LFG.HU

HammerTimeCafe
Kyrill en-Davar
novellaCimkek

A kis hajó vígan szántotta a vizet. Frissen bordázott testén megültek az apró vízcseppek, hogy a ragyogó nap sugarát ezernyi színre bontsák szét. Erős vitorláját dagasztotta a kellemes tengeri szél, feszes kötélzetén matrózok másztak vígan a magasba. Munkájuk közben tengeri nótákat daloltak, arcukon széles mosoly, kezük alatt égett a munka. Minden okuk megvolt a boldogságra, hisz felettük azúrkéken ragyogott az ég, alattuk lágyan hömpölygött a zöld tenger, s szabadon szárnyalhattak a szél és a víz hátán.

A kislány, alig 5 éves még, fürdeni indul. Kacsája elveszett, így játék nélkül maradt. Arca dacos, de ravaszul mosolyog, tudja, e mosollyal leveszi anyját a lábáról, S öt rövid évének minden tapasztalatával most is igaza van. Anyja, bár évei alapján tapasztaltabb, nem tud ellenállni, idősebb fiának játékát adja a kacsa helyett.

A kormányos sötéten néz maga elé, a messzi felhőket vizslatja. Vihar lesz, még a hajósinas is látná, de szája szegletében mégis mosoly bujkál. Megéltek ők már keményebb vihart is, átvágták magukat ezer veszélyen, s mégis itt vannak. Ő és a fiúk. A fiúk, kik már a kapitány parancsait teljesítik, a vitorlát bevonják, s hordanak le mindent, mi mozdítható. Szükséges védelem ez, hisz egy viharban a szabadon hagyott felszerelés könnyen odaveszhet. De a kapitány mintha lebecsülné a vihar nagyságát, hiba ez, látja a kormányos, de szava nincs. Sok érték a szabadban maradt, köztük olyan is, mi az egész hajó számára fontos. De ki tudja, hátha neki lesz igaza.
S lecsap a vihar. Sötétség omlik le lepedő gyanánt, a hullámok mint ezernyi faltörő kos. A kis hajó állja a csapást, a matrózok érzik, a természet őket le nem győzheti. Dolgoztak hát, újra felhúzták a vitorlát, majd egy kurta parancsszóra levonták megint. Hallgatagon, némán dolgoztak, mit csináltak, komolyan tették.
S lassan megbékélt a természet, a hullámok elcsitultak, a kis hajó karcsú orra újra a szelíd hullámokat fúrta.

A kislány megunta a pancsolást, és anyjáért kiállt. Ő sietve érkezik, s gyengéden emeli ki a csöppnyi lányt a dézsából, hogy puha törülközővel melegségbe vonja. A kislány nem szól, neki talán ez már természetes. Vagy csak nem érti, hogy mi ez a szeretet.

A matrózokra váratlanul zúdul a csapás. Eddig fényes ég alatt futottak, alattuk apróbb hullámok habos taraja emelgette a hajót, s most mindez odalett.
Az ég eltűnt, szürke masszává olvadt, a hajó hullámvölgybe futott. S e hullámvölgy feneketlennek bizonyult. Suhant lefelé a hajó, orra a mélybe húz, fedélzetén a matrózokon úrrá lett a rettegés. Nem félték a halált, de most az ismeretlenbe tartottak, s babonásan a hátuk mögé kereszteket hánytak.
A hullámvölgy töretlen. Néha ugyan egy kis fodor megemeli az apró tákolmányt, de ez még arra sem elég, hogy odafönt a fényt meglássák. A kapitány példáját lassan minden matróz követi, az égiek figyelmét kérik, más, már rajtuk nem segít. Ha nem nyúl le egy kéz, hogy a mélyből őket a felszínre vonja, tán nem lesz már senki, ki oda visszavágyna.
S megtörténik az égi csoda. A hajó partra fut, a hullámvölgy véget ér. Nem zuhannak tovább, homokos part, mely ennek útjában áll, s pihenést nyújt a megfáradt hajósnak. Nem bánják most, hogy felettük nem fütyöl a szél, s alattuk nem csobog a víz, nyugalom, kell, hogy idejük újra kivárják, s tengerre szállhassanak megint.

A kisfiú szomorúan nézte a dézsa alján a lefolyót. A húga volt, ki legjobb barátját, a kis hajót a vízben hagyta, s az örvény majdnem magába zárta azt. De időben jött, hogy piszkos talpát megmossa, s hogy szeretett hajóját onnan kiragadja. Most féloldalt dőlve a dézsa szélén pihen, ép még, csak kicsit megviselt .

S újra kifut a kis hajó, fedélzetén csupa reménykedő arc. A kapitány megadja az irányt, a kormányos arra tart. Alattuk szorgos hangyanép gyanánt a matrózok teszik a dolgukat, talán mai útjuk szerencsésebb lesz, él még képzeletükben a nagy vihar.
A vihar, s az azt követő iszonyat, a zuhanás emléke, mi az ismeretlenbe mutat. De mindez már a múlt, túlélték ezt is hát, újra hasítják a habokat.
S előjelből bár bőven volt elég, a vihar, mi lecsapott, s a féktelen esés, mégis, az új csapás váratlan volt, úgy érte a matrózt, ki tán éppen dalolt. Szörnyű szörny tapadt rá, karolta át a kis hajót, s a mélybe rántotta le, a víz alá, hol a halál az úr. A tengerész, ki az imént még vidáman fütyült, most levegőért kapkodva ez életéért küzd. Az árboc eltörik, sok embert magával sodor, hegyes csonkján a kapitány holtteste lóg. A palánk beszakad, minden érték odavész, még az is, mit legbelül védtek, hogy megtartsák valahol. S a tenger fenekén a hajóroncs megpihen, holtak szellemei zokognak körötte, lakhelyük, életük szállt oda le vele.

A kisfiú ismét mosdani megy, s arcára kiül az iszonyat. A dézsa, mi még mindig vízzel teli, barátját öleli körül. A víz, mint apró gyűrűk futnak körbe, torz képet mutat, a kis hajó fekszik a mélyben. Oldalára dőlve, mint tegnap a dézsa szélén, de megtépázva, megtörve, mit szétvetet valami felsőbb akarat.
A kisfiú némán megy az ágyba, bánata nem segít, szeretett barátja, a kis hajó megtörve kint fekszik. Anyja figyel fel rá, s megkérdi, mi a baj, mire elmondja, mit nem akar. Mit magába zárna, mélyen, hogy ne legyen, mélyen, hogy senki ne tudja, hogy kit szeretett, a húga, a kis hajóval mit tehetett.
S az anyja megkérdi a kislányt, miért, hisz ezt nem érdemelte a hajó, ki nem ártott, csak élte volna az életet, vidáman, ahogy mindig is látott.
S a választ az anyja sem értheti, hisz a kislány hallgatott.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához