LFG.HU

HammerTimeCafe
Pierre Corbeau
novellaCimkek

A Vittadora futárszolgálat csomagoktól púposra torzult batárja hatalmas porfelhőt kavarva kanyarodott Garhag városának főterére, kerekei alól apró köveket és murvát vágva a közelben álló épületek oldalának. Féloldalasan, egyik rúgóvasára billenve futott, tengelyei közül fémesen csikorgó hangokat fialva. Valószínűleg a jobb első keréktámasz adta meg magát a málladozó utak kátyúinak.
Vasalásokkal ékes, eredetileg sárga feketére mázolt felépítménye sem maradt makulátlan; horpadások, repedések szabdalták cakkosra, helyenként tenyérnyi darabon feltárva a tölgylapok közé rejtett páncéllemezt. Darázsszín festését sem kímélte a hosszú utazás; vöröses porréteg takarta vastagon, a kerekei alatt elporló agyagrögök színezhették ilyenre.
Féltucatnyi, gondosan válogatott herélt húzta, pofájukon habos nyálpermetet vert a kérlelhetetlen iram, ami aztán oldalra csapódva sárrá mocskolta a horpaszukra rakódott márgát. Ez persze nem zavarta őket, mint ahogy más sem, mivel az abrakjuk közé kevert ajzószerek csak a féktelen vágtára adtak lehetőséget nekik.
Gazdájuk, egy naptól cserzett képű, vörös szakállú törpe állva egyensúlyozott a bakon, a gyeplő szárait csuklóira csavarva. Egészen hátradőlt álltában, teljes súlyával a fékrúd tappancsára nehezedve. Nyögve homorított, varkocsba fonott haja már majd a csomaghalmot érintette, de még így is nehezére esett féket vetni a sebességtől megrészegült paripák nyakára.
A derék igások dacosan rázták ide-oda a fejüket, de végül aztán csak megállapodtak a tér északi sarkába épített állomás előtt, épp csak elkerülve az ugyanitt veszteglő, féltucatnyi társzekérből állított karavánt.

Garhag lelke, a futárszolgálat terméskőből, vaskos fenyőgerendákból felhúzott épületegyüttese sarkig tárt kapukkal várt az utazókra; pihenőhelyet, váltás lovakat kínálva annak, aki nem volt rest kényelmét súlyos aranyakkal megváltani. Az állomás fogadót és kovácsműhelyt is működtetett, ezek takaros rendben sorakoztak oldalában, jócskán kitűnve a település időtől szikkadt épületei közül. Míg ezeket értő munkáskezek ácsolták az északi stílus szerint – nádtetővel, méteres kőajzattal, faragott spalettával – a városlakók házai századéves, naptól feketére égett erődítménynek látszottak, omlatag tornyokkal, bástyákkal gondosan megtűzdelve. Mentségükre legyen mondva, itt a végvidéken, nem is ajánlatos ezeknél gyengébb épületet emelni.
Maga a város, létezéséét a közelben húzódó kyr úthálózat romjainak, no meg kiapadhatatlan vízkészletének köszönhette, amit a sziklába vágott kutak mélyéről csörlőztek föl minden hajnalban és napnyugtakor. A füves rónákkal tarkított szikes pusztaságon, ahol a lótenyésztés jelentette az egyetlen jövedelemforrást, olyan kincs volt ez, melyet nem lehetett senkinek sem nélkülözni. A Vittadora céhmestereinek választása is épp ezért esett Garhagra, mikor annak idején, a délről északra vezető út nyomvonalát kijelölték.

A fogat, szám szerint a hetvenedik, ami az állomás léte óta áthaladt a városon, némán pihent az általa felvert porfelhőben. Utasai türelmesen várakoztak kárpittal szegett belsejében, ahol a gondosan felrótt varázsjelek hatalmából kellemesen hűvös léghuzat kényeztette őket.
A nyitott kocsiszín előtt, ahol végül is sikerült megállniuk, apró fiúcska ücsörgött egy szétesett láda maradványán, a kezében tartott pálcával érthetetlen ábrákat róva az udvar porába. Tettetet nyugalommal gondosan dolgozott, munkáját még a fogat érkezése miatt sem szakította félbe. Szeme sarkából azért oda-oda pislantott a porfátylak közé; nem akart lemaradni a ritka látványosságról.
A pusztaság közepére emelt város életébe csak a futárszolgálat batárjai csempésztek némi színt, amikor délről északra vagy épp keletről nyugatra vágtattak, gyomrukban különös utazókat, olykor ritka szerzeteket hordozva.
Hónappal ezelőtt, mikor a fiú elmulasztotta az egyik áthaladó kocsit, társai elfekről, lángszín köpönyeges varázslókról szóló történetekkel traktálták heteken keresztül. Hitte is meg nem is a meséket. Mindenesetre azóta gondosan készült, és csak remélni merte, hogy hasonló szerencsében lesz része neki is, már csak azért is, mert egyelőre egyetlen pajtását sem látta a közelben.

Közben a por lassan leülepedett a fogat körül, mozgásra késztetve a Vittadora egyenruhás törpét. Morogva kászálódott le a bakról, hóna alá apró, vasalt oldalú dobogót szorítva, amit aztán közvetlenül az ajtó előtt fektetett a földre, megkönnyítve ezzel a kocsiból kiszálló utasok dolgát. Nem kellett sokáig várnia rájuk, a batár ajtaja szinte azonnal mocorogni kezdett, majd sarkig csapódva engedett utat a népes utazóseregletnek.

Először egy talpig selyembe csomagolt, pohos kereskedő bújt elő, láthatólag a sor elejére tülekedve. Tokája alól és hájas csuklóiról messzire szikráztak az aranyláncok, fennen hirdetve gazdagságát. Nem is törődött senkivel, port kavarva csörtetett a közeli fogadó hátában felhúzott árnyékszék felé. Mögötte, alig lépésnyire lemaradva magas, kopott ruhájú testőr követte, oldala tőrrel és hosszú egyenes kardal övezve.
Nyomukba idősödő matróna szállt ki, koromszín szoknyáját kényeskedve a por fölé emelve. Citrom savanyú arca elé csipkés zsebkendőt szorított, azon keresztül perlekedett vissza a kocsiba; káráló hangját még a derék selyemdarab sem bírta megzabolázni. Két gyereklányt parancsolt elő a hűvösről, pedig azokon látszott, vajmi kevés kedvük van a kéretlen városnézéshez. Kotlósként kellett terelgetnie őket, egyenesen a vendégház terasza felé.
A fiú csalódottan figyelt, de senki más nem moccant a fogat körül. Hiába áldozta hát délelőttjét a várakozásra, nem kérkedhet társai előtt sosem látott idegenek hírével. A kocsis törpe maradt az egyetlen látványosság, de ő nem volt újdonság, mivel fajtája gyakran megfordult Garhag utcáin.
A vörös szakállú kőfi felszedte a dobogót, majd visszamászott a bakra, és behajtotta a féloldalasra dőlt fogatott az állomás udvarára. Odabent már várt rá a kovács, kezeit vaskos bőrköténye oldalába fűzve. Segédje szerszámokkal teli zsákot egyensúlyozott mögötte a javításhoz készülődve.
Hátukban, a rönkkerítéssel övezett udvaron már ott veszkődtek a lovászok, a váltásra szánt hátasokat szerszámolva.

A kölyök ezt már nem nézte végig, helyette inkább dühösen firkált tovább a homokba, de olyan erővel, hogy a száraz nyírfaág kettébe is roppant a kezében. Csalódottan állt fel a helyéről, egy utolsó pillantást vetve még a fogadó felé, minek hatására tompa nyekkenés szakadt ki a melléből, a csonkára tört ágdarab pedig elfeledetten hullott lába mellé. Mert a tér oldalában, alig pár méterre tőle, a fogat hűlt helyében két hatalmas szörnyeteg állt! De még micsoda szörnyeteg!!!
Irdatlan, tagbaszakadt alakok, ráncokkal szabdalt, emberszerű pofájuk ritkás szőrrel borítva. Vaskos, előreugró álkapcsukban vérebeket megszégyenítő fogak villogtak, ahogy az utazástól elgémberedett tagjaikat nyújtóztatták a kocsiszín árnyékában. Akkorák voltak, hogy még a város legerősebb embere, a kovácsműhelyben dolgozó Agril is eltörpült volna mellettük. És ami a legfurcsább volt rajtuk, hogy ember módra készített ruhákat viseltek, ráadásul nem is akármilyet, bársonyból, selyemből szabottat.
Az egyik, a kettő közül a nagyobb termetű, pávaszín útiruhát hordott, ragyogó kék, vörös, és smaragdzöld kelmékből szabva, amik szivárványos fénnyel csillogtak a napsütésben. Vaskos ujjain és fülében cifra aranygyűrűk, nyakában szerencsejelvényekkel díszített ezüstlánc. Fájdalmas volt még ránézni is, úgy ragyogott a napfényben. Hordónyi mellkasát széles bőrszíj övezte, amire irdatlan, kétkezes pallosát rögzítette a hátán keresztben.

Társa, aki nem csak kisebb, de fakóbb szőrű is volt a másiknál, már nem volt ilyen hivalkodó. Egyszerű, bőrből hasított nadrágot, és ujjatlan, vértnek is beillő bőrmellényt viselt, címerrel, fémveretekkel ékeset. Izmoktól duzzadó karjait vaskos acélpántok védték, valami ezüstszín fémből alkotva. Őszes, fehér csíkokkal tarkított sörényét kétujjnyi fonatokba fogva hordta, agyarainak végén acélból kovácsolt hegy villogott. Két fegyvere is volt, rövid, vaskos pengék, amikből normális embernek már egy is elég.
Összehúzott szemmel kémlelt körbe, pillantása egy röpke pillanatig megpihent a tátott szájjal ámuló fiún, hogy aztán fogakkal terhes vigyort villantva bólintson oda neki. Ez már sok volt a kölyöknek, aki mindenről megfeledkezve rohant hazafelé, felborogatva mindent és mindenkit, aki csak az útjába került.
A két szörnyeteg nem lepődött meg az eseten, megszokták már, hogy Ynev ritkábban lakott vidékein még mindig komoly feltűnést kelt jelenlétük. Nem úgy, mint északon, ahol veretes hírnevet, ritkábban nyílt elismerést vívott ki a nemesített orkok fajtája.
Egykoron a haonwelli hercegi gárdában szolgáltak mindketten, a testőrző század udvari orkokból toborzott egységét erősítették kardjaikkal. Tizenkét esztendei szolgálat után nyertek szabadságot, és ajánlották tudásukat egy Ifini felhajtó, a hírhedt Ergol Taunttar kezébe.

Megbízóik hamar megjegyezték nevüket, mivel a számtalan sikerrel elvégzett küldetés patinás hírnévvel ruházta fel őket. Asusa és Calsael. A Páva és a Szürke, ahogy kevés számú barátjuk tisztelte őket.
Calsael, a Szürke, aki nevét korán fakulni kezdett szőrzetéről kapta, gondterhelten vakarta meg csupaszra borotvált képét; karmai alatt csak úgy herseget a frissen támadt borosta. Nem tetszett neki ez a porfészek.
A városállamok közül ez a vidék volt leginkább kaotikus, se egy báró se egy herceg nem uralta, csak az egymással hadakozó bevándorlók aprócska családjai. Ezek a fattyak sem északon sem délen nem tudták megvetni a lábukat, helyette kiszorultak inkább ide, a senki földjére, ahol maroknyi fegyveresük is jelentős erőnek számított, és nyugodt szívvel kérkedhettek hatalmukkal a sokat szenvedett síklakók fölött. Szerencsére nem sokat időznek itt, csak míg a fogat hibáját kijavítják, és a lovakat pihentekre cserélik.
Még egyszer körbekémlelt a téren, majd társát maga után intve a város egyetlen fogója felé indult.

A lovaknak épített futató cölöpkerítése mellé felhúzott deszkatornácos építmény már enyhén rogyadozott, gerendáit elnyűtte az állandó napsütés. Talapzata, amit mésszel összefogott kőzúzalékból raktak egykoron, egészen kifehéredett, szerkezetét ujjnyi repedések szabdalták keresztbe. Tetőtől talpig vadszőlő nőtte be, ezernyi kaccsal kapaszkodva a tornác és a zsindelytető hézagaiba, szemérmesen takarva a falakon tátongó réseket. Sárgásvörös levelei között alkarnyi ragacsos fürtökben csillogott a termés, átható illatával frissítve az amúgy porszagú levegőt.
Oldalt, a bejárattól alig pár lépésnyíre állítva deszkából ácsolt szekér várakozott – oldalfal nélküli, gyalulatlan förmedvény – amit a délvidéken csak dögvető néven emlegetnek a helybéliek. Mindegyiket ugyanarra a célra használják, akárcsak ezt – a naptól vetemedett platón vászonlappal letakart holttest hevert, a lepel alól szabadba kandikáló csizmaorral.
A két ork csak egy pillantásra méltatta a szomorú rakományt, aztán a levegőbe szaglászva sorjáztak a taverna boltíves kapuja elé, aminek árnyékából ínycsiklandó pecsenyeillat áradt sűrű hullámokat vetve. A fogadó előtti árnyékos tornácon jó néhány utazó ejtőzött – valószínűleg a téren veszteglő karavánhoz tartoztak. Nem lepődtek meg túlzottan a két szörnyeteg láttán, néhány fásult pillantás után nyugodtan kortyolgatták tovább frissítőiket
A Szürke sem törődött velük, inkább elégedetten szaglászta tovább a harsány sültillatot, minek köszönhetően gyomra követelőzően kordúlt hatalmasat.
Az elmúlt napokban csak szárított húst és aszalt gyümölcsöt ehettek az utazás alatt, ami nem épp megfelelő táplálék a maguk fajta számára. Még a Páva is, aki máskor be nem tette volna a lábát egy ilyen helyre, az ujjasából előkotort kendővel törölgette nyálát terjedelmes méretű szájáról.
Nem is tétováztak tovább, fejüket mélyen lehajtva léptek be a fogadóba, ahol félhomályos forróság és meglepő tisztaság fogadta őket.

A söntés rézveretes tömege baloldalt támasztotta a falat, összekaristolt tetején bádogpoharak hevertek halomba tornyozva. A bejárattal szembeni sarokban púpos hátú kemence dagadozott, forróságtól remegő levegőt fújva az amúgy is tikkasztó terembe. Főkötős asszonyság dolgozott mellette, parázsszínnel izzó belsejéből kétarasznyi, ropogósra sült lepényeket rángatva napvilágra.
A kemence mellett kormos vassárkány pihent, rozsdás testét egy zsírtól sercegő rostély köré csavarva. Rácsozata tetején tenyérnyi húsdarabok pirultak, ínycsiklandó illatfelhőt eregetve a levegőbe.
A taverna gazdája – harcsabajszú, aprótermetű síkföldi – a pult mögött szunyókált, csak a belépők deszkapadlón döngő léptei riasztották fel szendergéséből. Riadtan pattant fel ültéből, tágra nyílt szemmel meredve az orkokra – tán azt hitte még mindig álmodik valami rémeset. De aztán hamar megemberelte magát, és hangtalan bólintással üdvözölte a két szörnyeteget. Amazok nem zavartaták magukat, letelepedtek egy szabad asztal mellé, fegyvereiket az oldaluk mellé támasztva. Az erős, tölgyből faragott székek valósággal nyüszítettek alattuk a terheléstől.

Rajtuk kívül csak egyetlen vendég volt a teremben; valami galambősz, szakállas papféle, dísztelen, reverendamód szabott kopottas posztóruhában. Ráncokkal árkolt, napégette arcában elevenen csillogó, enyhén mandulavágású szempár pihent, amiből a Szürke délvidéki származásra, talán a Mogorva népére tippelt. Ebben megerősítette az idegen nyakában függő sólyomhold, Arel istennő szent szimbóluma. Az ezüstszín medalion vasból kovácsolt vezeklőláncon billeget, olyanon, amit csak a zarándoklaton járó hívők viselnek, bűneik megváltásán fáradozva.
Az ösztövér alak egyik lábát a közelébe húzott padon pihentette, combján vastag, gondosan feltekert kötés púposodott, valami friss sebesülést rejtve. Bár vállát verdeső haját a lovasnép szokása szerint varkocsba kötve viselte, szakállát nem rendezte fonatba, inkább pyarroni mintára, rövidre és szögletesre nyírta.
Asztalán, a mázas cserépkupa és boroskancsó mellett enyhén hajlított pengéjű, slanforma kard hevert, kopottas markolatával gazdája felé nyújtózva.
Az idegen nyugodtan tűrte a vizsla pislantásokat, de cserébe ő is alaposan végigmérte a két orkot. Szemügyre vette felszerelésüket, fegyvereiket, de hosszabb ideig csak a Páva színes ruháin pihent meg a tekintete, hogy aztán a vállát megvonva emelje üdvözlésre a kezében tartott kupát.
Asusa, aki kifinomultsága miatt fajtársai között is ritkaságnak számított, megfontoltan fogadta az üdvözlést, majd kedvtelenül nézelődött körbe az ivóban. Tisztának tiszta volt az igaz, de az egyszerű, lakkozás nélküli asztalok, és a pácvörös, csupaszra gyalult deszkafalak nem igazán nyerték el tetszését.

A kocsma egyetlen díszítménye, egy molyrágta vadkanfej, ami az északi fal közepéről vicsorgott le a cifra szörnyetegre kölcsönzött némi hangulatot, de ahogy tüzetesebben szemügyre vette, kiderült, a néhai dúvad reménytelenül bandzsit üvegszemeivel, messzire űzve egykori méltóságát. Undorodva nézett félre, apró dörzsvasat bűvölve elő a ruhaujjából, hogy aztán karmai tisztogatásának lásson neki vele.
- Ellana kebleire! – morrantotta társa felé – Minek jöttünk be ide? Ennyi erővel maradhattunk volna a fogatban is! Ott legalább nincs ilyen meleg! – Calsael csak a fejét ingatta meg.
- Jobb szeretem ha van egy kis mozgásterünk! Emlékszel még Ifinre? A falat kellet kidöntenünk, hogy kijussunk abból az átkozott műhelyből! – egy évekkel ezelőtti küldetésre utalt, mikor is az Otlokirok egyik naftaszagú vegykonyháját robbantották a nyomukba özönlő katonák és vizitorok nyakába, akik a kikötő vámházában próbálták csapdába csalni őket.
- Amúgy is mindig világot akarsz látni! Hát, tessék! – vigyorodott el, majd zekéje belsőjéből rézcsatos szelencét húzva elő, egy csipetnyi tubákot szippantott az orrába.
A pávaszín ork viszolyogva pillantott körül
- Világot, azt igen! Na de ezt! Egy fenét! – legyintett, és az apró pengét fonákjára fordítva reszelni kezdte gondosan ápolt karmait.

Közben a fogadós kióvakodott pultja védelméből, és halálra szánt arccal indult feléjük, kezében hasas cserépkorsó és két horpatag bádogkupa táncolt léptei ütemére. Lassan, kétszer háromszor is meghajolva andalgott az asztalhoz, óvatosan lopva a távolságot. Láthatólag halálosan rettegett ritka vendégeitől. A Szürke igen komoly kísértést érzett, hogy felé is kapjon a fogaival, de aztán nagy nehezen erőt vett magán.
A kocsmáros dadogott valamit miközben lerakta a felvizezett borral töltött korsót, majd felvette a rendelést és lassan elhátrált, vigyázva rá, hogy egyszer se fordítson hátat a két furcsa szörnyetegnek.
Asusa csak megvetően horkantott a fémkupák láttán, de Szürke nem kérette magát. Beleszagolt a korsóba, majd elégedett morranással locsolta meg torkát, csak úgy az edény széléről hörbölve a bíborszín folyadékot.
- Na! Ezt a nagyérdemű Ergol Taunttar tiszteletére! – emelte meg gúnyosan a korsót.
Felhajtójukra célzott, a híres – hírhedt ügynökre, aki a jelenlegi megbízást szerezte nekik. Egy egyszerű, mondhatni unalmas feladatot, mely szerint egy levelet és egy pecséttel lezárt fémurnát kellet északról a déli államokba szállítani. Ezzel nem is volt semmi baj, de amit elfelejtett említeni, hogy az urna egy tisztességgel elhunyt varázstudó hamvait tartalmazza, minek következtébe úgy vonzotta a dögvidék fattyait, mint molylepkét a napszállta után tornácon felejtett lámpaláng. Alig győzték felhasogatni őket.

A Páva egyetértően bólogatott. Az egyik szárazra aszalt dögevő szétszaggatta az Erigowban vásárolt, díszes szegélyű kalpagját, hetekre letargiába taszítva a hiú szörnyeteget.
- Ha ez így megy tovább nem is kell a haragosainktól tartanunk! A saját felhajtónk ostobasága fogja a vesztünket okozni! – lemondóan legyintett és az apró ráspolyt visszacsempészte ruhájának ujjába. Ezzel most Calsael értett egyet.
- Még mindig jobb, mint amikor Sirenarba akart minket küldeni! Mégis mit gondolt? Hogy a fakóképűek majd szóba állnak velünk!? Mért nem mindjárt egy átokverte Aunt küldött követségbe? Lett volna nagy meglepetés!! – újra kortyolt a korsóból, talán, hogy messzire űzze a száját keserítő emléket.
A Fekete Hold kitelte óta elmúlt évek alatt nagyot változott a világ. Ezt leginkább a maguk fajta, hosszabb életű fajzatok érezték, akik századévnél is tovább koptatták a kontinens útjait, és olyan szerencsében volt részük, hogy kettőnél több Zászlóháborút szenvedhettek végig egyik, vagy épp másik oldalon.
A harcok befejeztével a Szürke fáradtnak és kopottnak érezte magát, főleg ha Új Kyria valamelyik frissen épülő városában sétált, amit a nyolcadkor furcsa és érthetetlen divatja alapján terveztek és építettek az emberek.

A régi falkából már csak elvétve akadt össze egy-egy bajtárssal, azok is letelepedtek már, vagy valami üzletbe fogtak az évek során megkeresett vagyonukat befektetve. A kalandozó szó egyre inkább idejét múlt kifejezésnek számított.
Míg ezen morfondírozott az ebédjük is elkészült, és a harcsabajszú fogadós újra az asztaluk felé tartott, kezében méretes fatányérokat egyensúlyozva. A vaskos rönkcikkelyek tetején ujjnyi vastag lepénytészta, annak tetején tenyérnyi pecsenyedarabok, vöröses szószban, zöldségdarabok között úszva. A két ork mohón esett az ételnek, még a Páva is engedett a csábításnak; asztalkendő és evőeszköz nélkül látott neki az evésnek.
Miután végeztek, egy jó darabig csak némán emésztetek, lustán szemlélve az asztallapon araszoló fénycsíkokat. A békés nyugalmat csak a legyek döngése zavarta, no meg a Yllinori, aki zajosan csomagolt, hogy aztán málháját vállára vetve, az istállóba vezető mellékajtón keresztül hagyja el a tavernát.
A Szürke talán el is szundított volna a nagy nyugalomba, ha az udvaron támadt kiáltozás ki nem veri az álmot a szeméből. Két öblös férfihang vitatkozott, olykor egymás nőstényági felmenőit sem kímélve. A hangok kívülről, valahonnan a kocsma előtt félreállított szekér mellől érkeztek.

A két ork összenézett, és egyszerre mozdultak a kijárat felé. Asusa szögletesre vert ezüstöt pöccintett búcsúzóul a pult mögött lapuló kocsmárosnak, gálánsan díjazva a színvonalas kiszolgálást. A bejárat mellé álltak, de nem léptek ki a napsütésbe, hanem a kapubolt árnyékos ívében maradtak, onnan figyelték az udvaron zajló perpatvart.
Odakinn, a napmelegtől remegőre forralt főtéren csapatnyi ember gyűlt össze – lókupecek, karavánkísérők, utazók vegyesen – csendesen szemlélve a halottaskocsi oldalán vitatkozó párost. A tagbaszakadt, darócruhás óriást – valószínűleg a kocsi gazdáját – és a vele perlekedő, bársonymentét, selyemnadrágot viselő, pyarszőke kereskedőt.
A rövidre nyeset hajú kalmár feje egészen vöröses színt öltött, ahogy a kezében tartott aprócska erszényt próbálta az óriás kezébe gyürködni.
- Itt a pénz! – krákogta hevesen, valószínűleg torkára mehetett a szerteszét szállongó porhomok – Itt van! Tegye el és vigye fel a dombra! – a tagbaszakadt síklakót azonban nem tudta meghatni. Makacsul rázta a fejét, karjait maga előtt keresztbe fonva, hogy még véletlenül se kerüljön a kezébe a nem kívánt pénzösszeg
- Nem viszem! Megmondtam! Nincs az a pénz! – állát felszegte, látszott rajta, nem lehet megingatni. A kereskedő egyszerűen nem akarta elhinni. Letépte az övén hordozott, nagyobbik erszényt, és a kioldott bőrmadzag öléből szikrázva csillanó aranyérmét húzott elő!
- Egy arany! – lengette meg a darócruhás orra előtt az érmét – Egy arany ember! Az évszak végére nem keres ennyit! – hiába erőlködött. A napégette óriás, bár a szeme alatt vadul rángott egy aprócska izom, továbbra is hajthatatlan maradt
- Nem! Nem tehetem! – mondta és hátrább is lépett a kalmár közeléből.

A pyarroni nem bírta felfogni. Értetlenül meredt a kezében árváló aranyra, minek hatalmát eleddig a mágiához hasonlónak ismerte.
- De hát miért nem!? Egyszerű a dolog. Csak úgy, mint eddig! Fogja az elhunytat és felhúzza a Kopaszra! – intett a város keleti végében magasodó domb felé – Ás egy tisztességes gödröt, és békében elföldeli! Semmi mást nem kérek! – hitetlenül bámult a sírásóra, olykor támogatásért pislantva az árnyékvető alatt hűsülő utazók, és a szekérkaraván mellett ácsorgó céhes partnerei felé.
- Hagyjad Rog! – kiáltott neki oda egy másik kereskedő, a felmálházott szekér bakjáról – Kránba vele! Majd megoldják, ahogy akarják! – de a pyarroni nem hallgatott rá.
- Nem úgy van az! Hát miféle hely ez!? Összeesik egy ember az utca közepén, meghal, és az egész város ott sétálgat mellette! Még az ujjukat sem mozdítják feléje!? Mintha nem is létezne! Még a kocsira is én raktam fel! -rázta meg a fejét dühösen
- Nem ismerek olyan várost, ahol temetetlenül heverhetne egy halott, legyen az bármilyen rangú is. Úgyhogy ezt az embert is el kell temetni! Mégpedig minél hamarabb! – újra beletúrt az erszényébe, duplájára növelve a kezében tartott aranyak számát.
- Idenézzen ember! Két arany! – rázta a darócgúnyás felé az érméket – Soha nem fog ennyit keresni! – a sírásó fejéről már szakadt a verejték. Tehetetlenül lóbálta kezeit, olykor segélykérően a tornác felé pillantva.
- Higgye el uram, én szívesen eltemetném! De nem tehetem!! – a hangja már majdnem sírósra görbedt, szemei babonázva követték a kalmár kezében táncoló aranyakat.
- De hát miért nem? – kérdezte a pyarroni.

A sírásó csak a tekintetét kapkodta ide-oda, lassan az egész testét elöntötte a reszketés.
- Vannak, akik nem engedik! – bökte ki végül
A kereskedő egészen oldalt döntötte a fejét, nem volt biztos benne, hogy jól értette a síklakó szavait.
- Nem engedik!? Micsodát!? Hogy elföldelje? – a sírásó szótlan bólogatott, közben csizmájának orrát méregette.
- Azt mondják nem való oda! – intett a város keleti oldalán magasodó domboldal felé, aminek tetején derékmagas kőfal övezte a századéve használt temetőt. A pyarroni értetlenül meredt a dombra, amit terméketlen, tarra sápadt földje miatt Kopasznak címeztek a helybéliek.
- Oda!? A Kopaszra!? – hördült fel a kalmár – És még is, kik nem engedik!?
A darócgúnyás gyanakodva pislantott körül, majd mivel ismerős arcot nem látott, a fejével biccentett nyugat felé, a város határán felhúzott, bástyákkal, kőfalakkal megerősített udvarház felé. A kereskedő összehúzott szemöldökkel kémlelt a távolba, hosszasan szemlélve a bástyafok magasában lengő, fekete vörös cirádás lobogót, majd az arcát megdörzsölve fordult vissza a síklakóhoz, hangját egész tompává halkítva.
- Én azt hittem csak egy holtestet kell felvinni a temetőbe. Nem tudtam, hogy itt nem minden halott egyforma.

Az egyik lovasgazda – díszes kacagánya alapján jómódú, gazdag tenyésztő – aki társaival eddig a futtató mellett ácsorgott csendesen, előrébb lépett a többiek közül, egész az árnyékvető oltalmának széléig. Kivette szájából a görbére rágott szarupipát, hegyeset köpve a forróra perzselt homokba.
- Nekünk egyforma uram! – mondta a kereskedőnek – De nekik! – bökött ő is az udvarház felé, melynek tetején éles fénnyel szikrázott valami – Hát nekik már kevéssé se az! – háta mögött helyeslő morgás kélt, további beszédre sarkalva a gazdát.
- Délvidéki, a felföld mellől származó família. Talán gorvikiak, biztosra senki sem tudhatja. Ahogy azt sem mi vette őket az otthonuktól ilyen messzire északra. Mindenesetre nem tűrik maguk körül a kevertvérű fajzatokat! – a kereskedő megvetően horkantott
- És?
- És a megboldogult Rafin, aki a kordén fekszik melletted, fele részben dzsad volt uram! – a pyarroni hitetlenkedve csóválta meg fejét
- De hát halott! Halottabb már nem is lehetne! Kit zavarhat már ez a szerencsétlen! – a lótenyésztő csak a vállát vonta meg
- Nem tudhatom. Talán a halottaik nyugalmát! A tavaly terjengő dögrovás őket sem kímélte, tucatnyi családbéli került a föld alá egyetlen hét leforgása alatt. Még az a tetovált papforma sem tudott segíteni rajtuk, aki közöttük él. Ott nyugodnak fent – intett a temető felé – egyetlen sorba hantolva. Talán ezért nem engedik oda temetni. – a kalmár szótlanul meredt az öregre. Hol őt, hol a többi kereskedőt, hol a vászonnal letakart holtestet szemlélte. Hosszan morfondírozott, majd a tarsolyába nyúlva újabb arannyal egészítette ki a kezében tartott összeget. Magasra emelte, úgy fordult a dologtalan karavánkísérők és fizetett fegyveresek felé.
- Három arany! Három arany annak, aki felviszi a kocsit a temetőhöz! – senki sem mozdult, csak a mohó tekintetek tapadtak a sárgán csillogó érmékre. Néhány lovasgazda elégedetlenül morgott, de a többség kíváncsian várta akad e vállalkozó.

Az a néhány átutazó zsoldos, aki szóba jöhetett volna, egyelőre hallgatott, a gorviki kardforgatók hírneve óvatosságra intette őket. A kalmár türelemmel várakozott, majd mivel senki sem jelentkezett, még egy aranyat csapott a kezébe.
- Négy arany! Ez már egy vagyon emberek! – de hiába erőlködött. A kacagányos gazda sajnálkozva csóválta fejét
- Nem fog menni uram! Az itt senki sem keresik a bajt, főleg nem a Margaillo család ellenébe! Menj hát békével, a derék Rafielre pedig ne legyen gondod. Majd az ősi módón, tűzzel adjuk át testét az isteneknek!
- Erre nem lesz szükség! – a mély hang közvetlenül a gazdák mögül, a kocsma istálló felőli oldaláról hallatszott. Minden tekintet odafordult, és megpihent az árnyékból előlépő papon, aki észrevétlenül kerül a csődület hátába. Egykedvűen sántikált a kereskedő mellé, markát nyújtva a kezében csillogó aranyak felé.
- Majd én felviszem a szállítmányt! – a pyarroni nem tétovázott, egyből a tenyerébe számlálta a címerrel ékített érméket. A yllinori az ujjasa belsejébe rejtette őket, majd a kardját hátára igazítva felkapaszkodott a dögvető bakjára.

A sírásó tehetetlenül figyelt, homlokáról az eddiginél is jobban patakzott a verejték. A némán készülődő kardforgatónak nem mert szólni, de a kereskedő oldalát felháborodottan bökdöste kolbásznyi ujjaival.
- Nem úgy van az! Ez az én kocsim! Mi lesz ha valami kár esik benne? Hát még a lovak! Hol találok ilyen derék jószágokat!? – intett a két kehes igavonó felé, miknek kortól szürkére sápadt szőrét szinte átdöfték a csontjaik.
- Megfizetem a kárt! – egy másik kalmár kiáltott közbe, maréknyi rézpénzt vetve a darócruhás lába elé – Én is! Ezt látni akarom! – csatlakozott hozzá egy harmadik, félbetört ezüstöt hajítva a homokba. A síklakó nem is akadékoskodott tovább, inkább térdre ereszkedett, és kapkodva nekiállt felszedegetni a szerteszét gurult érméket.
Közben a yllinori elhelyezkedett a bakon, és már épp indulni készült mikor egy öblös hang megállásra késztette
- Várj! Én is megyek! – a Szürke, mert hát ő volt a közbeszóló, kilépet a kocsma bejáratának árnyékából, ügyet sem vetve Asusa helytelenítő morgására. Lesújtó pillantást vetett a tornác hűvösén ejtőző fegyveresekre, akik semmi szándékot nem mutattak a cselekvésre, inkább fegyvereiket igazgatva próbáltak elfoglaltnak tűnni. Szót azért nem vesztegetett rájuk, inkább az egyik karavánszekér mellé sétált, aminek felmálházott magasában pocakos aszisz szállítmánykísérő bóbiskolt, oldala mellett duplaívű számszeríjat pihentetve.
- Kölcsönadnád egy percre? – az öregedő zsoldos csak a vállát vonta meg, és a tartóból kiemelve az orknak nyújtotta a veszedelmes hadeszközt. Calsaelnek nem kellett a lábtámasz, belehorgolta a kezét a vékony abbithúrba, vigyázva rá, hogy az ujján viselt gyűrűre támaszkodjon, és egyetlen rántással ajzotta fel a nyílpuskát.

A posztóruhás türelmesen várakozott a bakon, olykor a csizmájába tűzött pengéket igazgatva. Mire végzett, az ork is felkapaszkodott mellé, súlya alatt nyögve hajolt oldalt az egész alkotmány. Nagy nehezen elfészkelte magát a kényelmetlen deszkapadon, a nyílpuskát a bokája mellé támasztva. Letörölte markáról a rákenődött fegyverzsírt, majd kezét az Arel pap felé nyújtva be is mutatkozott.
- Calsael! – az öreg elfogadta a jobbot, a harcosok között szokásos, alkart megszorító markolással.
- Skarga! – bólintott, és a két pányvaszárat összecsattintva mozgásba lendítette a koszlott gebéket, akik a szokatlan súly miatt prüszkölve indultak a dombra vezető útnak.
A hátuk mögött, mikor már nem láthatták, villódzva kelt életre egy tükrökből szerkesztett fényíró a Margaillo család kastélyának tornyában, sürgetően továbbítva a távolba gazdái parancsait.
Alig félmérföldes, folyamatos emelkedő nyújtózott a kocsi előtt, korhatag rönkházakkal, romladozó raktárépületekkel övezve mindkét oldalon. A feltámadó szél liszt finom porfátylakat ragadott a magasba közülük, kásássá, olykor átláthatatlanná alázva a forróságtól remegő levegőt.

A Szürke, aki a felajzott számszeríjat kezébe szorítva vizslatta a környező épületek homlokzatát, résnyire húzta össze a szemét, csak hogy kiszűrjön valamennyit a forró porszemek rohamaiból. Oldalt sandított a yllinorira, és meglepődve vette észre, neki nincsenek ilyen problémái. Valami ráolvasással sikerült elérnie, hogy az átokverte szélszemét gond nélkül peregjen le az arcáról.
- Honnan jöttél? – kérdezte az ork, csak hogy megtörje az egyre feszültebbé váló csendet, de hiába igyekezett, az öreg nem volt túlzottan bőbeszédű. Némán bökött dél felé, a messzi Ibara, a homokban tomboló Dzsad háború irányába.
- Hmm! – a Szürke értőn pislantott sérült lábára – És merre tartasz? – firtatta még, de választ most sem kapott, csak egy újabb szótlan bólintást, ezúttal előre, a képzeletbeli delejvas északi vége felé.
- Hát ezt akkor megbeszéltük! – Calsael nem sértődött meg, inkább féloldalas vigyorral vette tudomásul a választ, mivel maga sem vázolta volna másképp eddigi útvonalát. Nem is erőltette tovább, hanem hátrapislantott inkább, a kocsit követő bámészkodók seregére, akik a kényelmetlen porfelhővel mit sem törődve kapaszkodtak a fogat nyomába.
Jókora gyászmenet volt, az út mindkét oldalára jutott belőle: karavánkísérők, kereskedők, helybéliek vegyesen. Izgatottan törtettek felfelé, itt, a semmi közepén ritkán jutott ilyen látványosság nekik. A néhai Rafin biztos csodálkozott volna milyen sokan kísérik el utolsó utjára.
- Kaftánimádók!!! – az ordítás mögülük, valahonnan a csődület belsejéből harsant. Úgy látszik néhány városlakó mélyen egyetértett a gorvikiak filozófiájával. Az öreg hátrakapta a fejét, de a tömegben nem lelhette fel a kiáltozót. A Szürke nyugtatólag intett a gyülekezet felé.
- Ne aggódj! Asusa vigyáz a hátunkra! – a tiszteletes rábólintott, és újra a dombtetőn terpeszkedő temetőt figyelte.

Calsael nem tekintett annyira előre, inkább a balján viselt apró gyűrűre koncentrált, ami igen hasznos készség volt, akárcsak párja, amit kardforgató kezén hordozott. Századéves, északi munka volt mindkettő; a jobboldali az oktalan állatok riadalmát fékezte, jó szolgálatot téve a lovaglásnál, a másik, szokása szerint, egyre forrósodva jelezte, ha célba vette gazdáját valaki. Akárcsak most.
Az ork nem tétovázott, az útmutatást követve, egyetlen sima mozdulattal emelte célra a nyílpuskát, hogy a felső ívről elrugaszkodott lövedék rövid szárnyalás után csapódjon egy közeli raktárház tetejéről felemelkedő orvlövész mellébe. A homlokkendős íjász hangtalanul bucskázott le a palatetőről; a végzetét okozó lövést jó néhány elismerő kiáltás kísérte a tömegből.
Calsael körbelendítette fegyverét, de inkább csak megszokásból; az ujján lassan hűlt a vésetekkel borított gyűrű, biztosan jelezve, nem kell több rejtőzködőtől tartania.
Az Yllinori elismerően csettintett egyet a lövés láttán, majd nagyobb sebességre ösztökélte a békésen poroszkáló igásokat, hogy lendületet nyerve, vágtában érkezzenek a domboldal tetejére.
A temetőkert bejárata – kőből rakott jelöletlen boltív – széltől koptatottan magaslott előttük, árnyékában felejthetően tekergett az alig derékmagas kerítés. A roskatag gránitvéd mögött repedezet, pikkelyesre száradt sírhantok sorakoztak százszámra, a végükbe szúrt, fehérre szikkadt fejfák jobbra balra nyaklottak a porhanyósra tört rögök között. Szinte mindegyik lófejet vagy patkóvasat mintázott.
Hátrább, a gondozatlan hantok között néhány kőből emelt kripta is ágált, rogyadozó tömbjeik körül portölcsérek kavarogtak, megvadult forgószelet mímelve. Árnyékukból köpönyeges, arcukat csuklyák, kalapok, kendők mögé rejtő alakok szivárogtak elő a kocsi érkeztekor, szellemek gyanánt bontakozva ki a porfátylak közül. A derekukon viselt, csomóra hurkolt kendők, és jellegzetes fegyvereik nem hagytak kétséget származásuk felől.

Szótlanul, fenyegetően sorjáztak középre, félkör alakban fejlődve a vágtatva érkező kocsi elébe. A Yllinori, bár megtehette volna, nem gázolt közéjük, inkább féket vetett a gebék nyakára, és port kavarva állapodott meg a temető közepén tisztán hagyott apró horpadásban.
A gorvikiak – mert hát azok voltak – sorra leoldották köpenyeiket, és csuklyáikat hátukra vetve néztek szembe a két idegennel.
Calsael nagyot sóhajtva támasztotta térdére fegyverét, úgy vizslatta végig a népes társaságot.
Középütt, a vezetőnek fenntartott helyen, ezüsthajú dispada pöffeszkedett, öregedő pengeművész vagy veteránnak számító gyilkos. Az ork, hidegen csillogó hüllőtekintete miatt inkább az utóbbinak tippelte. Unottan biggyedő ajkai felett tollvonásnyi bajuszt, homlokkendője alatt olajjal fényesített göndörded hajkoronát viselt, hozzá vérszín selyeminget, köldökig kigombolva. Övkendői fölött tekintélyes pocak domborodott, persze nem a puha fajtából, hanem a keményből, ami olyan, mint a lószőrrel kitömött labdák a Dartonnak szentelt játékban.
Oldalát ifjabb rokonai védelmezték, pelyhedző állú suhancok egytől egyig, vért és acélt csak elvétve kóstolt kölykök. Bűzlöttek a part nélkül használt illatvíztől, de még ezen keresztül is érződött a testükből párálló izgalom. Szinte kívánták a küzdelmet.
Ennek ellenére némán, rezzenetlenül várakoztak, kezeiket a ramierák markolatán pihentetve, ami gondos kiképzésről és megszokássá vált fegyelemről tanúskodott.

Az ork gondterhelten vonta össze szemöldökét; ha kenyértörésre kerül a sor, nehéz küzdelemnek néznek elébe.
Hátul, a temető kerítésének oldalában lassan elcsendesedett az összeverődött tömeg. Kíváncsian figyeltek, nem akartak elvéteni egyetlen szót vagy mozdulatot sem. Asusa is közöttük ácsorgott, folyamatosan a csődületet vizslatva fürkész pillantásával. Legalább a hátuk miatt nem kellett aggódniuk.
A gorvikiak vezére – a kígyószemű veterán – tisztában volt a közönség jelenlétével, épp ezért dacosan, már-már színpadiasan lépet félkörben felsorakozott társai elé, balját parancsolóan lendítve a város irányába
- Fordítsd meg a kocsit és menj vissza!!! Menj amíg teheted! Itt nincs helye a barátodnak! – intett a dögvető hátuljában heverő holtest felé. Szavait kategorikusan a yllinorinak címezte, az oldalán ücsörgő orkra ügyet sem vetve.
Mindenesetre a tisztelendőt nem sikerült meghatnia.

Az öreg, megfontolt nyugalommal kotort az oldalán viselt bőrtokba, dohánylevélből sodort rudacskát húzva elő, meg egy kopottas fémkészséget, amivel lángot vethetett a szivar végére. Elégedettem fújta karikára a füstöt, azon keresztül nézve le a gorvikira
- Miért tennék ilyet? – karcos, idő rágta hangját nem fodrozták érzelmek – Nem ismertem ezt a derék embert, de biztos rászolgált az örök nyugalomra, bármily anya is szülte erre a világra! Elég lesz neki egy csendes sarok itt a kerítés mellett – bökött az omlatag mellvéd irányába – Ahol a teste végleg megpihenhet!
A dispada csak a fejét csóválta
– Ez a föld áldott telvény! – lehajolt egy maréknyi port kaparva a markába – Tizennégy fivérünk és nővérünk teste szentelte ilyenre! Nem gyalázhatjuk emléküket holmi kevertvérű fajzatok dögjeivel. – kiköpött a homokba, kezeit fenyegetően kardjainak közelébe helyezve – Úgyhogy fordulj meg és vidd vissza! Vidd, a vérebeddel együtt! – biccentett az ork felé, száját undorral elhúzva – Átkozott lumazzu, már a jelenléte is mérgezi a levegőt! – dühösen fújt egyet, majd mindkét kezét selyemövébe fűzve előrébb lépve, közvetlenül, a lovak orra elé.

Az öreg szenvtelen arccal hallgatta végig – akárcsak Calsael aki a toroniak szájából halott már ennél sokkal különbet is – majd lassan felállt a helyéről, jobbját az oldala mellett, balját a nyakában függő medálon nyugtatva.
- Sajnálatos módón nem tehetünk eleget kérésednek! – mosolygott beszéd közben, de a szemei lassan hűltek arcában, egyre fagyosabb fénnyel csillogva – Az elhunyt porhüvelyének üdvét fontosabbnak véljük társammal, mint népetek szokásainak tiszteletét, bármily jogon is formáltok igényt ezekre a földekre! – lazán mozdított egyet vállán, kardja apró döccenéssel billent a kardforgató kezéhez közelebb – Bár nekünk csak arannyal fizettek a munkáért, nem vagyunk restek a temetés díját vérben és acélban megváltani tőletek. – az ősz gorviki megvetően horkantott. Látszott rajta, hogy felismerte ellenfeleiben a kalandozókat, de ennek ellenére meglepően magabiztos maradt.
Calsael szerint talán túlzottan is. Egy tapasztalt veterán csak akkor tesz ilyet, ha tökéletesen biztos a dolgában, vagy valami olyat tud, amire ellenfelei biztos nem számítanak. Talán mert nem is látják
A Szürke sosem szerette a meglepetéseket, ezért az orrát a magasba kapva beleszimatolt a lassan csendesedő szellőbe, ami szerencsére épp a gorvikiak háta mögül lengedezett.

A dispada felől keserű párolgást, valami fegyverre kent méregfélét, a ficsúrok oldaláról fegyverolajjal keveredő ajzószerek, és a mindent elfedő illatvíz fűszeres szagát érezte. Ezek alatt, egész halványan, de ott lebegett az a tömjén és faggyúszagú keverék, ami a poros pergamenillattal vegyülve a varázsforgatók jelenlétét jelölte biztosra. De hiába sandított körül, nem látott ilyen fajzatot a sírok között rejtőzni.
Közben a gorvikiak elunták a dolgot, és kardot húzva vonták szélesebbre a kordont. Acélkék pengéik éléről messzire villogott a napsugár. Láthatólag mindenre fel voltak készülve, de ennek ellenére, az öreg yllinorinak mégis sikerült meglepnie őket.
Markába szorította a nyakába lógó szimbólumot, és istennője szent kiáltását hallatva csapot a levegőbe, félkörívben lendítve a kékes színnel felszikrázó medaliont a gorviki arcvonal felé.
- Afrad!!!
Nyögve vonaglott meg a valóság, kavargó szélvihart fiadzva a dögvető mögött, ami a magasból csapott le, egész a szekér háta mögé, a bokáig érő forró homokba. Felszaggatta, megforgatta a fövenyt, a finomabb részeit magasba ragadva. Kettőt-hármat pördült a tengelye körül, majd lendületet véve iramodott előre, egyenest a sorfalat álló kardforgatók felé.
A dögvető és utasai mellett gond nélkül siklott tova, majd gyomrának tartalmát, a forrón szúró porhomok szemcséit dühödt erővel csapta a meglepett gorvikiak arcába, megvakítva, feltaszajtva őket, elorozva tüdejük elől a lélegzetet.

A siedonok zavarodottan hátráltak, fegyvereiket maguk elé emelve, de még átkozódni sem maradt elég levegőjük.
A Szürke nem rájuk figyelt, hanem inkább a hátuk mögé, a fejfák között kavargó homokra. Az összevissza hánytorgó szemcsék barnás hullámokat vetettek, amik, ha szilárd tárgyakba ütköztek, sötét portajtékkal rajzolták körül alakjukat a levegőbe. A fejfák, a hátráló gorvikiak, mind ilyen glóriát viseltek a testük köré borítva.
Mögöttük, a rogyadozó kripták előtt furcsa alakzatot rajzolt a szélroham, kavargó, lebegve csapkodó kelmék forgatagát, a huzat tépte függönyhöz hasonlót. Ráadásul olyan helyen, ahol nem akadt semmi, ami ilyen nyomot vethetne. A Szürke nem késlekedett, a vállához kapta fegyverét és rövid célzás után útjára engedte a megmaradt nyílveszőt, egyenest a csapongó vászonforgatag közepébe.
A vasból öntött, kétarasznyi lövedék vérpermetet vágva csapódott be, hanyatt vetve az eddig láthatatlan ellenséget. A szertefoszló álcázás alól csuklyába, köpenybe burkolózó vénember bukott a hantok közé, homlokán tetovált kosfej, görcsbe rándult kezei között skarlátszínnel vibráló mágia.

Közben a Yllinori sem tétlenkedett, felpattant a bak peremére, és sebesült lábára ügyet sem vetve rontott a gorvikiakra. Nem mászott vagy ugrott le a szekérről, hanem a két igás között nyújtózó kocsirúd tetején száguldott előre, annak végéről vetve magát ellenfeleire, már a levegőben előrántva slanforma pengéjét.
Lendületét kihasználva hasította fel egy félig megvakult fejkendős mellkasát, hogy aztán megállás nélkül perdüljön tovább, és térdre vetődve nyesse át két egymás mellett tántorgó pengeművész combját. A gorvikiak próbálták felvenni a harcot, de sebesülten nem sok reményük maradt a veterán kalandozóval szemben. Egyetlen félköríves vágás végzett mindkettőjükkel.
A Szürke nem próbálta követni a furcsa mutatványt, már csak azért sem, mert gyanította, hogy a vetemedett kocsirúd, az ő irdatlan súlyát már kevésbé belátóan módon viselné el. Oldalt ugrott inkább, jókora porfelhőt csapva a levegőbe, ahogy a talajra érkezett. Mindkét pengéjét elővonta, a baloldalit alsó, az alkarra szorított állásba, míg a jobbját felfelé, egyenest az égnek szegezve. Így lendült a két megmaradt siedon felé, akik gyorsabbak vagy talán szerencsésebbek voltak a többieknél, mert épp csak a porvihar széle érintette őket.
Mostanra már kipislogták a homokot, és tradicionális pózba dermedve várták a rájuk rontó szörnyeteget.
Calsael nem cifrázta sokat, pedig annak idején, a haonwelli iskolában egy öregedő nertontól tanulta ki a kardforgatás alapjait. Azért az első pengeváltás előtt perdített egyet fegyverein, felcserélve a két állást, és míg a jobbjától szúrást baljától hárítást vártak ellenfelei, épp fordítva érkezett csapástávra.

A kölyöknyi gorviki, aki a balján állva közelebb esett, és arra várt hogy az első szúrást háríthassa, igencsak meglepődött az egyenes helyett oldalról lezúduló pengén, ami irtózatos erővel csapódott a karcsú ramierának, és a csuklóját kimarjítva csapta a hantok közé fegyverét. Döbbenten meredt üresen maradt kezére, figyelemre sem méltatva a visszakézből érkező markolatot, ami megállíthatatlanul öklelt állába, és taszította az ájulás jótékony sötétjébe.

Társa, akit valósággal megbénított a nagydarab szörnyeteg gyorsasága, hátrálni kezdett, kihasználva könnyed fürgeségét, derékból hajolgatva el a vaskos rövidkardok csapásai elől. Egész addig folytatta a táncot, míg az ork meg nem unta, és vasalt bakancsának orrával bele nem rúgott a térdébe, száraz roppanást csiholva az érzékeny testrészből. A gorviki fojtottan felnyögött, és ritmusából kiesve botladozni kezdett a laza talajon. A Szürke nem hagyott neki időt, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Közelebb ugrott, a kardtáv alá, és mindkét fegyverét használva, ellentétes irányból sújtott le a siedon kardjára, szilánkokra roppantva a keskeny ramierát.
A szerteszét záporzó fémdarabok őt is megsebezték, de a nagyja saját gazdájának jutott, tucatnyi helyről fakasztva a büszke gorviki vért. Calsael még nem fejezte be, búcsúzóul újra meglendítette a lábát, és gyomorba rúgta a tehetetlenül botladozó pengeművészt, de olyan erővel, hogy az métereket szánkázott a temető porában csúszva.

A Szürke elégedetten engedte le fegyverét, oldalt pislantva a szekér előtt folyó párviadalra, amit az Arel pap és az ősz dispada vívott a homokban forgolódva.
Calsael értő szemmel figyelte a küzdelmet, és pillanatok alatt felmérte, a gorviki nagyjából egy szinten van társával. A fejkendőst a bokáig érő homok, a yllinorit sérült lába hátráltatta, amit jól egyensúlyozott ki hosszabb pengéjével, döntetlenre hozva a csatát.
Mert a gorviki gyors volt, veszettül gyors. Mindkét kardját használva valóságos acélhálót szőve a teste köré, olykor ki – ki csapva ellenfele felé. Az abittpengék dühösen sziszegtek a levegőt hasítva, víztiszta méregcseppeket izzadva szerteszét.
A sólyomúrnő szolgája már nem volt ilyen könnyed, talán ép a sérült lába miatt. Óvatosan harcolt, gondosan ügyelve rá, hogy kardjának hosszabb vasa mindig elegendő távolságot tartson a kavargó acélforgatagtól. Volt oka az óvatosságra; a délvidéki fegyvermérgek ritkán adnak gyors vagy épp könnyű halált.
Egy darabig csak követte a gorvikit, aztán ritmust váltott, és fegyverét két kézre kapva lendült közelebb, csizmaorrával homokot rúgva a dispada amúgy is vörösre mart szemébe. Mielőtt ellenfele kipislogta volna a port, oldalt lépet, és egy furcsán kígyózó mozdulattal kiemelte kezéből rövidebb fegyverét.

A gorviki csalódottan hörrent fel, dühösen vágva a Yllinori irányába, de csak a levegőt sikerült kettébe szabnia. Dühödten szökkent utána, szinte vakon a szemébe csapódott homoktól, hogy aztán saját magát nyársalja fel a pap mereven előreszegezett fegyverén.
Szótlanul meredt a mellébe fúródott acélra, aztán vonalát követve a kérges arcú kardforgatóra. Először térdre esett, majd a kardról lecsúszva holtan hanyatlott a temető porába. A tömeg hitetlenkedve morajlott a kerítés árnyékában.
Calsael, aki az egészet végignézte elismerően bólintott, és egy félredobott köpennyel tisztogatni kezdte fegyvereit, közben szemmel tartva a két lefegyverzett siedont. Azok nem nagyon mozgolódtak, az egyik állát masszírozva ült a homokban, a másik gyomrára szorított kézzel feküdt a hantok között.
A Szürke nem volt tekintettel problémáikra, miután végzett fegyvereivel, a grabancuknál ragadta meg őket – ahogy az elkóborolt kölyökkutyát szokás – és levegőbe emelve cipelte a szekér mellé a két gorvikit.
A yllinori is fegyverét vette először kezelésbe, valamire való kalandozó nem is cselekszik másként, majd nekiállt kupacba hordani az elesett gorvikiak tetemeit, jókora halmot alakítva a sírok oldalában. Rövid imát mormolt üdvükért, épp akkorát, amit a sólyomúrnő tanítása szerint minden küzdelemben elesett fegyverforgatónak kijár. Amint befejezte, visszamászott a bakra, és az alacsony deszkatámla mögül két lapátot hajított a földön ücsörgő, fehérre sápadt arcú siedonok elé.
- Temessétek el őket! – mondta nekik – Először őt! – bökött a dögvető hátulján pihenő dzsad felé – Utána a többit a tieitek mellé! Megvárjuk míg végeztek vele! – hátradőlt az ülésen, posztóruhája belsejéből újabb szivart varázsolva elő. Nem is pillantott a gorvikiakra, balját medáljára fonva mélyedt gondolataiba.

A két fiatal kardforgató egy darabig dacosan meredt a szerszámokra, de a Szürke ezerfogú vicsora azonnal belátásra késztette őket, és rögvest munkához is láttak a hantok között.
Calsael elégedetten dőlt a szekér oldalának, az öve mögé rejtett dobótőrrel piszkálva ki a karjába fúródott fémszilánkokat. Mire végzett a fájdalmas munkával, a dzsad már a föld alatt, a gorvikiak sekély gödrökben pihentek. Nem is várt tovább, felkapaszkodott a yllinori mellé, aki szintén megelégelte a lassan nyugodni készülő nap fényét, és a pányvaszárak apró csapásával mozgásra ösztönözte a két gebét, a kapu felé fordítva hitvány fogatukat.
Calsael búcsút intett a gorvikiaknak, a Nashil, a végtelen utat, soha viszont nem látást mímelő rúna levegőbe kanyarított másával. A két siedon némán figyelte, ahogy elhajtanak, nem úgy a kapuív oldalában várakozó karavánkísérők, akik harsány üdvrivalgással köszöntötték a két kalandozót.
Vágtában érkeztek vissza a fogadó elé, újabb üdvözlést zsebelve be a karavánt őrző harcosoktól, akikhez néhány helybéli is csatlakozott az ünneplésben. A yllinori két aranyat, a kereskedőtől kapott összeg felét, és egy marokra való szivart nyújtott Calsaelnek, majd elégedetten ráztak kezet, épp úgy, ahogy harcostársak között szokás.
- Merre is tartasz? – az ork nem állta meg hogy még egyszer meg ne kérdezze, de a pap csak nevetett.
- Északnak! – emelte meg kissé a nyakában lógó vezeklőláncot
- Amíg a pányva meg nem oldódik!
- Hmm – a Szürke értőn bólintott – Mindenesetre, ha Ifinben járnál, keres meg minket! Ergol Taunttar biztos nyomunkra vezet majd! – a hercegi gárda tisztelgésével köszönt el, ökölbe szorított kezét a szívére szorítva. A yllinori csak biccentett, majd eltűnt a lugas oldalszárnyéka alatt, ahol az istálló bejárata rejtőzött.

Az ork visszaadta a nyílpuskát az aszisznak, majd körbepislogott a taverna előtt, Asusa nyomát keresve. Sehol sem látta társát, pedig a Pávát szem elől téveszteni valóságos művészet volt. Morgott valamit magában, majd bement a fogadóba, és valóságos lakomát pakoltatott össze a kocsmárossal egy vaskos bőrtarisznyába, amit a hátralévő úton kívánt elfogyasztani. Mikor végzett, kiment az állomás elé, épp az udvarról előkanyarodó fogattal egy időben. A javítás után kiegyenesedett batár oldalán megpillantotta a Pávát, a kocsi ajtajába kapaszkodva.
A cifra szörnyeteg megvárta, míg a törpe megfékezi a fogatot a vendégház előtt, csak aztán ugrott földre, vaskos csomagját markába forgatva.
- Na! Elég volt? Vagy megpróbáljuk bevenni azt a kígyófészket? – intett a gorvikiak erődnyi udvarháza felé. A Szürke csak legyintett.
- Elég volt! Ha ebből nem tanultak, hiába is okítanánk őket tiszteletre. Ismerve az átokette fajtájukat! – kiköpött a homokba, alig vétve el a kocsihoz siető hájas kereskedőt, pedig az dicséretesen nagy ívben kerülte meg őket. Riadtan sietett tovább, testőrét dühösen maga mellé intve. Nyomukban a koromszín ruhás vénasszony következett, árnyékában nyafogó védenceivel; még csak nem is néztek az orkok felé.

A kocsis törpe apró rézkürtöt húzott elő a bak mögé csatolt ládából, és érces harsogással adta a környék tudtára, hamarost újra útnak indul a fogat. A két ork sem várt tovább, felkapaszkodtak a magasított ülésekhez, kényelmesen elhelyezkedve a keményre tömött párnákon. A Szürke elégedetten dőlt hátra; az elmúlt évtized alatt először fordult elő, hogy kövület helyett kezdte újra kalandozónak érezni magát. Mert hát az volt, akárcsak az öreg yllinori, kalandozó a nyolcadkor hajnalán.
Odakinn, a batár előtt már türelmetlenül topogtak a frissen befogott lovak, mire a hosszúszakállú végre hajlandónak mutatkozott megcsördíteni ostorát, hogy a hat hátas fújtatva lendítse meg a nehéz alkotmányt, egyenest északnak, Új Kyria lassan öntudatra ébredő tartományai felé.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához