LFG.HU

Horus
novella

- Kérem a következőt!
A szürke alak előrébbaraszolt, és a hófehér ruhás, deres hajú öreg elé lépett.
- Hát ez meg micsoda?
Az ősz hajú, akiből földöntúli fény áradt, lassan előrehajolt miközben szakálla hevesen megrázkódott a hirtelen feltámadó indulattól.
Amaz szótlanul állt, földig érő fakó tógában árválkodott, lehajtott fejjel. Magas ösztövér szikár termete, majd egy fejjel magasodott társai fölé. Hosszú, koromfekete haja, keskeny arcába hullott, bőre beteges sápadtsággal világított ritkás szakálla körül.
Egyedül csak a szeme izzott, akár a tűz.
A mögötte kígyózó végtelen sorban, aranyhajú ragyogó áradat várt türelmesen a sorára, tökéletes egyenes sorokban.

A falak nélküli helyen, vigyázón hajolt föléjük az éjszínű kupola, telis tele vakító ékkövekkel, melyet, helyenként tejfehér ködfoltok tarkítottak. A szentjánosbogárként világító fények sokasága nappali világosságot árasztott magából. A lábuk alatt, mint színes üveggolyók, apró gömbök keringtek, fáradhatatlanul járva végtelen táncukat. A kupola tetején pedig, méltóságteljesen ragyogott egy óriási gömb, uralkodva a mindenség felett.
Eltörpült mellette az összes többi fényforrás.
Az ősz hajú tiszteletet parancsoló öreg tanácstalanul próbálta az embermagas szárnyakat a szürke alak hátára, a fején tündöklő ragyogó kör időnként bizonytalanul meglibbent a mozdulat hatására. A szárny vakító fehér színe élesen elütött, a fakó lepel ráncos redőitől.
- Ez így nem lesz jó! – csóválta a fejét, az ősz alak.
- Hát te meg miféle szerzet vagy?
Mivel a másik nem válaszolt, tanácstalanul tárta szét a szárnyait, sohasem látott még ilyet, de már tudta mit kell tennie.
- Jöjj velem. – szólt az öreg, és ezzel megfogta a kezét, majd egy éles villanás keretében eltűntek mindketten.
- Te szürke vagy!
A küldött előrehajolt, és jól megnézte magának az előtte álldogáló alakot. Elgondolkodva bámult maga elé, miközben szárnyai hol kinyíltak, hol összecsukódtak. Összevonta izzó szemöldökét és az idősebb kísérőhöz fordult.
- Ez mégis hogyan fordulhatott elő?

Ujjaival ütemesen dobolt az asztalon. Emeletnyi ülőhelye jóval az érkezettek fölé magasodott, kiemelve megtermett alakját. Válla felett embernél magasabb kecses szárny verdesett, hófehér lepel borította tetőtől talpig. Semmilyen díszt nem viselt, csupán aranyszín hosszú haját, amely a válláig ért. Tökéletes arcvonásai földöntúli szépséggel ajándékozták meg, arcán pedig végtelen jóság és szeretet tükröződött.
Az ősz öreg egyik lábáról a másikra állva toporgott, a fehér pamacsok között, ami az egész talajt beborította, majd így válaszolt:
- Nem tudom! Ilyen még sohasem fordult elő, hiszen a tévedés kizárva, a rendszer tökéletes!
- Hm. Való igaz! – tűnődött a másik.
Ismét megnézte a magának a szürkét, aki lehajtott fejjel türelmesen várakozott csendesen. Megcsóválta a fejét, elképzelhetetlenül régóta létezett már, de még sohasem találkozott hasonló szerzettel. Közülük való egyáltalán? Talán a teremtő tévedett volna?
Ezt még elképzelni sem tudta.
- Nincs más dolgunk, mint, hogy megváltozatjuk, és elfelejtjük az egészet, mintha meg sem történt volna – mondta és a kezével hessegető mozdulatot tett feléjük.
- És most menjetek!

Döntött.
Elégedetten hátradőlt. Így lesz a legjobb mindenkinek. Ismét a hatalmas asztal fölé hajolt, nem foglalkozott a tovább dologgal. Csak apróság, amit akár el is felejthet.
Először szólalt meg.
Lehajtott fejjel, makacsul. Szinte alig hallhatóan csendült fel a hangja, a másik kettő mégis meghallotta.
- Nem – csak ennyit mondott.
- Hogy? Mit mondtál? – hördültek fel egyszerre.
A küldött elkerekedett szemekkel állt fel a helyéről, izzó szemöldöke, összerándult. Az ősz hajú alak feje felett lebegő arany karika bizonytalan imbolygásba kezdett, az öreg szája néma kiáltásra nyílt. A tisztes alak arca, láthatóan elfehéredett, úgy tűnt menten rosszul lesz.
- Nem. – ismételte meg a szürke.
Felemelte a fejét, dacosan összeszorított szájjal nézett felfelé.
- Mi az, hogy nem? – dadogta vörösödő fejjel a küldött.
A szárnyai kinyíltak és úgy is maradtak, idegesen verdesett velük. A feltámadó szellő meglobogtatta a szürke alak haját, de az nem szólt többet, csak állt dacosan, némán.
- Ez nem lehetséges! – tanácstalanul nézett az ősz hajú öregre, ám hiába, az csak széttárta a szárnyait.
- Na jó! Elég legyen ebből!
Az égre emelte a tekintetét és felsóhajtott, aztán egy kimért mozdulattal intett, egy arany villanás keretében eltűntek mindhárman.

Izzó bíbor tűz, vakító fény az univerzum tetején.
A csillagok fényei csak tűnő emlékképekként pislákoltak gyengéden, az űr sötétjében. A létezésük kifakult, elveszett a messzeségben. Múló anyag híján, az idő csak tehetetlenül vergődött saját csapdájában. A vakítóan hullámzó fény teljesen betöltötte a teret, vagy inkább maga volt a tér. A része volt a minden, és a semmi sem. Öröktől fogva létezett, mindenütt. Láthatatlan erők feszültek itt, szinte tapintani lehetett az energiát.
Ez volt hát a hely, ahol egykor minden elkezdődött.
A tündöklő gömb alatt, mint élő fal, négy, oszlopnyi magas, lángoló alak emelkedett. A fáklyaként szikrázó csalóka fény, hamis árnyékot vetett, óriássá növelve őket, a fehér pászmák felszínén.
Micháél, Ráfáél, Uriél és Gávriél, a teremtés lángjai, a hit oszlopai.
Három apró alak várakozott türelmesen az örökkévalóság keskeny küszöbén.
- Te lennél az ellenkező?

Az aranyszínű lángokkal borított Uriél előrébblépett, lehajolva vizsgálta a jövevényt. Eltörpült mellette a fakó lepelbe burkolt, ösztövér hosszú fekete hajú alak. Lassan felhúzta parázsló szemöldökét, szakasztott mása volt a küldöttnek, aki valamivel hátrébb várakozott az ősz hajú öreggel. A különbség mindössze annyi volt, hogy méterekkel magasodott föléjük, és már messziről érezni lehetett perzselő tüzének erejét.
- Egy vagy közülünk.
- Neked is el kell fogadnod, a helyed. Ez a rend. – dörögte.
Kis szünetet tartott, majd így folytatta:
- A teremtőt szolgálni jutalom, mellyel együtt jár, a halhatatlan lét!
- A rend uralkodik a káosz felett, így van ez, öröktől fogva.
- Ennek így kell lennie! – fejezte be.
A háttérben szerényen meghúzódó küldött, és az ősz hajú tisztes öreg helyeslően bólogattak, arcukon átszellemült kifejezéssel. Bátorítóan mosolyogtak a magányosan álldogáló szürke alakra, aki kifejezéstelen arccal, bámult valahová előre, a semmibe.
Uriél mosolyogva nyújtotta feléje a kezét.
- Nincs más dolgod, mint, hogy aláveted magad a többség akaratának, és tiéd az örökkévaló boldogsága.
Néma csend támadt.
Nem hallatszott más, csak az aranyszínű tűz halk suhogása, Uriél szárnya felett.

Felemelte a tekintetét, és lassan a föléje tornyosuló kérubra nézett. Szeme sarkából vékony csíkban indult útjára egy keserű könnycsepp. Már-már hallani lehetett amint mély sebet ejtve földet ért, a puha felhők bársonyos felszínén. Aztán az ajka keskeny vonallá szűkült, ahogy összeszorította a fogait. Megrázta fejét, és alig hallhatóan mondta ki a szót.
- Nem.
Szinte az egekig csaptak az aranyszínű lángok a hit oszlopai felett. A küldött és az ősz öreg a szárnyukkal takarták el arcukat, mely most, fehérebb volt makulátlan ruhájuknál is. Az egész nem tartott tovább néhány múló pillanatnál.
A kérub tekintetében őszinte szomorúság bujkált. Szárnyait az égre elemelte, s végül így szólt:
- Hát legyen!
- Hiszen a teremtő ajándéka, a szabad akarat!
- Vagy aláveted magad a döntésünknek, vagy az örök száműzetés vár rád! – dörögte.
- Az Úr szólott általam!
A szürke alak aprót bólintott, mintegy jelezvén, hogy tudomásul vette az ítéletet, de nem mozdult. Félrefordított szemmel a küldöttre sandított, és a mellette álló aranyglóriás őszes öregre, akik kétségbeesetten próbálták rábírni jelbeszéddel, és néma szájmozgással, elhatározásának megváltoztatására.

A lángoló kérub szórakozottan kitárta, majd összecsukta szárnyait. Nem sietette a döntést, hiszen erre nem lehetett, csak egyetlen ésszerű válasz.
- Nem.
A hit oszlopa, Isten lángja, hitetlenkedve rázta meg a fejét. Nem értette, hogy hogyan történhet meg mindez, hiszen a rendszer tökéletes. A teremtő hatalma, és jósága végtelen.
Meg sem próbálta megállítani.
Szomorúan figyelte a lassan távolodó szürke alakot, aki önként vállalt sorsa felé vette útját.
Uriél tett egy bizonytalan lépést előre, és még utoljára megkérdezte:
- Áruld el, mi a neved kérub?
Amaz, úgy tűnt nem válaszol, elgondolkodva nézett maga elé, szemébe hulló hajától nem látszott tűzként izzó keskeny szeme. Aztán végül megrántotta a szárnyait, konokul leszegett fejjel, hátra sem fordulva felelt, mielőtt még levetette volna magát, az alant tátongó sötét mélységbe.
- Sátán. Ez a nevem.
Nem kiáltott, egyetlen hang sem hagyta el az ajkait. Lassan pörögve zuhant a föld felé, a szürkeség felett élesen világító fehér szárnyait kitárva.

A kérubok pedig, még hosszú percekig bámulták némán, a fénylő csillagként aláhulló, bukott társukat.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához