LFG.HU

Jámbor Attila
novellaCimkek

A város peremén egy oszlopon furcsa felirat függ. Mindegy, hogy jelen esetben melyik városról van szó; Budapest, Berlin, Athén, vagy Moszkva: Babilon mind. A felirat szabályosan fel van erősítve egy oszlopra, s a fehér lapon a fekete nyomtatott betűk temetőbogárként marják a szívemet, mikor olvasom őket: “Angel, I can see your wings”. Nem tudom, ki írta – talán közölünk egy -, és kinek szánta a szöveget. Itt az országút mentén, hol csak autók ezrei robognak a városból ki és a városba be, senki sem figyel fel az ilyesmire. Tán épp azért került ide. Engem mindig arra az eseményre emlékeztet, amióta hiszek az angyalokban.

A ház, amit hetek óta kerestünk, egy belső kerületben rejtőzött. Mikor Péterrel rátaláltunk – habár júliusi forrósság volt – dideregni kezdtem a látványtól és attól az érzéstől. Már egészen átitatta falait a Valóság, és ha egy hétköznapi ember ránézett, azt láthatta majdnem, mint rendünk tagjai közül bárki: salétromtól, és szmogtól feketéllő falakat, a homlokzaton démonként figyelő kormos szobrokat, az ablakok pedig szürke, hályogos szemek. Valaha, egy jobb korban apró klasszicista palota lehetett, viszont akkor és ott csupán egy fenyegető hatalom által meggyalázott helynek tűnt. Az elnéptelenedett utca csendjébe fagyva bámultuk meredten a felfedezett rejteket. Péter szólalt meg először:
- Ugye tudod, mi ez?
Persze, hogy tudtam, a helyből földöntúli hidegség sugárzott, ezer rettegés ígéretével. Üveget karcoló kés volt a hangom, mikor válaszoltam.
- A tizenötödik mágikus fókusz rejtekhelye, a Liber de quinque milibus conjurationibus-nak, vagyis az Ötezer idézés könyvének a háza, azé a könyvé, melyet Káin titkos nyelvén írtak, azé, mely képes a világra szabadítani a Legalsó Kör szubsztanciáit.
Mikor felém fordult, Péter arca olyan fehér volt, akár az ing, melyet viselt.
- És mi rá találtunk.
- Ide rejtették hát. – Számban keserű íz, szívemen a félelem jeges abroncsa.
Végtelen szekundumokig csak hallgattunk, majd ismét Péter szólalt meg elsőként.
- Azt is tudod-e, hogy mit kell most tennünk?
Tudtam, de lévén ifjabb és jóval gyávább nála, nem mertem kimondani az igazságot. Kibúvókat próbáltam keresni, azt reméltem, ha szándékosan félreértem a szándékát, majd ő is – mint fuldokló a víz tetején hányódó fába – belekapaszkodik az én szánalmas menekülési kísérletembe és helyeselni fog.
- Menjünk vissza, értesítsük a Rend mestereit, és bízzuk rájuk a fókusz megsemmisítését?
- Nem tehetjük, már nincs idő. – Rendtársam az eget kémlelve a nap irányába hunyorgott. – Nézd, a nap mindjárt eléri pályája csúcsát. Az együttállás ideje már közel, egy percet sem késlekedhetünk. Nekünk kell bemennünk a könyvért.
- El fogunk bukni.

Nem kérdeztem, hanem a cáfolhatatlant mondtam ki. Ismertem a háromszáz esztendős próféciákat, amelyek, jóllehet, nem bizonyosságokra, csupán lehetőségekre világítottak rá a múltból, de eddig a legtöbbször igazuk volt a Rend küzdelmével kapcsolatban. Említették a Könyvet is, és megjósolták, hogy pusztulását ember nem lesz képes előidézni. Miben bíztam volna? Azonban Péter mintha nem értette volna, mire gondolok; értetlenséget színlelve már a ház kapuzatát vizsgálta közelről.
- Elbukni? Azt mondod, nem sikerülhet?
- Azt mondom, amit a próféciák: az Ötezer idézés könyvének borzalma halandó értelemmel fel nem fogható, tartalma emberi kézzel el nem pusztítható, a jóslat szerint angyali tűz fogja elemészteni a lapokat! Nekünk pedig nincs egy angyal, még egy megveszekedett barokk puttó sem a szolgálatunkban! Kifogytunk a természetfeletti segítőkből, Péter! Hogy fogunk mi ketten elpusztítani egy olyan fóliánst, ami ötezer rettenetes démonidéző formulát tartalmaz?!

Mióta megérkeztünk a házhoz, Péter most mosolyodott el először egy picit. Mulatatta az eltúlzott kishitűségem. Szőke, hullámos haja a homlokába lóg, szürke szemei tükrében az én arcom, és az az ártatlan félmosoly a szája szegletében. Mindig így szeretnék emlékezni rá.
- Tamás, gondolkodtál már azon, miért pont ez a keresztneved? Nem értem, ennyi szkepszissel hogyan nyertél felvételt a Rendbe! Különben is, te láttad azt a könyvet személyesen?
- Sokszor a kétely a megfelelő fegyver a gonosz ellen. Én ehhez értek. A könyvet viszont tudomásom szerint senki sem látta még, akit ismerek.
- Hát ez az, a könyv lehet csupán allegória is! Nem valószínű, hogy egy fóliánst keresünk, lehet az bármi, akár egy…ősi pecsételő, egy gyűrű, akármi, érted? Nem az anyagi megjelenése a fontos, hanem a tárgy mögött rejlő szellemi energia; azt kell semlegesítenünk. Emlékezz, mit tanultunk! Egy könyv, egy írás, de minden más is, amit az ember megalkot, örök idea. Mielőtt megjelenik ebben az anyagi világban, és ha később el is pusztul az anyagi formája, attól még ugyanúgy létezik tovább az örökkévalóságban. Ezért mondja a jóslat, hogy ember nem árthat neki.
- Éppen ettől félek én is, papírlapoktól nem tartok, de a démonoktól, akiket a világra szabadíthat a könyv, azoktól…
- Akkor sincs más választásunk. – Péter keze már a kapu nehéz, cirádás kilincsén. Én pedig az utca túloldalán hátamat a szemközti falnak vetve figyeltem mozdulatát ijedten.
- Tudom.
Erőt vettem magamon, és csatlakoztam Péterhez. Elfordult a kilincs, a kapu feltárult, némaság, és sötét borult ránk. A csata a tizenötödik fókuszért elkezdődött.

Az az ütközet akkor éppen ott vette kezdetét, de a háború jóval előbb. Háromszáz éve folyt már a reménytelen küzdelem, hogy megállítsuk a megállíthatatlant, és újra békességet hozzunk a világnak. Nem voltak illúzióink. Már az elején tudtuk, hogy vesztésre állunk. Persze mi, a Rend mai tagjai nem voltunk ott a kezdeteknél, de közösségünk történetét a sajátunkénak tekintettük. Minden kudarc a saját bukásunk, és minden győzelem a mi felemelkedésünk is volt. Kijutott mindkettőből bőven a három centúria során.

A közösséget a tizennyolcadik század elején hozták létre Velencében azzal a céllal, hogy felvegye a harcot a világra törő rontással szemben. Hogy név szerint kik voltak az alapítók, nem tudom. Néhány kipróbált régi tagon kívül mi a régmúltból neveket nem ismerünk, de nem is akarunk ismerni; az ellenség az igazi nevekkel sok mindenre képes lehet. A lényeg úgyis a tett volt: művelt egyháziak, tudósok, sőt kabbalista rabbik, de még arra érdemes kalandorok is szövetségre léptek egymással a cél érdekében. Ez a rend, ellentétben a század második felében oly divatossá vált szabadkőművesekkel, vagy a nevetséges és igazából soha nem is létezett rózsakeresztesekkel, mindvégig árnyékban maradt. Kerülte a többi “titkos társaságra” jellemző színpadiasságot, de még azt is, hogy kívülállók tudomást szerezzenek róla, és erre jó oka volt. Erőt kellett gyűjteni a háborúhoz. Az alapítók a Vigilia nevet adományozták Rendünknek, ezzel is kerülve a feltűnést. A külvilág úgy tudta, hogy katolikus hívek álltak össze jótékonysági és kultúraterjesztő céllal. Ez a felszínen – és szándékosan nem feltűnően nagy intenzitással – végzett tevékenység jól leplezte eredeti céljaikat. Mégsem voltak vallásosak a szó szoros értelmében. Habár voltak közöttük papok és szerzetesek, nem hittek Krisztusban és a szentekben, de egy mindenek felett álló Istenben, és az ő paródiájának tekinthető Demiugroszban igen. A Vigilia szót is eredeti jelentésével használták: őrség, éberség. A Rend volt az emberi értékek őrei, vigyáztak mindarra, amitől ember az ember. Jogosan féltették felhalmozott tudásunkat, lelkünket, és akaratunk szabadságát a minket teremtő szubsztanciáktól, akik régen elárulták fajunkat, és most újra romlásunkra törtek. A Demiugrosz, és segítői vissza akartak térni az anyagi világba, hogy ismételten rabigába hajtsák az embert.

Péter lépett be elsőként a kapun, én mögötte araszoltam. Amikor már a kapukon belül voltunk, egyszerre minden fenyegető előérzetem megszűnt. Csak egy elhagyatott épületnek tűnt a ház, ami sem embernek, sem pedig valami másnak nem otthona. A kapualjban pincehideg homály, a szűkös elhanyagolt udvaron pedig több évtizedes gazdátlanság jelei. Talán sietve költözött ki valaki, talán soha be nem fejezett felújításba kezdett: törmelék, deszkák, kőművesszerszámok, törött bútordarabok hevertek mindenütt. Nem volt egy vidám hely, de legalább – jóllehet elég régi – emberi élet nyomai voltak láthatók.
- Merre kezdjük? – a hangom visszanyert magabiztosságából valamit az előző percekhez képest.
- Nézzük meg az emeleti szobákat, habár nem hiszem, hogy ott találnánk bármit is. – Péter tekintete a fenti ablakokat vizsgálta.
- Talán tévedtünk, és …
- Nem. – társam hangja határozott volt, és ellentmondást nem tűrő. Itt lesz a fókusz, most igazán rejtőzik, de majd érezni fogjuk újra a jelenlétét. Erősítsd meg a lelkedet, Tamás!

Rosszkedvűen követtem Pétert a lépcsőn fel, az emeletre. Az emelten végigmentünk hat üres szobán, egyik ajtót a másik után tártuk fel. Mielőtt kinyílt egy ajtó, a szívem gyorsabban vert, aztán mikor csak újabb adag kacat, törmelék, és por fogadott a termekben, hangosan lélegeztem fel. Nem akartam, hogy igaza legyen, el akartam kerülni a találkozást a fókusszal. Választ nem várva, inkább csak magamat győzködve motyogtam az orrom alatt:
- Mi nem vagyunk hősök, nem a mi dolgunk szembeszállni a Demiugrosszal. A mesterek dologa a tényleges harc, ők az irányító elmék, és az erős karok, mi ellenben csak szemek, és fülek vagyunk. Velünk nem történhet meg. Olyan ritka egy igazi fókusz felbukkanása.

Háromszáz év alatt a Vigilia tizennégy fókuszt derített fel, ezek közül elpusztított tizet, azok közül négyet csupán sokadszori próbálkozásra. És a győzelmekért is súlyos árat kellett fizetni, sokszor a mesterek az életükkel váltották meg a sikert. Azonban szükség volt nyertes csatákra. A Rendet alapító Elsők, ők maguk velencei tudósok, kik tudták, miket rejtenek a városállam könyvtárának régi fóliánsai, ismerték fel először a szellemek megidézésének a veszélyét. Nem csupán az elhunytak szellemeiről volt szó, hanem magasabb rendűnek tartott szubsztanciákról, géniuszokról, bolygókat kormányzó szellemekről, sőt angyalokról is. A tizennyolcadik századra rengeteg olyan könyv forgott már közkézen, mely az efféle idézésekhez szolgált útmutatóul, és jóllehet legtöbbjük fabatkát sem ért, egy részük valós idéző formulákat tartalmazott. A Vigilia megalakulásának oka a megidézett szubsztanciáknak a makacssága volt. Ugyanis egyre gyakrabban hallhatták azt a beavatottak, hogy a megidézett szellemeknek nem akaródzott visszatérniük saját hazájukba, a mi világunkban maradtak, és megidézőjüket is elpusztították, ha kellett. Kezdetben az alapítók úgy vélték, okkult tudásukat felhasználva visszakényszerítik a szellemeket oda, ahonnan jöttek, az anyag nélküli lét síkjaira. Nagyon meglepődtek, amikor ez nem sikerült.

Az emelet végigjárása után ismét az udvaron álltunk. A nap már túljutott a delelőn és nagyon lassan a horizont másik vége felé araszolt. Péter egyre izgatottabb lett.
- Nézd a napot, Tamás! A konstelláció bekövetkezett, a fókusz segítségével a démonok már biztosan anyagiasultak. El fogunk végleg késni!
Péter az alagsorba vezető lejáró felé kezdett futni. Én minden veszélyről megfeledkezve követtem. Rohantam és úgy kérdeztem.
- Miért nem érezzük a jelenlétüket? Már éreznünk kellene őket!
- Nem akarják, hogy egykönnyen rájuk találjunk.
Szünet. Péter megtorpant, én is már mellette fékeztem. Újabb ajtót tárt fel, azt már kapkodva, erőszakosan. Az ajtó hang nélkül kinyílt. Ahogy lefelé futottunk a lépcsőkön, úgy tűntek el a fény foltjai is mellőlünk. A lépcső aljához érve felpillantottunk: az ajtó ugyancsak hangtalanul csukódott be mögöttünk. Előre léptünk. Még annyit láttam az egyre nagyobb homályban, hogy Péter szája megmozdult, de süket csönd nyelt el minden hangot. Valahogy mégis hallani véltem szavait.
- Itt lesz, Tamás.
Szemben velünk folyosó fenyegetett sötétségével és némaságával, de mintha földöntúli erő vitt volna minket, egyik lépést tettük meg a másik után az egyre mélyülő földöntúli feketeségben. Újabb ajtónak ütköztünk. Tudtuk mindketten, ez lesz az utolsó. Már én nyúltam a kilincs felé. Amikor belöktem az ajtót, és beléptünk abba a terembe, emberként végleg legyőzettünk.

A kezdeti kudarcok majdnem a Rend gyors bukásához vezettek, de öt év múlva segítő kéz nyúlt az Elsők felé. A segítség egy igazi mester képében jelentkezett. Az ő neve, legalábbis amit tisztelői adtak neki, fennmaradt a krónikáinkban: Al-Hakim, vagyis a Bölcs. Ez a félig arab, félig spanyol származású férfi a külvilág szemében egy különc dúsgazdag kereskedő volt, aki megszállottként bővítette könyvtárát a végtelenségig. Azt már csak kevesen tudták, hogy gigászi könyvtárában titkos könyvek is lapultak jócskán. Az első öt évet túlélő alapítóktól sokszorosan többet tudott mágiáról, asztrológiáról, mindenféle jóslásról, és az idézésekről is. Akkor egyedülálló iratokat adományozott a Rendnek. A gnózis szent könyveit a Rend már akkor megismerhette, míg a világ csak a huszadik század derekán. Ráadásként megajándékozta a Rendet saját jóslataival is. E próféciák lámpásként világítottak tagjainknak a háromszáz éves bizonytalanság sötétjében. Mindazonáltal teljes számuk a mai napig nem ismert, mint ahogy az sem, küzdelmünknek milyen véget jósolnak. Fura jószágok a Bölcs jóslatai: a fontos események előtt, innen-onnan kerülnek hozzánk. Hol egy kéziratnak egy sora nyer új értelemet, hol egy ismeretlen helyről származó levélben bukkanunk roppant ismerős gondolatokra.

Al-Hakim elhozta tehát a Tudást, és fellebbentette a fátylat a világ igazi természetéről. Azóta tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, sőt azt is, mire rendeltettünk. A rendtársaknak a Demiugrosz iránti megvetése akkor csapott át gyűlöletbe, mikor az írásokból kiderült, hogy mire készül. Demiugrosz, ez a teremtőnek csúfolt börtönőr, először megteremtette a lelkek számára az anyagi világ poklát, majd látván, mit tett, ijedtében elmenekült más síkokra. A próféciák szerint megerősödve visszatérni szándékozik, hogy végleg igába hajtsa ezt a világot, és az anyagi síkon is uralkodjon. Az idézések során elszabaduló szellemek pedig előkészítik az útját. Al-Hakim felnyitotta az Elsők szemét, és ahogy látó szemükkel szétnéztek, egy borzalmas világ képe sejlett fel előttük.

Nem tudom meddig voltam eszméletlen, tér és idő nélküli állapotban, talán a semmiben lebegtem. Péter is ott volt valahol, tudtam biztosan, de nem voltam képes tájékozódni, az érzékszerveim cserbenhagytak. Kimondhatatlan fájdalomra eszméltem. Nem, nem a testem fájt, közvetlenül a lelkemet szaggatta ötezer megnevezhetetlen démon karma. Egyszerre voltam a világ minden szenvedője: kínvallatás, a szülés fájdalmai, halálos betegségek okozta szenvedés, szörnyű balesetek csonkolásai, égető szerelmi bánat, a magány keserve: mind ott parázslott a lelkemben. MEG AKARTAM HALNI AZONNAL! Nem bírtam elviselni egy szekundumnyit sem a borzalomból, és mégis azt kellett tennem. Hang nélkül üvöltöttünk Péterrel. Aztán igazi hangot hallottunk. Nem is egyet, még is egy volt. Ezerszólamú bársonyos férfihang. Minden szava áldott szünetet zengett a kínhalálunkban.
- Miért akartok elpusztítani minket?
És újra használhattuk a nyelvünk! Bár a megpróbáltatásoktól erősen remegett hangunk, egyszerre kérdeztük Péterrel:
- Ki vagy te?
Fény gyúlt a sötétben, egy fiatal fiút világított meg derékig. Patyolatfehér ingje, hosszú aranyszőke haja szikrázott a fényben.
- Mi vagyunk a Könyv, amit kerestek.

Demiugrosz, ahogy kiderült, óriási mágikus talizmánként használta a földet, a sorra felbukkanó szolgái csupán a talizmán egy-egy pontját alkották meg. Ez a gigászi mágikus fókusz a megfelelő együttállás idején elkészül majd: pontjait – melyek maguk is külön-külön nagy erejű talizmánok – összekötve kirajzolódik majd a megfelelő ábra, és a korcs teremtő visszatérhet a földre. Az időközben nemzetközivé vált Rend munkája tehát kétségbe ejtően nehéz, tűt keresünk a szénakazalban, jóllehet a háromszáz év alatt felhalmozott okkult ismeretek segítenek. Találgathatunk eleget: vannak valószínűsíthető időpontok és helyszínek, továbbá minél több pontja elkészült a Demiugrosz talizmánjának, annál könnyebben lehet következtetni a mintázatra – viszont az ereje is egyre nagyobb. Próbálkozunk hát; már felkutatott fókuszokat megsemmisíteni, még nem megnyilvánulók helyszínét, és időpontját kiszámítani. Radírként dörgöljük egy hatalmas kéz földre ejtett tintapettyeit.

Eltartott egy darabig, amíg felfogtuk, mit mond a fiú. Vagyis a démonok. Vagy a fókusz. Pokoli kétségek ostromoltak, a megtévesztés mesterei játszottak velünk.
- És hol van a könyv maga? Az igazi?
- Hamisítványnak látszok? – Angyali mosoly villant fel a fiú arcán. – Tamás, mire esküdjek, hogy igazi vagyok? Ötezer bizonyítékom van rá. Mutassam? – Ahogy mosolya szélesedett, beleborzongtam a nem is túl régi tapasztalatok emlékébe.
- Ne! Inkább azt mond meg, hogy szólítsunk!
- Sehogyan sem fogtok szólítani. Nem fogunk túl sokat beszélgetni egymással.
Az ezerszólamú hang nem fenyegetett, mégis baljóslatú volt az a nyugodt magabiztosság, ahogyan hozzám szólt.
- Mi lesz hát most?
- Tegyétek a dolgotok – ha tudjátok. Én is végzem a saját feladatomat.
- Mi dolga e világon egy ártalmas démonnak? – Péter hangja idegesen dörrent mellettem. A fiú miatt szinte el is feledtem, hogy mellettem van.
A Könyv démona azonban nem ijedt meg egykönnyen. Nyugodt hangon válaszolt rendtársamnak.
- És nektek, halhatatlan lelkeknek, Istenből kihulló parányi részeknek mi dolgotok itt, az anyag poklában?
- Kérdezd uradat, az isten képében tetszelgő hitvány korcsot! Ő börtönzött be minket az anyagi testbe! De tette túlzottan gyenge, hogy örökké tartson, rájöttünk az árulására és majd visszatérünk Istenhez! – Péter szemében indulatos tüzek lobogtak, ahogy a Demiugrosz bűnéről beszélt.
Az aranyló hajfürtök puhán szálltak ide-oda, ahogy hitetlenkedve megrázta fejét a derékig ragyogásba öltözött fiú.
- Hát még mindig áltatjátok magatokat? Ti, emberek vagytok saját magatok legnagyobb ellenségei. Mennyivel kényelmesebb másra fogni a legnagyobb tévedést! Egy ismeretlent, a szerencsétlen Demiugroszt – ha-ha! – ostorozni, amiért ide lökött titeket a földre! Péter és Tamás, nézzetek a lelketek legmélyére! Ti is tudjátok, a ti Demiugroszotok, a Nagy Áruló nem létezik. Csak egy kósza ábránd a ti bánatos és az igazságtól rettegő szívetek zugában. Valójában…
- Elég legyen, hazug démon! – Péter közelebb lépett a fiú felé.

Ő meg sem rezzent, de ránk borult egy pillanatra ismét a világ összes kínja. Aztán ahogy jött, el is illant a fájdalom, de elménk, és testünk nem moccanhatott többé. Csak az ezer szólam zengve hömpölygő folyama jutott el értelmünkig.
- Tehát valójában ti vagytok az árulók, ti lázadó lelkek támadtatok Isten ellen, megelégelve az örök tökéletességet. Nyugalom helyett viharra vágytatok, s Isten megadta nektek, ami után sóvárogtatok: forró ölelés, gyilkolás, harácsolás, és a hatalom mámora lett a viharotokból, meg betegség, szenvedés, és halál- habár utóbbiakat nem kértétek, de hát ezek az előzőekkel együtt járnak. És most meg vagytok sértődve, hogy nem ezt akartátok, meg hogy biztos valaki másnak a műve e földi lét nyomorúsága. Nem, barátaim, ti vagytok magatok és a világotok alkotói! Ha valakit okolhattok a szenvedésért, akkor az csupán saját magatok!
- És ti, a démonok? Mi a ti szerepetek akkor ebben a világban? – Péter mintha megnyugodott volna.
- Ha mi démonok, akkor ti is azok vagytok. Ugyanonnan jöttünk, bár nem ugyanoda tartunk. Mi is Isten részei vagyunk, de nem kérünk a kegyelemből és jó nekünk a pokolban. Sőt, az anyagi világ – ahonnan ti annyira menekültök – nekünk megfelelne örök menedéknek. Ezt akarjuk hát, az általatok annyira gyűlölt anyagot. Igen, ide tartunk, és saját királyunknak készítjük elő az utat. De ő nem Demiugrosz, egyáltalán nem hibás az emberek, mondjuk úgy, “balesetéért”. Akkor tehát mi végre akadályoztok minket?

Ahogy a Könyv beszélt hozzánk, beláttam, igaza van. Nem okolhatunk senkit balsorsunkért, és amiért a Rend küzdött háromszáz éven keresztül, hiábavaló ostobaságnak rémlett akkor. De Péteren nem fogott a démon mesterien előadott hazugsága.
- Álnok kígyó van a nyelved helyén, démon! Bármit is hazudozol össze, és akármi is az igazság Demiugrosszal kapcsolatban, az élőhelyünket akarjátok elrabolni tőlünk. Ezt a gyönyörű bolygót pokollá változtatnátok, ha tehetnétek!
Mérhetetlen megvetés villant a fiú szemében.
- Nem kellene sok minden már a földi pokolhoz, Péter. Az emberek jó munkát végeztek az utóbbi pár ezer év alatt.
- Nem kérünk a te világodból!
A fiú egyre komolyabb lett, a torkából feltörő ezernyi szólam is fenyegető veszélyről zengett.
- Pedig jobb lenne mindnyájunknak. Gondolj bele, itt a földön megvalósul azok országa, akik nem akarnak soha többé Istenhez visszatérni. Azok pedig, akik tényleg visszavágynak, rövid úton Isten színe elé kerülnének, igaz némi földi szenvedés után. De többé semmi újjászületés, semmi karma. Mindenki gyorsan elérné a célját, hm?

Én meg sem bírtam szólalni az egész beszélgetés alatt, Péter volt az ismét, aki válaszolt. Tekintetéből valami végső elszánás sütött.
- Márpedig a föld nem lesz démonok menedéke! Ez nem a ti otthonotok!
- Akkor pusztuljatok!
A fiú szeméből egy pillanatra fáradság sugárzott, aztán átvette a helyét a mindent elemésztő gyűlölet. Arca ugyanaz volt, és mégsem. Akkor már elhittem, hogy ő maga az Ötezer idézés könyve. Ismét lelkembe harapott ötezer állkapcsával a földöntúli fájdalom, és amiről azt hittem, már nem fokozható tovább, csak egyre erősebb lett. Abban az állapotban csak megőrülni, vagy meghalni lehetett. Mi az utóbbit választottuk.
Nem volt szörnyű, sőt inkább enyhet adó érzés volt. Mintha lángoló testtel hideg, fekete vízbe hullottam volna. Azt hittem, ez lesz a végső állapot, de tévedtem. Valami elvakította a lelkem. Aztán, mintha az előbbi tengerbe egy kéz nyúlt volna le és magával ragadott volna vissza a felszínre, magamhoz tértem. Lassan kezdtem csak felfogni, hogy újra látok és hallok.

Péter sehol, s a helyén volt az a vakító fényesség, ami a lelkemet is visszahúzta az életbe. Mégsem volt bántó a fénye. Csupán földöntúlian fehér volt. Tökéletesen. Ahogy a kontúrok letisztultak, egy alak bontakozott ki a fehérségből. Tiszta fény a ruhája, az arca angyalarc. Háta mögött palást-féle. Kezében lángoló pallos. Hangja magának Istennek hangja. Félelmetes volt.
- Számmal az Atya szól, a Mindenség Ura. Hagyjátok az embert, térjetek vissza nyomorúságos otthonotokba, vagy kivívjátok haragját!
A fiú arcára akkor először ült ki döbbenet. De jól megfért a gőg és a magabiztosság mellett.
- És mi jogon parancsol még mindig nekünk az “Atya”?
- Amit Ő akar, az az egyetlen igazi akarat, nem köteles indokolnia tetteit senkinek. Ne kísértsd haragját, féreg!
A fiú tekintete elsötétült.
- Nem vagyok féreg, ugyanolyan gyermeke vagyok, mint te. – A fiú mögött megsűrűsödött a sötétség. – Mi mindannyian az ő gyermekei vagyunk.
- Távozzatok békével, amíg lehet!
A fehér fénybe burkolózott alak lassan felemelkedett a földről, pallosát a fiúra szegezte, háta mögött a palást hangtalanul meglibbent – két szárny emelte a magasba! Angyal volt!
A fiú széttárta karjait.
- Nem megyünk sehová. Köpök a te istened békéjére! Ötezer testvérem várt régóta erre a pillanatra. Ismerd meg őket!
- “Ím, haragom lángja! Ím szolgám, ki megbosszulja a gyalázatot! Jaj nektek, örök lázongók! ”

Ahogy az angyal e furcsa szavakat mondta, pallosa mohón fellobbant, s a lángok mindent beragyogtak. Az angyal a fiú háta mögül előkúszó tengernyi borzasztó arc felé vettette magát. Én már nem bírtam látni és hallani. Féltem az angyal haragját. Mégis éreztem az egyre erősebbé váló fény lángolását, s halottam a démonok szűkölését, ahogy kegyelemért könyörögnek. Aztán egy rövid, de a világot a sarkából kifordító rettenetes duett hangjai töltöttek be mindent. Valami kimondhatatlanul gonosz artikulátlan üvöltésre az angyal kristálytiszta, fájdalmas kiáltása válaszolt. Egy végső lobbanás után ennek is vége lett. Eltűnt minden. Sötétség ölelt ismét körül, és elájultam.

Ahogy később elmesélték, a mesterek találtak rám a ház alagsorában másnap délelőtt. Péternek nyoma sem volt sehol. Én úgy-ahogy életben maradtam, de három napig feküdtem eszméletlen és még utána két hétig tartott lábadozásom. Felépülésem után a mesterek maguk közé fogadtak, én is egyenlő lettem velük: mester. Elvégre részt vettem egy szörnyű mágikus fókusz elpusztításában. Hiába mondtam, hogy Péter volt az, aki megsemmisítette a Könyvet. De hát nem is Péter, vagyis mégis csak, hiszen valójában ő volt… Igen, ő volt az az angyal. Ezt a Rend sosem tudja meg. A krónikákban az eset, mint egy nagy áldozattal járó, titokzatos, de győzelmes esemény került rögzítésre. Mi, a Vigilia nem hiszünk az angyalokban. Mi, emberek nem hiszünk az angyalokban. Pedig léteznek – most már én is tudom. És segítenek, ha kell.

Azóta valami fájó üresség van bennem, egy részem ott maradt örökre a kis palota alagsorában. Tényleg igaz az, amit a démon mondott, és nekünk embereknek leginkább saját magunkkal kellene szembe nézni? Valóban becsaptuk magunkat? És hogy fogom az életemet megköszönni az angyalnak? Tudom, soha többé nem találkozom már vele.
Azonban az egyik út szélén az oszlopon ott az a felirat, és Péterre meg az angyalra emlékezem, amikor elhajtok mellette és elolvasom századszorra is:


“Angel, I can see your wings”

A SZERZŐ UTÓSZAVA

Valahol, egy város peremén valóban ott van egy oszlop, azon pedig a novella címét adó szöveg angolul. Bárki, bármiért is függesztette ki oda, köszönet érte. Az az egy sor önmagában is erőteljes és szép, engem mégis bőbeszédűségre ösztönzött, és ennek a gyenge próbálkozásnak a megírására ihletett. Talán felesleges volt az erőfeszítésem: az a hat szó többet mond az én néhány oldalamnál.

J. A.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához