LFG.HU

HammerTimeCafe
Raffy4
novellaCimkek

A Mennyország, napjainkban

Egy kör alakú, márványfalú terem volt kedvenc tartózkodási helye, melynek mennyezetéről hatalmas, csillárszerű képződmény lógott a földig. Csápjai mintha éltek volna, és mindegyik egy-egy emberi – vagy inkább embertelenül torz – arcban végződött. Ezek az arcok örökkön más kifejezést öltöttek, amikor Sevotharte a kezébe vette és maga felé fordította őket; bár mimikájuk sokféleségét korlátozta a tény, hogy szájukban kis kerek vagy sokszögletű tükröket viseltek. Mindegyik tükör egy-egy jelenlegi és hajdan volt angyal képét vetítette elé: azokét, akik már elpusztultak, elkárhoztak, vagy éppen börtönbe estek. Utóbbiak halvány kék színben domborodtak elő az üveg lapjából, mint különösen élethű kámeák, ezt a kék kövületet hívták “angyalkristálynak”, amely képes volt magába zárni az égi teremtményeknek a lelkét.
Voltak ott más tükrök is: ezek utcákra, terekre, házakra, szobákra néztek; bölcsőben alvó gyermekeket, hintaszékben pihenő öregeket, munkába siető apákat, porszívózó anyákat, foltos kiskutyát, növekvő fát mutattak. A Tükörszobából szemmel lehetett tartani az egész Világmindenséget: a Mennyet és a Földet is. Keveseknek adatott meg az a lehetőség, hogy beléphessenek ide, és még kevesebbeknek, hogy átlássák a tükörrengeteg szisztémáját.
Sevotharte, aki ez idő szerint a legfényesebb volt a mennybéli angyalok közül, évezredek óta tanulmányozta és figyelte a lassan körbeforduló szerkezetet, amely tudomása szerint az egyetlen létező perpetuum mobile a világon, s amelyet maga Isten alkotott a Hatodik Nap alkonyán. Innen nézte, ahogy az ember elköveti az eredendő bűnt.
A csillár millió karja lassan fogadta őt el, ám végül sikerült az uralma alá hajtania és akaratát rákényszerítenie: mostanra pedig elegendő volt rágondolnia egy névre vagy egy helyszínre, és a megfelelő tükröt elé tartotta egy démoni arc.
Hosszas fontolgatás után végül elhagyta a szobát, és magához intette Metatront, hogy kiadja számára az utasításokat. A gyermek vonakodott, mint mindig, ám hatalma nem vetekedhetett azéval, aki jelen pillanatban az egész mennyet irányította. Útjára indult, hogy Isten valamennyi angyalát háborúba hívja, a Végső Háborúba.
Sevotharte tudta, hogy itt van az ideje, és helyesen cselekszik.

Meg nem nevezett nagyváros, néhány héttel ezelőtt

A szoba sötétségét csak a szalagfüggöny vastag rácsai között átszüremlő délutáni napfény fúrta át; a fénypászmák felkúsztak a parketta és a szőnyeg mintáin, egy félredobott paplanon, egy lelógó, gyűrött lepedő sarkán és megakadtak egy fehér, női hátban. Ennek ellenére telhetetlenül próbáltak mind messzebb és messzebb hatolni, s a világos sávok lassan elborították a csillogó, fekete tollakat is. A fekete tollakon pihenve pedig már csak néhány perc, és a lassan mind alacsonyabbra ereszkedő nap választotta el őket az ugyanolyan ragyogó, mégis hófehér szárnyaktól, de az arcokat nem érte el a világosság, azok rejtve maradtak még egymás előtt is. A férfi törte meg először a csendet, nagyon halkan és suttogva, mint aki tudja, épp elront valami szépet, valami jót.
- Ezt nem lett volna szabad.
- Miért?
Örökké ezt kérdezte, teremtése pillanatától fogva. Az átkozott kíváncsisága tette őt is átkozottá, gondolta Kitaniel, és ez a kíváncsiság viszi a pusztulása felé. Mi szükség válaszokra, ha úgyis minden szemmel látható, érzékekkel érezhető? Mi szükség bizonyosságra, ha az igazság úgyis ott sejlik a kérdések mögött?
Behunyta a szemét, és megpróbálta elaltatni magában a kiabáló hangot: a lelkiismeretét. Szorosabban ölelte magához a karcsú testet, és a sötét hajzuhatagba rejtette arcát.
- Mert ez nem mennybéli szerelem, Anael. Ez a pokolbéli szerelem. Bűnt követtünk el.
- Hát hogyan lehetne a szerelem bűn?
Eltolta magától a férfit, és most először néztek egymás szemébe azóta, hogy kettejük között ez a dolog megtörtént. Nem értették a másik arckifejezését.
- Hogyan lehetsz a Mennyek angyala, hogyan mondhatod magadra, hogy te vagy, ha bűnnek tartod a szerelmet? Miféle hely az, ahol megszabják, hogy hogyan lehet szeretni, és kit, és mennyire?
Egy órával korábban Lucifer a világ egy másik pontján más szavakkal, de ugyanerre a kérdésre próbálta rávezetni. Vajon valóban, miféle hely lehet, ahol a szeretet kirekesztő, önző, feltételekhez kötött és a gyűlölettel párhuzamba vonható?
Akaratlanul is az a hittanóra jutott eszébe, amikor felolvasott a gyerekeknek Pál apostol leveléből, és most a másik angyal fülébe búgta ezeket a szavakat:
- A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem kérkedik, nem is kevély, nem örül a hazugságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent remél, mindent elvisel, és a szeretet nem szűnik meg soha…
Aztán csöndben elaludtak. Ha egyikük még hitte is, hogy Isten mindent lát és megleli az igazságot, abban már nem hittek – hisz hogy is jutott volna eszükbe – hogy a Szeráfok egyike figyeli őket, s hogy őt nem érdekli semmi más igazság, csupán az, amelyet ő maga annak ítél.

A Purgatórium, néhány nappal ezelőtt

Zaphkiel volt az egyetlen olyan angyal, aki nem tartozott igazán sehová se – a Mennyben különcként tekintettek rá, mint olyanra, aki sok, de kevésbé súlyos hibát követett el, s ezekért kell vezekelnie. A “bukott angyal” kifejezés azonban nem illett rá, ő inkább csak megingott és készült elbukni, aztán valahogy visszanyerte az egyensúlyát. Ezért az apró megingásért szárnyaitól nem fosztatott meg; s furcsa külseje miatt félelmet keltett a többi angyal között. Annak ellenére, hogy a Trónusok közé tartozott (vagyis az első Angyali Kar legalacsonyabb rendű angyalai közé, akiket úgy illettek: “a kicsik közül a legnagyobbak, a nagyok közül a legkisebbek”), csupán egyetlen pár szárnyat viselt, ezek azonban skarlátvörös színben pompáztak. A nyaka elülső felén egy hosszanti heg húzódott, mintha valaki megpróbálta volna lefejezni; és arcán örökké gúnyos kifejezés játszott – olyané, aki mindent tud. És valóban mindent tudott.
A Mennyben úgy tartották, hogy a szeme világát saját hibájából veszítette el akkor, amikor megpróbálkozott egy Ádám Kadmon által használt mágiához nagyon közel álló természetfeletti erőt uralni és használni – s ez balul sült el. Valójában megpillantotta Sevothartét, amint az belép a Tükrök Termébe és ott mindenféle “furcsa dolgot” művel. Például megérinti a tükrök képét, vagy ujjaival egyenesen beléjük nyúl, kivesz onnan dolgokat és máshova helyezi őket, vagy egyszerűen csak bolygatja a világ rendjét. Sevotharte ezért vette el tőle a látás képességét, ám Zaphkielt ez csöppet sem zavarta: járt-kelt, amerre kedve tartotta, utazott a Föld és Menny között, látszólag céltalanul és értelmetlenül. Aki ismerte, mind bolondnak tartotta viselkedéséért, és igyekezték elkerülni, amikor közöttük járt.
A nagy készülődés közepette senki sem figyelt fel rá, amikor besurrant a tiltott helységbe, és az Ezerszemű Sevotharte háta mögé lopakodott. Nem láthatta ugyan a képet a másik angyal kezében tartott kerek tükörben, ám hallotta, amit beszélnek benne. Egy csengő, vékony, gyermeki hangban felismerte Metatronét, amint feszülten a következőket mondja:
- Nem elég megbánnod a bűneidet, Kitaniel. Ahhoz túl nagy a vétek, és túl kevés a megbánás.
- Hát mit tegyek? – kérdezte egy kétségbeesett, a sírás visszatartásával küszködő férfihang.
- Be kell bizonyítanod a hűségedet. El kell pusztítanod azt az elkárhozott lelket, aki bűnre csábított és beszennyezett téged. A legközelebbi alkalommal meg kell ölnöd őt. Megértetted?
Zaphkiel nem láthatta azt sem, ahogyan Sevotharte elmosolyodik a tükörkép látványától. Annál nagyobb volt az öröme, amikor megérintette a tükrök őrzőjének vállát, az pedig összerezzent a rémülettől.
- Hívtál. – jelentette ki vigyorogva, karmazsin szárnyait feszesen a hátához hajtogatva, katonás rendben, majdhogynem szalutálva.
- Igen. – a meglepett angyal még mindig nem nyerte vissza lélekjelenlétét. – Úgy látom, te egyáltalán nem készülsz a háborúra.
- Oh. Háború lesz? – Zaphkiel felkacagott.
- Még hiányzik a háborút kirobbantó ok, de az is meglesz hamarosan. Szeretném, ha részt vennél benne, bár tudom, semmi affinitásod nincs hozzá.
- Értem. Szeretnéd, hogyha én is ott lennék a tűzvonalban. Így talán… – elgondolkodva felpillantott a terem mennyezetéről függő csillárra – megszabadulhatsz valakitől, aki tudja, hogy te vagy itt, aki a bábok zsinórjait rángatja.
Megfordult és a kijárathoz sétált, ösztönösen kitapintva a félig nyitva hagyott ajtó rését. Nem zavarta különösebben, hogy belőle is áldozat lesz, hiszen élete során annyiszor vált mások kegyetlenségének céltáblájává; nem is bánta, hogy véget ér az élete, és vele együtt sok ezer angyalé, egy Mennyországé…
De amiért valami keserűség öntötte el a szívét, annak a gondolata, hogy a kedves Föld is elpusztulhat ebben az értelmetlen harcban.

Az Angyalok Városa, a jelenben

A hajnal közeledett, és az eső kérlelhetetlenül áztatta a háztetőket, amelyeket elborított a piszok és a műholdvevő-antennák erdeje. A manzárdszoba ablaka nyitva állt, és a szomorú, néma kisfiú óriás, csodálkozó szemekkel nézte a zuhogást. A közeli ház kéményei között magas, karcsú és gyönyörű alakok sorakoztak, sok-sok nem evilági lény: egykor arany hajuk és hattyúfehér szárnyuk mostanra megfeketedett és némelyiküké el is tűnt. Lucifert, aki valaha a Fényt hordozta, és aki most a Tűz oltárának őrzője lett, körülállta a Pokol hét hercege: Belial, a büszkeség, Astaroth, a félelem, Asmodeus, a gyönyör, Mammon, a kapzsiság, Belzebub, a torkosság, Leviathán, az irigység, és Barbelo, a harag angyala.
- Sevotharte az első, akit el kell pusztítani – jelentette ki Lucifer – ő a Menny valódi ura, mivel ő gyakorol hatalmat Metatron felett. A második célpont pedig Ádám Kadmon – őt azonban nem ölhetitek meg. Beszélnem kell vele, mert ő az egyetlen, aki létezett abban az időben, mikor Isten hozzálátott a világ megteremtéséhez.
- És mi legyen a Vörösszárnyú Árulóval? – kérdezte Barbelo, a többiek pedig ugyancsak érdeklődő pillantással várták a választ vezérüktől.
- Zaphkiel? Ő a mi oldalunkon áll.
- Akkor most miért nincs itt?
Minden tekintet Astaroth felé fordult, aki egykedvűen támasztott egy kürtőt, amelyből gomolygó szürke felhő szállt fel az égnek.
- Ha eljön az ideje, akkor majd itt lesz. – jelentette ki Lucifer, majd magukra hagyta a hercegeket, és odalépett a kereszt elé, amely intő jelként meredt feléjük.
Kitaniel már alig lélegzett – de még mindig reménykedett abban, hogy jóra fordulhatnak a dolgok. Megtette, amit elvártak tőle: bár a szíve egy része ott pusztult Anaellel, amikor a közös menedékből kilépve keresztülszúrta a szárnyait, majd – mintha ezzel nem okozott volna elég kínt – az előrezuhanó testet elkapta és hajánál fogva hátratörte a nyakát.
Nem értette most sem, hogy miféle erő szállta meg akkor a testét és bírta cselekvésre. Zokogva térdelt a már élettelen angyal fölött, akinek hátáról elfoszlottak a szárnyak, a földöntúliság jelképei. Egy csinos, huszonöt év körüli nő volt az, akit barátai Karlának ismertek. Az emeletről leviharzott a professzor, akinek csupaszra perzselődött és deformált szárnyai a mirelit-csirkéére emlékeztették Kitanielt. Nem tiltakozott, amikor a kárhozott angyal a vállába markolt és mind messzebb ráncigálta a menedékétől. Akkor sem próbált védekezni, amikor Lucifer kimondta rá a halálos ítéletet, amiért elpusztította egy angyal-testvérét. Üresség és értetlenség emésztette, mert tudta, hogy ő nem tett semmit, hogy nem volt ura önmagának.
A Fény Hordozója, és a Tűz Oltárának Őre azonban ismerte a választ – és mégsem árulhatta el a szenvedő angyalnak. Bármit is hitettek el róla az emberekkel a Menny angyalai, ő nem volt gonosz, és nem foszthatott meg a hitétől valakit, akinek nem maradt mása.
Érezte tisztán, hogy Sevotharte a közelben van. Előreküldte a seregeit Gábriel, Mikháel és Raphael vezetésével, akik háromszög-alakban körbefogták a várost. Zaphkiel figyelmeztette rá, hogy így fog történni – és elárulta azt is, mi lesz a jel, amelyre majd az angyali seregek ellenük vonulnak.
Odaállt a kereszt lábához, majd egészen könnyedén behajlította térdeit, mint aki ugráshoz készül – s kiegyenesedve a levegőbe emelkedett, épp olyan magasra, hogy arcuk közel egy vonalba kerüljön.
- Tudod… – Lucifer kék szemei a földet nézték a lábai alatt – …én ismerem, milyen érzés. Talán hallottad már, de Tiferet… őt én öltem meg, és máig nem tudom, miért. Persze, te tudod, miért tetted, csak azt nem, hogy hogyan. Meg hogy volt-e értelme. Csak annyit akartam még mondani, hogy… valahol együttérzek veled. Ha van élet ez után, remélem, újra vele lehetsz majd.
Egy kisápadt arc mozdult meg e szavak hallatán, és a két szempár egy elképesztően hosszú pillanatig egymásba kapaszkodott. Kitaniel csodálkozásának már nem tudott hangot adni, de nem is volt rá szükség – mert ilyen őszinte szimpátiát nem lehet megjátszani.
Aztán a feje előrenyaklott, ugyanakkor hátrafele is: e kettősség pedig nem volt lehetséges másként, csak úgy, hogy a test lefelé zuhant, a lélek pedig felfelé szállt. Egy halandó fiatalember élettelen porhüvelye vált el a fakereszttől, amikor Lucifer egyetlen érintésével eltüntette a szögeket tenyeréből és lábából, majd elkapta és ölébe fektette a meggyötört testet. Későn döbbent rá arra, hogy ez a háború szükségtelen és elkerülhető lett volna, de nem ő tartotta kezében a gyeplőt: az események keresztüláramlottak rajta, akár egy gátat szakított folyó.
Gilbert teste ottmaradt annak a felhőkarcolónak a tetején, de Kitaniel, az angyal-lélek a Purgatórium kapuja felé tört a csillagos égen keresztül. Maga mögött hagyta a felhőket, a zivatart, az éjszakát Los Angelesben, a fájdalmakat, a fülét bántó hangokat. Az űr csöndjében csupán egyetlen apró zajt hallott: olyasfélét, mint amikor leejtenek egy üveglapot, és az szilánkokra robban a padlón. Aztán a lélek, amelyet birtokolt, amely ő maga volt, szétoszlott az anyagtalan térben. Nem kísérte mennyei fény, nem látta viszont az életében kedvesnek tartott személyeket, nem repült a Gyöngykapun túlra, nem égették a pokol lángjai. A halál után semmi, a világon semmi nem várt rá. Az utolsó öntudatos pillanatban arra gondolt, milyen békés és nyugodt is ez az egész – aztán megszűnt létezni.

Az Édenkerten kívül, évezredekkel ezelőtt

Hosszú idő óta először próbáltak meg beszélgetni, és mindkettejük meglepetésére ez most nem ütközött akadályba. A házukhoz közeli domb oldalában üldögéltek, és figyelték, ahogy a két kisfiú egymást kergetve hempergőzik a szilvafákról lehullott sziromtakarón.
Ádám még nem kezdett el öregedni, csak arca lett csontosabb, termete inasabb; s minden durvasága, haragja és dühe ellenére Éva még mindig ragaszkodott hozzá, hiszen hozzá tartozott, belőle lett – még ha nem is hasonlítottak egymásra. A nő arcán fáradtság árnyéka suhant végig, és lágyan a férje oldalának dőlt, fejét a vállára hajtva.
- Nem véletlen, hogy itt vagyunk. – jelentette ki Ádám hirtelen, semmibe révedő tekintettel.
Éva értetlenül szemlélte a távolt méregető szemeket, és várta a további magyarázatot.
- Úgy értem… nézz szét! Nézd ezeket a virágokat, ezeket a fákat, nézd a fiainkat! Ez mind szép és jó! Olyan, amilyennek Isten teremtette – mert hát ő teremtette, nem igaz? És nem teremtette volna, ha neki magának nem tetszik, nincs igazam? Tehát szeretnie kellett ezt a tájat… hiszen ez is olyan, mint a Paradicsom.
- Nem olyan. A Paradicsomban nem volt halál. – súgta Éva szomorúan.
- Én ennek ellenére is úgy hiszem, hogy mindennek célja van, és az élet célja a halál. Valahol el kell kezdeni és valahol be kell fejezni mindent. Isten befejezte a dolgát ezzel a világgal, azt hiszem.
- Vajon most hol van?
Felkelt a földről, és tett néhány lépést lefelé a dűlőn – Ábel épp egy bottal kergette Káint és az egyik házörző kutyájukat, aki csaholva ugrálta körül, a botot követelve. Legszívesebben magához hívta volna őket, az anyai ösztöne mindennél erősebben hatott a lelkében; már-már nem is hallotta, ahogyan Ádám befejezi a mondandóját:
- Talán épp most teremt egy másik világot. Vagy egyszerűen csak üldögél, mint mi, és nézi, hogyan él, mozog, játszik, nevet az, amit megalkotott.
A nő hátrafordult, kifésülte arcából az oda nem illő hajtincseket, majd a kezét nyújtotta a férfi felé. Ádám mosolyogva nyúlt érte, majd együtt szaladtak le a völgybe, és csatlakoztak a gyerekekhez, nevettek velük, hemperegtek az illatos fűben, a szél pedig felhőkbe kavarta fölöttük a tavaszi szirmokat.
Egyikük sem tudta, hol lehetnek valójában – de talán valóban az Édenben voltak, ahogyan ők érezték.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához