LFG.HU

Zyro
novellaCimkek

“Hide my head, I wanna draw my sorrow – no tomorrow… no tomorrow!”
(Tears for Fears / Gary Jules – Mad World – [Donnie Darko])

Ülök egy gödör fenekén. Sötét van és hideg. Fázom. Félek is talán. Valahol, nagyon magasan a telihold jóságos arca mosolyog rám. Jó neki, hogy ott kint lehet, és mosolyoghat.

A gödör fölött süvít a szél. Hallom, ahogy sisteregve a talajnak dörgöli magát. Érzem a lekavargó por ízét a számban. A falon néha lebucskázik egy-egy rög, ahogy lassan, csendesen omladozik a perem. Talán egyszer betemet majd, és akkor már nem fogok sem fázni, sem félni.
Rosszul vagyok a bezártságtól. Meg tudnék veszni egy kis szabad mozgásért. Sok-sok napja csak ülök egy helyben. Néha ledobnak nekem fentről egy kis ételt. Vagy leeresztenek egy ládát, amibe a dolgomat elvégezhetem. Tehetetlen vagyok. Ennél nincsen rosszabb. Mindenki elhagyott, senkinek sem kellek már, és nem értem, miért tartanak mégis életben…

Néha álmodok. Kicsit furcsa, kicsit szomorú álmokat. Szépeket. Mindig azt álmodom, hogy meghalok, de néha van mellettem valaki. Olyankor nem is bánt a halál. Azok a legjobb álmaim.

Már megszoktam a föld szagát. Dohos, nyirkos, de mindig ugyanolyan. Mindig barátságos, és legalább mindig velem van. Talán ha elérném a peremet, és ki tudnék mászni, akkor sem akarnék már. Odakint úgysem vár senki. Nincsen, aki mindig barátságos, aki mindig velem van.

Odafent köd sűrűsödik. Belopakszik a gödörbe is, és már nem látom a peremet. Nem tudom, miért akarok még életben maradni. Ennél a helynél a halál is jobb. Mégis mindig megeszem az ételt, amit fentről kapok. Pedig már étvágyam sincs. Talán várom a csodát.

Ülök egy gödör fenekén. Sötét van és hideg. Fázom. Félek is talán. Tegnap eljött hozzám édesanyám, és azt mondta, nem tud nekem segíteni. Azt mondta, túl mélyre kerültem. Azt mondta, magamnak kell kimásznom. Meg sem próbáltam. Sem erőt, sem késztetést nem érzek hozzá. Odafent sem lenne jobb.

A peremnél farkasok gyülekeznek. Hallom a hangjukat, ahogy vonyítanak, csaholnak és kaffognak. Sokan vannak. Mind engem akarnak. Minden este eljönnek, és azt akarják, hogy meséljek nekik. Egy kíváncsi kölyökről, aki nem hallgatott az anyjára. Aki engedetlen volt, és túl közel ment a gödörhöz. Én pedig mesélek. Azután másnap este még több farkas jön, hogy hallja ugyanazt a mesét. Attól félek, ha eljön a tél, elkezdenek majd megenni. Beosztanak maguk között a fagyos időszakra, és én nem fogok meghalni. Ébren fogom majd végigszenvedni az egészet. Ők persze nem is tudják, hogy nekem fáj, ha marcangolnak. Fáj, ha osztozkodnak rajtam.
De olyankor legalább tudom, hogy fontos vagyok nekik. Ezért nem is szólok rájuk. Ők nagyok, elérnek engem odafentről. Én kicsi vagyok, nem tudok odamenni hozzájuk. Ha eljönnek értem, hogy kihasítsanak belőlem egy újabb darabot, örülök nekik. És közben mesélek a kölyökről.
Néha valamelyik farkas azt kérdezi, remélek-e még. Olyankor mindig úgy teszek, mintha gondolkoznék, és azt hazudom, igen. Félek, ha nemet mondok, nem jönnek el többet.

Tisztább éjszakákon látni szoktam a Hold arcát. Azt álmodom, beszélgetek vele. Azt álmodom, hogy ő szeret, és nem fog egyedül hagyni. Hiú ábránd, tudom. Azt álmodom, megkérdezi, szeretem-e őt. Azt szoktam felelni, hogy csak őt tudom idelentről szeretni. Ilyenkor kinevet, és elbújik egy felhő mögé. Én pedig legszívesebben sírnék, de elapadtak a könnyeim. Nem, ő sem szeret már engem. Csak azért beszélget velem, mert nincs más a vidéken, akivel szívesen beszélgetne. Jót akar nekem, de csak azért, hogy legyek neki még. Hogy ne haljon bele a magányba. Hogy ne haljak bele a magányba. Abba, hogy ki vagyok szolgáltatva a farkasoknak. Abba, hogy a fenevadak lassan élve felzabálnak.

Ülök egy gödör fenekén. Sötét van és hideg. Fázom. Félek is talán. Pedig rosszabb már nemigen jöhet.

Giliszták mászkálnak a gödör falán. Néha valamelyik rám vigyorog. A fogaik nagyok és élesek. Néha ők is belém harapnak, de inkább a farkasokat eszik. A farkasok tartanak tőlük. Tudják, hogy a giliszták maguknak akarnak engem, hogy a zord hidegben majd őket tápláljam. Tudják azt is, hogy a giliszták bosszúállók.
Néha megelégelem az egész huzavonát, ami körülöttem folyik. Olyankor morgok és vicsorgok. Acsargok a farkasokra, és belekapok a gilisztákba is. De leginkább a Holdat ugatom. A Holdat, aki igazából semmiről sem tehet. Olyankor a Hold elbújik, és nem akar látni engem. Olyankor gonosz vagyok, és kiállhatatlan, egy véreb. De nem ez az, amiért senki sem szeret. Azért vagyok néha ilyen, mert úgy érzem, senki sem szeret. Olyankor mindenki magamra hagy. Olyankor csak ülök egy helyben, és a mancsaimmal rovátkákat vések a gödör aljába.
Olyankor jó.
Olyankor nem jönnek a farkasok, elbújnak a giliszták. Csak a Holdat hiányolom, mert őt szeretem. De olyankor ő sem akar látni.

Ülök egy gödör fenekén. Sötét van és hideg. Fázom. Félek is talán.
Magamtól félek.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához