LFG.HU

HammerTimeCafe
Isithrade
novellaCimkek

A Kék lovashoz címzett fogadóban mindig teltház volt, van és lesz. Füstös hangzavar uralkodik ott esténként állandóan. Hangos kurjongatások, hamis éneklések, nagy röhögések hallatszódnak ki az utcára. A barátságos légkört a fogadós és családja mindig kellően meg tudja teremteni. A fogadó mellett elhaladottakat a gyertyák sárgás fénye és a víg nótázás jó kedvvel tölti el, ezért kukkantanak be, hogy üdvözöljék az egész városban ismert fogadósékat, na és hogy igyanak egy-egy korsó habos sört. Néha kisebb csetepaté, összezördülés mindig előfordul. Ilyenkor, ki azt kirobbantotta, kitessékelik az ajtón, nehogy a jókedv túlságosan vérszomjassá váljon.
Az utcára hirtelen kiömlött a szinte kézzel fogható sárgás fény. Majd az ajtóban két magas sötét alak átfogta egy másik szálkás termetű férfi alakját. Kituszkolták az ajtón és meglökték. Józan ember ezt lökést ki tudta volna védeni, csakhogy ez az ember kissé el volt már ázva. Így a számára váratlan mozdulattól a macskakövet fogta. Vértje, kardja hangosan csapódott a földnek. – Máskor jobban becsüld meg egy hölgy társaságát – hallott egy mély hangot, amely az egyik magas férfitól származott. A ’hölgy’ ott állt a két férfi között s szemeiben harag gyúlt. Keble a dühtől szaporán ringatózott fel s le. Szólni akart, de úgy találta, fölösleges, a férfi túlságosan berúgott ahhoz, hogy a sértést, melyet hozzá akart vágni, felfogja. Így kedvesen rámosolygott a segítőire, majd egy izzadt szőke tincset kisimított nyakából és visszatért a nyüzsgésbe. A két férfi még vetett egy pillantást a földön fekvő férfire, majd becsukták az ajtót.

A meleg, sárga fény hirtelen megszűnt az utcán és a zsivaj már távolabbról hallatszódott. Beborította az éjszaka sötétje. Csak az utcalámpák világítottak haloványan. A férfi fel próbált ülni, több-kevesebb sikerrel. – Szuka – morogta dühösen, kardját erősen megmarkolva. Lassan feltápászkodott s görnyedten megállt. Rettenetesen szédült. Így állt vagy tíz percig. Eltűnődött, bemenjen-e újra. Már nyúlt volna a kilincsért, amikor meggondolta magát. – Először kijózanodom és visszatérek később – morogta és szakálláról letörölte a rászáradt habot. Felegyenesedett, de egyből megtántorodott. Vissza is esett volna, ha nem tartja meg a fogadó fala. Állandóan mozgott szemében az utca. Ha a szemét mindig egy pontra próbálta összpontosítani, az leírt egy félkört vele, majd hirtelen visszaugrott az eredeti pontra és kezdte megint elölről. Becsukta a szemét, de a játék még mindig folytatódott. Megpróbált elindulni, de azt vette észre, hogy most másik oldaláról támasztja a falat. Összeszűkítette szemeit, és megpróbálta azonosítani a helyet. Ráeszmélt, az utca túloldalán van. – El kell jutnom az erdő szélére – morogta – Ott van víz – Egymás után szedte lábait, melyek mintha álladóan össze akartak volna akadni. Kiért az utcából, majd jobbra fordult és a város főutcáján találta magát. Maga sem tudta, meddig ment. Megállt pihenni és körbenézett. Már nem szédült annyira. Megállapította, hogy mindjárt eléri az erdő szélét. Ment még egy kicsit. Hirtelen friss szellő kapott szakállába s hajába. Megállt és csukott szemmel mélyen beszívta a csípős levegőt. Máris jobban lett. Kinyitotta szemét és az erdő sötétje tárult elé. Kissé még tántorogva megindult az erdő felé. Bement az erdőbe. De nem kellett sokáig mennie, hogy megtalálja a patakot, melyet keresett. Megkönnyebbülten letérdelt. Mindezt hangos csörömpölés kísérte. A patak nem volt túl mély, így a férfi vadul belenyomta fejét a vízbe. Tartotta alatta pár másodpercig, majd kiemelte fejét és megrázta azt. Az ezüstös vízcseppek szanaszét szálltak a levegőben. Elvigyorodott, rettentően jól esett neki a víz. Majd hanyatt vágta magát a földön. A selymes fű cirógatta kezeit és arcát, majd az égre tekintett. Nézte a sárgás teliholdat, de mintha nem is látta volna. Egyre csak arra a kacér nőre tudott gondolni a fogadóból. – Kell nekem – hallotta saját, ellentmondást nem tűrő hangját. Lecsukta szemeit és megpisszent. Mikor kinyitotta szemeit, a telihold már valamivel lejjebb járt. Mindkét karját feje alá tette és nézte a sötétkék eget.

Majd távoli kacagásra lett figyelmes. Fülelt. A kacaj hangja lassan, de biztosan közeledett. Megpróbált hangtalanul felguggolni. Nem sikerült. Felszisszent a hangos zajtól, és tovább fülelt. De a kacagás tulajdonosa valószínűleg nem hallotta a csörömpölést, mert ugyanúgy továbbkacagott. Nem kis örömére a férfi megállapította, hogy a csengő kacaj egy nőtől származik. Vigyorogva megnyalta kiszáradt száját. Majd egyszer csak abbamaradt a kacagás. A férfi megdöbbent. A nevetést itt hallotta közvetlen közelről, de tulajdonosát sehol sem látta. Fejét körbeforgatta, de semmi. Majd hirtelen megint hallotta a nevetést, de az ellenkező irányból. Megdöbbent. Ez a kacaj is közeledett. A férfi élvezettel hallgatta ezt a kihívó nevetést. Felállt és vigyorogva elindult a hang irányába. Átugrotta a patakot és bevetette magát a fák közé. Az erős italokat még mindig érezte a fejében s a gyomrában, de ügyet sem vetett rá. Csak a hangot hallotta. Eltökélten haladt tovább. A nevetést egyre közelebbről hallotta. Arcán a vigyor még jobban kiteljesedett. Kiért a fák közül és egy tisztás szélén megállt. A másik végében megpillantotta a hang tulajdonosát háttal ülni a fűben… egyedül. Tiszta kacaja élesen hangzott immár. Megköszörülte a torkát – Szép estét, virágszálam – szólt mézes-mázos hangon. A nő megfordult, és mosolyogva felállt. Lenge, ezüstszínű hosszú ruhát viselt. Fehér bőrét és mezítelen lábát a telihold bársonyossá és elmosódottá tette.

A férfi megdöbbent, mikor a nőben felismerte a fogadóbeli lányt. Elnyomott egy vigyort és közelebb sétált. – Mit keresel itt egyedül ilyen késő éjszakán? – kérdezte behízelgő hangon. A nő ravaszkásan elmosolyodott, majd megint kacagott. A férfi mosolyogva közeledett. A nő még csak meg se rebbent. Már majdnem megfogta kezét a férfi, amikor a lány kacagva elszaladt. – Ne – kiabált utána a férfi – szépségem! Hová szaladsz?! – s már rohant is utána. Azt gondolta, könnyűszerrel utoléri, de tévedett. A nevetés mindig előtte járt s vele együtt a lány is. A férfi csakhamar kifulladt. Megállt és szaporán szedte a levegőt.

Kezeit a térdeire tette s úgy igyekezete visszanyerni tüdeje felett az irányítást. Majd kiegyenesedett és fülelt. A kacaj még mindig hallatszódott és ismét egyre közelebbről. Körbetekintett s ismeretlen, magas fák vették körül. A lombokon át a telihold át-átvilágított. Már azon kezdett el gondolkodni, hogy teljesen eltévedt, mikor az egyik fa törzsénél megpillantotta a lányt. Kacagott. S ravaszkás mosollyal tekintett a férfira. Az ismét elvigyorodott – Ígérd meg, angyalom, hogy most nem fogsz elszaladni – suttogta, hogy a nő is tisztán érthesse. Közeledett s közeledett, le nem véve a szemét a lányról. De a lánynak esze ágában sem volt elszaladni. Csak állt a fa mellett. Majd a férfi mellett megzörrent valami. Elkapta tekintetét a lányról és a hang irányába nézett. De nem volt ott semmi. Mikor visszanézett, legnagyobb megdöbbenésére a lány nem volt sehol. Viszont a nevetést még mindig hallotta pontosan onnan. Odaszaladt, hátha a lány a fa mögé bújt el. De nem volt ott senki. A nevetés ismét máshonnan hangzott. – Ne játszadozz velem! – kiabálta magából kikelve, s dühösen lecsatolta vértjét és kardját az oldaláról. Ledobta a fűbe, hogy könnyebb legyen a futás. Majd megindult a hang irányába. Dühösen szedte a lábait, majd azon kapta magát, hogy gyorsan fut. De a hang állandóan megtévesztette. Néha balról szólt, és ő futott utána. Néha jobbról s ő futott utána. Néha a háta mögül s ő akkor megfordult. Észre sem vette, hogy azt sem tudja, merre van. Egyre inkább bedühösödött. Néha látni vélte a fák között nő alakját s olyankor elvigyorodott s szaladt tovább. Majd kiért egy tisztásra s a nő ott állt a tisztás közepén. A férfi kifulladtan megállt. A lány csak állt és nevetett. Majd a nevetés egyre hidegebbé és gonoszabbá vált. A férfin kicsapódott a hideg veríték. Háta borsódzott már a nőtől. Most eszmélt csak rá, azt sem tudta, hol van. Ijedten nézett körbe, hátha talál valami fogódzót. Ujjaival keresni kezdte oldalán a kardot, de nem találta. Magára nézett és látta, semmilyen fegyver nincs nála. Teljesen védtelen volt. – Démoni angyal! – ordította. De hangja reszketeggé vált s elveszett a nő nevetése mellett. A lány kitárta kezeit, tekintetét az égre emelte. A szél dühösen belekapott ruhájába, hajába. Most már nem volt vonzó. A férfi hátrált, rettenetesen félt ettől a nőtől. Megpróbált józanul gondolkodni. Meg kell keresnie fegyvereit. Rohant is volna ő keresni, de lábai nem engedték. A nőt megvilágította a telihold. A férfi döbbenten vette észre, hogy a hold elvesztette halovány sárgás színét s vérvörössé vált. A nő alakja ebben a fényben még félelmetesebbé vált. Hát még a kacaja! Borzongató volt. Elvesztette bársonyos hangját s a kacaj hidegsége szinte érezhetően befagyasztott mindent. A nő tekintetét a férfira emelte s nem volt már benne semmi női kacér báj. Hideg volt és kegyetlen és számító.
Majd a férfi legnagyobb megdöbbenésére a nő a vérvörös holdfényben egy vicsorgó, vérszomjas fekete párduccá vált…

A férfit soha többé nem látták.
Beszélik, hogy azóta is lehet hallani teliholdkor női kacagást a város melletti erdőből, amit messze elhord a hűs, erdei szellő… igen… azóta lett a neve Angyalok Erdeje…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához