LFG.HU

Raffy4
novellaCimkek

Az Angyalok Városa, napjainkban

Egy csaknem harminc emeletes felhőkarcoló tetején – nem volt semmi keresnivalója, de erre túl későn döbbent rá. A neonreklámok fénye, a türelmetlen sofőrök dudálása, a fékcsikorgások, a zöld lámpánál átsiető gyalogosok léptei, a nagyvárosi éjszaka egyetlen, egészen halk hanggá bábozódott. Olyan halkká, akár egy szívdobbanás.
Már másnap lehetett; a levegő lassan, de fokozatosan egyre hűlt: a kereszt tövébe rakott kövekre és koponyákra ütemesen csöpögött a vér a bal füléből. Ahogy testét átfúrva, fára felszegezve a kérlelhetetlen gravitáció mind mélyebbre húzta, tövises glóriával övezett fejét puhán a vállára próbálta hajtani, s lehunyt szemmel pihent.
A másik férfi egy betonkémény tetején ült vele szemben, s egyenesen őt bámulta, pillanatnyi megszakítások, pislogások nélkül. Napok óta ült ott, kitartóan, szótlanul; s ha tekintetük néha mégis találkozott, áthatóan kék, vádló pásztájával kétszer olyan mélyen hasított a megfeszített szívébe, mint az oldalát átütő lándzsa. Az áldozat békésen tűrt, a kínzó türelmesen várt.
Nem volt mit beszélniük egymással. A bámészkodó néha egykedvűen a szájához emelt egy szál cigarettát, belekóstolt, majd maga elé fújta a füstöt; de ez a fajta pótcselekvés számára mégoly keveset jelentett, mintha égő házakból felszálló füstöt fújna. A másik, bár kisimult arca és higgadt vonásai megingathatatlannak sejttették, belül még inkább élethalálharcot folytatott lelke két énje között, mint ahogyan a valóságban teste próbált küzdeni a halállal.
A kékszemű nem akarta megkönnyíteni a dolgát: nem ajánlotta fel segítségét, nem biztosította együttérzéséről, ahogyan támogatásáról sem: a kereszten haldokló alak nem tudhatta biztosan, hogyha leoldják róla a köteleket és kihúzzák belőle a szögeket, lesz-e föld alatta, amire rázuhanhat. A város, a természetellenes színek, az elhaló hangok egy tökéletes illúzióvilág látszatát keltették; az illatokban és zajokban futkosó élet lassú forgásnak indult körülötte.
Aztán szemerkélni kezdett az eső.

Az Édenkerten kívül, évezredekkel ezelőtt

Éva kinézett a kunyhó ajtaján, és felfelé pillantott, a felhő takarta égboltra. Halkan suttogott, sem a férje, sem a gyerekek nem hallhatták: fohász-e, avagy átok. Hetek óta megállás nélkül zuhogott: az a kevés gabona, amit el tudtak ültetni, bizonyára már megrohadt a földben. Újabb szűkös, éhínséges év vár rájuk. A tűzhelyhez lépett, és megnézte, elég meleg-e a parázs, megfő-e fölötte az ebéd. Ádám és a két fiú a kunyhó másik sarkában üldögéltek az állatbőrökön, és faragtak valamit. Nem mert rájuk szólni, hogy ne a hálóhelyüket forgácsozzák össze; Ádám egyre gyakrabban verte meg – őt hibáztatta mindazért, ami velük történt. Így aztán felvette az egyik vízhordó edényét, és hátrament az udvarba, hogy megmerítse az esőcsatornában.
A férfi a kis vízgyűjtő mellett üldögélt, keresztbe font lábakkal. Amikor megpillantotta Évát, megcsóválta a fejét, s együttérzően így szólt hozzá:
- Asszonysors… Isten büntetése.
A nő lehajolt, és telemerítette a vizestálat, majd rémülten elejtette, mikor erős, nedves ujjak markoltak a csuklójába. A kora délutáni sápadt fényben haja még feketébben, szemei még kékebben csillogtak, s Éva újra érzete a vágyat, hogy vétkezni akar; ezekért a szemekért újra szakítana a tiltott fáról. És újra és újra elkárhozna érte.
- Maradt még ennivalótok? – kérdezte a férfi.
- Négy zsák búza. Az még a télire sem elég.
- Ő jár vadászni? És a fiai?
- A vadak elmenekültek a környékről. Mindig egyre messzebbre kell mennie. De mindig üres kézzel tér haza.
A férfi eleresztette a csuklóját, ugyanakkor megragadta a derekát, és magával vitte a fák közé. A vég nélkül szakadó esőben mindketten bőrig áztak, de egyiküket sem érdekelte már. Az erdőben kevésbé érzékelték a zivatar tomboló erejét: a levelekről lecsöpögő víz megnedvesítette a mohákkal és harasztokkal borított földet. Ledőltek egymás mellé, és Éva szorosan a férfi testéhez simult; felvette annak alakját. Szeretője gúnyosan mosolygott, ahogy kisimította öregedő arcából az első ősz tincseket.
- Vissza akarok menni… – Éva sírt, és könnysávos arcát a férfi vállába fúrta.
- Tudom.
- Vigyél vissza a mennybe… csak egyetlen percre! Vigyél vissza!
Ezt már hangosan kiáltotta. Nem hallhatta meg senki: a családja messze volt tőle. Sosem értették meg őt, sem Ádám, sem a fiai. Nem értették meg, mi jár a fejében, amikor magára marad hónapokra egy-egy vadászat idején. Nem értették meg a fájdalmat, amelyet egy gyermek születésekor érez. Nem értették meg a vágyat, ahogyan a természet szépségeire, az élet örömeire, és a Paradicsomkert emlékein való töprengésére vágyik. Nem ismerték azt a belső világot, amibe menekülni volt kénytelen a valóság gyilkos mivolta elől. Ahogy a villás végű nyelv végigtáncolt arcán, nyakán, fülén; ahogyan saját izmos nyelve köré csavarodott, és ahogy a méregfogak alsó ajkába haraptak, egy pillanatra mindenről megfeledkezett. A legszebb angyal ölelte, csókolta: az egyetlen szövetségese ebben a zord világban. Édes-rozsdás ízt érzett a szájában: kedvese vért fakasztott belőle, és ajkát kehelyként használva ivott. Minden egyes alkalommal így pecsételték meg a szövetségüket, hogy elfeledjék Isten kárörvendő jóslatát; s a viszályt, amelyet kettejük közé hintett. Az asszony és a kígyó titkos barátságáról senki másnak tudomása nem lehetett.
Felettük az áttetszően zöld leveleken egykedvűen alákopogott az eső.

Meg nem nevezett nagyváros, néhány hónappal ezelőtt

Az újságpapír, amelynek a sarkára firkálgatott, folyton behorpadt ügyetlen próbálkozásai alatt; dühében olyan erősen szorította a ceruza hegyét a papírra, hogy az recsegve elvált többi részétől. Egy pillanat volt az egész. Az emberi életek is ilyen törékenyek, gondolta magában. Felpillantott, és nézte a várótermen keresztülsiető alakokat. Szülők húzták maguk után poggyászaikat és csemetéiket, üzletemberek csörtettek a fülükre tapasztott mobiltelefonnal, vagy középkorú japán turisták vártak a csatlakozásra. Akármelyik világváros akármelyik reptere lehetett volna, nem különbözött semmiben sem hasonló társaitól. A vastag üvegfalon túl gépek szálltak le vagy emelkedtek fel, autók és buszok, lépcsők és műszerészek meghatározott – külső szemlélődő számára zűrzavaros – módon tették a dolgukat. Úgy tűnt, mindenki el van foglalva valamivel, egyedül ő az, aki magányos és haszontalan a tömegben. Kétoldalt a füle mögé simította a haját, vállára akasztotta a retiküljét, az újságot a padon hagyta, és kiment a mosdóba. Különösnek találta, hogy egyedül van. A tiszta, fémes csillogású csapok, a tündöklő márványpadló, a diszkrét csempék meghatározhatatlan teljességérzetet árasztottak. Ez egy menedék. Itt nem eshet baja. Semleges területre tévedt, és nem érezte rosszul magát; a biztonság tudata bőséges önbizalmat adott neki. A tükörhöz lépett, és egészen mélyen a saját szemébe nézett.
Percek óta állt már ott, földbe gyökerezett lábakkal, s a mosdóban közben ki-be mászkáltak az emberek. Mind megbámulták, de ő észre sem vette a kíváncsi tekinteteket. Úgy érezte, hogy közeledik végre a megértéshez. Meg akarta találni a választ kérdéseire, amelyeket talán csak isten tudhatott, vagy még ő maga sem. Még jobban összpontosított, még erőteljesebben nézett farkasszemet önmagával, amikor az előcsarnokban iszonyú robaj támadt. Az elméje egyik távoli zugában felvillant a kép az óriás utasszállítóról, amely nem tudott időben lefékezni, és a kifutópályáról szépen és simán bekorcsolyázott a reptér épületéig. A váróterem üvegfalába fúródó orrt végül két vaskos oszlop akasztotta meg és nem engedte tovább. Senki sem szenvedett komolyabb sérülést, a pilóta beverte a homlokát, a navigátor sokkot kapott; egy terhes nő vajúdni kezdett, és a felbolydult váróterem egyik padján életet adott egy egészséges kislánynak.
A nő belemosolygott a tükörbe. A világ dinamizmusa lenyűgöző.
Úgy lépett ki a mosdóból és haladt végig a rémüldöző emberek között, mintha magasan fölötte állna az evilági dolgoknak, és ez így is volt. Fekete tűsarkú cipője kopogott a márványon, de még ő sem hallotta meg: orvosok, rendőrök, mentősök, biztonságiak vágtattak el mellette, meglibbentették szemébe hulló haját. Az újszülött sírása minden más hangot elnyomott a háttérben. Ádám és Éva jutott eszébe, akik ugyanúgy az igazságot és a tudást szomjazták, akárcsak ő maga. Mi lehet az a szörnyű válasz, amelyet csak Isten tudhat, és csak ő viselhet el? Miért vezet minden próbálkozás kárhozathoz és anarchiához?
Az út három óra helyett három napig tartott. Gyűlölte az autózást, de a vonatot nem tartotta elég biztonságosnak. Túl sokan utaznak rajta, és nincs hová menekülni. A repülőgépek legalább gyorsak, összegezte magában.
Csupán egyetlenegyszer került veszélyes helyzetbe, egy országúti gyorsbüfében. A pult mellett ebédelt, amikor érezte az ajtó nyílását, és a rajta belépő alak aurájának fehér vibrálását. A férfi lófarokba fogta össze vékony haját, napszemüveget és szürke öltönyt viselt. Pillantása egyenesen a neki háttal ülő nőre vetődött, és harmadik szeme azonnal észrevette a fekete szárnyakat. A nő nem bírta tovább, megfordult, és egyetlen másodperc alatt szavak nélkül szót váltottak egymással.
- Már megint egy? - a férfi lekezelően összevonta szemöldökét.
- Mindenáron el akarod intézni a dolgot, vagy csak elhaladunk egymás mellett? – kérdezte a nő, és lélekben kezdett felkészülni a harcra.
- A környéken nincs menedék.
- Nincs hát.
- Nekem pedig időm nincs az ilyenekkel foglalkozni. Csak az arcomat akarom megmosni. Ha ravaszkodsz, szotyka, esküszöm, megbánod!
Levette napszemüvegét, és a mosdó felé indult. A nő kissé feszülten nyúlt a poharáért, és kortyolt bele az íztelen, szénsavas löttybe. Röviddel ezután a férfi kilépett a mosdóhelyiségből, arcáról letörölte már a vízcseppeket, de nyakán még csillogott egy-kettő. Kifelé menet még egyszer a nőre pillantott, aki rá se hederítve fogyasztotta tovább ebédjét. Valójában megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a másik végre eltűnt a környékről.
Nem ismerték meg egymást, noha egyszerre születtek, és együtt végezték a dolgukat. Az utak szétválnak. Szét kell válni ahhoz, hogy valami újra összeérjen.

A Mennyország, idővel a Teremtés után

Senki sem tudta, vajon mi lehet a nyüzsgés oka, csak kevesen fértek a Kút közelébe. A feneketlen mélység a nincstelen űrrel szimatolt fölfelé, és rettegéssel töltötte el a köréje sereglett bámészkodókat. Akik hátul maradtak, lábujjhegyen pipiskedve keresték szemükkel a Kutat, és a három óriás, hatszárnyú arkangyalt. Ketten közülük diadalittas, megfeszülő pózban állták körül a harmadikat, aki négykézláb lapult a földön. Elesettnek és megtörtnek látszott, hat fehér szárnya élettelenül feküdt a földön.
- Fivérem…
Elhaló hangjára egy láb lendült fel és válaszolt jókora, kegyetlen rúgással. Néhányan, akik látták ezt, halkan felszisszentek, hogy jelét adják nemtetszésüknek. Az egyik arkangyal, akinek rövid, feketén göndörödő fürtjeit ezüstpánt szorította le, már nem bírta zabolázni indulatait, és puszta kézzel esett neki földön fekvő testvérének. Egyik lábára nehezedve, a másikkal nekifeszülve fivére hátának, megragadta jobb- és balfelől két hószínű hattyúszárnyát, és olyan erővel kezdte ráncigálni, hogy védtelen áldozata sírva fakadt.
- Nem vagy méltó rá, hogy ilyeneket viselj! Teremtő atyánk szent nevében megfosztunk tőle, hogy soha vissza ne térhess a Mennybe, amelyet megtagadtál! – rikácsolta állati hangon.
A másik roppant arkangyal szótlanul és mosolytalan arccal nézte, mint szabadítja meg a hirtelen haragú és fékezhetetlen Mikháel testvérüket az egyik pár szárnyától. Egy pillanattal később a serdülőarcú bármiféle elégtétel nélkül úgy tartotta kezében a gazdájuktól megfosztott tagokat, mint egy gyermek a törött porcelán hasznavehetetlen cserepeit. De nem bánta meg, és ha bátyja nem tartja ki keskeny mellkasa elé bal karját, bizony tovább is folytatta volna a szárnytépést. De sokkal okosabban: tollanként, hogy jobban fájjon!
- Hagyd el, testvérem. – szólt érces hangján Gábriel. – Ne mocskold be a kezed azzal, hogy hozzáérsz.
Kétszer sújtott le lángoló pallost tartó jobbjával, és újabb két pár fehér szárny vált el a bukott angyal testétől. Most már semmiben sem különbözött Ádámtól és Évától, a két embertől. Nyöszörögve emelte fel kezét, mintha kapaszkodót várt volna azoktól, akik egy pillanattal ezelőtt megcsonkították. Nem látta, kik voltak azok, akik lábánál és vállánál fogva felemelték a földről, a kút pereméig vitték, majd átbuktatták rajta. Véget nem érő zuhanás vette kezdetét a Paradicsomkerten túli ismeretlen, elátkozott hely felé.
A döbbenet még mindig nem múlt el nyom nélkül az angyalok, arkangyalok, kerubok és szeráfok között. Mikháel és Gábriel sokatmondóan összepillantottak, és elsőként fordítottak hátat a nyilvános meghurcolás színhelyének. Azok, akik eddig kacérkodtak annak gondolatával, hogy a két főrendű angyal talán nem éppen helytállóan jár el, most már a gyávák bizonyosságával tudták, rájuk is hasonló sors vár, ha nem hunynak szemet a rémtett fölött. Így aztán a tömeg egy szempillantás alatt oszlani kezdett, csupán egyetlen törékeny kis alak térdelt a Kút mellett, és hullatta a végtelen űrbe könnyeit. Mikháel fordult felé először, de nem szólt; minden fontos teendőt érettebb és okosabb bátyja tett meg helyette, ahogyan most is. Gábriel komoly volt és tiszteletet parancsoló:
- Gyere onnan, Tiferet.
A napsugárhajú szépség fölemelte könnymaszatos arcát, s vádlón méregette a zavart Mikháelt. Mindenki tudta, hogy a Szépség angyala és a Fény Hordozója a legtisztább szerelemmel szeretik egymást, s ez így volt öröktől, így is marad örökké. Az ifjú arkangyal már jól érezte, hogy Gábriel testvére hazudott neki, amikor azzal kecsegtette: ha Lucifer eltűnik a semmiben, Tiferet egyedül marad, és ha egyedül marad, csakis Mikháel lehet az, aki elveszett kedvese nyomába lép. Csalódottan nézte a gyönyörű lányt, aki inkább évezredekig siratja majd az Elkárhozottat, de sosem fogja őt szeretni.
- Mi történik vele? – kérdezte olyan selymes hangon, mint a hárfa húrja.
- A Pokolba jut. Ha túléli a zuhanást. – válaszolta Gábriel.
- Mit ér a Szépség Fény nélkül? – zokogta.
- Ő már nem az, akit szerettél. Már nincs benne fény, csak sötétség. Elkárhozott, a lelke halott. Meg tudod ezt érteni?
- Mit ér a Szépség Fény nélkül? – miközben úgy hullott a könnye, mint a záporeső, újra elismételte ezeket a szavakat, és várta, hogy Gábriel a szemébe nézzen, és úgy próbáljon hazudni.
Gábriel pedig megfordult, de addigra Tiferet már nem volt sehol. Mikháel remegett, és térdre borult. A Szépség angyala a feneketlen űrbe vetette magát, hogy kövesse szerelmesét.

Az Angyalok Városa, néhány hónappal ezelőtt

- Nem tudom, miért szeretem annyira ezt a helyet. – suttogta a férfi, csak úgy magának.
Újra a szájához emelte cigarettáját, és nézte, ahogyan a vége finoman felparázslik. A gyerek, aki mellette ült, csak némán szemlélte az éjszakai utcát, amely nem tűnt kevésbé zsúfoltnak vagy kevésbé csendesnek, mint napközben. A háttérben vagy mentőautók, vagy rendőrök szirénáztak, ez a sikító hang adta az alapzajt, ez volt a város zenéjének dobszólama. Erre épültek a fékcsikorgások, a koccanások, a moziba vagy diszkóba siető fiatalok kiabálásai.
- Hallod? – kérdezte férfi, miközben felmutatott az égre. A sötét tengerészkék felhők fölött egy óriás utasszállító dübörgött el, és egy helyen kivillantak a csillagok is. – Most már valóban halott. Már napok óta sejtem, de csak most bizonyosodtam meg róla. Ők pedig vitatkoznak, kétségbeesetten keresik a megoldást.
Lerázta cigarettája végéről a hamut az egyik cserépen. A bérház manzárdszobájának egyetlen ablakán mászott fel a tetőre, és ült le a gerincre, ahogy minden áldott éjjel szokta. A kisfiú közelebb húzódott hozzá, és a karjának dőlt.
- Ilyenkor mi van? Bánod, hogy nem láthatod őket, miközben kiveri hátukat a víz tehetetlenségükben? Sose bánd. Inkább hívd össze a többieket. Ne ide. Valami semleges helyre, ahol sok a menedék. Ha megneszezik, egykettőre a nyomunkba szegődnek, és abban nem lesz köszönet.
A fiúcska óvatosan felállt, és lassan szökdécselni kezdett egyik kéménytől a másikig. Senki sem látta, de ha látta is volna, káprázatnak hiszi. Ahogy ugrásai megnyúltak a viaszos éjszakában, ahogy földet érései között egyre nőtt a távolság, majd végül a háztömb szélére érve elfogytak a tetők, a kisfiú a semmibe vetette magát. Nem zuhant le mégsem az utcakőre, nem zúzta halálra magát, egész egyszerűen nyoma veszett.
A férfi még maradt egy darabig, befejezte a megkezdett cigarettát, aztán visszamászott az ablakon át kicsiny, piszkos szobájába.

A Purgatórium, idővel a Teremtés után

Amikor azt hitte, mindennek vége; amikor szíve és szája tele volt keserűséggel; ahogy megállíthatatlanul száguldott a biztos pusztulás felé; két puha kéz siklott el mellette és kulcsolódott a dereka köré. Aztán a zuhanás lassú vitorlázássá szelídült, és ekkor már ki merte nyitni a szemét. Tiferet kedves arcát látta, és arra gondolt, ha ilyen a halál, akkor a halált minden teremtett lénynek ismernie kell. Ha ismerni fogják a halált, nem vágynak majd másra, csak meghalni.
De ő még élt, érezte két karja között a karcsú, sima testet; érezte az andalító mézes-virágos illatot, érezte az arcába hulló aranyszőke hajzuhatag súlyát. Újra együtt voltak.
Nőni kezdett körülötte a forróság, s a Pokol tüze égette a testét. Tiferet kettejük köré fonta szárnyait, hogy megvédje magukat a roppant hőtől. Olyan hirtelen ért véget a fájó égetés, hogy azt sem tudták, hova kerültek: lábuk újra földet fogott, de nem láttak magukon kívül semmi mást. Tiferet ölelő kezei feljebb csúsztak az angyal hátán, és kitapintották az alig érezhető hat kis csonkot.
- A szárnyaid… – suttogta odaadó részvéttel.
- A tiéd is… nézd… – Lucifer ugyanolyan gyászos hangon válaszolt, és egyik kezével hozzáért a megfeketedett tollakhoz. A tűz szénné égette őket, ujjai nyomán hamuvá foszlottak és a földre hulltak.
- Majd… majd nőnek újak…
Ismét egymást nézték meredt ámulással. Különös, ismeretlen érzés burjánzott szét bennük; szívük egyre hevesebben vert, vérük mind gyorsabban zubogott testükben. Majd Lucifer remegő hangon kimondta a világegyetem első szerelmi vallomását:
- Tiferet… Te sokkal szebb vagy Évánál is. Szebb vagy, mint az egész Teremtés…
És először tapasztalták, hogy egyikük férfi, a másik nő.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához