LFG.HU

HammerTimeCafe
Marvin
ismertetőCimkek

“People say we’re crazy, sick and all alone
But when we’re reading your letters
We’re rolling on the floor”

- Dead Kennedys: Stealing peoples’ mail


Elnézést, a kötelező pozőr idézet kissé félrevezető, de annyira tetszett, hogy valahol már el kellett sütnöm. Bizonyos értelemben pedig, ha akarjuk, nem is jár olyan messze az írás tárgyától, csak annyit kell hozzáképzelnünk a jelenethez, hogy a költői én mondjuk repkénnyel benőtt falak közt fetreng azon a bizonyos padlón, György király korából maradt gülü halszemablakok beteges, sápadt fényében. Görcseit pedig egy levél idézte elő, egy levél, amely e pillanatban széttépve hever a földön, s már első soraiból is olyan borzalmas valóságok létezése ütötte gután a szerencsétlen olvasót, melyek nem arra rendeltettek, hogy emberi szemek által láttatódatottattottatjanak.

A De Profundis rendhagyó levelezős játék. Első értesülésem elGabor egy elejtett félmondatából származik róla, eszerint “Lovecraft-szimulátor” lenne. A bevezetőben említetteken túl sokkal többet a Hogshead Publishing lapján se tudtam meg róla, már azon kívül, hogy a kiadó minimalista kiállítású, a sallang helyett inkább a tartalmat elmélyítő New Style sorozatához tartozik, amelynek többek közt olyan új klasszikusokat köszönhetünk, mint a Puppetland, a Violence vagy a Münchausen báró. Az rpg.net-en talált dicshimnuszok csak tovább fokozták nyáltermelésemet, de akárhol kérdeztem, a honi boltokban jobbára nem is hallottak a játékról. Szerencsémre jókor nyögtem be a kérdésemet a rpg.hu webchatján: Rorimack meghallotta, és volt kedves egy vadiúj, ropogós, gyári csomagolású példánnyal szolgálni, amikor legközelebb találkoztunk. Egyenesen Japánból.

A szentendrei Scriptórium-találkán tehettem rá mohó mancsom vágyaim tárgyára. A celofán és az 1110 yenes árcédula alól egy kétségbeesett geek guvasztotta szemeit a címlapról, körülötte tükrökben tükröződő tükörképek közül vigyorogtak elő a démoni pofák. Alul pedig a felirat, miszerint ez egy “a game of mind-warping horror in the style of H. P. Lovecraft”.
Belelapozva kiderült, a De Profundis tényleg az, aminek az előzmények alapján hinni lehetett. Kicsivel részletesebb kifejtése az egy mondatban összefoglalható alapelvnek – “Levelezz barátaiddal képzelt Lovecraft-hősök modorában”. És valóban, a füzet 30 oldalán ehhez találunk tanácsokat, mondjuk semmi olyasmit, amire némi utánagondolással ne jöhetnénk rá feltehetően magunktól, mégis hasznos így összeszedve látni őket. A dizájn visszafogott, de hatásos; természetesen egy levelezéssorozat formájában mutatja be a narrátor kalandjait, aki egy álombéli, szörnyű könyv való világbeli mását keresve avatja be egy haverját a DP rejtelmeibe. A könyv persze nem más, mint a De Profundis, a lengyel mocsarakban a legszebb HPL-i hagyományokhoz híven, magányosan becsavarodott Remete műve. Amint közeledünk hozzá, úgy fokozódik a helyzet, a végén pedig a drámai búcsút olvashatjuk, ahol a hős, ismét csak a legszebb invesztigátori szellemben inkább kockára teszi az életét, de nem akar tudatlanságban maradni.

Mégis milyenek ezek a tanácsok? Hogy értékelhessük őket, először nem árt némi általános képet adni az egészről – a játék nem tradicionális play-by-mail, nem egy központi, szigorúan adminisztrált és szabályozott világon kavarnak karakterei, inkább egy közösen létrehozott levélregényre vagy áldokumentum-gyűjteményre hasonlít. A résztvevők egy személyben mesélők és játékosok, szabadon vezethetnek be új szereplőket, helyszíneket, konfliktusokat, egyszóval bármilyen sztorielemet, illetve tetszés szerint ignorálhatják a többiek leveleiben felbukkanó ötleteket. Némely közös elemhez vagy egy előre eltervezett központi cselekményvonalhoz mondjuk nem árt ragaszkodni, amint a feltételezett világ hihetőségéhez sem: ha az egyik játékos éppen arról kezd írni, milyen nehéz például az átlag magyar polgárnak ásatási engedélyhez jutnia a budai várban, ahol azokat a kimondhatatlan kluttyogásokat hallotta, nem is inkább a fülével, hanem a lelkével, a másik lehetőleg ne éppen ezzel egy időben fedezze a ghoulokat a panelház szeméttárolójában. Tiszteletreméltó az egész művön nyomon követhető törekvés – vegyük komolyan a szerepünket, és amíg ott ülünk az íróasztalnál, valóban igyekezzünk valóságosnak tekinteni fiktív rémvilágunkat. Ne csak azért üssük össze a soron következő levelet, mert itt az új kör, hanem mert meg kell osztanunk valamit.

Igen, ezek azok az instrukciók, amelyek miatt odanyomhatták a stemplit és a szokásos disclaimert a hátlapra. “A játékot érett, szellemileg stabil felnőtteknek ajánljuk.” Meg még talán a harmadik fejezetben részletezett különleges technika, a “terep-pszichodráma” (field psychodrama) miatt. A hangzatos elnevezésű módszert a szerző a leveleinkhez nyersanyagként szolgáló témák kitalálásához ajánlja, de valójában már régóta használják az akut paranoiások, az összeesküvés-elméletek gyártói, valamint az ötlethiányban szenvedő mesélők, már ha éppen egy kortárs világban játszanak. Annyit jelent, hogy köznapi ténykedéseink során, tehát a buszon vagy az ablakon kibámulva engedjük el magunkat, és vetítsük egymásra a játék és a valóság világát. Próbáljunk mindennek jelentőséget tulajdonítani… A villanyszámlás olyan különösen bámult rám… Furcsák voltak a fogai… És éppen a múlt hónapban szinte semmit sem kellett fizetnem, és abban a nagy viharban majdnem minden szomszédom házába belevágott a mennykő, csak hozzám nem, vajon miért. Egyértelmű.
Nyegle és sietős XXI. századunkban nagy a kísértés, hogy tüstént nekiessünk a levelezésnek, csak e-mailben. A szerző ez ellen kézzel-lábbal tiltakozik, mondván, hogy ez a modern, pongyola környezet szemben áll mindazzal, amit a játék hagyománytisztelő szelleme megkövetel. Állítólag már maga a kis szertartás is nélkülözhetetlen, amint leülünk, tollat veszünk elő, vagy illő tisztelettel felbontjuk homályos szobánk mélyén levelezőtársunk írását. Igaz lehet, még nem próbáltam, egy kivétel mindazonáltal engedélyezett. Ha nagyon akarunk, játszhatunk neten, ekkor viszont éppen az ebben a médiumban rejlő előnyöket illenénk kihasználni egy intenzív, mindenestül kúl és kiber X-aktás levélváltásban.

Ha a fentiekből nem derült volna ki, a De Profundist ha mérföldkőnek nem is, de észbontóan eredeti pszeudo-rpg-nek tartom. Előnyei számosak: nem hagyományos értelemben vett szerepjáték, tehát nem kell hozzá egy helyre, egy időben összeterelni egy rakás elfoglalt geeket vagy topmenedzsert. Levelezni bármikor lehet, képzelegni még inkább. A történetvezetés teljesen szabad módja szinte korlátlan lehetőségeket tár a résztvevők elé, már persze akkor, ha élni is tudnak velük.

Épp ezzel kezdődnek a hátrányok, már amennyiben a magas elvárásokat és követelményeket annak vesszük. A De Profundis sok értelemben nagyobb erőfeszítést kíván, mintha pár órára ugranánk be hülyéskedni egy hobbit tolvaj vagy bőrkabátos vámpír jelmezébe. A játék minősége még fokozottabban függ a résztvevők képességeitől, képzelőerejétől és íráskézségétől, mint egy asztali rpg-ben. Nem könnyű dolog hihető, mégis borzongató írást előállítani valóság és fikció határán, ráadásul úgy, hogy az egész vértocsogásba vagy paródiába ne forduljon. Ha viszont sikerül, az semmihez sem hasonlítható élmény (lehet): mégiscsak egy haverjainkkal közösen összehozott horror-levélregényt, valóságos irodalmi Blair Witch Projectet tartunk a kezünkben vagy a fiókunkban. Csak itt éppen nem mondjuk Valmont vikomt és Merteuil márkiné kavarásaival szembesülünk, mint e műforma egyik klasszikus képviselőjének lapjain, hanem azzal, Béla milyen szentségtelen szutymorgásokat hallott egyszer a víztároló mellett biciklizve, s hogyan kerültünk ennek nyomán végül mindannyian pl. Tácra, a pogány római romok közé, elhárítandó a hitetlen és háládatlan külvilág feje fölött függő csápos veszedelmet. Írhatna már valaki.

(Hm, a nagy lelkendezésben lemaradt: a DP szerzője lengyel a Michal Oracz, eredeti kiadója a Portal Publishing. Hálaima és tisztelet nekik.)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához