LFG.HU

Abdul
novellaCimkek

Mindig is átlagos embernek tartottam magam. Igyekeztem nem sokban különbözni másoktól. Világéletemben békés, nyugodt, középszerű életre törekedtem, és zavart, ha valamiben kilógtam embertársaim közül. Abnormális kilengéseimet az idők során mindig sikerült orvosolnom. Tulajdonságokat vettem fel és dobtam el, mint valami ruhadarabokat. Ha szükségét érzem, ezt időnként még most is megteszem.
Egy dologban viszont nem engedek: soha többé nem leszek rajongó.
Sokáig feszélyezett, hogy míg ismerőseim közül mindenki rajong valakiért – egy tévés személyiségért, egy zenészért, egy politikusért -, addig engem ezek a dolgok hidegen hagytak. Éreztem, barátaim csodabogárnak néznek emiatt; néha elkaptam egy cinkos mosolyt, amit hátam mögött egymásnak szántak, és összeszorult a szívem. Egy idő után már annyira zavart a dolog, hogy eldöntöttem: ezentúl én is rajongani fogok.
Nem volt nehéz kiválasztani egy ideális személyt, hiszen mostanában annyi mindenkiért lehet rajongani. Eleinte zenészben gondolkoztam, de az ő életvitelük túl kicsapongónak tűnt; nem illettek személyiségemhez. Végül egy fiatal bemondónőt választottam, a közszolgálati televízió palettájáról.
A következő hetekben rajongásom technikai részletein munkálkodtam. Képeket vágtam ki újságokból. Imádottam minden tévés megmozdulását videóra vettem. Megfigyeltem az arckifejezését, a gesztusait, a szóhasználatát, amíg csak egész lénye az agyamba nem rögzült. Munkahelyemen róla ábrándoztam. Ha volt egy percnyi szabadidőm, skicceket készítettem az arcáról jegyzettömbömbe.
Sok időt és energiát vett el a dolog, de akkor úgy tűnt, megérte.

Barátaimmal való viszonyom rendeződni látszott. Szívem megnyugodott, társaságbeli feszélyezettségem elenyészett. Úgy tűnt, minden visszaáll a normális kerékvágásba. Ám két hónappal később, szokásos pénteki összejövetelünk közben valahogy szóba kerültek az autogrammok. Barátaim a tárcáikért, táskáikért nyúlkáltak, és egymás után húzták elő a papírfecniket, fényképeket, buszjegyeket, én meg a legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
Nem szereztem autogrammot! Megfeledkeztem róla!
Forogni kezdett velem a világ. Elsápadhattam, mert barátaim rémülten néztek rám. Jól vagyok, feleltem kérdéseikre, tényleg, igazán, csak ez az átkozott meleg, most inkább hazamennék. Nem tartóztattak; látták, hogy nem érzem jól magam. Megúsztam, reménykedtem, de mikor kitántorogtam a vendéglőből és visszanéztem, egyikük gyanakvóan húzta össze a szemöldökét.
Nem volt vesztegetni való időm. Hétvégén kihúztam a telefont és bezárkóztam. Bepötyögtem egy internetes keresőprogramba rajongásom tárgyának nevét, és mind a kétezer-hétszáz találatot végigböngésztem. Eddig nem figyeltem fel rá, de bálványom kerülte a nyilvános szerepléseket, és kényes volt családi élete titokban tartására. Úgy tűnt, jelenléte a világban szigorúan csak a televízió képernyőjére korlátozódik. Ezt egy kicsit furcsállottam, de akkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Két nap alatt mindent kigondoltam. Hétfőre szabadságot vettem ki; a főnökömnek azt mondtam, hogy egy rokonom meghalt, és az ő temetésére megyek.
Hétfő délelőtt megborotválkoztam, öltönyt húztam, bepakoltam a szükséges felszerelést egy diplomatatáskába és elindultam a közszolgálati televízió székháza felé. Végigzötyögtem a belvároson, és fél tizenegy magasságában el is értem úticélomat.
Tervem nem volt bonyolult, elsősorban rögtönzésekre épült. Egy ideig a székház előtt sétálgattam, majd amikor feltűnt egy kisebb csoport, hozzájuk csapódtam. Igyekeztem bennfentesnek tűnni; ha valaki beszélt, elgondolkozó arcot vágtam és megráztam a fejem, vagy éppen bólogattam. A bejáraton minden további nélkül átsiklottam, az unott arcú portás csak egy pillanatra nézett fel, aztán már vissza is dugta a fejét sportújságjába.

Az előcsarnokba érve elváltam a csoporttól és megkerestem a legelső WC-t. Gondosan bezártam az ajtót, lehajtottam az ülőkét és kivettem a diplomatatáskából a szükséges dolgokat: egy kék baseball-sapkát, egy fehér pólót, egy biciklipumpát, egy százas égőt, másfél méter vezetéket, bálványom újságból kivágott képét, egy golyóstollat, négy pót-golyóstollat és egy tekercs fekete szigszalagot. A vezeték egyik végére ráragasztottam a biciklipumpát, másik végére a százas égőt. Levettem a zakómat meg az ingemet és felhúztam a fehér pólót. A baseball-sapkát megfordítva nyomtam a fejembe. A golyóstollakat és a fényképeket zsebre vágtam. Minden készen állt.
Az aktatáskát a vécében hagytam. Mielőtt kiléptem, bal kezembe vettem a biciklipumpát, jobbal pedig magasra emeltem a lámpát.
Gördülékenyebben nem is mehetett volna. Akármerre tébláboltam a székházban, senki nem szólított meg; látták, hogy lámpa van nálam, tehát biztosak voltak, hogy világítani megyek valahová. Egy biztonsági őr még meg is csodálta a vadonatúj konstrukciót (“Japán, mi? Hájtekk! Tudom én!”). Negyedórába telt, míg kinyomoztam, hogy rajongásom tárgya a tizenkettedik emeleten fogja bemondani a híreket, a tízperces déli hírműsorban.
Az órámra néztem. 12:10-ig volt még negyven perc, így hát visszamentem a WC-be, üldögéltem és az ajtó belső felületére írtam a nevét. Éppen száztizenegyszer.
Pontban délben nyomtam meg a lift tizenkettes gombját. A harmadikon egy nagydarab, öltönyös fickó lépett be, aki gyanakvó pillantást vetett rám, de amikor megköszörültem a torkomat és feljebb emeltem a százas égőt, lesunyta a fejét. A nyolcadikon ki is szállt. Álcám jól tartott.
A tizenkettedik emeleten megkerestem a termet, ahonnan a hírműsort közvetítették. Nagy tömeg fogadott: lámpákkal, papírokkal rohangáló emberek, világosítók, rendezők, szervezők. Hatalmas reflektorok ontották a fényt, kamerák és képernyők voltak mindenfelé, látszólagos összevisszaságban. Magasba emelt lámpámmal közéjük furakodtam, és egyszer csak megláttam imádottamat.
Nem olyan volt, mint a tévé képernyőjén. Élőben valahogy elnagyoltabbnak tűntek az arcvonásai. Úgy tűnt, nem is beszél, csak rángatózik az ajka; néha ráadásul a szövegtől függetlenül, mintha beszéde playback-ről szólna. Zavar fogott el, de nem engedtem, hogy úrrá legyen rajtam. Ő a rajongásom tárgya és tökéletes. Hogy jövök ahhoz, hogy hibát vegyek észre rajta?
Felcsendült a Sporthírek jól ismert szignálja. Még egy perc, gondoltam. Izzadtam a hatalmas lámpák alatt. Amikor a kamera már nem bálványomat vette, arca szenvtelen viaszmaszknak tűnt.
A fények elhalványultak, felhangzott a Híradó főcímzenéje. A háttérben vibráló képernyőkön átrohant a stáblista. Szívem hevesebben kezdett el verni. Most jött el az idő, gondoltam izgatottan.

A lámpák fölgyúltak, a bemondók feltápászkodtak, általános hangzavar tört ki. Imádottam elindult a kijárat felé. Egy kopaszodó, jókora sörhasú fickó lépett mellé, bizalmaskodóan a vállára tette a kezét és mondott neki valamit. Féltékenység öntött el. Három öles lépéssel melléjük kerültem, ál-lámpámat elhajítottam és előkaptam a fényképet meg a tollat.
- A… autogrammot kérnék, ha… – hebegtem kiszáradt torokkal.
Imádottam szája degenerált vigyorba rándult. Kivette kezemből a tollat és valamit a képre firkantott. Egy pillanatra megláttam üres szemét. A kopaszodó ember gunyoros vigyort villantott rám és karjánál fogva magával vonszolta bálványomat.
A képre pillantottam. Nem volt rajta aláírás, csak egy határozott X. Áthúzta, gondoltam zavartan; megsemmisítette! De miért? Csalódottan néztem fel, így még éppen láttam, hogy a sörhasú fickóval kézenfogva belép egy jellegtelennek tűnő ajtón.
Utánuk vetettem magam, de egy zord arcú, napszemüveges biztonsági megállított.
- Hé, öcsi – morogta. – Ez a főszerkesztő úr irodájába vezet. Idegeneknek tilos a belépés.
Elkeseredetten motyogtam valamit, aztán eszembe jutott a lámpa. Visszarohantam érte, s mivel ezután már nem voltam idegen, hanem egy “ember, aki világítani megy valahová”, az őrnek többé egy szava sem lehetett.

Becsuktam magam mögött az ajtót. Valószínűleg hangszigetelt volt, mert furcsa csend borult rám. Jókora teremben álltam, aminek néhány padon, meg fogason kívül nem volt berendezése. Egy előtér. A szemközti ajtóhoz sétáltam, és a jobbra lévő fogasokra felakasztva furcsa dolgokat pillantottam meg.
Először azt hittem, csak ruhák. A vajszínű kosztüm, az ezüstbross, az ing és a cipők imádottaméi voltak. Bugyi és melltartó is lógott a fogasról. Mellettük viszont…
Nem akartam elhinni, amit láttam. Megdörzsöltem a szemem, de hiába. Ő maga volt ott: lágy hullámokban leomló, gesztenyebarna haja, a gödröcskék az arcáról, mandulavágású szempárja, kecsesen ívelt szemöldöke, homlokának alig észrevehető ráncai. Sorban, egymás mellé felakasztva, mint egy öltözőben a ruhák. Egyedül a szája hiányzott.
Kiszökött belőlem az erő. Mi az ördög történik itt, gondoltam zavartan; talán rossz tréfát űz velem valaki? Ez az, eszméltem fel; a bolondját járatják velem! Feltört belőlem az elfojtott düh. Nem tétováztam: megmarkoltam a kilincset és belöktem az ajtót.
A kopaszodó emberke félig letolt alsónadrágban állt az iroda közepén, terjedelmes sörhasa a combját verte. Az asztalon kopott guminő feküdt; arcvonások nélküli, kopasz fején vérvörösen virított az O-alakú száj. Valami csorgott a szája sarkából. A kopasz fickó elvörösödött és felrántotta alsónadrágját.
- Hé! – üvöltötte. – Segítség!
Bevágtam az ajtót és rohantam. A folyosón szembejövő, zord arcú biztonságit egy bodicsekkel földre küldtem, feltéptem az ajtót és olyan sebességgel sprinteltem a lift felé, amit még egy gepárd is megirigyelt volna.
Hogy keveredtem ki az épületből? Magam sem tudom. Öltönyök kavargására, felém kapó kezekre és dühös kiáltásokra emlékszem. Teljesen csak a taxiban tértem magamhoz.
Hazavitettem magam. A taxisnak tripla gázsit adtam; egyszer azért, mert elhozott, másodjára, mert soha nem látott, harmadjára pedig, mert aznap még a tévé-székház közelében sem járt.
Minden vele kapcsolatos dolgot megsemmisítettem. A videokazettákat letöröltem, az újságkivágásokat leszedtem a falról és elégettem, jegyzettömböm lapjait egyenként szaggattam szét. Legutoljára hagytam a képet, amelyet a zsebemben találtam meg és amin még jól látszott a határozott X. Összegyűrtem és lehúztam a vécén.

Barátaimnak semmit nem mondtam el, de egy idő után rájöttek, hogy kifejezett ellenérzéssel szemlélem rajongásukat. Tudom, hogy csodabogárnak néznek emiatt. Néha észreveszem, hogy összemosolyognak a hátam mögött, de nem teszik szóvá viselkedésemet. Gondolom nem akarnak tolakodóak lenni. Hiába – ilyenek a barátok.
Néha feszélyez a viselkedésük, de aztán elfojtom magamban az érzést. Mint már megmondtam, egy dologban nem engedek: soha többé nem leszek rajongó. Ja, és még valami: ha valaha is divatba jön a guminő, nekem az sem lesz.
Viszolygás fog el, ha csak rágondolok.

(Scriptorium2)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához