LFG.HU

Raoul Renier
RPGCimkek

Történeti kommentár

Ha meg akarjuk nevezni azt az évszázadot, amelyben haragvó Urunk a legtüntetőbben elfordította Hét Arcát hites birodalmától, nem kell a történetírói disputák darázsfészkébe nyúlnunk. Shadon valamennyi historikusa – valljanak bár egyebekben homlokegyenest elllenkező nézeteket – egyetért abban, hogy ez a szomorú titulus az Arcok XIII. századát illeti meg.
A bajok már az ezredforduló óta halmozódtak. A trónviszályok, az alkalmatlan uralkodók sora, a központi régiók gazdasági kimerülése számos más tényezővel egyetemben a királyi hatalom tartós meggyengülését eredményezte. A tartományok mind inkább elkülönültek a koronától és egymástól, fokozatosan kezdtek önálló életet élni. Az élükre kinevezett szadhrapioszok előbb örökletessé tették családjukban a helytartói méltóságot, majd függetlenedésük jeléül sorra fölvették a hercegi címet, mely korábban csak az uralkodóház tagjait illette meg. A birodalom egységét hovatovább már csupán az egyház képviselte.
Ilyen örökséggel köszöntött be a vészterhes XIII. század, mely gyors egymásutánban három minden addigit fölülmúló sorscsapást zúdított Shadonra. Ezekből egyetlenegy is elegendő lett volna, hogy hosszú évekre zűrzavarba és pusztulásba döntse az országot. Együttesen évszázadokig húzódó válsághelyzetet idéztek elő, mely csupán a XVII. században mutatta a rendeződés első jeleit, véglegesen pedig csak a triatos megszervezése számolta föl 1868-ban, a tavaradolai bulla kihirdetésekor. E három csapás: a kettős királyság, a nagy egyházszakadás és a gorviki invázió.

Az elsőre közülük nem sokáig kellett várni. A régóta mérgesedő viszony II. Adunarden Bel Corma király és III. Valdarios Bel Estesso gordozai herceg között már az új évszázad hajnalán fegyveres összetűzéssé fajult. Az erőszakos és korlátolt uralkodó, ki önkényes viselkedésével teljesen elidegenítette magától a birodalmi rendeket, az Arcok 1201. esztendejében kétszer is vereséget szenvedett leghatalmasabb hűbéresétől, majd székesfővárosában palotaforradalom áldozatául esett. Gordoza nagyravágyó hercege azonban nem várta be az események végkifejletét, hanem bevonult Tela-bierrába, és I. Valdarios néven királlyá koronáztatta magát. Ezzel minden esély hamvába holt, hogy tárgyalásos úton megegyezésre juthat II. Adunarden utódjával, akit a shadoni összeesküvők a dinasztia zátonyvízi mellékágából hívtak meg a trónra. A két uralkodóház – a régi és az új – több évszázados belháborúba rántotta a kettészakított birodalmat.
(Ha összeszámláljuk azokat az esztendőket, amikor hivatalosan deklarált hadiállapot állt fenn közöttük, összesen 213-at kapunk; innen a történeti hagyományban meggyökeresedett kétszáz éves belháború elnevezés, amely azonban igen erősen szépít. A két dinasztia ugyanis bitorlónak tekintette egymást, ezért támadó- és büntetőhadjárataik előtt ritkán fáradtak hadüzenet küldésével; az ilyesmi inkább kivételnek, mint szabálynak számított. A belháború valójában az 1201. évi tela-bierrai koronázástól az 1633. évi serdigallói egyezményig tartott, a teljes kimerültség okozta hosszabb-rövidebb lapszusokkal; 1633 és 1664 között, a nagy felszabadító háború idejére szünetelt; 1664 után megint kiújult, bár jóval kevésbé intenzíven, a diplomáciai síkon zajló csatározásokat ekkor már csak elvétve támogatták meg fegyverekkel; végérvényesen azonban csupán az 1868. évi tavaradolai bulla zárta le, melynek évfordulóját nem ok nélkül ünneplik mindmáig általános örömnapként országszerte.)

Érdemes mindazonáltal kerülni a sarkított megfogalmazásokat, és a birodalom kettészakadása helyett a széttagolódásáról beszélni. Egyik rivális dinasztia befolyása sem terjedt ki ugyanis a teljes országterület felére. A Bel Cormák hatalma a Nagy Medencében, a Bel Estessóké a Gordozai-öböl körül összpontosult, s e két magból kifelé haladva fokozatosan elenyészett. A peremtartományok irányában mindkét uralkodóház csupán igényekkel és követelésekkel lépett föl, ellentételezésül vajmi kevés segítséget és támogatást tudtak nyújtani. Ezért ezek regionális szövetségekbe tömörültek a saját érdekeik védelmében, igyekeztek kívül maradni a trónviszályon, s ha mégis sikerült beavatkozásra bírni őket, szuverén módon tárgyaltak a koronás főkkel. Ellánia, Nyugatvég, a Felföld, a Sziget-triád és a Viharvízi Liga ezekben az időkben de facto független államként működött: teljes körű önigazgatással bírtak, saját törvényeket alkottak, önállóan építették ki külkapcsolataikat és a maguk szakállára háborúztak. (A két utóbbi például egymással, nem kevesebb mint öt ízben, a Vihar-szoros birtokáért.) Jellemző adalék, hogy a kortárs forrásokban a “Shadon” név mindig csupán a Bel Cormák székesfővárosát, illetve a hozzá tartozó tartományt jelenti, sohasem az egész birodalmat, mely a nemzedékek szaporodtával mindinkább valami ködös és megfoghatatlan eszmévé sápadt, a távoli múlt dicső századaiból.
Ezen eszme fölött elsősorban az egyháznak kellett volna őrködnie, amely azonban a belháború kitörésekor elkövetett egy rendkívül súlyos hibát. 1201-ben Amfortas főatya megnyitotta a Szent Város kapuit Valdarios Bel Estesso előtt, és nem várva a Shadonból érkező hírekre, ünnepélyesen királlyá koronázta a lázadó herceget. Ezen az aktuson alapult valamennyi későbbi Bel Estesso-nemzedék trónigénye; nélküle közönséges bitorlók maradtak volna csupán, akik semmilyen részről nem számíthatnak komolyabb támogatásra. Amfortas 1202-ben belebukott elhamarkodott cselekedetébe, az egyházon azonban lemoshatatlanul rajta maradt a bélyeg, hogy szentesítését adta a birodalom kettészakításához.
Amfortas utódai a főatyai székben kétségbeesetten igyekeztek megőrizni pártatlanságukat. Nyilvánosan mindkét féltől megtagadták az elismerést, s közben a színfalak mögött munkálkodtak valamiféle megegyezés létrehozatalán. Ezzel mindkét uralkodóház gyanakvását, majd ellenségességét sikerült magukra vonniuk. A Szent Város helyzete, hajszálpontosan a két országrész ütközőzónájában, tovább élezte az indulatokat. A Bel Cormák háromszor, a Bel Estessók egyszer vezettek hadat Tela-bierra ellen, s bár e vállalkozások kapcsán hamar kiviláglott, hogy az egyház mindennemű fegyveres zsarolásnak képes ellenállni, ez a felismerés csupán más síkra terelte a küzdelmet. A rivalizáló dinasztiák és a biarra-trónus között folyó lázas intrikálás az 1210-es évek végére az orgyilkosságok szintjére süllyedt.

Az áldatlan állapotok eluralkodtával széles körű reformmozgalom bontakozott ki az alsóbb egyházi kasztok körében, mely azonban igazából csak akkor nyert komoly súlyt, amikor a nyugatvégi prelátusok is felkarolták. (A nyugatvégi főpapság rendkívül erős hatalmi pozícióban volt, mivel az itteni tartományok egyházi vezetés alatt álltak.) Az Arcok 1219. évében összehívott XXCIX. tela-bierrai nagyválasztó konklávén a mozgalom vezetői manifesztumban terjesztették a kánoni levezető tanács elé követeléseiket: az intrikus politizálás azonnali beszüntetését, a bizalmi kvalitheiák befolyásának visszaszorítását, főatya helyett szuverén jogkörrel felruházott zsinat választását, mielőbbi nyílt színvallást a trónviszályban és a birodalom egységének határozott fellépéssel történő helyreállítását. Amikor a kánoni tanács megtagadta a manifesztum szavazásra bocsátását, az aláírók – később elhíresült nevükön az iratos atyák – nyilvánosan kivonták magukat a konklávé fennhatósága alól. Nyugatvégre vonultak híveikkel, és a következő évre birodalmi zsinatot hirdettek Verionéban.
Az 1220. évi verionei zsinaton az időközben megválasztott II. Sabazios főatyának hajszál híján sikerült fölszámolnia a szkizmát: körmönfont diplomáciával a szakadár prelátusok ellen fordította saját területükön a magasabb egyházi kasztokat. A huszonhat iratos atyából huszonötöt a tulajdon tartományi papságuk tartóztatott le. A huszonhatodik mellett azonban szilárd egységben kitartottak a hívei, még II. Sabazios nyílt parancsával is dacolva; s mivel ez a személy nem volt más, mint a Hatodik Arc Testvériségének nagymestere, a verionei zsinat vérfürdőbe torkollott, a szakadár vezetők kiszabadultak, és a nagy szkizma orvosolhatatlanná mélyült.

Zűrzavaros események következtek. Az iratos atyák mozgósították tartományuk világi népességét, és szabályos tisztogató hadjáratokba kezdtek a felsőbb egyházi kasztok ellen; a biarra-trónus mind keményebb kézzel kényszerült leverni a területén futótűzként végigharapózó kolostorlázadásokat. A faioszok körében tömegmozgalommá terebélyesedett a nyugatra szökés, a Tela-bierrából vezérelt hatalmas gépezet akadozni kezdett a munkaerőhiány miatt. A szakadárok ugyanakkor meglepő találékonysággal tudták áthidalni a hierarchiájuk csonkaságából adódó működési zavarokat: számos újításuk közül a legsikeresebbnek az önállóan tevékenykedő faiosz-rendek megszervezése bizonyult, melyek egy-egy meghatározott feladatkör ellátására szakosodtak, és Domvik valamelyik szentjének pártfogásába ajánlották magukat.
Az 1230-as évekre kikristályosodó helyzet inkább az iratos atyák szakadár egyházának kedvezett, melyet ekkoriban kezdtek el koldusszéknek hívni. (Plebejus gőgjükre jellemző, hogy büszkén felvállalták a gúnyból kapott elnevezést.) Nyugatvéget szilárdan a kezükben tartották, és a belső területeken is megőriztek néhány elszigetelt hídfőállást, többnyire kiváltságolt kolostorokat. Kétségtelen, hogy sohasem sikerült teljesen megszabadulniuk a főatyahű bizalmi kvalitheiák képviselőitől, akik még a legmagasabb szinteken is ott lappangtak az egyházszervezetükben. E hátrányt azonban több mint kiegyenlítette az a nagy számú faiosz, aki viszont titokban őket szolgálta a főatya területein: olykor nagy egyházi központok teljes segédszemélyzete, a gyanútlan vezetőség orra előtt! Fennállásuk egész ideje alatt aktívan és sikeresen terjeszkedtek, jóllehet ez igen keveseknek szúrt szemet, mivel a feltűnést mindig gondosan kerülték. Főleg a háború sújtotta vidékeken és az alsóbb néposztályok körében tudtak meggyökerezni; ám intenzív térítő tevékenységet fejtettek ki a nyugati pogány népek körében is, a birodalom határain kívül.

A koldusszék szakadár felekezet volt, de semmiképpen sem eretnek, bármit is prédikáltak róla a Szent Városban. Tény, hogy a főatyai egyházhoz képest egészen más szellemben működött: kevesebb kötött külsőséggel, rugalmasabban és gyakorlatiasabban. Rengeteget egyszerűsített a liturgián és a regulákon, eltörölt számos formai követelményt, a kötelező istentiszteleti harangszótól kezdve a megkülönböztető papi viseletig. Ellenben soha, egyetlen pillanatra sem vonta kétségbe a dogmatikai alapvetést, és az ettől elhajló szektákat ugyanolyan kérlelhetetlen szigorral üldözte, mint az inkvizíciós liga. Területén mindvégig érvényben maradt a klasszikus kánonjog, persze azzal a különbséggel, hogy legfelsőbb egyházi fórumnak nem a biarra-trónus minősült. (Ezt a szerepkört elvben a nagy zsinat töltötte be, amit azonban mindössze három ízben hirdettek meg 1220 után; a gyakorlatban a kis zsinat helyettesítette, melyet az iratos atyák hivatalbéli – nem vér szerinti! – utódai alkottak.) Puritán közvetlensége igen népszerűvé tette az egyszerű emberek körében, és a higgadt historikusnak rá kell mutatnia, hogy e vészterhes időkben a hit parazsát sok helyütt csak a koldusszék szívós munkálkodása tartotta elevenen.
Érdemeik mellett azonban röviden ki kell térnünk hibáikra is. Kezdettől fogva hajlamosak voltak az erőszakos fellépésre – az első testvéri vért a szkizma során az ő kardjuk ontotta ki -, s egész egyházukat egyfajta militáns fanatizmus hatotta át, mely elriasztotta tőlük a csiszoltabb elméket. Igen jellemző, hogy a papi hivatáshoz előfeltételül szabták a katonai szolgálatot, s hogy a bizalmi kvalitheiák feladatkörét leiosz thairákra bízták! A koldusszék vezetői sohasem tudtak kigyógyulni a fekete-fehérben gondolkodás betegségéből, s ez nem csupán sorozatos diplomáciai katasztrófákhoz vezetett, hanem gyakorta alázta őket a hit fondorlatos ellenségeinek vak eszközévé is.
A koldusszéknek felróható legsúlyosabb hiba természetesen az volt, hogy fellépésük – minden jószándék dacára – nemhogy a birodalom egységesítése felé hatott volna, hanem épp ellenkezőleg: az utolsó intakt intézményt, az egyházat is kétfelé szakította! Fontos azonban leszögezni, hogy a szkizma nem a világi politika erővonalait követte. Az 1220. évi verionei vérzsinat után mind a Bel Estessók, mind a Bel Cormák tapogatózni kezdtek a majdani koldusszék felé (valamennyi tartományszövetség közül Nyugatvég rendelkezett a legnagyobb katonai potenciállal!), ám igen csattanós választ kaptak. Az iratos atyák 1221-ben – amikor még azt sem vehették biztosra, nem olvad-e szét minden hatalmuk hónapokon belül -, közös kiáltványban proklamálták, hogy amíg a legitimitás kérdése nem dől el kétségbevonhatatlanul, egyik dinasztia főségét sem ismerik el. Mivel tartományaikban nemcsak az egyházi, hanem a világi kormányzás is az ő kezükben volt, ez felért egy függetlenségi nyilatkozattal. A két vérig sértett uralkodóház azonnal fegyveres segítséget ajánlott a szakadárok ellen II. Sabaziosnak, aki valószínűleg el is fogadta volna, ha csak az egyik fél kínálja fel – így azonban nem mert élni vele.

Mind a főatya, mind a koldusszék a birodalmi egység utolsó letéteményesének tekintette magát – csak míg az előbbi ezt belülről, diplomáciai úton tervezte létrehozni, az utóbbi kívülről, katonai nyomásgyakorlással. Sem egyik, sem másik megoldáshoz nem voltak érettek a feltételek; mindkét egyháznak hosszas felkészülésre kellett berendezkednie, hogy erőforrásokat gyűjtsön elképzelése megvalósításához; eközben óhatatlanul konfliktusba kerültek úgy egymással, mint a két vetélkedő királyi dinasztiával. Az eredmény, ha még a leszakadó peremtartományok gyakran ellentétes törekvéseit is hozzászámítjuk, mindenki totális háborúja lett mindenki ellen.
Ebbe a szörnyűséges káoszba sújtott le, tulajdonképpen előreláthatóan, a gorviki invázió.


Az évek számlálásáról

A kontinens délkeleti régiójában – történetünk színterén – az Ynev-szerte általánosan elterjedt pyarroni időszámítás alig ismert és egyáltalán nem használatos. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen e hatalmas terület részben a shadoni, részben a gorviki kultúra vonzáskörzetét képezi, melyek – noha egyazon tőről fakadtak – folyamatosan rivalizálnak egymással. Politikailag ugyan eltérő a viszonyulásuk Pyarronhoz, kulturális téren azonban megegyezik: mereven és határozottan elutasítanak mindennemű pyarroni befolyást. Mind Shadon, mind Gorvik saját szigorú egyistenhitet vall, Selmo atya igehirdetésében csupán egy egzaltált tévelygő hamis tanítását látják, az Égi Fény földre szállta semmit sem jelent nekik.

A shadoni időszámítás kezdőéve P. sz. 1019-nek felel meg. Ebben az esztendőben hirdette ki Tela-bierrában I. Balthus Beatus főatya a Septameron – avagy laikus elnevezéssel a Hétszeres Hitvallás – szövegét, amely a Domvik-hit dogmatikus alapvetésének minősül, s bár azóta számos kisebb változtatást eszközöltek rajta, lényegében véve mindmáig változatlan maradt. Innen veszi kezdetét a főatyai szék története is, ugyanis Balthus Beatus volt az első, aki ezen üdvtörténeti aktus kapcsán fölvette ezt a címet. A hivatalos datálásban – oklevélkiadásban, szertartáskönyvekben, szakrális krónikákban – “a Hét Arc Megnyilatkozásának X. éve” formula használatos; a gyakorlatban ezt általában “az Arcok X. évére” egyszerűsítik.

A gorviki időszámítás kezdete a P. sz. 1446. esztendő. Ekkor szálltak partra Darna-coránál (a Reményparton) Raquo Amanovik diadalmas hadai, s ekkor nyilvánította a vezér az egész félszigetet Szent Földnek (Gor Vik) és a kivándorlók új otthonának. A sina-ocalira tudorai ezt szakrális államalapító aktusnak tekintik, jóllehet Amanovik királlyá koronázására csupán a rákövetkező esztendőben, a Ranagol-hit tételes államvallássá nyilvánítására pedig csak kerek harminc év múlva került sor. Álláspontjuk szerint a Legnagyobb Úr már ekkor átszellemítette honalapító prófétáját, amiben máskülönben akár igazuk is lehet. Ennek megfelelően Gorvikban innentől számlálják az Úr Ranagol éveit.

Megjegyzendő, hogy noha a pyarroni, a shadoni és a gorviki időszámítás egyaránt a nap járását veszi alapul (eltérően pl. a régi amund naptártól vagy a nomád évrovásoktól), mindhárom más-más évkezdetet használ, továbbá különböző módszereket a szökőnapok beiktatására. Egymásra történő átszámításuk tehát nem könnyű feladat, még véletlenül sem intézhető el egy szimpla kivonási művelettel, különösen régebbi dátumok esetén. Ahol szövegeinkben ebből adódóan korrekcióra volt szükség, azt olvasóink könnyebbségére elvégeztük.


A montresori ütközet előzményeiről

Rubastro Baradovik bíboros, a vízparti hadjárat vezére, az első hódító a világtörténelemben, akinek sikerült elvágnia Shadont a Gályák tengerétől és elfoglalnia tőle egy egész tartományt, nem érte be ennyivel. A birodalmi fősereget akarta. Bevette Shadon utolsó északi kikötőjét, mert tudta, hogy ezt egyik király és egyik egyház sem hagyhatja válasz nélkül. Aztán kiválasztotta a legalkalmatosabb helyet a városba vezető déli úton, és csapdát állított.
Ha a tengerpart felé haladva kelünk át rajta, a Montresor-szorost – mely, mint beszélik, valamely réges-rég elrejtett kincsről kapta nevét – jobbról a Dercall-hegy, balról a Cos-fennsík fogja közre. A Dercall magányosan álló orom, magas, meredek és szurdokokkal szabdalt, de nem kopár: az északi szelekkel érkező esők dúsan zöldellő erdőtakarót táplálnak rajta. Ha nem a szorost választjuk, hanem a másik irányban akarjuk megkerülni, könnyű dolgunk van: mindenfelől termékeny lapály veszi körül, kényelmesen eljuthatunk rajta a régi tengermenti útra, mely kijelölte a shadviki bíboros nevezetes vízparti hadjáratának vonalát.

A megközelítőleg kör alakú Cos-fennsík, az össze nem illő páros e másik tagja, alacsonyabb és szélesebb szomszédjánál, lapos és nyitott, kőmorzsalékos földjén csupán a legigénytelenebb gazok tengődnek. Peremén változó magasságú sziklafal fut körbe, mintegy kerítés gyanánt, amitől a fennsík hatalmas, csorba szélű kőkatlanra emlékeztet. E természetes védmű szinte megközelíthetetlenné teszi a belső platót, két jeles pontot kivéve.
A szorosra néző szakasz teljes hosszában a sziklafal valamikor régen leomlott, a törmelékben vízmosások alakultak ki, ezen az úton a legkönnyebb feljutni a platóra. Az átellenes oldalon, amely a szorostól a legtávolabb esik, a sziklafal szintén meglehetősen kopott és foghíjas, itt azonban a katlanba befelé ömlő vizek mosták alá. Ehelyütt kapcsolódik ugyanis a fennsík a Nagy-Ferrelos hegyvonulatához, amelynek legkeletibb és legalacsonyabb csücskét képezi. A hegylánc ezen az egy ponton nyúlik át Shadon határain, innen hatalmas ívben délre és nyugatra kanyarodik, távol minden civilizációtól, Ynev legkevésbé föltérképezett és legbarbárabb tájaira, melyekről felelősséggel még a legjelesebb geográfusok sem nyilatkozhatnak.
Rubastro Baradovik, ahogyan az egy kimagasló taktikushoz illik, rendkívül alaposan és körültekintően járt el hadállásai kialakításakor. A Montresor-szorosban hármas tagolású védelmi vonalat épített ki, néhány kisebb lovasegységgel az ellenlökésekhez. A tűztámogatásról a fennsík és a hegy alsó lejtőire rendelt íjász-századok gondoskodtak, a mágikus erőforrások volumenéről pedig talán elegendő csak annyit megjegyezni, hogy e napon több Ranagol-pap tartózkodott shadoni felségterületen – valamennyien a Montresor-szorosban és közvetlen környékén – mint a rákövetkező száz esztendőben összesen és együttvéve.
A szorosban, amerre az ellenséges főcsapást várta, a bárhol és bármikor bevethető mozgótartalék szerepét a bíboros egy igen-igen különleges egységre ruházta. Ezt közel négyszáz – részben shadviki, ám többségükben anyaországi – nemesúr és -hölgy alkotta, akiket Baradovik nem testületileg fogadott a zsoldjába, hanem egyénileg szerződött le mindegyikkel, néhány házas- és testvérpártól eltekintve. A fokozottan kiemelt bánásmódot az magyarázza, hogy valamennyien fiestinók voltak.

A fiestinókat illetően tömérdek tévhit és félreértés kering a köztudatban. A felületes szemlélő általában harcművésznek szokta nézni őket, noha távolról sem azok. A máskülönben kevéssé szerencsés gyilkolóművész megjelölés sem illik rájuk, hiszen ez a szó egyszerűen rendkívül magas fokon képzett bérgyilkost jelent, aki szolgálatait csillagászati áron kínálja. Ha már föltétlenül muszáj lefordítanunk e sajátságosan gorviki fogalmat, talán az ölőművész változat lenne a legkifejezőbb. A fiestino ugyanis nem a harcot tekinti művészetnek, hanem az ölést. Szeret ölni, sokszor, sokféleképpen, minél hatékonyabban. Nem pénzért, nem elvből, nem indulatból, hanem pusztán az élvezetért, hogy milyen jól csinálja. Nem szadista, mert egyáltalán nem érdekli az áldozat szenvedése, sőt a kiléte sem; az ölés aktusában számára csak a saját maga személye fontos.
A fiestinókat az teszi igazán veszedelmessé, hogy a hatékonyságot minden körülmények között a kifinomultság és az esztétikum elé helyezik. A toroni vérnász egzotikus-erotikus szertartása számukra talmi majomparádé. (A költőiség egyetlen csökevénye, amelynek testületileg hódolnak, hogy az ölés aktusát eufemisztikusan Fiesta Ramierónak, a Ramiera Ünnepének mondják – innen a nevük az öbölvidéki nyelvjárásban: fiestino = ünneplő.) Mivel az ölés valamennyi elsajátítható módozatában igyekeznek minél nagyobb jártasságra szert tenni, nem csupán külön-külön félelmetes harcosok, hanem csapatban is – elvégre az együttműködés a hatékonyság növelésének egyik formája. Rubastro Baradovik mozgótartaléka tehát létszámán messze túlmutató ütőerőt képviselt.
Ami a szárnyakat illeti, a Dercall-hegyet corgák szállták meg, főként Shadvikból, ám néhány anyaországi szövetségessel kiegészülve: a környezeti- és a terepviszonyok itt kiváltképp kedveztek különleges harcmodoruknak. Igen nagy gondot fordított a bíboros a hegytől a tengerpartig terjedő síkvidékre, hiszen errefelé az ellenség egy gyors és határozott hadmozdulattal könnyen a hátába kerülhetett volna. Ezt megakadályozandó ide helyezte csaknem a teljes lovasságát, élükön az anyaországi lovagrendek segélycsapataival. Méltán félelmetes hírű ostromgépeit a Cos-fennsíkra vontatta föl, ahonnan szándéka szerint gyilkos zárótűzzel kellett volna elárasztaniuk a védőállások megrohamozásához fölfejlődő ellenséget. Mivel a harctér áttekintésére szintén ez a magaslat volt a legalkalmasabb, maga is itt rendezte be főhadiszállását, melyet személyes testőrgárdája, a Dea Macula lovagrend biztosított. Nem feledkezett meg hátul a ferrelosi átjáróról sem: a kegyetlenül nehéz terep miatt erről shadoni embervadászok figyelemelvonó támadását várta, és corgákat rendelt az őrizetére.

Nem tartozik ugyan a szűkebben vett hadtudományok körébe, Rubastro Baradovik azonban kétségkívül számított és számíthatott az ellenség soraiban jelentkező meghasonlásokra. (Neki magának, miután Sercarappában szögesrácsra feszíttette a Lélekösvény rend segélycsapatát vezető senecallót, aki megkérdőjelezte döntéseit bizonyos hadpostaszolgálati kérdésekben, nem voltak ilyen gondjai az anyaországi szövetségesekkel.) Elvégre az ellene vonuló összbirodalmi fősereget kizárólag az északi tengerpart elvesztésének sokkhatása kényszerítette egy táborba, egyébként két király és két Domvik-egyház képviseltette benne magát, melyek kölcsönösen bitorlónak, illetve eretneknek tekintették egymást, s idestova százötven éve több-kevesebb hévvel vagdalkoztak.
Különösen élesnek ígérkeztek az ellentétek a királyi haderők fővezérei, Alasandril Bel Estesso főherceg-trónörökös és Bethumabel Vil Galladran nagyherceg-régens között, akik nem csupán politikai, hanem személyes ellenségek is voltak. Ezidáig négyszer csaptak össze seregek élén a harcmezőn, kilencszer fegyveres párviadalban és megszámlálhatatlan alkalommal különféle gúnyiratokban. Közös táborba szállásuk másnapján sor került a tizedik párbajra, melyben mindketten komoly sérüléseket szenvedtek. Kérdésessé vált, képesek-e egyáltalán a közös hadvezetésre; ehhez járult még, hogy bár mindketten tapasztalt parancsnok hírében álltak, egyikük sem háborúzott még soha északon. Egyes epés emlékiratok szerint a teológiai finomságokra kevéssé fogékony nagyherceg-régens a pyarroni istencsalád tagjának vélte Ranagolt, a sarkos gondolati sémákra hajló főherceg-trónörökösnek pedig ismételten el kellett magyarázni, mi a különbség ellán és shadviki között.
Mindent mérlegre vetve úgy tűnik hát, Rubastro Baradavik bíborosnak – a Kosfejes Úr kedveltjének, a vízparti győzőnek, Ronella Ostorának – volt esélye rá, hogy megverjen egy birodalmi fősereget, még ha nem is egészen olyasfélét, mint Gallaphain vagy IX. Adaris dicső napjaiban. Mégsem sikerült neki, aminthogy sem azelőtt, sem azóta senkinek. Hiába készített elő mindent oly alaposan, számításaiba több helyütt hiba csúszott, s e hibák nemcsak a győzelmébe: az életébe is kerültek.
Az összbirodalmi hadvezetésen belül a súrlódások hamar elsimultak. Az egyházak között a vártnál kevesebb összezördülés történt. Az Isten Kardja lovagrend ugyan látványos gesztussal hazavonult a táborból, kijelentvén, hogy esküjük értelmében ők csak a szakadárok ellen kötelesek hadba szállni, mellettük nem; ezt a szövegértelmezést azonban még a főatya sem fogadta el, és Montresor után a rendnek évtizedekbe telt, míg le tudta mosni magáról a gyávaság bélyegét. A következő esemény pedig már egyfajta megbékélés felé mutatott: Tela-bierra és a koldusszék közösen kiadott körlevélben tiltották meg, hogy egyházszervezeti ügyekben bárki az élőszentekhez folyamodjon megvilágosodásért – nyilván azzal a megfontolással, nehogy őket is belerángassák a szkizma örvényébe.

A főherceg-trónörökös viszálya a nagyherceg-régenssel szép csendben elaludt, aminthogy ők maguk is egyre bágyadtabban jártak-keltek a táborban, s a hadvezetésben tanúsított kezdeti lelkesedésüket (mely főleg egymás parancsainak buzgó hatálytalanításában nyilvánult meg) előbb lagymatagság, majd teljes fásultság váltotta fel. Salmo városától fogva már egyebet sem csináltak, csak aludtak és aláírtak, a hadjárat rejtélyes módon mégis haladt, méghozzá zökkenőmentesen. Utóbb kiderült, hogy a Tela-bierrából a sereg mellé kinevezett főkrónikás, chon-taleiosz Bene Bossias tartotta őket mentális befolyása alatt; a rendes adminisztrációt feltűnés nélkül a maga kezelésébe vonta, mivel azonban a katonai ügyekhez nem értett, azok vitelével saját felelősségére az egyesült szabadcsapatok főtábormesterét, Dario Del Gadót bízta meg.
A szabadcsapatok hivatalosan nem tartoztak a birodalmi haderő kötelékébe. Kiváltságlevéllel bíró magánszemélyek toborozták és tartották fenn őket, javarészt a saját költségükön, valamicske koronatámogatással. Ezt a rendszert a szükség hozta létre: az első szabadcsapatok azokból az önvédelmi szövetségekből alakultak ki, amelyeket a Tarikamis-félszigeten kötöttek egyes városok és nemesi családok, mikor a gyászháború után Ranagol árnyékában találták magukat. Később egyre nagyobb szerephez jutottak a határharcokban, s ahogy a birodalmi hatalmasságok mind jobban belemerültek a saját belviszályaikba, lassan az egész teher rájuk hárult. Feltartóztatni nem bírták Shadvik szívós terjeszkedését, de legalább lassították valamelyest, és közben marták, ahol érték.
Természetesen leginkább ellánok voltak, és a három ellán tartományból pénzelték őket – azaz mostanság már csak Carappóból, mert Cormasából nem sok maradt, Ronellából meg éppenséggel semmi. Ezt persze eléggé megsínylették, még akkor is, ha Carappóban amolyan hazafias különadóvá vált a fenntartásuk, és könnyen kést kaphatott a bordái közé, aki megtagadta a hozzájárulást. Polgár és pór még csak mentesülhetett valahogy, ha koldusbotra jutott a kettőzött adóprésben, nemesembernek azonban nem volt mentség: ha nincs pénze, álljon be közéjük verekedni!

Kemény és öntörvényű férfiak gyűltek össze a szabadcsapatokban, hamar haragúak és erőszakosak. Címre-rangra keveset adtak – ahhoz túl sok földönfutó báró és lovag forgott köztük -, az akaratra meg a hosszú emlékezetre viszont sokat. Furcsa új életkereteket alakítottak ki maguknak, örökletes és választott kapitányságokat, helyettes férjséget-apaságot, vásárrablási jogokat és a kalaptoll-viselet részletes szabályozását. A királyokért nemigen rajongtak, de nem utálták, inkább unták őket. Akadt közöttük, aki – valahányszor megkérdezték – pénzfeldobással döntötte el, most épp melyiküket tartja jogszerű uralkodónak. Domvik Atyához és az ő Hét Arcához viszont úgy ragaszkodtak, mint hetes poronty az anyacsecshez; nem számított, hogy a koldusszék ugyanazt mondja, csak kicsit másként, ők szent irtózattal hőköltek vissza a szakadároktól. A hitújítás szónak az ő hazájukban egészen másfajta felhangjai voltak…
És persze senkit a világon nem gyűlöltek úgy, mint azokat az ellán testvéreiket, akik meghallották ezen felhangokat, s nem bujdostak mezsgyéről mezsgyére a kosfejes árnyék elől, hanem bevárták és fejet hajtottak előtte.
Amikor Rubastro Baradovik elindította vízparti hadjáratát, Carappónak legkevesebb öt hercege volt, attól függően, hogy ki iktatta be, mikor váltott pártot és miért lázadt fel. Ez a szerencsés időzítés aligha lehetett véletlen. Az ellánok a szörnyű káosz dacára fegyvert ragadtak, ám nem a tartományi hadak – próbáltak azok is, de öt különböző helyre hirdettek nekik gyülekezőt -, hanem a szabadcsapatok meg a nemesi bandériumok. Ők kísérelték meg Ruminio fölmentését; ők vállaltak nyílt csatát Duarrénál; ők védték Novarcorenát, mialatt a messzi és csöndes Irganóban összeült az első, sőt a második Békenagytanács – a harmadik, amin végre mind a négy érintett félnek sikerült egyszerre megjelennie, már nem találta ott őket. További négy Békenagytanács következett, látszatra a legcsekélyebb kézzelfogható eredmény nélkül, hacsak a díszes szólamokat és fogadkozásokat nem tekintjük. Közben azonban – ahogy már a dolgok alakulni szoktak – mégis történt valami; s az együttes megtorló hadjáratnak, amellyel kezdettől fogva mindenki egyetértett, hosszú vajúdás után megszületett a részletes tervezete.
Ennek keretében a királyok és az egyházak közösen jegyzett kiáltványban hívták föl a szabadcsapatokat az összbirodalmi hadakhoz való csatlakozásra. Félzsoldot kínáltak nekik, és hogy nem fogják beolvasztani őket a reguláris seregbe: megtarthatják régi csapatkereteiket, külön hadszervezeti egységben, élén saját főtábormesterrel, akit a négyes vezéri tanács nevez ki a kapitányaik közül, de ők erősítik meg.
Ez az ajánlat mindkét félnek kedvezett. A birodalmi fősereg tapasztalt, harcedzett katonákhoz jutott, szép számmal és olcsón; a szabadcsapatokat viszont, akik nem szoktak hozzá, hogy zsoldot fizetnek nekik, meglepte ez a bőkezűség. Örömmel fogadták azt is, hogy együtt maradhatnak: ők így szokták meg, a fősereg pedig másként nem sok hasznukat vette volna.

Dario Del Gado hatalmas tekintélynek örvendett ebben a különös szabályokat követő társadalomban: amolyan fejedelemfélét tiszteltek benne. Igazi kapitányi dinasztiából származott, csapatát még a szépapja nagyapja alapította, nem sokkal a gyászháború után. A poszt azóta nemzedékről nemzedékre öröklődött a családban, ugyan eléggé kacskaringós úton, de megszakítás nélkül, és mindig fiágon. (Óriási dolog ez, hiszen a szabadcsapatokban az örökletes kapitányság nem hitbizomány, csupán egy lehetőség, amely elvész és másra száll, ha nem élnek vele.) Járt hozzá egy ütött-kopott adománylevél is, valamelyik Adaris királytól a tizenegy közül. Del Gado egyszer kíváncsiságból megnézte a birtokot, amire szólt: látótávolságra esett a berranai Mantikorpalotától, a bíboros selyemhernyót tenyésztett rajta. Rengeteget jött-ment Shadvikban, szinte szórakozásból, s mindig figyelmesen tanulmányozta a tájat, az embert, a környezetét.
Távolról sem a tudós kíváncsiság hajtotta. Ő vezette a legsikeresebb portyákat a határ túloldalára. Nem bután, kapkodva és kegyetlenül rabolt, hanem okosan, gyorsan és kíméletlenül. És lelkifurdalás nélkül – mert számolt.
Ellentétben a legtöbb csapattal, az övének nem volt állandó, biztos pénzelője. Nem akarta lekötni magát, részérdekek rabjává válni. Menekült nemescsaládokkal szerződött le, hogy tisztes jutalékért beszedje a nekik járó adót a régi birtokaikon. Ezt még a szabadkapitányok többsége is túl kockázatosnak vélte – hisz ki tudja, melyik ártalmatlannak tűnő hegyi falu rejt harcra fegyverkezett corgát? Del Gado azonban imádta a kockázatot. Kurjantva-kacagva vágtatott szembe vele, és húzta magával az embereit. A neve csatakiáltássá vált a szájukon. A portyáit megverselték, megénekelték. Nagy büszkeség volt hozzá tartozni, tűzbe mentek volna érte mindannyian.
Talán ezért lett belőle főtábormester, talán azért, mert annak a viharvert okiratnak akadt egy másodpéldánya a shadoni koronalevéltárban, melyen az adományozó király sorszámnevét is feltüntették, és ez – III. Adaris – régibb múltat sugallt, mint nem egy hercegi családé? Így vagy úgy, vakszerencse vagy éleslátás – ez a döntés ütötte rá a fekete pecsétet Rubastro Baradovik sorslevelére.



Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?id=2836]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.