LFG.HU

Raffy4
novellaCimkek

Meg nem nevezett nagyváros, néhány hónappal ezelőtt

Száz év leforgása alatt alig változott: a klasszicista épületek homlokzata itt-ott megkopott, és világháborús lövedékek hagytak nyomot rajta; de néhány ház új, és még a réginél is ragyogóbb színben pompázott. Az ablakok fehér gipszstukkóin ugyanazok a szürke városi galambok üldögéltek. Kocsijával áthajtott a hídon, az idő nem volt alkalmas a városnézésre. Már nagyon régen vártak rá, és ezt ő pontosan tudta.
A sárga bérházat valamikor az ötvenes években építették, miután lebontották a helyén álló kis kápolnát. A menedék azonban nem szűnt meg azzal, hogy falait és tetejét egy másik épület falai és teteje vette át. Biztonságot és erőt sugárzott, akármilyen külső mögé is rejtőzött.
Az egyik első emeleti lakásból fekete füst tekergett elő. Felsietett az ingatag fémlépcsőn, és berohant a lakásba. Ahogy sejtette, a füst a konyha felől tört erő. Egy alacsony, izgága alak ugrált a sütő előtt, feketén az őt beborító koromtól, és kétségbeesetten igyekezett eloltani valami égő ebédféleséget a tűzhely tetején.
A nő villámgyorsan letépte magáról a kabátot, és a húsra terítette. A lángok néhány pillanat múlva eltűntek, de a füst még jó ideig ott maradt emlékeztetőül.
- Karla jött meg? – szólt ki egy hang a sötét nappaliból, amolyan újságolvasó, nemtörődöm módra.
Az aprócska alak, akiről a vastag korom letakarítása után kiderült, hogy egy hét év körüli kisfiú, beszaladt a nappaliba, a nő pedig követte. Kezével kisimított egy tincset a szeméből, homlokára pedig fekete csíkot húzott véletlenül. A férfi valóban újságot olvasott, és nem érdekelte különösebben a fiúcska, aki repedt kancsóból töltött vizet egy zománcavesztett lavórba, hogy megmosdjék benne. A kancsóból a vízzel együtt néhány döglött szúnyog is belekerült a mosdóvízbe.
- Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy itt fogok lakni? Itt még fürdőszoba sincs! – a nő egy hisztérikus roham szélére került, a férfit azonban ez sem érdekelte különösebben.
- Karla kedvesem, ha nem tetszik, mehetsz lakni az apácákhoz. Biztos örülni fognak neked. – a professzor ölébe engedte az újságot, és orra hegyére biggyesztett olvasószemüvege fölött meredt rá a filigrán, csinos asszonyra. – Különben is, Isten azért teremtette a nőt, hogy takarítson.
- Ezek szerint csak rám vártatok ebben a kuplerájban, hogy rendet tegyek?
Lehuppant egy székre, térdeit összezárta, de lábfejével a szék két lábának támaszkodott, így ölében összefont karjaival esetlen gimnazistalányok pózát vette fel, tudtán és akaratán kívül.
- Miért rendeltek ide engem?
A kisfiú immár félig-meddig tisztára mosakodva, a maradék kormot egy használt törülközővel dörzsölgetve leült a professzor foteljának karfájára, és leplezetlen kíváncsisággal bámult a nőre. A korosodó úriember orra hegyére tolta a szemüvegét, és gyengéden a fiúcska vállára helyezte péklapát-tenyerét.
- Nem tudom Karla, igazán nem. Ő csak annyit beszél, amennyit kell. Vagyis semennyit. Egyik nap felbukkant a tanszéki irodában, és hazajött velem.
- Te máskor is itt élsz? Undorító hely. – azzal félrefordította arcát.
- Nem volt sok lehetőségem válogatni. Azok túl sokan vannak errefelé. Itt legalább biztonságban vagyunk.
Rövid ideig csak ültek egymással szemközt, és egyikük sem szólt semmit. A néma kisfiú ekkor unottan elhagyta a szobát, a fiatal nő pedig elővett táskájából egy kis kerek tükröt, hogy ellenőrizze sminkjét. Ezzel sem tudta fél percnél tovább húzni az időt, amely csak nem akart gyorsabban telni. Türelmetlenül összekattintotta a retikül csatját, és sokat mondó pillantással végigpásztázta az öregembert.
- Tudsz valahol egy másik menedéket?
- Nem. És arról ne is álmodj, hogy ebbe a lakásba kivitelezőket hozol, akik majd rendbe teszik. Nekem évtizedek óta megfelel ez a kis zug, és a gyereknek is. Egyszer sem panaszkodott még. Az alattunk lévő lakás üres, azzal azt csinálsz, amit akarsz.
A beszélgetésnek ezzel vége is lett, a nő köszönés nélkül távozott a lakásból.

Az Angyalok Városa, napjainkban

Szeme sarkából véres könnycsepp fordult ki ámító lassúsággal, s komótosan siklott le orrnyergén, hogy pihenőt tartson el-elkékülő ajkain. Tudta, hogy szenvedése a végéhez közeledik, s hogy mint minden szent angyal, a Földön ő maga is halandó emberré válik. Már csak a Hit ereje tartotta életben az elmúlt napokban, mikor a másik minden lehetséges testi és lelki kínt megkóstoltatott vele.
- Te ölted meg. – suttogta neki a most is unott arccal cigarettázó férfi. – Megölted az egyetlen lényt, akit őszintén szerettél, és aki őszintén szeretett. Azt mondod: elkárhoztam, és elkárhozott mindenki, aki engem követ. De vajon a pusztítás mi, ha nem kárhozat? Magad is olyanná váltál, mint amit megvetsz: miért küzdesz mégis, mondd? Miért nem fogadod el, hogy tévedtél, és tévedésed a lelked sötétségéből fakadt, mert nem vágytál a tudás fényére, hogy látva lásd: mindaz, amiben valaha is hittél, rossz?
Nem figyelt rá. Tudta, hogy a tudásnak ez a bizonyos fénye ezerszer fényesebben világítja meg az elkárhozott angyalt. Mert mi az eredendő bűn, ha nem ez? Ádám és Éva is akkor hibáztak, amikor ettek a Jó és Rossz Tudás fájáról. Ha eddig kitartott, most már nem szabad megtörnie: de az emlék lándzsája eljutott a szívéig és fájdalmas rotációba fogott. A nő – egyszerre angyal és ördög – bágyadt mosolyával felszakította az ég boltozatát, és az eső újra eleredt.

A Mennyország, röviddel a Bűnbeesés előtt

Nem volt már szerelem a Paradicsomban. Először a Fény Hordozója, Istennek legkedvesebb angyala, Lucifer távozott, és sokan követték őt. Elsők között az Aranyhajú Tiferet, aztán a két ember, Éva és Ádám, majd mind többen és többen az angyalok, kerubok, szeráfok és trónusok közül. Kitaniel és Anael maradt: ők ketten a Menny alacsonyabb rendű angyalai – a grigolok, vagyis a “dolgozó osztály” tagjai közé tartoztak, s épp ezért úgy érezték, nincs közük azokhoz az eseményekhez, amelyek az angyali hierarchia magasabb rétegeiben zajlanak. A kert egyik virágzó fájának tövében ültek, egymás vállára hajtva fejüket, ujjaikat gyengéden összekulcsolva, s Anael egy apró mókuskölyökkel játszott, nem nagyobbal, mint a kisujja.
- Kitaniel… – fordult a szőke férfi felé, miközben a tenyerében gubbasztó kis állatot mutatta meg neki. – Szerinted milyen lehet Isten? Ugye te sem láttad még soha?
A megszólított csak mosolyogva megrázta a fejét, majd mutatóujját a rágcsáló felé nyújtotta, az pedig vidáman felkapaszkodott rá – másik kezével azonban el nem engedte volna a kedvesét.
- Biztos vagyok benne, hogy Isten mindenütt jelen van. – válaszolta, és ezt így tartotta igaznak.
- Kitaniel, mit követett el Lucifer, amiért száműzték a Paradicsomból? És miért nem Isten küldte el, miért a többi arkangyal?
- Nem tudom.
Néha kissé bosszantotta a lány kíváncsisága – nem értette, mi szükség van állandó magyarázatot keresni mindenre. Neki a világmindenség egyszerűnek és hibátlannak tűnt; Anael pedig azt mondta neki, hogy ő becsukja a szemét az ismeretlen előtt.
A lány egyre gyakrabban fordult meg a Kút körül. Eleinte csak távolról figyelte, majd körüljárta, bele-belepillantott, legutóbb pedig áthajolt a káváján, és a mélységet kémlelte. Nem tudta leküzdeni magában a vágyat, hogy felhagyjon a feneketlen mélység kutatásával – Kitaniel pedig attól félt, hogy egyszer majd óvatlanul túlságosan kihajol és lezuhan a lenti világba.
Egy időre magára maradt, nézte feje fölött a kék eget, amikor egy karcsú, gyermekarcú angyal szaladt oda hozzá, és közölte vele a hírt: a két ember szakított a Jó és Rossz tudás fájáról, ezért Isten kiűzette őket a Kertből. Amikor Kitaniel megkérdezte, honnan tudja, a gyermekarcú csupán annyit felelt: látta Gábrielt a lángoló pallosával, amint a Paradicsom kijárata felé terelni őket.
Ha Anael meghallotta volna mindezt, akkor megbizonyosodott volna az igazságról: hogy Isten nem figyel a megteremtett világra, és a főangyalok irányítják őhelyette sorsukat. De ekkorra Anael már lefelé vitorlázott Assiah-ba, az “alanti világba” – nem tudott többé ellenállni a Kút csábításának.

Meg nem nevezett nagyváros, néhány hónappal ezelőtt

A gyerekek az óra vége felé lassan rendetlenkedni kezdtek a padban ülve, és Gilbert atyának – noha még nem szentelték fel, mégis mindenki “atyának” szólította – egyre több energiát kellett a megfegyelmezésükre áldoznia. Aztán délután négykor az iskola kis kápolnájának harangja megszólalt, ilyenkor már épp csak annyi ideje maradt, hogy a rohanó diákok után kiáltsa: olvassák el a megfelelő passzusokat Eszter könyvéből.
Szeretett hittant tartani, máshoz nem is igazán értett: úgy érezte, neki ez a szent küldetése a Földön. Felvette az asztalról az aktatáskát, és átsétált a kápolna szomszédos épületébe, áthaladt a padsorok között, térdet hajtott az oltár előtt, és készült a sekrestyébe lépni, hogy felvegye kabátját és hazainduljon; amikor egy vékony, magas hang megállította.
- Várj, Kitaniel.
Megfordult, és egy kisfiút látott az áldozati oltár mellett állni, aki épp az asztallap magasságáig ért fel. Szőke fürtös, kék szemű, bájos arcú, ragyogó fehér ruhát viselő fiúcska volt. Személyében azonnal felismerte Metatront, aki gyermeki külseje ellenére a hét leghatalmasabb Szeráf közé tartozott, háta mögött négy pár hófehér szárny képe rajzolódott ki légiesen, félig áttetszően. Ő közvetítette a Menny és a Föld angyalai között Isten hangját.
- El kell menned innen, Kitaniel. A Nagy Háború lassan kezdetét veszi. Egy másik helyen van rád szükség – az Angyalok Városa hamarosan romjaiba dől. Láttam a hatalmas tornyokat, a kristályfalú házakat lángolni, és mindez az Ő műve lesz, akinek nevét kimondani nem szabad.
- Hová menjek? – kérdezte színlelt nyugalommal.
- Tudni fogod, Kitaniel. És őrizd meg a lelkedet tisztán. Kísértéseknek leszel kitéve az úton, de ne felejtsd el soha, hogy Isten megsegít.
Azután a fiúcska megfordult, tett néhány lépést az üres templom belseje felé, pillanatokkal később ő maga is olyan halvánnyá változott, mint a szárnyai – majd teljesen eltűnt. A fiatalember egy darabig nézett utána, szavainak értelmén töprengve. A háború gondolatától félelem fogta el a szívét.

Az Édenkerten kívül, évtizedekkel a Bűnbeesés után

Azon az őszön már a levegő hűvöse is bajt hozott magával: sírtak az udvaron a fák. Azon az őszön történt az első gyilkosság.
Káin elbujdosott, senki sem tudta, hová. Ádám, amikor másodszülött fia testére rálelt a kopár hegyen, ahol az áldozati oltárok emelkedtek, először nem is tudta, mit kellene éreznie. Sosem tapasztalta még, hogy az ember is halandó – bár néha ő is érzett fájdalmat és félelmet, néha őt is megtámadta egy-egy erdei vad, de nem tudta elhinni, hogy két fia közül az egyik a másik életére tört. A lábánál fogva húzta haza, mint az őzeket vagy vadmalacokat szokta.
Éva zokogott, a fiú keskeny mellére borult, és szitokszókkal halmozta el urát, amiért az nem gyászol vele, nem érez szomorúságot. Ádám nem akarta ekkor megmondani feleségének, hogy a hazaúton sokat töprengett, majd arra jutott: télire szükségük van az élelemre, és legjobb volna, ha megennék Ábelt. Elvégre most, hogy halott, mi hasznuk lehet még belőle?
Amikor mindezt a tudtára hozta, Éva toporzékolni kezdett, az udvarra szaladt, és a saját két kezével látott hozzá, hogy sírgödröt kaparjon a fiának. Ádám le akarta fogni, néhányszor talán meg is ütötte, de a nő hajthatatlan maradt, a “kegyelet” szót emlegette – Ádámot örökké bosszantotta, hogy asszonya unalmában újabb és újabb szavakat talál ki. Estére kis kerek kőrakás emelkedett ott, ahol a fiú feküdt.
Aznap éjjel Ádám, hogy megvigasztalja a szakadatlanul síró nőt, odahúzódott mellé, és a maga ostobán erőszakos módján megpróbált közeledni felé. Noha az asszony szépsége az elmúlt évek alatt megfakult, még mindig vágyott rá – sohasem mondta el neki, hogy újra és újra elfogadná annak a két fának a gyümölcsét, ha tudná, hogy az Édenen kívül miféle gyönyörök várják. Éva kétségbeesetten próbálta ledobni magáról, mire a férfi óriás tenyere hangosan csattant az arcán, az ajka felrepedt és vékony sávban vér csordogált belőle.
Nem mert tovább tiltakozni. Újból gyermeket várt, ám ennek immár semmi köze sem volt a férjéhez – tartott tőle, hogy Ádám rájön, miféle szövetségre lépett az Elkárhozottal. Ám attól a naptól fogva hiába ment ki az erdei tisztásra, megszokott találkozóhelyükre, az angyal nem látogatta meg többé.

Meg nem nevezett nagyváros, néhány héttel ezelőtt

A bevásárlóközpont szívében kis kerek korcsolyapálya bújt meg, fölötte pedig – akárha egy korona keresztpántja volna – két egymást keresztező fém tartóív emelt a magasba egy kicsi, kerek színpadot. Amikor megépítették, úgy gondolták, itt majd előadásokat, divatbemutatókat fognak tartani – de a vásárlóközönség nem tartott igényt az effajta látványosságokra. Így aztán a színpad lassan bárrá alakult, ahol a pulton kívül mindössze öt-hat asztalnak jutott hely. Az egyik ilyennél ültek, közvetlenül a korlát mellett, és az alattuk sikongató-fogócskázó gyerekeket figyelték. A többi ember körülöttük egyszerű fiatal párnak nézte őket, s valahol legbelül azok is voltak – de amint a velük szemközt ülőre pillantottak, látták egymás hátán az átlátszó szárnyakat. A nő feketét, a férfi fehéret viselt.
- Találkoznod kellene vele, Kitaniel. Nem ítélkezhetsz olyasmi fölött, amit nem ismersz. – Karla egészen lehalkította hangját, miközben ujjaival körbeforgatta a bögrét. – Ha látnád őt, ha hallanád…
- Egészen az övé vagy már. Behódolsz neki. – Gilbert lehajtotta a fejét.
- Ez nem igaz. Én szabad akaratomból döntöttem úgy, hogy elhagyom a Mennyet, és nem őt követtem. Elképzelhetetlennek tartod, hogy egymástól független lények ugyanúgy gondolkozzanak egy adott dologról?
Elhallgattak, és csak nézték egymást szótlanul: az elmúlt évezredek alatt mit sem változott az, amit valaha egymás iránt éreztek. A szeretet nem is igazi, ha az idő múlásával megfakul, eltűnik, vagy valami másba csap át. Ha nem féltek volna attól, hogy valamelyiküket egy társa megláthatja ezen a nyilvános helyen, legszívesebben összekulcsolták volna ujjaikat; de ezt a határt semmilyen formában nem merték átlépni. Nem is gondolták volna, hogy épp ebben a városban, épp azon a napon találkoznak össze – két ember a hárommillióból. Lassan öt órája beszélgettek, mégis mindig visszatértek oda, ahonnan elindultak: hogy Anael miért hagyta hátra a Paradicsomot az ismeretlenért.
- Gyere el velem. Kérlek. Legalább beszélgess el vele. Ha utána is így vélekedsz róla, akkor neked adok igazat.
Végül rábólintott, kénytelen-kelletlenül. A poharáért nyúlt, és közben alig észrevehetően hozzáért a nő kezéhez. Egy pillanat volt csupán, mégis mintha elektromosság szaladt volna keresztül rajta – látta megremegni a nő arcát; a fekete hajzuhatagot alig észrevehetően megmozdulni, úgy, mint ahogy a szél játszik a fűzfaágakkal. Egymás szemébe néztek, és mindketten tudták: a paradicsom ott van, ahol ők maguk.

Az Édenkerten kívül, évtizedekkel a Bűnbeesés után

Az ágy fölé méltóságteljesen tornyosult egy karcsú, redőzött ruhát viselő alak: arca nem volt sem nőé, sem férfié, kezében égő gyertyát tartott. Ahogy a vajúdó asszonyhoz hajolt, s gyertyájával glóriába fogta megkínzott arcát, Éva látta, ahogy mosolyog.
- Te vagy a Halál Angyala? – kérdezte.
Ádám, őszen és öregen azt hitte, felesége lázában félrebeszél.
- Én vagyok.
- A gyermekemet akarod elvenni?
- Teérted jöttem.
Veszettül hánykolódott a megkopott szőrökön, combját immár merő vér borította, félt és sírt a fájdalomtól, amit érzett – és ami még rá várt földi élete befejezése előtt. Az angyalhoz fordult, és utolsó erejét fogyasztva szegezte neki a kérdést:
- Miért teremtette Isten az asszonyt? Hogy szenvedjen örökkön örökké, míg meg nem hal?
- Amikor Isten megalkotta a nőt, hibát követett el, kétszer is. Te nem tudhatod, hiszen nem éltél még, de volt előtted egy másik is…
- Egy másik asszony? – Éva szeme tágra nyílt.
- Lilithnek hívták, és Isten sárból és saját lelkéből gyúrta, hogy társa legyen a férjednek, Ádámnak. Lilith azonban megtagadta az engedelmességet és elbujdokolt: különös erők birtokosa ő az első nap óta, és a te fiad, Káin is őt szolgálja. Hogy a férfiember magányát csillapítsa, oldalbordájából megalkotott téged. Isten úgy gondolta, ha téged a férfiból teremt, örökkön örökké hozzá leszel kötve – de te csalfa teremtés vagy, csábulsz a rossz felé, megadtad magad a kígyónak és a Sátánnak is… nincs többé jogod ahhoz, hogy élj.
Éva sírva fúrta arcát párnájába, s mivel fájdalmai továbbra sem enyhültek, saját karját kezdte harapni, hogy ne hallja a szájából felszökő kiáltásokat. Ádám megpróbálta lefogni a kezét, de őt is megharapta.
- Mondd meg, mivégre adta Isten a szabad akaratot, ha megbüntet azért, mert nem az ő általa kedvelt utat választod? – ordította artikulátlan hangon, majd a háta ívbe feszült és végül élettelenül rogyott az ágyra.
Valaki más sírt már helyette: egy kopasz és véres kis jószág, Ádám pedig lassan felemelte és a fénybe tartotta a fiának hitt gyermeket. A gyönyörű angyal még mindig a kezében tartotta a gyertyát, s derűs mosollyal szemlélte az embereket. Éva lelke pedig már nem volt sehol – és még a Halál sem sejtette, hogy mi történhetett vele.

Az Angyalok Városa, néhány héttel ezelőtt

A manzárdszoba bejárati ajtaja előtt egy kisfiú várt Gilbertre: felnézett rá óriási, nyílt tekintetével, és a kezét nyújtva neki bevezette őt az ajtó mögötti helységbe. A padlót gyalulatlan deszkák borították, a sarokban keskeny ágy, íróasztal székkel; egy koszos műanyag függöny mögül szűk fürdőhelység kandikált ki, és az utcafrontra néző fal padlótól mennyezetig tartó ablakai előtt két rozzant, antik fotel várta a vendéget. Az egyikben egy férfi ült, s az ajtónyitásra felkelt, hogy üdvözölje a látogatót: fekete hajú, ragyogóan kék szemű, és minden valószínűség szerint a leggyönyörűbb ember volt, akivel Gilbert valaha is találkozott.
- Nincsenek szárnyaid. – a látványtól annyira megdöbbent, hogy még a köszönésről is elfeledkezett.
- A testvéreim tettek róla, hogy ne tarthassam meg őket. Nem számít. Amúgy sem tudnék mit kezdeni velük. – karcsú, fehér kezével az egyik fotel felé tett kínáló mozdulatot. – Foglalj helyet.
A kisfiú, mit aki tudja, hogy neki már nincs keresnivalója a felnőttek társaságában, kisomfordált a lakásból. Gilbert egy darabig nézett utána, s mielőtt leült volna, megkérdezte, kicsoda a gyerek.
- Szandalphón a neve. Ő Metatron ikertestvére. Valaha mindketten Isten Hangjának szószólói voltak, de amikor a Mennyben vitatható dolgok kezdtek zajlani, és mindketten mást állítottak, a főrendű angyalok megnémították.
- Nem hiszek neked. – a kijelentése határozottnak tűnt, ám ő maga nem volt az.
Leültek a rézosztásos üvegablak mellé, amelyen túl zsibbasztó zajok özöne töltötte meg az utcát, és örökkévalónak tetszett az éjszaka – ezt az örökkévalóságot próbálták meghosszabbítani az éjjel-nappal nyitva tartó üzletek, a napszemüvegben járó emberek; a sokak és sokfélék, akik ilyenkor indultak munkába vagy érkeztek onnan haza. Már értette, Lucifer miért ezt a helyet választotta otthonául – mert a káosz és a bűn úgy élősködött rajta, mint fán a dudva.
- Csak hogy tudd – kezdte Gilbert – azért vagyok itt, mert Anael megkért rá. Magamtól eszembe se jutna beszélni veled.
- Tudom. – a férfi összekulcsolta ujjait és kezét az ölében nyugtatta, szemeit lesütve fel sem pillantott a másik angyalra. – És remélem tisztában vagy azzal, hogy az ő szemükben máris bűnt követtél el, noha még semmiről sem esett szó közöttünk. A jelenléted máris árulóvá tett téged.
- A lelkem tiszta. – ördögűző mozdulatot tett a jobb kezével – Nem férkőzhetsz a közelébe. Még ha meg is tudják, hogy itt jártam, akkor sem vádolhatnak semmivel.
Lucifer elmosolyodott, és Kitaniel rádöbbent, hogy elkövette az első hibát: a másik tudtára hozta, hogy szabad akaratából cselekszik, és mindezt titokban teszi – tehát fél a következményektől. Már értette, hogy a Sátán mivel szedi áldozatait: ő intellektuálisan gonosz, és nem a mértéktelen pusztításban leli örömét, hanem a lassú és gyötrelmes – és nem ritkán kétséges kimenetelű – harcban.
- Én is ezt hittem, és látod, mégis itt vagyok.
- Vajon miért? – Kitaniel ügyetlenül próbált cinikus lenni.
- Valóban érdekel? Mert akkor elmesélhetem neked, igazán nem hosszú történet. A Teremtés után röviddel Isten, aki akkor még közöttünk lakozott, rádöbbent művének leghatalmasabb hiányára.
- Mi volt az? – egy pillanatra egymás szemébe néztek, és Lucifer nem eresztve a másik tekintetét, jeges hangon folytatta:
- Hogy a szabad akarat gyakorlása gátakba ütközik. Érted ezt? Isten lehetőséget adott az embernek, hogy maga döntsön sorsáról, de nem volt sors, amiről dönthetett volna: csak a jóság, a szépség, a Menny, a harmónia. Ezért Isten magához hívott, mint a legkedvesebb angyalát, és arra kért: hozzam meg érte ezt az áldozatot, hogy lehetővé teszem az emberiség számára a szabad akarat érvényesülését. Isten végignézte azt, ahogyan Éva és Ádám az én szavamra hajlott, nem pedig az ő parancsainak engedelmeskedett – s ez összetörte. Azóta Isten alszik, eltűnt, háttérbe szorult – nem tudhatom mi lett vele. Csak egy dologban vagyok bizonyos: hogy Isten, aki saját képére tökéletesre teremtette az embert, valójában tökéletlent alkotott, s ez pedig egyetlen dolgot jelenthet csupán…
- …hogy Isten maga is tökéletlen…
Döbbent csend ereszkedett rájuk. A beszélgetés mind inkább egy sakkjátszmához kezdett hasonlítani, és a fehér állt vesztésre.
- Nem te vagy az első, aki megállapította ezt. A főrendű angyalok azonban mindenképp helyre akarták hozni ezt a hatalmas tévedést – jóllehet, ők maguk is “hibás” teremtmények voltak. Ennek pedig legegyszerűbb módját abban találták meg, hogy kikiáltottak engem gonosznak és istentagadónak, majd levetettek a Mennyből, és utánam lökték mindazokat, akik nem értettek egyet ezzel. Azok, akik odafönt maradtak, úgy képzelik, hogy ők a jók, és mi vagyunk a rosszak.
- Úgy beszélsz, mintha Isten nem is létezne.
- Mert nincs bizonyítékom rá, hogy még valóban létezik. Hazugság volt, hogy az angyalok halhatatlanok, hogy az emberek halhatatlanok, miért pont Isten lenne a kivétel? Mi van akkor, ha a saját angyalai pusztították el?
- Ez abszurd. – Kitaniel megmozgatta a lábait, mintha felállni készülne.
- Nem abszurd! Ismerem őket, akárcsak te, és mindketten tudjuk, hogy az “eszméik” védelmében bármire képesek. A Menny angyalai úgy érzik, képviselnek valamit, és megpróbálják fenntartani ennek látszatát akár úgy is, hogy tudják, rossz a meglátásuk. Ha sor kerül a végső összecsapásra, előnyt élveznek velünk szemben – ők képesek a menedékek közt utazni, tudják használni a szárnyaikat, mi azonban nem. Ha nem lennének ezek a szent helyek – milyen ironikus, hogy ezt is nekik köszönhetjük – nem tudnánk hova elrejtőzni. És mégis, itt a Földön mind halandóak vagyunk.
- Menj vissza a Pokolba, ahonnan jöttél!
Felpattant a karosszékből, és megállíthatatlan lendülettel lépdelt az ajtó felé. Dúlt-fúlt magában, amiért egy percnél tovább hallgatta ezt a maszlagot, amely semmi másra nem alkalmas, csak a gyengék hitegetésére. A Gonosz évezredek óta ugyanazzal a mézédes kígyónyelvvel csábít.
- Kitaniel…
A férfi keze megállt a kilincsen, de nem fordult vissza. Megvárta, mivel akar elbúcsúzni tőle a Fény Hordozója.
- Nincs Pokol. A Pokol itt van, a Földön. A Purgatórium a Menny és a Föld közötti tér, ahol a jó és tiszta lelkek felszállhatnak egy magasabb létsíkra, és a – Menny angyalai szerint – rossz és kárhozott lelkek lezuhanhatnak oda, ahol bűnhődniük kell időtlen időkig. Innen ered a reinkarnáció gondolata is: azok a lelkek, akik nem találtattak méltónak arra, hogy maguk is angyallá váljanak, újból itt születnek új életre, a Földön. Vagy a Pokolban, ahogy tetszik.
Amikor kinyitotta az ajtót, újra Gilbertté változott, eddig fehéren ragyogó szárnyai elhalványultak, és a rozoga bérház folyosójáról hirtelen a saját otthonában találta magát. Már nem hallhatta, amint a fekete hajú, szárnyaitól megfosztott angyal azt súgja a sötétségnek:
- Még nem tudod, de te sem térhetsz vissza a Mennybe soha…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához