LFG.HU

jokulator
novellaCimkek

Halott kövek közt lépkedek.
Halkat sóhajt a sószagú szél, régenvolt hangok vegyülnek belé; vidám gyermekcsivitelés.
Az utcákon a porrá égett város hamva kereng.
Csupasz csonkára égett fatörzsek korma tapad a kénmarta köveken.
Fiatal cédrusok hűlő helyére révedek, ébenek emlékeire, egy lepusztult tér közepére…
Annak a fának csonkja sincs…

A koldus kenyérért és egy kis vízért könyörög a szentély előtt. Előtte dölyfösen vonul gazdag kereskedő, gőgős delnő, nem hatja őket a beteg ember esetlensége. Leköpik.
Egy kisleány megszánja, odarohan, belékarol, halkan suttogva szállást, tejet és frissen sült lepényt ígér.
Kemény tekintetű katonák szakítják el őket, rugdalják a rongyost. Harsány gúnykacagás éljenez körbe.
A kislány nem adja fel, visszaszalad. Néhány ütleg a testét éri. Elesik.
Durva markok emelik fel és a koldussal együtt egy közeli park vén platánjához kötözik.
Mézárus kast bont kegyetlen mosollyal. Az emberek körbegyűlnek, vádló tekintetek izzanak könyörtelen tűzben.
Az aléltakat mézzel kenik be vékonyan. Hangos dongással szállják meg őket a rovarok.
Legyek, méhek, darazsak… s ők a csípésektől feleszmélnek, sikoltozva menekülnének, de a gúzs szorításában tehetetlenül vergődnek, segítségért kiáltó szájukba apró rovarok furakodnak. Fuldokolnak és véreznek… a tömeg elégedetten morog.
Atyámra nézek. Ő szótlan viszonozza tekintetem, szemében mérhetetlen fájdalom.
A szentélybe lépünk.

Halott kövek közt lépkedek.
Sarum alatt hamu, torkomban sószagú lég, kén íze marja garatom.
Emitt hajdanvolt palota kövei sárgállanak salétromvirágtól bűzösen.
Mellette hatalmas szentély roggyant fala ágál a valaha dicső tér kopár pusztaságában.

Már várnak reánk.
Atyám lassan lépdel előre, s én visszafojtott lélegzettel követem.
Ámbrától nehéz levegő kábít, mósusz vonja felhőbe látásom. Ánizs íze kél számban, aloé parazsa pezsdíti érzékeim. Körbenézek.
A csarnok oszlopai közt hús éhezik húsra, vágy oltja szomját vérrel. Kecske bődül keservesen, hátsójánál izzadt férfit feszít a kéj. Nő vergődik keservesen három férfi alatt, szájában egy negyedik. Ostorcsapásra rándul egy vézna fiú, felette mámorban fürdő alak markolja kezével magát. Hevített vasakon nők lovagolnak vadul, véreznek és égnek, fájdalomban és gyönyörben.
- Végre betértél hozzánk, pásztor – öblös hang ragad ki minket az orgia varázsából. A szentély egyik szolgája, behemót parázsőrző.
- Figyelmezz, Emreh! – atyám halkan szól, szájából parancsoló esd rebben az alak felé – Hagyd el Szodomát még ma, ha élni akarsz.
- Nem tehetem. Köt a fogadalom, a város és a szentély szolgálata.
- Hasztalan eskü, tagadd meg és menekülj innét! – atyám mélyet lélegzik, s a bejárathoz vonja.
- Ne illess, vénség! Eleget káráltál már kárhozatról, bűnhődésről! – Emreh visszahőköl – Azt mondják, megvakítottál ötven embert a házadnál. Hódolj vagy térj meg hajlékodba.
Kifelé indulunk. Atyám tekintetében reményvesztett keserűség.

Halott kövek közt lépkedek.
Érzem a füstté omlott gőgöt. A porba hullt dacot, a tűzviharban elenyészett kárörömöt, kevélységet.
Az értetlen haragot, a megbánás nélküli lázadó tagadást.
Hallom a fájdalomban égő lelkek kárhozott jajgatását.

- Tudjuk, hogy ma este érkeztek hozzád! Hozd ki nekünk, Lót, hadd ismerjük meg őket! – házunk előtt férfiak, fiatalok és öregek sorakoznak, tekintetükben mohó lobot vet a kíváncsiság. Atyám fáradtan mozdul, kilép az ajtón és bezárja maga mögött.
- Nem árthattok nekik, mert a hajlékom árnyékába vonták meg magukat – hangja megremeg. – De itt vannak a lányaim, egyik sem volt még férfival…
- Ne papolj pásztor, és ne játszd a bírót! – a csőcselék közelít. – Add ki őket, és békében hagyunk!
Feszült csend béklyójába vert félelem rántja görcsbe szívem. Zsigerek mélyéről felkúszó mormogás. Férfiak ragadják meg atyám karját… kinyílik az ajtó.
Hűvös szellő kél, halk szavak sóhajtanak a légben, kéz emelkedik lassan, s mutat körbe a dühödt arcokon.
A férfiak iszonyodva kapnak szemükhöz, világtalan tapogatóznak körbe. A tömeg vakon üvöltve keresgél, menekülnek, tapossák egymást a páni félelemben…

Szodoma istentelen népe! Mily önteltség lehet oly ostoba, hogy süket minden intő jelre, szóra!
Mily szentségtelen vagy te, város! Vendéget sértesz jogában, szolgát háborítasz a törvény megtartásában! Tisztátalan tapodsz szentelt köveken, férfival, gyermekkel, állattal hálsz, ahogyan asszonnyal szokás…
Igazságod volt, ó atyám!
S én tisztellek, s szeretlek, hiszem hited.
Hiszem az utolsó szód, mellyel értük könyörögtél… még akkor is, midőn a két küldött kimondta a megmásíthatatlant.

Una totè Sadom’
Una pac’è Sadom’
Vég nélküli halálba dermesztett nyughatatlan szenvedés a pokol tüzén.
S én itt vagyok, hogy emlékezzem, hogy féljem a bűnt… és ne feledjem.

Kapuóriás nyújtja esdeklőn csonka oszlopkarjait az ég felé.
Átlépem a beomlott ív mázsás kőkoloncait.
Előttem a sivatag.
Halott vidék, mégis elevenebb, mint e mennykő sújtotta pokoltornác.
Lábnyomaimban végre nem hamu kereng, nem hallom a lelkek hasztalan jaját.
A hegyek felé visz utam, s a hágó tövében fehérlő sóbálvány láttán sem iszonyodik szívem…
…és nem nézek vissza…

(Scriptorium3)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához