LFG.HU

HammerTimeCafe
Ragnar Tornquist
novellaCimkek

írta: Ragnar Tornquist
magyar fordítás: Szilágyi Péter

Valami csúszkált, ahogy a csúszkáló lények szoktak, a ruhásszekrény ajtajának résétől az ágy felé.
Kint, a felnőttvilágban, szólt a TV és kusza hangok keveredtek a mosogatógép halk duruzsolásával.
Sara tudta, hogy papája a “gagyidoboz” előtt ül (így hívta a TV-t, ha azt akarta, hogy Sara ne nézze tovább a Nickelodeont) jobb kezében egy doboz sörrel, a távirányítóval a balban és chips-el a pocakján, és hogy anyukája valószínűleg a konyhában vagy a mosdóban van, vagy talán egy könyvet olvas a dolgozószobában, egyet azok közül a dögös borítós könyvek közül, a lábait maga alá húzva, a haját lófarokba fogva hátul.
De a szülei akár a holdon is lehettek volna épp, mivel Sara túlságosan félt ahhoz, hogy egy szót is szóljon.
Ha megtette volna, a csúszkáló lény biztosan észrevette volna, és akkor Sara halott. Holtabb nem is lehetne.
Egyébként is, a kiabálás szabályellenes. És a szabályt nem lehet megszegni. Nem, nem.
A csúszkáló lény az ágya alá siklott, és elhallgatott.
Ha lehet, ez még sokkal rosszabb volt, mint hallani kúszni a szőnyegen, mivel a csúszkáló lény most lehet, hogy Sara gyorsuló légzését hallgatja, néz felfelé odalentről a sötétből, tervez, ármánykodik… vagy lehet, hogy épp most mászik föl az ágy lábán be a takarója alá.
Sara ismét leellenőrizte, hogy rendesen be van-e takarva, és hogy az egyetlen kilógó testrésze csak a feje (még az is félig fedve az állától lefelé). Az ágya elég nagy volt ahhoz, hogy a kezei vagy a lábai biztosan ne lógjanak le róla, mert akkor ugye az ember csak magát okolhatja, ha valami csúszkáló lény kidug egy nyálkás csápot, körétekeri, behúzza az ágy alá, és felfalja egészben.

Felnőttvilágban a TV kikapcsolódott és Sara hallotta, amint a szülei egy pár elfojtott szót váltanak. Ezután mindketten elvonultak lefeküdni, az összes lámpa a házban kialudt, és a csúszkáló lény ismét elindult.
Sara összeszorította a szemeit, és elsuttogott egy rövid imát.
“Kérlek, csillagemberek, akik mindent jóra fordítotok, ne engedjétek, hogy a csúszkáló nyálkás lény ellopja a lelkem ma este.”
Ismét kinyitotta a szemét, és felnézett a zöldes csillagokra, melyek belepték a plafonját egyik végétől a másikig, mint egy tál világító csillagtészta. Nem hunyorogtak vagy mozogtak, de egészen biztosan éltek, és rajtuk laktak a csillagemberek. Miután a papája segített neki feltenni őket, Sara jobban tudott éjjel aludni, de most a csillagok ellenére a csúszkáló lény mégis eljött, és Sara reménykedett, hogy a csillagemberek meghallották az imáját.
- Szia kislány.

A hang az ágya alól jött. Olyan volt, mint a kréta hangja a táblán, éles, csikorgó, de halk és nagyon-nagyon vizenyős. Sara levegőért kapott de nem válaszolt. Nem kell válaszolni. Ez a szabályok része. De nem kiáltott segítségért sem – holott ez volt az, amit a világon bárminél jobban szeretett volna most tenni – mivel szabályellenes volt, és a szabályokat nem lehet megszegni.
Végül is, gondolta, a szabály, az szabály. Okkal létezik.
- Tudod, hogy ki vagyok? – suttogta a csikorgó vizes hang.
Sara önkéntelenül kinyitotta a száját:
- Igen.
- És tudod miért vagyok itt?
Sara bólintott. Túlságosan félt ahhoz, hogy kimondja.
- Megszegted a szabályokat?
- Nem! – sikoltotta, aztán szorosan összezárta a száját, hátha a szülei meghallották.
A csúszkáló nyálkás lény csendben maradt jó ideig, és Sara hiába hegyezte a fülét, nem hallott zajt a szülei hálószobájából, és néhány perc múlva megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját… azután hirtelen ismét eszébe jutott a förmedvény az ágya alatt, a szemei tágra nyíltak, és a szíve vadul kalapálni kezdett. Dob-dob. Dob-dob. Gyorsabban, mint valaha.

Sara ismerte a szabályokat, mint mindenki. Kívülről megtanulta őket, és tudta mi következik, ha valaki nem követi őket betű szerint, vagy elővigyázatlan, és nem takarózik be rendesen, vagy lelóg valamije az ágyról.
Hallotta az összes történetet is, újra meg újra. Simon Trippről és Jane Mourse-ról és Timothy O’Rourke-ról, és a többiekről… Azokról a gyerekekről, akik megfeledkeztek a szabályokról vagy nem voltak elég elővigyázatosak, azokról, akiknek nem volt szerencséjük, vagy egyszerűen csak buták voltak.
Mára mind elmentek, mindegyikük kivétel nélkül.
És most a csúszkáló nyálkás lény eljött, hogy ellenőrizze őt, hogy megnézze, betartotta-e a szabályokat betű szerint, és hogy nem követett-e el valamilyen buta hibát.
Sara biztos volt benne, hogy nem. Minden este figyelt rá, hogy apu vagy anyu rendesen betakarja úgy, hogy miden testrésze jól fedve legyen. És minden áldott este elismételte magában a szabályokat mikor anyukája jó éjt kívánt, lekapcsolta a lámpát és behúzta az ajtót, hogy a legapróbb rés maradjon csak.
“Egy: ne mondd el. Kettő: ne kiálts segítségért. Három: hagyj egy kis rést ruhásszekrény ajtaján. Négy: ne égjen a lámpa. Öt: csapdát állítani tilos. Hat: ne csalj. Hét: tizenegyre aludj el.”

Hét szabály, amiket megszegni tilos. Az első egyszerű, mivel senki sem hitte volna el, azokat kivéve, akik már tudták, és nekik el lehetett mondani, a többi gyereknek szabad volt. A második sem volt eddig túl nehéz, hiszen sohasem volt még segítségre szüksége, de most nagyon szeretett volna anyukájáért kiáltani, amit ha megtesz, megszegi a szabályt, és akkor… A harmadikat csak egyetlenegyszer felejtette el, és abban a pillanatban, hogy eszébe jutott, kiugrott az ágyból, és kinyitotta a ruhásszekrényt, majd visszaugrott. Ugyanazon az estén majdnem megszegte a hetedik szabályt is… tizenegyre aludj el… de csak majdnem. A szélesre tárt szekrényajtó miatt szörnyű rémálmai voltak, de még sohasem fordult elő, hogy egy csúszkáló lény előbújva a sötét helyekről meglátogatta volna. A negyedik szabály könnyű volt; még mielőtt megtanulta volna a szabályokat, megszokta, hogy lámpa nélkül aludjon, egyedül a felnőttek világába vezető ajtón keresztül beeső halvány fénnyel. Az ötös és hatos szabály nem számított, mivel nem ismert semmilyen trükköt az egérfogón és kártyatrükkökön kívül, és nem hitte, hogy azok számítanak.
Tehát igen, Sara betartotta a szabályokat, mindet, négy éve minden éjszaka, mióta ideköltöztek, mióta elmondták neki a szabályokat az első napon.

Nem volt rossz hely, nem egyáltalán nem volt rossz. Jó volt itt lakni. A legjobb azok közül, ahol eddig lakott. Meleg, napos és zöld volt egész nyáron, és volt egy tó is, amiben fürödhetett (és korcsolyázhatott telente), sok fa, amire fel lehetett mászni, és bárhová mehetett, amerre csak akart úgy, hogy hazaérjen ebédidőre. Ősszel az összes levél sárgára, vörösre és aranybarnára változott, és nagyon szép lett az erdő. Az évnek abban a szakában nagyon jó illatú volt a környék, mintha az összes jó illatot egybegyűjtötték, és egyszerre kiengedték volna. November vége felé, Hálaadás közeledtével, fagyos hideg jött, és minden Karácsonykor hatalmas hó volt, ha akart, mehetett szánkózni vagy síelni, és a fiúk hógolyóztak, ami nem volt mindig kellemes, de nagyon izgalmas, főleg ha volt mersze visszadobni, különösen ha el is talált valakit. Az iskola jó volt, sokkal jobb, mint az előző, mert jobbak voltak a székek, jobb volt az étel, kedvesebbek voltak a tanárok és a gyerekek, és az órák sokkal vidámabbak voltak. Rengeteg barátságos gyerek élt a környéken, sok barátja volt, még egy macska is, Spike, aki vadon élt, mégis szerette, ha simogatják.
Tökéletes lakóhely volt, a szülei is ezt mondták. Mindenki ezt mondta. Egy tökéletes hely.

De voltak szabályok. És voltak nyálkás lények, amik kúsztak és másztak, és rozsdás szögekre emlékeztető hangjuk volt. Lények, akik gyerekeket ettek. Lények, akik egyáltalán nem voltak kedvesek, egyáltalán nem.
Sara átnézett a Garfield ébresztőórájára, aminek a mutatói halványan világítottak a sötétben, és látta, hogy mindjárt tíz óra. A nyálkás lény az ágya alatt egy ideje csendben volt, emiatt Sara arra gondolt, hogy elment, megnyugodva, hogy Sara nem szegett meg egyetlen szabályt sem.
A szeme lecsukódott, elálmosodott, és a csúszkáló lény lassan elhalványult a tudatából, átadva helyét az ártatlan álmok rózsaszín illatának, bolyhos felhőinek és csilingelő csengőinek…

- Sara… ébredj, Sara… ébredj.
Karmok a koszos ablaktáblán. Borotvaéles kések a rücskös betonfalon. Csörgő száraz csontok áthúzva a kiszáradt agyagon. De vizenyősen, nyálkásan, csúszósan és gonoszan.
Sara lassan tért magához álmából, mintha egy kád vastag, fekete kásából kelne fel. Először össze volt zavarodva, aztán meglátta a csillagokat, és tudta, hogy végül a csillagemberek nem hallották az imáját, és hogy a csúszkáló lény még mindig az ágya alatt van.
Balra fordult, Garfield hosszabbik karja tíz és tizenegy között állt, de a rövidebbik mutató a kilencesre mutatott.
Háromnegyed tizenegy. A szabály, az szabály. Tizenegyre aludni kell, különben…
- Sara, nem fejeztük be a kis beszélgetésünket.
Sara érezte, ahogy a szíve elindul felfelé a torkán keresztül a szájába. Úgy vert, mint ahogy a játékmajma veri a dobot; bumm, bumm, bumm, és hirtelen nagyon melege lett de fázott is egyszerre. Libabőrös lett az egész teste, és reszketett, mint egy falevél.
Teljesen ébren volt háromnegyed tizenegykor!
- Sara, tudjuk, hogy hallasz bennünket.
- Mit akartok? – a hangja mint egy kisegéré, vékony és ijedt.
- Téged akarunk.
- Betartottam a szabályokat – nyöszörögte.
- Nem alszol, Sara.
- De hát felébresztettetek, csaltatok!
- Mi csalhatunk. A szabályok nem mondanak semmit a csalásról, ugye?
- Hat: ne csalj – mondta Sara, de amint kimondta, tudta, hogy a szabályok csak őrá vonatkoznak, és rájuk nem. Ők azt tehettek, amit csak akartak. Csalhattak, csapdákat állíthattak, kiálthattak segítségért, és sokkal-sokkal tovább maradhattak fent, mint tizenegy. Egész éjjel ébren maradhattak, ha úgy hozta kedvük. Ők uralkodtak itt, és sem Sara, sem senki más nem tehetett semmit ez ellen.
Látod, ezen a helyen, amikor a dolgok szépek, ebben a tökéletes világban azért lehet az ember biztos benne, hogy minden tökéletes, mert a csúszkáló nyálkás lények a ruhásszekrény mélyen a sötét helyeken meghúzódva alszanak, és csak éjjelente jönnek elő.

Ismét rápillantott Garfieldra, akinek a rövidebbik karja már egészen a tízesig felmászott, ami azt jelentette, hogy Sarának még tíz perce volt arra, hogy elaludjon.
- Kérlek – suttogta a lénynek az ágya alatt – hagyjatok békén, ez nem igazságos.
- Az igazság, az igazság – reszelte a lény – de az élelem, az élelem. És mi enni akarunk.
Sara érezte, hogy el fog eredni a könnye, és hogy a szája kezd lefelé görbülni várva egy nagy, ijedt szipogásra. De küzdött ellene, és inkább azt válaszolta:
- Nem vagyok ízletes. Tényleg nem.
A lény az ágya alatt felnevetett; reszelős nevetés, mint amikor a fűnyíró átmegy egy konzervdobozon a hátsó kertben.
- Hát ez jó, – mondta végül – nagyon jó. Nagy kár, hogy meg kell ennünk, mert vicces vagy.
Pánikba esve Sara az utolsó szalmaszálba kapaszkodott:
- Vicces vagyok! Tudok vicceket mesélni, amikor csak akarjátok, ha nem faltok fel. Megígérem. Csak… kérlek. Kérlek. Nagyon kérlek.
A lény horkantott.
- Minden gyerek vicces, ha meg van ijedve. Öt perc múlva tizenegy, és te nem alszol, kicsi Sara. Éppen a hetedik szabályt készülsz megszegni, tizenegyre aludj el. És ez nem jó, egyáltalán nem jó dolog.
Sara nem tudta visszatartani tovább a könnyeit, és sírni kezdett, de csendesen, hogy senki se hallja meg. A lény persze tudta. Ők mindig tudják.
- Fűszer a vacsorámra – mondta a lény az ágya alatt – sózott hús, a legjobb a világon. – És ha egy csúszkáló nyálkás lény össze tudja dörzsölni a kezeit, akkor ez az, amit ez a csúszkáló nyálkás lény most csinált. A várakozástól és az elégedettségtől dörzsölte a kezeit, lehet, hogy az ajkait is nyalogatta, már ha voltak ajkai és nyelve. Senki sem tudott erről semmit. Csak a szájáról beszéltek, és a sok-sok éles fehér fogáról.
Garfield rövidebbik karja tizenegyről a tizenkettesre mozdult, és a hosszabbik karja pontosan a tizenegyesre mutatott, és a ruhásszekrényben élő sötét és félelmetes lény hirtelen kimászott az ágya alól és felemelkedett Sara előtt, amíg a feje el nem érte a plafont, ahol a csillagok fénye kialudt.
- Vacsoraidő – mondta, és közelebb hajolt, a forró leheletével elfújva Sara haját a homlokáról.

Felsikoltott.
Felsikoltott, ahogyan még sohasem ezelőtt. Addig sikoltott, amíg a tüdeje forró nem lett és fájni kezdett. Becsukta a szemét, kinyújtotta a kezét és sikoltott, sikoltott, sikoltott.
A sötét és félelmetes lény felszisszent és azután Sara ajtaja kinyílt fényt szórva az ágyra, és a padlóra az ágy és az ajtó között, és a sötét és félelmetes lény visszakúszott Sara ágya alá és eltűnt… ilyen egyszerűen.
Apukája és anyukája állt az ajtóban, sötét kartonsziluettek a felnőttek világának fényében.
- Mi a baj kedvesem? – kérdezte az anyukája.
- Tudod mennyi az idő? – kérdezte az apukája.
- Lények vannak az ágyam alatt és a ruhásszekrényemben! – szipogta Sara.
A szülei összenéztek. Az arcuk sötétben maradt, láthatatlanul.
- Nem ismered a szabályokat, Sara? – kérdezte végül az anyukája. A hangja szomorúnak és csalódottnak tűnt. – Nem ismered a szabályokat?
- Nem azért dolgoztunk olyan keményen és vártunk annyit, hogy idejöhessünk, hogy most te tönkretegyél mindent – mondta az apukája. Nagyon, nagyon mérges volt. – Szabályok vannak Sara, és a szabályok szerint kell cselekedned. Ne mondd el. Sohasem mondhatod el.
- Édesapádnak igaza van – mondta az anyukája. – És nézd, elmúlt tizenegy. Ismered a szabályokat Sara, tudjuk, hogy ismered őket.
És ezzel az anyukája szorosan bezárta az ajtaját, elvágva őt a felnőttek világától egyedül hagyva a félelmetes teljes sötétségben.
Csend volt, olyanfajta csend, ami azt jelzi, hogy valami nagyon, nagyon rosszat tettél, és mindenki csalódott benned, de azt akarják, hogy erre te magad jöjj rá, ahelyett, hogy megbüntetnének. Vagy talán az a fajta csönd, ami azt jelenti, hogy teljesen egyedül vagy a világon.
Inkább egy kicsit mind a kettő. Sara úgy feküdt az ágyában, mint egyik Barbie-babája, görcsösen és üveges szemmel, de a szája lefelé görbült, egy kifejezéstelen tekintettel az arcán. A szívét nehéznek és nagynak érezte, olyannak, mint egy rohadt alma, fonnyadtnak és kukacosnak.
Elárulva.
Elfelejtve.
Elhagyatva.

Felnézett a halványan fénylő tésztacsillagokra, és összefűzte a kezeit az álla alatt, úgy, hogy az ujjai elfehéredtek, és hangosan imádkozni kezdett.
“Kérlek, nagyon kérlek benneteket, csillagemberek, akik mindent jóra fordítotok, ne engedjétek, hogy a csúszkáló nyálkás lény ellopja a lelkem ma este.”
A csillagok a feje felett kialudtak, mintha egy viharfelhő elnyelte volna fényüket. Meglepődve bámult. A csillagemberek elhagyták otthonaikat, és éppen úton vannak lefelé, hogy megmentsék és magukkal vigyék az egekbe fel?
De aztán forró, bűzös levegő szállt felé, – mint a romlott tojások és lehúzatlan vécék szaga, vagy a zsák szemété, amit kint hagynak a meleg nyári délutánon – és tudta, hogy nem viharfelhő, hanem a lény nőtt olyan mindent beborítóra, hogy kioltsa a szerencsecsillagait.
- A csillagemberekhez imádkozol, – morogta a lény, mint egy öreg szárító tele mindenféle csavarral – de szabályok vannak. Senki sem segíti a szabályszegőket – mondta. – Még a csillagemberek sem.
Sara behunyta a szemét és visszatartotta a lélegzetét miközben hócsatákra és szánkózásokra gondolt, és hosszú sétákra a mély hóban.
- A szabály az szabály, az élelem az élelem, és mi éhesek vagyunk – mondta a csúszkáló nyálkás nyirkos lény.
Sara olyan kicsire húzta magát össze, amekkorára csak tudta, bár tudatában volt, hogy ez nem segít, hogy az elővigyázatosság már a múlté, hiszen csak egyszer hagyd bár el az utat és kószálj el a vadonba, elveszel, elveszel, elveszel örökre.
Mert, gondolta legvégül, ez így igazságos, és a szabály, az szabály.

VÉGE

forrás: http://www.sesam.hu/rules.htm és http://www.ragnartornquist.com/rules.html


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.sesam.hu/rules.htm]
[http://www.ragnartornquist.com/rules.html]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához