak a három toroni ficsúrnak, kiknek egyike pugossát a derekamban hagyta.

Dió vagyok. Egy kevés titok
bélként bújik bennem. Ha feltöröd
burkomat, és a férget megölöd,
gyümölcsöt tár eléd a tok.

Friss illatú szobában ébredtem, hasamon alapos szorítókötés. Szárított gyógynövények, folyadékos üvegcsék az ágyam melletti polcon, a nyitott ablak alatti kis asztalkán minden holmim, egy kopott iszák, a ruháim, a kardom és a tőröm. Nem érdekelt a fájdalom, felöltöztem és kinéztem. A ház belső udvarán egyetlen vén fa állt, mellette kerekes kút. Egy nő épp vizet húzott belőle, féloldalt állt, felnézett és mosolyogva intett.
Leorinának hívták. Neki köszönhetem az életemet.
És persze a többieknek, ha otthagynak, biztosan elvéreztem volna. Erion felcserei gyorsaságát és szakértelmét aranyban mérik, és nemegyszer láttam már, hogy a tavernák tulajai nemigen vesztegetik pénzüket külhoniakra…
Toronból szöktek mind, bajba került, obsori sorsra ítélt rabok voltak Shulur kazamatáiból, nem csoda, ha mögém álltak akkor a ficsúrok ellenében. Cserébe a szíves vendéglátásért ott tettek keresztbe Észak rothadó országának, ahol tudtak.

Enon fegyvermester volt Gianagból, épp átutazóban volt Shulurban. Valami utcai lázongás vétlen részese lett, amelynek véres letörése végére egy navor kasztú épp mellette adta át lelkét Tharrnak. Enon ösztönösen rántott tőrt a zavargás elején, kivont pengéjén a navor odafreccsent vére piroslott. A csőcselék javarésze elpárolgott, ők már ismerték a dürgést, a foglyul ejtettek felett gyorsan pálcát törtek, börtön vagy halál. Grothur toroni születésű volt, apja pietor kasztúként vált eszközévé a Családok intrikáinak, sárba taszítható báb, kinek teljes vérvonala kiveszhet anélkül, hogy vállát rándítaná a világ. Grothur másodszülöttként nem végezte a bitón, de három évig élvezhette a földmély marasztaló hidegét és kénszagát. Leorina ilanori javasasszony volt, hivatása sodorta bajba. Shulur báróinak egyike fanatikus herbalita, vidéki birtokának belső kertjében számtalan tenyészet él, melyet rég kihaltnak vélnek a kontinensen. Ilyen a gyöngyharmatfű is, igazmondásra készteti azt, ki főzetét issza. Leorina nem kevés pénzét ölte abba, hogy megszerezze, de rajtavesztett: a tucatnyi aranyon vásárolt szedett-vedett banda betörés közben lebukott, elárulta őt.
Beálltam közéjük. Enon eleinte a fejét csóválta, de hasznukra vált a színész sima beszéde, az igric lantja, és az erioni vért kóstolt kard. A megbízások sora igazolta Tyrust, a deréktáji sebbel együtt a lélek is beforrt. Az üres szívbe pedig Nerien emléke helyett Leorina szívarca, fénybarna tekintete költözött.

Szeretlek tündöklőn és bohón
minden érzékem beleremeg.
Eperajkadba beleharapnék
finoman érezném édes leved…

A szerelmest könnyen tévútra vezethetik a közeledésre utaló, vonzalomnak hitt jelek. Ez esett meg velem is; ami az ő természetes kedvességéből fakadt, mindünk ajándéka volt, de én elfogódottságomban felnagyítottam, és csak a magaménak éreztem.
Egyre közelebb sodródtam hozzá, és úgy határoztam, hamarosan vallomásra bírom őt és magam. A tettek zöldellő mezeje amilyen tavaszian frissnek és reménnyel kecsegtetőnek tűnt, úgy égett kopár tisztássá egyetlen szelíd nem nyomán. Leforrázott és kétkedő fejjel ittam magam asztal alá, hogy másnap zúgó fejjel, némán vágjak társaimmal egy temetői kripta feltörésének. Már jóval a felszínt elhagyva kétfelé váltunk, és én szívem vágyakozva gyűlölt úrnőjével haladtam az egyik járatban, mikor beszakadt alatta a föld. Csiklandós káröröm futott végig rajtam, és hallgattam fájdalmas hangját…

Hát hadd átkozzam szent neved!
Szépségedet nem hiába kaptad.
Ha enyém nem vagy, kívánom,
más se legyen boldog veled!

…aztán valahogy kihúztam.
Napokig hálálkodott, míg én tartozásról motyogtam, és elhárítottam minden köszönetet. Visszaszoktam a tavernák sörszagú homályába, és már nem csodálkoztam, amikor egyik reggel arra a látványra ébredtem, hogy Enon ölében üldögél az udvari kút káváján, és csak nevetnek, nevetnek önfeledten, boldogan…
Úgy osontam el, mint a patkányok. A büszkeség a méltóság virága, de nekem nem volt kedvem tartást mutatni azoknak, aki befogadtak, és akikre magam helyett haragudtam botor mód…

A harmadik elégett, és a hamva
egymást ámítók között kereng.
Halott porba fagyott közöny rohanva
illan arra, hol talán egy jobb nap dereng…

Nővér

Néhány hét múlva megfontolás nélkül kaptam a kínálkozó alkalmon; elszegődtem egy tekintélyes karaván kísérőjéül. Hat társzekér, és két tucat lovas, már csak azért a kitűnő hókáért megérte. Ha épségben eljutott volna a szállítmány Rigannba, Predoc és Edorl tőszomszédságába, megkapom…

Vígan a Pillanat Dalán.
Ködjövőm a süppedő Talán.
Múltam a változatlan Nem.
Jelenem az illanó Igen.

Nem sokáig unatkoztam, első este rákérdezett három hálótársam, hogy van-e kedvem kockát vetni. Pénzem is volt hozzá, s bár az ólomnehezékes csontkockáim Erionban odavesztek, keményen elnyertem a hátom shadoni, ezüstjeit. Előkerült egy kis szívmelengető, toroni karcos is, és a pálinka gőzében elunva kissé az egyoldalú szerencsét merész javaslattal álltam elő. A karaván vezetőjének nője igen szemrevaló teremtés volt, s az út hosszúnak ígérkezett, így alkalmi kockatársaim gyorsan ráálltak az alkura: ha tíz napon belül kedvem töltöm Sephyrrel, úgy kétannyit fizetnek, mint amennyit elnyertem tőlük. Ellenkező esetben visszaadom az összes garasukat.
Abragoth, a vezérhajtó, ki a szekereket bírta, meglett hájadék volt, zsíros körszakállal, füstös képében mélyen ülő disznószemekkel és törött orral. Egész nap fel alá rúgtatott és szidta a legutolsót, mert lassabb, mint egy féreg eltaposott ükanyja, vagy elöl káromkodott, amiért az első oly iramot diktál, hogy a hátsók szétrázzák a szekerek tartalmát, a gyapotba göngyölt amforákat, a borsatuk csavarjait, illesztékeit. Sephyrrel, a göndör fekete fürtű, mélytürkiz tekintetű lánnyal nem törődött, és más sem nagyon. Még az a négy sem, aki a harmadik szekeret – a legnagyobbat, Abragoth és Sephyr hajlékát – kísérték. Pedig ők voltak a füstös képű legjobb emberei, s ez óvatosságra intett.

Másnap rajtunk ütöttek. A hegyi haramiák sokan voltak, a szurdok szűk, és én megmentettem a vezérhajtó zsíros életét – a nagy kavarodásban senki sem vette észre, hogy a fegyvertelen Abragothot sarokba szorító rabló nincs a kiterített tetemek közt. A bőven verítékező hájadék, ha tudja, hogy egy fényből szőtt káprázat pengéje fenyegeti, nem rugdossa véresre egy hasonló szúrt sebtől kivérzett hulla fejét, mint amilyennel én kárhoztattam el az általam életre kelt illúziót.
Mi is megfogyatkoztunk, Abragoth megtett első emberének hajléka mellé. Néhány egyszerű bókkal és kedves szóval beszédbe elegyedtem Sephyrrel, és ittam a sivár nappali lovagolás közepette enyhítő társaságát. Kezdtem elfeledni a fogadást…

Nem tudhatod, mit merítek belőled.
Vizet a tikkasztó hőségben, és hőt
a szakadó esőben. Takarót a hideg
éjben, álmomat, békémet és hitet.

Hetednap a füstösképű maga invitált a szekérsátorába kései estebédre. A kiporciózott adagok miatt morgolódók nem hiába orroltak meg a vezérhajtóra a szekeréből szálló ételszag éreztén. Gyümölcstől és göngyölt húsoktól roskadozó tálcák, hideg fehérboros kancsók tömkelege terült el a kis asztalkán. Mögötte dzsad úrimód feküdt díszes párnáin Abragoth, mellette a selyem arankimszbe burkolt Sephyr. Egy kis álompor, és a türkiz szempárt urától hét lábnyira nyitotta tágra a kéj kétszer aznap éjszaka…
Hajnalodott, mire elszabadultam. Önmagamtól eltelve, örömittasan vittem a jázmintól fülledt arankimsz stólát, rajta még egy semmivel össze nem téveszthető illattal bizonyítékként. Az egyik shadoni körberöhögött, hogy ó, nem fizet semmit, hiszen ezt nap mint nap elkövette Asheb, a vezérhajtó előző főembere, s bizonyára Sephyr nem sajnálná természetadta javait mástól sem, csak hogy felszarvazza ezt a… úgy vágtam képen, hogy kiserkedt a vére.

…a színfalak
mögött áthangolja tépett húrjait…

…de törött hangszerén semmi sem segít.
Csak a hideg játszik rajta tompa dalt,
csak a szél sodor belé néhány kósza jajt.

És szemmel tartottam a nőt, de éjszaka nem tehettem semmit, pedig nem csak én kaptam meghívást a fősátorba… és bár fogadás volt, véresen komolyan vettem a dzsad szavait. A negyedik hét közepén öt mámoros tekintet bámult kajánul a fontoskodó hájadék ormótlan alakja után, de addigra én már a sereghajtó kísérőjeként a lehető legmesszebb voltam Sephyrtől, távol a szeszélyes és kiismerhetetlen fajtájától…

A negyediknek még nem volt elég,
ki nem játszik az sohase veszt.
És fakó szeme forró lázban ég,
sorsában bízva újabb körbe kezd.

… és halovány bűntudattól kísérve, de titkon örömmel gondolunk vissza azokra a viharos percekre, órákra, esztendőkre, Freya minden érintésére…

(Scriptorium3)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához