LFG.HU

Kornya_Zsolt
RPGCimkek

Salvete Sodales!

Vonakodva bár, de rászántam magam, hogy – amennyire szerény képességeimtől telik – megkíséreljem vázlatosan összefoglalni a holtak lelkéről vallott mágikus teorémákat, ahogyan a hermetikus tanok szerint a legelfogadottabbnak számítanak. Nem mintha a magam csekély felkészültségét elegendőnek vélném e nagyszabású feladathoz hisz noha köztudomású rólam, hogy folytattam e téren bizonyos alapfokú stúdiumokat, a tanítványi alázat inkább hallgatásra és ismereteim elmélyítésére intene. Mivel azonban nagybecsű mágustársaim közül többen hosszú ideje unszolnak már, hogy vessek pergamenre valami silány piszkozatfélét – több ugyanis aligha telik tőlem -, a sértés veszedelme nélkül immár nem utasíthatom vissza megtisztelő kérésüket. Félve adok hangot titkos reményemnek, hogy valamelyest azért rászolgálok bizalmukra, s nem fognak túl sok szitkot szórni rám gyámoltalan soraim böngészése közben.

Nincs bátorságom ellenszolgáltatást kérni mágustársaimtól, akiknek drága idejét írásom elküldésével megraboltam, hisz nyilván nem találnak benne semmi érdemlegeset. Ezért nem is élek bevezetőmben a nagyhírű mesterek által használt átokformulával, mely vaksággal és bénasággal sújtja mindazokat, akik a viszonzásról megfeledkezve húznak hasznot a szöveg elolvasásából. Az végképp nem jutna soha eszembe, hogy e szigorú büntetéseket megtetézzem a vétkesek testét lassan elemésztő leprakórral – ami egyébként az enyémnél érdemesebb traktátusok esetében kézenfekvő és tanulságos megrovás volna. Elvégre ugyan ki feltételezné rólam, hogy nemcsak ismerem, hanem használni is tudom az ehhez szükséges Perdo Corporem formulát, amely a tizenharmadik hatalmi magnitúdóba tartozik, és alkalmazása egy átlagos domínium ötéves vis-hozamát emészti föl? Bárki beláthatja, hogy ez még ötletnek is nevetséges.
Amennyiben nagybecsű mágustársaim közül valaki mégis arra az elhatározásra jutna, hogy önzetlen adományokkal óhajt támogatni egy reménytelenül tehetségtelen novíciust, kinek egyetlen erénye a buzgó igyekezet, az feltétlenül számíthat köszönetemre és odaadó hűségemre. Stúdiumaim további bővítéséhez jelenleg elsősorban bitón kivégzett gyilkosok szemére és nyelvére van szükségem, minél frissebb állapotban, fejjel vagy anélkül előny, ha az illető életében beszélt franciául. Előre hálás vagyok jótevőimnek, amiért méltatlannak ítélik magukhoz, hogy háromnál kevesebb példánnyal örvendeztessenek meg. Hasonlóképpen leköteleznek vele, hogy még véletlenül sem küldenek pénzt vagy nyers vist, amelyben – természetesen egy tudatlan tanonc szükségleteihez mérten – csupán kevéssé szűkölködöm. Mindazon pártfogóimnak, akik a normandiai rendtartomány déli körzetében élnek, fiúi alázattal fogom megköszönni kitüntető előzékenységüket, amiért személyesen fáradtak el nyomorúságos hajlékomba az adományaikkal.
Így legyen, és ekként menjen teljesedésbe!

Rosa Nigra Felicis filia Barbati ex domo Tremeris
avagy közönségesebben
Fekete Rózsa, Felix Barbatus leánya a Tremere-házból

A holtak világát és törvényeit tárgyaló értekezések egyik súlyos hibája, hogy fogalmi zűrzavarba döntik az olvasót, amikor nem tesznek egyértelmű különbséget “lélek“, “szellem” és “kísértet“között. Jómagam a továbbiakban “lélek” alatt a spirituális síkon létező halhatatlan emberi lényeget fogom érteni, amely a testtel párosulva alkotja a személyiséget. “Szellemnek” nevezem mindazon lelkeket, melyek gazdájuk halálát követően nem nyugodnak békén együtt a tetemmel, illetve nem nyerik el azonnal túlvilági jutalmukat, netán büntetésüket. A “kísértet” pedig jelen értelmezésben az ilyen szellemek különféle megnyilvánulásait jelenti a halandó világban.
Ami az elhunytak örök és háborítatlan nyugovóra helyezését illeti, ennek több módozatáról is tudomásunk van. Az első ezek közül a keresztény temetés, amit megszentelt földben kell elvégezni, miután a haldokló meggyónt, megáldozott és fölvette az utolsó kenetet. A külsőségek mellett elengedhetetlen követelmény a teljes körű feloldozás is: a hamis vagy hiányos gyónás az egész szertartást semmissé teszi. Amennyiben a feltételek teljesülnek, az elhantolt tetem a mennyei hatalom védelme alá kerül, a lélek pedig együtt szunnyad a sírban a maradványokkal, hagyományos felfogás szerint egészen a végítélet harsonaszavára bekövetkező feltámadásig. Egyesek úgy vélik, a személyes megítéltetésre korábban kerül sor, amikor a csontok mind elporladnak és a lelket az anyag világához fűző utolsó kötelék is szertefoszlik. A két időpont nem szükségképpen esik egybe, hisz némely halandó kötelékek sokkalta tartósabbak a földi porhüvelynél, például a híres művészek és a történelmi személyiségek esetében, akiknek alkotásait és cselekedeteit még sokáig megőrzi az utódok emlékezete. Akárhogy is legyen, a keresztény temetés a jelek szerint valóban megbékíti sorsukkal a holtakat, mert akit ily módon búcsúztatnak, annak a szelleme sohasem tér vissza kísérteni, bármiféle elintézetlen ügyeket hagyott hátra földi életében.
A magunkfajta emelkedett személyek ritkán részesülnek keresztény temetésben, ám érthető módon mi sem szeretnénk a számunkra kiszabott idő leteltével békétlen holtakká válni. Ennek érdekében dolgoztuk ki e célra a saját szertartásunkat, mely mágustemetés néven ismeretes, és sokszoros pecsétekkel védi az eltávozottak nyugalmát. Amíg a pecséteket erőszakkal fel nem törik, lelkük békén fog pihenni, nem kísérti zaklatottan a halandók világát. Mint köztudomású, ez a rituálé még hathatósabb, ha életünk és munkálkodásunk legfőbb színhelyére temetkezünk, mivel a domínium oltalmazó aegise erősíti a pecsétek hatalmát.
Bizonyosra vehetjük, hogy a kiveszőben lévő pogány vallások is ismertek hasonló szertartásokat. Ezek manapság egyre ritkábban használatosak, ám növendék koromban két ízben a saját szememmel voltam tanúja ilyen rítusoknak. Hatásuk tapasztalataim szerint megegyezik a mágustemetésekével, vagyis a védelem kellő energiabefektetéssel feltörhető, s a holtak szellemével kapcsolatba léphetünk. Az erősségük viszont igen változatos lehet. Az antik fáraók háborgatása rendkívül kockázatos vállalkozás, csak a Művészetek legjelesebb beavatottjai kísérelhetik meg büntetlenül ugyanakkor a kései pogány termékenységkultuszok primitív oltalomigéit bármely tehetségesebb tanítvány könnyűszerrel föloldhatja. Olyan idézőformulát mindeddig nem sikerült találnom, amellyel a keresztény temetéssel nyugovóra helyezettek szellemét is fel tudtam volna idézni a sírból. Ez a fajta védelem szilárdan ellenáll az általam ismert összes romboló formulának, pedig még egy-két olyannal is próbát tettem, amelyik nem a hermészi hagyományokra megy vissza. A talány megfejtésén továbbra is lankadatlan igyekezettel munkálkodom.
Köztudomású, hogy egyes holtak lelke a halál beálltát követően sem lappangó, sem aktív formában nem időzik tovább ezen a világon, hanem tüstént tovaszáll más régiókba. Közülük elsőként a keresztény üdvözülteket kell említenem. Az egyházatyák teológiai traktátusaiban az áll, hogy a szentek, a mártírok, a hitvallók és a Krisztus ügyéért életüket áldozó keresztesek holtuk után azonnal elnyerik mennyei jutalmukat. A keresztény üdvtanok állításait persze mindig tanácsos kellő fokú kritikával kezelni – az újszövetségi iratokban például szó sincs ilyesmiről -, jelen esetben azonban valószínűleg igazuk lehet. Kétségtelen tény, hogy a szentekhez mint égi közbenjárókhoz intézett imák alkalmanként eredménnyel járnak hermetikus mágiával viszont ezek a lelkek befolyásolhatatlanok. Hiába van birtokunkban a tetem vagy annak több-kevesebb darabja, halott agyag csupán a kezünk között a leghathatósabb Intellego formulákkal sem tudunk hozzá kötődő szellemet kimutatni. Pedig valamiféle spirituális formában feltétlenül át van lényegítve, hiszen a keresztény felfogás ereklyeként tiszteli az ilyen maradványokat, és csodatévő erőt tulajdonít nekik. Az ereklyékből természetfölötti kisugárzása kétségbevonhatatlan tény, hiteles bizonyítékokkal tudjuk alátámasztani.
Más kérdés, hogy a keresztény üdvözültek lajstroma nem teljes mértékben egyezik az apostoli szentszék ízlésével. Jómagam legalább három olyan esettel találkoztam, amikor a vizsgált alany eretnekként hunyt el, az egyház által kánonilag kiátkozva, következésképp keresztény temetésben sem részesülhetett kísérleteim ennek ellenére a fenti eredményre vezettek. Nagybecsű mágustársam, az itáliai rendtartományból való Hethcathora kutatásai a másik oldalról egészítik ki az összképet: neki ugyanis több főpapi státusú személy szellemével sikerült kontaktust létesítenie, bíbornoki ranggal bezárólag. Egyesek közülük hirtelen halált haltak, így nem maradt idejük felvenni az utolsó szentségeket másokat szabályszerű keresztényi szertartással helyeztek örök nyugalomra, megidézhetőségük tehát csak azzal magyarázható, hogy halálos ágyukon nem volt őszinte a gyónásuk. Hethcathora pillanatnyilag azon fáradozik, hogy hasonló kísérleteket végezhessen az apostoli tiara néhány elhunyt viselőjével is, ámde ígéretes kutatótevékenysége rendkívüli nehézségekbe ütközik, hiszen Szent Péter patrimóniumán pápai bulla tiltja a mágia gyakorlását. Ahol csak lehet, munkatársai kénytelenek beérni hagyományos módszerekkel könnyen belátható, micsoda kockázattal jár így a vizsgálat tárgyát képező alapanyagok beszerzése.
Az általunk ismert világból tovatűnő lelkek közé sorolhatjuk azokat a mágustársainkat is, akik a Végső Alkonyba távoznak a halandók közül. A földi létet sokféleképpen lehet befejezni, s talán mind közül ez a mód a legtitokzatosabb. Meggyőződésem szerint a Végső Alkonyon túl a magas mágia ősi és legendás régiói rejlenek, amelyekre még az antik mítoszok is csak babonás rémülettel mertek utalni egyik-másik alig értelmezhető passzusukban. Talán igazam van, talán nem a kérdés mindenesetre merőben akadémikus, hisz soha semmiféle halandó mágia nem volt képes rá – legyen bár hermészi vagy másmilyen -, hogy kapcsolatot teremtsen azokkal a varázslókkal, akik átlépték ezt a kifürkészhetetlen határt.

Hasonlóképpen hozzáférhetetlennek vélik némelyek a holtuk után az alvilágba alászálló lelkeket is, az ilyen sommás állításokat azonban – minden tiszteletem fenntartása mellett – kénytelen vagyok feltűnően ostoba tévedésnek minősíteni. A kárhozottakat egyáltalán nem nehéz előszólítani a sírból, csupán egy meglehetősen alapvető varázsformulára van szükség hozzá, mely grimóriumaink zömében A Sötét Kapu Suttogása néven szerepel. A szellemüket persze nem tudjuk megidézni, hiszen kiszabott büntetésüket töltik a Pokolban rájuk parancsolhatunk viszont, hogy nyilatkozzanak meg testi maradványaikon keresztül, és válaszoljanak a kérdéseinkre. Ez aligha igényel részletekbe menő bizonyítást. Jómagam több ízben bírtam szólásra kitaszított mágusok szellemét, továbbá olyan közönséges halandókat, akiket a világi hatóságok diabolista praktikák vádjával végeztek ki. Igaz, ezek mindannyian szánalmas páriák voltak, öncsalásba hanyatló mániákusok, akik hitvány koncért játszották el az üdvösségüket: valódi pokoligázó egy sem akadt közöttük. Noha lehetőségem lett volna hamisítatlan fekete mágusokkal is kísérletezni, akik szabályos hatalmi paktumot kötöttek az alvilággal, melynek beteljesedésekor a Végső Sötétségbe távoztak, józan belátásom visszatartott e szerfölött kockázatos próbálkozástól. Hogy az ő lelkükkel kontaktusba lehet-e lépni, az igen kényes kérdés, a rendelkezésemre álló adatok alapján nemigen tudom eldönteni. Egyes szövegek hátborzongató, ám elég hiteltelennek tűnő példákat hoznak fel efféle esetekre mások oly feltűnő buzgalommal bizonygatják a dolog képtelenségét, hogy az már önmagában gyanakvást kelt.
Rátérve immár a békétlen szellemekre, először is megállapíthatjuk, hogy nem lebecsülendő hatalommal bírnak. Tapasztalataim szerint mindig valami konkrét tényező ad okot létezésükre: egy beteljesítetlen szenvedély, egy elvégzetlenül hagyott feladat, egy síron túl is hatályos eskü, egy minden képzeletet fölülmúló tragédia. Nem önszántukból kísértenek tehát, hanem kényszerítve vannak rá s hogy mikor és milyen körülmények között hagynak fel az élők zaklatásával, az általában ennek a kényszernek a jellegétől függ.
Egyes szellemek az örökkévalóság végezetéig fognak a földön bolyongani szerencsére ezek jobbára az ártalmatlanabb fajtából valók – mint például a görög bölcs, aki hajdan valami nagy szolgálatot tett a pogány Apollón istennek, s cserébe azt a jutalmat kérte, hadd jegyezhesse föl végig az emberiség történetét. Amennyiben szellemnek tekintjük, mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik a boldogtalan Ahasvérus, akivel jómagam is találkoztam egyszer. A makedón Nagy Sándort a vérpadon azzal az átokkal sújtotta igaztalanul megöletett hadvezére, Parmenión, hogy addig ne leljen nyugovást a sírjában, amíg egy másik hozzá mérhető hódító mind uralma alá nem hajtja az általa leigázott országokat ez elvben ugyan nem örökkévalóságig szól, de tartalmilag nem sokkal különbözik tőle.
A kényszer azonban legtöbbször véges természetű, a halandó világ valamely előbb-utóbb bekövetkező eseményéhez kötődik. Hogy csak a viszonylag gyakoribb okokat említsem: némely szellemek igaz szerelmük védelmére maradnak a földön, mások elintézetlenül hagyott tennivalóikra kívánnak pontot tenni. Mindkét típussal kiterjedt kísérleteket folytattam, és úgy találtam, hogy a második kategóriába tartozók viselkedése sokkal következetesebb. Amint elvégezték a dolgukat, nyomban szertefoszlanak viszont határozottan az a benyomásom, hogy ebben semmiféle módon nem lehet megakadályozni őket, legfeljebb – rendkívüli erőfeszítések árán – némileg késleltetni. Az igaz szerelmüket oltalmazó szellemek kiszámíthatatlanabbak. Egyesek megszűnnek létezni, ha a védelmüket élvező személy meghal vagy hűtlen lesz hozzájuk mások kitartanak mellette élete végéig, majd félelmetes haraggal fordulnak mindazok ellen, akiket halála okozóinak tekintenek.

Rólunk, mágusokról általánosságban elmondható, hogy ha közönséges halált halunk, s társaink és tanítványaink nem teszik meg haladéktalanul az ilyenkor szokásos óvintézkedéseket, a szellemünk csaknem mindig kikél a sírból és kísérteni kezd. Úgy tűnik, ez a természetünk. Ahogyan életünkben, úgy holtunk után is komolyan számolni kell velünk a mágusokból támadó szellemek félelmetesek. Indítékaikat rendkívül nehéz kipuhatolni, mert bonyolult és összetett kényszerek mozgatják őket, nem olyan könnyen átláthatók, mint amilyenekre föntebb hivatkoztam. A legtöbb kísértet üres, tartalmatlan árny csupán, halandó életükből legfeljebb néhány homályos emlékfoszlányt őriznek a varázslók akarata viszont többnyire erősebbnek bizonyul a halálsokknál, elméjüket még e szörnyű megrázkódtatás sem tudja üresre törölni. A közönséges szellemek jószerivel mindent elfelejtenek régi életükből, a legforróbb lánggal égő szenvedélyeken kívül, melyek ösztönös, vak kényszerként űzik őket a síron túli létbe. A mágusok épp ellenkezőleg, szinte mindenre emlékeznek, beleértve természetesen a varázsformulákat is. A Művészetek rendszeres alkalmazása élőhalottként feltehetőleg ugyanolyan hatással van rájuk, mint korábban. Ebből egy szerfölött érdekes elgondolás következne, amit a magam részéről nagyon valószínűnek tartok, bár bizonyítása alaposabb kutatásokat igényelne. Könnyen elképzelhető, hogy a varázslók számára nem a titkos kényszer beteljesítése az egyedüli kiút a sivár szellemlétből, hanem a mágia hatalma közvetlenül átsegítheti őket a Végső Alkonyba is. Ha ez valóban így van, mindjárt magyarázatot nyer, miért oly kirívóan önállóak és függetlenek még a legerősebb közönséges szellemekhez képest is.
Mint láthatjuk, a halott mágus hatalmas támasza és rettenetes ellenfele lehet az eleveneknek. Ismételten hangsúlyoznom kell azonban, hogy gondolkodása és értékrendje alapvető változáson megy át ilyenkor, viselkedése teljesen kiszámíthatatlanná válik. A szellemek soha nem lelik örömüket az állapotukban, még akkor sem, ha történetesen varázslók. Számtalan olyan esetet tudnék felsorolni, amikor a sírjából visszatérő mágus lángoló gyűlölettel fordult régi domíniuma ellen, amiért elmulasztották megadni neki a végtisztességet, s ezzel ilyen szörnyű sorsra kárhoztatták. Ha tehát valamelyik társunk – vagy akár egy egyszerű tanítvány – még a Végső Alkony előtt eltávozik körünkből, soha ne késlekedjünk megtenni neki az utolsó szolgálatot, melyet fordított helyzetben magunk is joggal várnánk el tőle!

Akár mágusokból, akár közönséges halandókból támadnak, a szellemek mindenképpen csonka és torz létformák, kizárólag spirituális síkon léteznek. “Testüket” nem anyag alkotja, hanem az a megfoghatatlan szubsztancia, melyet a hermetikus mágia hetedik alapvető Formájával, a Mentemmel azonosíthatunk. Előfordulhat ugyan, hogy tömörnek, sőt tapinthatónak tűnő alakban mutatkoznak, ám a Corporem-formulák sohasem hatnak rájuk. Mindamellett nem üres káprázatok, hanem valóságosan létező jelenségek, így hát az Imagonem-mágia hasonlóképpen haszontalan ellenük. Flambeau-házi testvéreink körében igen kedveltek a közvetlen fizikai effektust kiváltó varázslatok, például a Poklok Emésztő Lángcsóvája és a Porba Sújtó Mennykőcsapás. Az ilyenek a legtöbb szellemben semmiféle kárt nem tesznek, a gyengébbeket és a haloványabbakat esetleg szétfoszlatják a következő napnyugtáig, illetve napkeltéig.
A szellemek természetükből fakadóan rendelkeznek bizonyos okkult hatalommal. Általános érvényű szabályt erre nem lehet megadni, hisz minden szellem egyedi jelenség, varázsereje saját személyiségéhez és céljaihoz igazodik. Vannak azonban viszonylag gyakran mutatkozó vonások, így például nagyon sok szellem képes halandó lények megszállására, illetve gondolatok és érzelmek sugalmazására. A megszállás jobbára erőszakos úton történik, de néha az is előfordul, hogy kizárólag a befogadó fél beleegyezésével jöhet létre. A sugalmazás ritkán mozoghat szélesebb skálán, az esetek zömében a kényszerű hajtóerővel kapcsolatos gondolatokra és érzelmekre korlátozódik.
A legtöbb szellem nem komoly ellenfél egy igazi mágusnak. A háttérből történő manipulációkhoz, amivel nagyobb kalamitásokat tudnának okozni, általában túl együgyűek és célközpontúak. A közönséges halandók akarati ellenállását elég könnyen legyűrik, ám a Parma Magica biztos védelmet nyújt velük szemben, különösen akkor, ha a varázsló valamelyest járatos a Mentem-mágiában. Elenyészően kevés szellem tartozik a hatodiknál magasabb hatalmi magnitúdóba. Megjegyzendő azonban, hogy ha a létezésüket kiváltó kényszerről van szó, még a máskülönben kimondottan ostobának tűnő példányok is képesek körmönfont ravaszkodásra és agyafúrt cselfogásokra ezenkívül nyers varázshatalmuk nem mindig áll arányban mágiájuk átütő erejével, alkalmanként messze fölülmúlhatja azt. Kutatómunkám során nem egy olyan szellemmel találkoztam, amelynek makacs támadásait valamennyi növendékem játszva elhárította miután viszont megszállt egy közönséges halandót, a kiűzésére csak azoknak volt némi esélyük, akik teljesen a Mentem-mágiára szakosodtak, az összes többi alapvető Forma rovására. Még egyszer hangsúlyoznám továbbá, hogy a sírból visszatérő mágusok egészen más kategóriát képviselnek, az ő haragjukat a jól felszerelt domíniumoknak is tanácsos kerülnie.

Egyes szellemek láthatóak, mások láthatatlanok, megint mások hol így, hol úgy mutatkoznak. A permanensen láthatatlan szellemek általában elég gyöngék, csupán minimális mértékben képesek kiterjeszteni befolyásukat a környezetükre. Megnyilatkozásaik tapasztalataimból ítélve leginkább a Rego Terram, Muto Ignem, Perdo Ignem, Creo Auram és Muto Auram varázsformulákra emlékeztetnek, hatásfokuk szinte sohasem haladja meg a harmadik-negyedik hatalmi magnitúdót.
Ami a szellemek metafizikáját és a szellemmé válás folyamatát illeti, erről igen sokat írhatnék, de nem teszem. Legyen elég annyi, hogy a halál a bölcsek értelmezésében csupán átmeneti jelenség, a test időszakos elvesztése. Ha a lelket hagyják elröppenni, előbb-utóbb elhalványul és szertefoszlik ha azonban még idejében útját állják bizonyos erélyes intézkedésekkel, szabadon át lehet plántálni egy másik testbe. Ezekkel az alapvető elméleti tézisekkel és gyakorlati alkalmazásukkal nyilván minden nagybecsű mágustársam tisztában van, hisz botrányos szemérmetlenség volna részemről feltételezni, hogy dilettáns kutatásaimmal nem az előttem járó nagy elmék által kitaposott ösvényen haladok. Akit esetleg mégis érdekelne gyarló munkásságom – kétségkívül csak azért, hogy összevesse saját bővebb eredményeivel, és rámutasson a bántó hiányosságokra -, azt tisztelettel kérem, keressen föl szegényes hajlékomban, és ossza meg velem a bölcsességét! A magával hozott ajándékot semmiképpen sem fogom a tanítványi hódolat jelének tekinteni, sokkal inkább biztató pártfogói gesztusnak, mely anyagi értelemben ugyan tetemes értéket képvisel, ám ez kizárólag az ő nemeslelkűségét bizonyítja.

Valete Sodales!

Rosa Nigra Felicis filia Barbati ex domo Tremeris
avagy közönségesebben
Fekete Rózsa, Felix Barbatus leánya a Tremere-házból

Rúna IV./4., 1998. augusztus
kézirat kelte: 1997. március


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://member.rpg.hu/renier/mutat.php?id=93]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.