LFG.HU

Sichetti
novellaCimkek

1.
NEM nyikorgott a kötél. Ez volt a nyomozó első gondolata, ahogy a helyszínre ért. Miért is nyikorgott volna? Nincs szélmozgás, a holttest végvonaglása keltette imbolygás is elcsendesedett már, hogy mióta, csak a törvényszékiek a megmondhatói. Talán a filmek miatt várta a sztereotípiát, hogy az akasztott körbeforog a nyakánál fogva, miközben a kötél panaszosan sír.
A helyszín ezúttal egy ócska bérház negyedik, legfelső emeleti lakása volt. Nem volt lift, és mire felért ide, már el-elakadt a lélegzete. Hiába, öregszem…

Az öregember egy csillárra akasztotta magát, ha azt vesszük, hogy a belmagasság alig 2,2 méter, a csillár pedig nem egy masszív darab, ez legalábbis figyelemreméltó. Aztán észrevette, hogy a csillárt több csavarral rögzítették a plafonhoz, mint eredetileg a gyártók tervezték; a vénember alapos volt.
Úgy képzelte, a lámpa égett, amikor ellökte magát. Világított, aztán, ahogy a csillár engedett a szokatlan terhelésnek – de nem adta meg magát -, a vezeték elpattant, és sötétség borult az imbolygó hullára. Sötétség és az a szörnyű hang. Rohadt filmek…
- Csak önre vártunk. Levághatjuk a holttestet? – kérdezte egy törvényszéki, miután észrevette a bejáratnál álldogáló nyomozót.
Bólintott, majd az ajtóban ácsorgó egyenruháshoz fordult:
- Mi a neve?

A járőr válaszolt, szavait azonban elnyomta a lezuhanó test zaja; az egyik törvényszéki megtántorodott a hirtelen súlytól, és a holttest a földre esett, félbetörve egy vicsorgó kutyafej fogantyús fekete botot és felborítva az alacsony, bársony kárpitos lábtartót, amit az öregember az utolsó alkalommal nem rendeltetésszerűen használt.
A nyomozó visszafojtotta feltörő nevetését. Nem kérdezte meg újra az áldozat nevét, a járőr jelentésében úgyis benne lesz. Elmúlt este nyolc óra, ő pedig túl fáradt volt ahhoz, hogy valódi érdeklődést tudjon mutatni, az öngyilkosok már rég nem tudtak igazi érzéseket kelteni benne; rosszabb napjain megvetette őket, amiért meghátráltak.
- Ki hívott minket?
- Ő – intett a járőr a hulla felé, amit éppen egy zsákba gyömöszöltek. – Van egy régi gépe a másik szobában. Úgy tűnik, mielőtt nekirugaszkodott, elindított egy programot, ami három óra múltán felhívta a rendőrséget, és lejátszott egy üzenetet. – Megvonta a vállát. – Nyilván nem akarta, hogy a szomszédok a bűze miatt hívjanak.
- Alapos ember. Rokonok?
- Eddig senki.

A nyomozó körülnézett a szobában. Üvegajtós, régi szekrény a falnál, mellette ugyanolyan színű tálaló, rajta egy sárgára színeződött, valaha fehér, régi telefon. Egy kör alakú asztal, szorosan a szekrényhez tolva, más napokon nyilván a szoba közepén állt, de az a hely most a lelépésre kellett.
- Az mi?
- Micsoda?
- Az asztalon.
Egy üveg állt az asztal csupasz lapján, a terítőt valaki lesodorta róla, most a kikopott szőnyegen hevert. Egy üveg, két tele pohár, és valami papírfecni.
- Wild Turkey. Magának címezte.
A nyomozó – kerülgetve munkatársait, akik most már a holttest elszállítására készültek – az asztalhoz ment, fölé hajolt, hogy el tudja olvasni az üzenetet: Egészségükre!
Ennyi. Két nyomozót várt, nyilván ő is túl sok filmet nézett.
Bizarr volt, ahogy az öreg visszanyúlt a túlvilágról, és belemarkolt az idegeibe. Hagyd abba, nyilván egy ócska alkoholista volt, aki annyira beszívott bátorságmerítés közben, hogy akár ennél nagyobb baromságot is csinálhatott volna: mondjuk gatyára vetkőzik, a mellkasára pingálja, hogy “Jack Daniel-ért!”, és csak aztán végez magával. Elég!

Hinni akarta, hogy ez az igazság, de a nyomok túl nyilvánvalóak voltak: Az üveg mellett ott hevertek kupakot fedő papírcsomagolás darabjai, és csak annyi hiányzott belőle, ami a két pohárba került. Bármiben fogadott volna, hogy ha alaposan körül is néz a lakásban, akkor sem találna több italt, üres üveget, blokkot, bármit, ami arra utalna, hogy az öreg ivott.
Nem, az öreg nem volt részeges. Ez az egész jelenet csak egy udvariassági gesztus, hogy segítsen elviselni a terhet, s mint ilyen, sokkal borzalmasabb magánál a halálesetnél, mintha azt üzenné: ez a buli csak az enyém, az én ügyem, és mert sajnos az önökre osztott szerepet el kell játszaniuk, igyekszem az iszonyú kötelességen enyhíteni. Ezért az ital, és ezért az üzenet; nem a szomszédok végett, hanem, hogy nekik ne kelljen egy oszlásban lévő hullával vacakolniuk.
Bizarr. Bizarr, de tisztességes.
Szívesen felhajtotta volna az italt, más estéken már két-három poháron is túl lenne, de volt még benne elég tartás, hogy ennyi ember előtt ne engedjen a gyengeségének.

Hirtelen felkapta a fejét, mert eszébe jutott valami. A törvényszékiek már az ajtónál voltak a hordággyal, amikor odaszólt.
- Volt búcsúüzenet?
Az egyik fickó, aki a hordágyat cipelők mögött haladt, visszafordult.
- Ha ezt annak lehet nevezni. – Egy átlátszó nejlonzacskót dobott a nyomozó felé, – Tűzőgéppel erősítette az ingéhez.
A zacskóban egy papírlap volt, felső része elszakadt, miközben leszedték a holttestről. A nyomozó nem lepődött meg az öregember szűkszavúságán – csak egyetlen mondat volt -, az üzeneten annál inkább: Isten megveti a gyávákat!
Hirtelen elszégyellte magát. A vénember mintha a veséjébe látott volna. Végül is ki ő, hogy ítélkezzen? Nem ismeri az öreget, még a nevét sem tudja.
Megrázta a fejét, nem, téves nyomon jár: az üzenet mentes a gúnytól. Ez egy hitvallás, hasonló az övéhez, az öregember mégis vállalta ezt a gyávaságot. Már korábban elvesztette érdektelenségét, de mostanra felkorbácsolódott a kíváncsisága.
Az öngyilkosság gyávaság, nem vitás, ez az élő és a holt véleménye is; de akkor mi vezette rá, hogy megtegye? Milyen célt szolgálhat még a menekülésen kívül? Mi értelme lenne?
A rojtos végű kötélre nézett, mintha a hulla még ott lenne, mintha szóra bírhatná. Valamelyik járőr kinyitotta a konyha ablakát, és így az esti szél utat talált ebbe a helyiségbe is. A kötél lágyan táncolt. Vajon, ha még ott lógna a test, nyikorogna a kötél?

Az emberek teljesen eltűntek a lakásból, csak egy egyenruhás toporgott a negyedik emeleti kis folyosón, hogyha ő végez, majd lepecsételhesse az ajtót. Az órájára nézett. Fél kilenc lesz pár perc múlva, kegyetlenség lenne tovább várakoztatni. Valószínű, hogy őt nem az üres lakás fogadja otthon, az üres szobák eltelve a felesége illatával, de a felesége nélkül.
Egy dolgot azonban még szeretett volna megtenni, mielőtt elmegy. Hallani az öregember hangját, hallani azt az üzenetet.
A másik szoba nagyobb volt, mint az előző, és jobban látszott rajta, hogy lakták. Balra egy egyszemélyes ágy, bevetve, mellette éjjeli szekrény ébresztőórával és egy papírfedeles könyvvel. Jobbra, az ablak mellett egy íróasztal, rajta egy számítógép; a járőrnek igaza volt, tényleg múzeumi darab, képernyővel és fizikai billentyűzettel. Szemben könyvespolc, tele könyvvel, szemmagasságban egy sorozat húzódott: Dean R. Koontz művei. Az íróasztal felett bekeretezett képek a falon: egy fiatal nő egy tó partján, egy fiatalember, ahogy éppen a diplomáját veszi át, talán éppen az öreg volt az.

Igen, ő lehet, a képek között az egyik keretben egy egyetemi diploma volt: programtervező matematikus szak, 2000-2006. Nocsak, az öreg nem volt egy mintatanuló!
A nyomozó a géphez lépett. Rácsapott egy billentyűre, mire a képernyő megelevenedett. Eltartott pár percig, hogy rájöjjön, hogy működik a szoftver, melyet az öreg a hírnök szerepére szánt. Beállította lejátszásra, és ráütött az ENTER-re.
Elnézést a zavarásért, halálesetet szeretnék bejelenteni. Öngyilkosság történt. – Reszelős, mély hangja volt, ami most eltorzult; köhögött vagy nevetett az öreg, nem lehetett kivenni. – A cím…
A nyomozó lekapcsolta a gépet. Az üzenet olyan volt, mint a többi: lényegre törő, de udvarias. Ki ez az ember? Nem a neve érdekelte, hirtelen ismerni akarta, megtudni, ki volt és mi célja volt a tettének? Mert valamilyen célt gyanított, nehezére esett elfogadni a valószínű igazságot; a vénember egyedül volt egy olyan világban, ami megvetette a gyengeséget, és úgy döntött, inkább lelép a színpadról.
Ki volt ő? Végignézett a szobán. Egy biztos, szerette a könyveket, főleg ezt a Dean Koontz-ot. Meg Stephen Kinget, és H. P…
Ekkor megakadt a szeme valamin. A könyvespolc tetejéről élénkpiros színű valami lógott le. Az ajtóból nem lehetett rálátni, mert eltakarta a polc sarka, csak innen a géptől.

A nyomozó a polchoz lépett, és levette ezt a dolgot. Egy iskolai, négyzetrácsos füzet volt, a fedőlapján reszkető kézírással az ismerős stílusú “A gyávák nehezen halnak” felirattal. Talán egy napló? Végigpörgette a lapokat az ujjai között, a füzet elejét megtöltötték a címlapot író kéz sorai.
- Uram? – A folyosón várakozó járőr volt az, a nyomozó mégis úgy rezzent össze, mintha rajtakapták volna valamin.
- Mindjárt megyek – válaszolt, aztán összecsukta, és zakója belső zsebébe süllyesztette a füzetet.
Egy pillanatra felhorgadt benne a bűntudat, hogy ok nélkül vájkál egy alig pár órája halott ember titkaiban, de egy másik érzés, a kíváncsiság elcsitította. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az öreg azt akarta, olvassa el a naplóját, de aztán azt gondolta, hogy ez csak agya egyik piszkos trükkje, hogy megnyugtassa lelkiismeretét.
Talán, talán nem. Mindenesetre, ha az öreg így akarta, hát teljesül a kívánsága. Várja az üres lakás és a saját mérge.
A nyomozó kilépett a szobából.

2.
A NYOMOZÓ lakása modern volt, három szoba egy alig pár éve épült épület második emeletén. Számítógép által vezérelt ajtók, biztonsági kamerák és őrök. A felesége akart ideköltözni, és ezt egy kicsit mindig is rossz néven vette. Rendőrként saját kudarcának érezte, hogy az embereknek ilyen erőddé alakított menedékekben kell élniük, hogy teljes nyugalommal hajthassák álomra a fejüket.
Most, három héttel felesége távozása után, a lakás cseppet sem tűnt menedéknek, múzeumnak inkább. Az elszúrt beszélgetések, a kicsinyes viták, a büszkeség hamis tanácsai és az elszalasztott lehetőségek házának.
Ledobta a kabátját egy fotelra, a pisztolyát a dohányzóasztalra helyezte, és a holovetítő által a mozgására elővarázsolt virtuális billentyűzet egyik ikonjára bökött. NINCS ÜZENET – úszott a levegőben a zöld felirat. Ez egyszerre töltötte el szomorúsággal és megkönnyebbüléssel. Egy újabb szar nap, amikor a felesége nem áll szóba vele. Egy újabb győztes nap, hiszen egyetlen ügyvéd sem kereste. Fel kellene hívnia, ködlött fel benne, de az értelmetlen büszkeség visszafogta már-már kinyúló kezét.
Ehelyett a konyhába ment, a pult alól – képtelen volt elől hagyni – egy üveget kotort elő. Töltött egy pohár italt, és egy hajtásra megitta. Bár délután kettő óta nem evett semmit, egyáltalán nem volt éhes, és erre elhúzta a száját; kezd igazi alkoholistává válni, olyanná, akinek az öreget is képzelte.
Állj le, haver! Állj le, különben hamarosan te is egy szék tetejéről hajtod végre a Nagy Ugrást!

Az öregember. Töltött magának egy újabb pohár italt, aztán elővigyázatosan a mosogatóba öntötte a maradékot. Az üres üveget a szemetesbe dobta. A pohárral a kezében az egykori nappali – ma csak az Utolsó Veszekedés és a Távozás tárlat – egyik foteljára vetette magát, miután kabátját a földre lökte. A poharat a pisztoly mellé tette, aztán a falon lévő kijelzőre nézett: 21:47. A zakója zsebéből elővette a vénember füzetét.
Mire végigolvasta az öreg nehézkes írását, 23.02 volt, az asztalon még mindig ott volt az érintetlen pohár, a fejében pedig valami fájdalmasan lüktetni kezdett.
Jézusom!
NEM napló volt, hanem az igazi búcsúüzenet. Úgy tűnt, az öreg nem akarta könnyen kiadni legtitkosabb gondolatait; csak egy érdeklődő emberre bízta rá azokat. Nem olyan gondolatok voltak, amit rendes életvitelű ember egy dokumentumban olvasni akart.
Csapongott. Felkapott egy szálat, leírt valamit, aztán vissza a fősodorhoz. Valami a színekről, a halál utáni életről és az itteni éjszakáról. Csak egyetlen bekezdés a betegségéről.

“Rákos vagyok, hamarosan távozom, és a közelben ólálkodó halál tudata eszembe juttatott dolgokat. Rég nem gondoltam rájuk.
Az emlékezés a kulcs, ezt mindig tudtam. Tudtam attól a perctől fogva, hogy rájöttem, nem találom Isten bárányai közt a helyemet.
Amikor kisgyermek voltam, a kedvenc színem a zöld volt; olyan, amiben a katonák is jártak. Az erő és a biztonság színe volt, ha azt viseltem, erősnek éreztem magam. Később feketére váltottam – talán minden tizenévesnek van fekete korszaka, de az enyémet nem a halál megismerése és feldolgozása motiválta. Egyszerűen rájöttem, hogy a katonák elitje – az erősebbek – feketében járnak. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy belássam, az igazi erő a hatalom birtokosainak kezében van, akiket nem látni, mert szürkék, olyanok, mint bárki az utcán; nem foglalkoznak olyan ostobaságokkal, hogy a ruházatukkal kitűnjenek, nem akarnak erősnek látszani, elég nekik a tudat.
Sokáig így gondoltam. De az erősek tényleg mások, most már tudom.
Tavaly láttam először őket.

Az emlékezés… erre kell koncentrálnom. Világéletemben arra vágytam, hogy nyomot hagyjak; egy apró jelet a világon, ami csak az enyém, és itt marad, ha már nem leszek. Valami, ami megőriz engem, egy darabot belőlem. Ezért rúgtam fel harmincéves fejjel a nem túl fényes, de jó megélhetést biztosító programozói karrieremet, és ezért adtam a fejem írásra. Azt hittem, a hobbim lesz a válasz, amit mindig is kerestem.
Csak éjszaka járnak, akár a vámpírok. Talán azok is. Ők a forrás a mese szívében.
A mesék; megjelent pár novellám és egy regényem is. Nem lettek túl sikeresek, de ez nem érdekelt. Nem világhírű akartam lenni, »jelen« akartam lenni. Ostoba voltam és vak, és elherdáltam az életemet.

Most már látok, bár ne így lenne. Mindenütt ott vannak. Ők a járókelők a parkban, akik halkan sugdolóznak. Ők a csövesek a kapualjakban, mocsok mögé rejtik valódi énjüket. Ők az alkoholisták, aki látszólag céltalanul kódorognak a nyomomban. Tudják, hogy tudok róluk. Hogy tudom, nem emberek.
Talán ők is Isten teremtményei, de akkor azon a pocsék napon teremthette őket az Úr, amikor a rákot, az AIDS-et és a többi szart; fogadni mernék, hogy hétfőre esett.
Vénember lettem, a hullalottó esélyese, mire megtaláltam az én egyszerű kérdésemre az egyszerű választ. Nyomot hagyni; a műveimet már rég elfeledték, pedig még élek, és az írásaim papíron vannak, így végképp elenyésznek pár év alatt. Az én nyomom semmi. Az emlékezés a kulcs, ezt mindig tudtam. Matematikus fejjel azt gondoltam, minél többen emlékeznek rám, annál tovább tart a nyom, pedig ehhez legalábbis tömeggyilkosnak kellene lennem. Az emlékezés minősége a lényeg, ez az egyszerű válasz. Ki emlékezhetne jobban, mint a véred?

Kezemben a válasz, mégsem tehetek semmit. Hetvenéves fejjel – és egy ilyen szörnyű titokkal – nem lehet családot alapítani.
Igen, tudják, hogy tudom. A legtöbbet nem érdekli; övék az igazi hatalom és az igazi erő, és nincs színük, amit viselhetnék, hogy biztonságot adjon. Tudják, hiába beszélnék róluk, a világ őrültnek nézne.
Egyszerű kérdés, egyszerű válasz. De kell lennie bonyolult válasznak is, ami legalább ilyen célravezető. Olyannak, ami kivitelezhető, bármi áron.

Van néhány köztük, aki ellenem tör. Nem félnek tőlem, talán csak dühítem őket. Vagy szórakoztatom, oly mindegy. Az egyik… már vége, de persze visszajön egyszer.
Rablónak adta ki magát, egy fiatal suhancnak, de én rögtön tudtam, hogy ő is az, amint megláttam késsel a kezében, a lakásom előtti kapualjban. Olyan furcsa volt a vigyora, a szeme, a mozgása és a kisugárzása. Elbízta magát, ez gyakori hiba a hatalmasok körében; vén trottynak tartott, aki retteg a haláltól. Gyáva vagyok, ezt soha nem tagadtam, de senki nem tud elég gyáva lenni, ha zsebében az orvosok halálos ítélete. Dühöt éreztem félelem helyett, és nekirontottam a botommal. A vicsorgó kutyafej egy filmből való, mindig is szentimentális voltam. Nem emlékszem, hogy a filmben is véres lett volna, ha igen, elárulhatnák, ők hogyan tisztogatták ki a rászáradt vért a kutya fogai közül?
A hullát a pincében rejtettem el…”

És így tovább. Még legalább tíz oldalon tovább értekezett a titokzatos lényekről, de a nyomozó már alig figyelt oda; sajogni kezdett a homloka, és felkavarodott a gyomra is. Az öreg komplett őrült volt, szépen fejlett paranoiával, egy bevallott gyilkossággal. A füzet végén még írt valamit a megtalált bonyolult válaszról, de a nyomozónak nem volt kedve filozófiai kérdéseken töprengeni.
Ez a tisztességesnek tűnő öregember lemészárolt egy kölyköt. Egy rablókölyköt -javította ki magát. Nem tudhatod, csak az öreg mondta rablónak.
- És hát ő Jack nélkül is furcsa vigyorú vámpírokat figyelt éjszakánként – mondta fennhangon.

A pohárért nyúlt, de félúton megakadt a keze. Fel kellene olvasni a szöveget minden alkoholistának, és azt hazudni, egy neves pályatársuk írta. A füzet még mindig az ölében hevert. Elgondolkodva belenézett.
“…hogyan tisztogatták ki a rászáradt vért…”
Jézus Krisztus! És még a whiskyt tartottam bizarrnak.
A nyomozó a pisztolyáért nyúlt, majd felemelte a földről a kabátját.

3.
AMÍG a ház felé hajtott, ahol egy szörnyű öregember álmodta hagymázas képzelgéseit, a nyomozó egyfolytában a saját életén töprengett. Ráébredt, hogy nem a büszkeség, a gyávaság gátolja, hogy felhívja a feleségét, hogy a tétlenség könnyebben járható út; de ha ezen halad, az út végén a magány, a szék és a vénember várja.
Összekavarodtak a fejében a gondolatok. Nem emlékezett, hogy mikor ért a házhoz, csak arra eszmélt fel, hogy egy zseblámpával a piszkos falon lévő táblázatot szemléli; azt keresi, melyik az öreg pincéje.
A pince az alagsori folyosó legvégén volt, amit jótékonyan beburkolt a félhomály; a sötétséget csak a vészvilágítás apró izzói ostromolták. Masszív ajtónak tűnt, de felesleges volt aggódnia. A zárnyitó pisztoly, ami valahogy a derékszíja mögé került, a hatodik próbálkozásra teljesen szétzúzta a zárszerkezetet.
Kitárta az ajtót. Mellette a falon volt egy kapcsoló. A nyomozó felkattintotta, de nem borult fényárba a pince; az öregember nyilván nem túl sokszor járt ide a gyilkosság óta, talán az égőket is ő csavarta ki. Amit nem látsz, az nem létezik – őrült logika.
Az elemlámpát előreszegezve a nyomozó beljebb lépett.

Minden hirtelen történt. Valami mozgott a sötétben. Valami, furcsa, összeszűkülő szembogarú lény. Feléje vetette magát.
A nyomozó fojtott hangon felkiáltott, az agyába villant
(persze visszajön egyszer)
valami, aztán már a kezében érezte a pisztoly markolatát, és tüzelt. Szorította a ravaszt, amíg már üresen kattogott a fegyver, még akkor is szorította, amikor felgyulladt a világítás, és elétárult minden.
Nevetni kezdett, előbb hisztérikusan, aztán megkönnyebbülve, teljes szívéből.
A modern számítógép a pince bal oldalán, a holovetítő előtte, ami egy már mozdulatlan éjszakai szörnyeteget varázsolt elé, a mozgásérzékelők az ajtónál.

Leeresztette a pisztolyt, és lassan körbejárta a szörnyet. Emberszerű volt, mégsem ember. Talán egy vámpír. A vénember – író és programozó – meséje a legenda körül.
Most – egy óvatlan mozdulatra – eltűnt a szörnyeteg. Helyette egy zölden ragyogó felirat jelent meg: MOST MÁR EMLÉKEZNI FOGNAK RÁM.
A nyomozó újra nevetni kezdett.
Egy öregember hülyét csinált belőlem. Egy közönséges vénember.
Csak egy vénember bizonyosan, de gyilkos humora van.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához