LFG.HU

mg-b
novellaCimkek

I.

Szánalmas volt. Ahogyan ott ült, velem szemben. Karnyújtásnyira. Csak beszélt és beszélt, szakadatlanul. Valami biztosításról, azt hiszem. Életbiztosításról. Nekem!
Nem figyeltem rá. Már az első perc után tudtam, hogy fölösleges. Inkább neki kellett volna biztosítást kötnie, mielőtt idejött. Bár ahogyan ezeket az ügynököket ismerem, bizonyára kötött is.
A mondandója nem érdekelt. Néztem, csak néztem szürke szemeimmel, közben szórakozottan forgattam kezemben a borospoharat. Neki fel se tűnt, hogy üres, hogy nem is töltöttem bele. Soha. Elégedett volt, és figyelmetlen.

Széles mozdulatokkal kísérte előadását, hevesen gesztikulált. Néha nyálcseppeket fröcsögött. Olyan szánalmasan primitív módon. Élvezte, hogy érdekel, amit mond. Valóban érdekelt, de nem a mondandója, hanem ahogyan közölni próbálta. Ügyetlenül, bénán. Alpárian.
Kényelmesen hátradőltem; ajkamon félmosoly. A sorsán töprengtem. Azon, hogyan jutott idáig, és miért jutott pont ide? Gyereknek normális lehetett. Még kamasznak is. Egyetemre nem jutott be. Biztosítási ügynök lett, jobb híján. Máshoz nem értett. Gondolom. De beszélni tudott. Ha nem is ideillően.
Még mindig dőlt belőle a szóáradat. Tele volt vulgáris kifejezésekkel, egész szótára volt belőlük. Mindig csodáltam a sors hozta iróniát. Nyilván ennek az elapadhatatlan szóözönnek köszönhette sikerét a magafajták között. Ellenben belőlem határozott ellenszenvet váltott ki.

Előrehajoltam, és az asztalka üveglapjára tettem a poharat. Halk csendülés. Az ügynök elhallgatott. Különös. Másképp talán félbe sem szakíthattam volna. A leghalkabb zajokra az ember önkéntelenül is felfigyel.
- Tehát Ben – szólíthatom Bennek? – Az arca érdekes grimaszba merevedett. Gondolom, nem értette hirtelen bizalmasságomat. Azért határozatlanul bólintott. Elmosolyodtam. Ő megborzongott. A bárány mindig felismeri a nyáj közé vegyült álruhás farkast – bár rendszerint későn. – Tehát Ben, önnek van biztosítása?
Kurtán válaszolt, kedvemre valóan. Megérzett valamit, nem tévedtem az előbb.
- Remek, remek. Gondolom, kedvezményt is kapott. Hiszen nekik dolgozik, nem igaz? – Bólintott, közben nagyot nyelt. Tekintetem az erekre vándorolt, a nyakán. Ahogy nyelt, az erek megduzzadtak. Gyönyörű volt.
Aztán megint a szemébe néztem. – Van családja, Ben? Nincs? Milyen kár. Pedig a maga korában…
Élvezettel néztem, hogy ismét nyel egyet. Feszélyezte a viselkedésem, de a világért sem akart megsérteni azzal, hogy távozik. Hiszen értékes ügyfele lehetnék.
- Hány éves is, Ben? Negyvenkettő, negyvenhárom? Tudja, ebben a korban a család, a nagy család elengedhetetlen – szerintem legalábbis, de nyugodtan javítson ki, ha tévedek. Jómagamnak is voltak gyermekeim. Hosszú idővel ezelőtt. – Egy pillanatnyi szünetet tartottam. Figyeltem, ahogy izzadságcsepp gördül végig a homlokán, a halántékon, majd le az áll vonalán. – A szülei élnek még, Ben? Nem? Sajnálom, igazán. A szülők fontosak. Nekem is voltak, persze. Három is. – Ezt nem értette, de nem kérdezett semmit. Láttam, hogy fel szeretne állni, csak a szavakat keresi.
- Testvérei vannak? Fiúk, lányok? Egy nővére, értem. – Idegesen, egy-egy szóval válaszolgatott. – Gondolom, neki van családja. Hogy apáca? Nocsak, micsoda véletlen. Hogy miért? Tudja, megnyugtató, hogy valaki imádkozik majd az emberért, ha esetleg meghal, nem igaz? Hogy ön nem vallásos? Pedig a vallás… az fontos. – Egyre jobban izzadt. A kandalló tüzének fénye aranyként csillogott az arcán. Talán most vette csak észre, milyen kevés a fény. Az ölébe emelte fekete bőr aktatáskáját, és megkockáztatott egy pillantást a szalon ajtaja felé. Dadogott valamit, közben felállt.

Felálltam én is. – Máris megy? A biztosítást nem kötjük meg? Majd máskor, értem. Ilyenkor jöjjön, estefelé, ha lehet. Egész héten, bármikor. Sötétedés után.
Valamelyest felengedhetett, mert a kezét nyújtotta. Megráztam, a bal kezemet pedig bizalmaskodva a vállára tettem. Bíztató mosollyal néztem rá, közben szemfogaim halk szisszenéssel a háromszorosukra nőttek.
- Mondja, Ben, hisz a vámpírokban?
Elkerekedett a szeme. Én kacagtam. Nem tehetett semmit.
Szánalmas volt. Élveztem.

II.

“Csakhogy abban álhatatos légy, hogy a vért meg ne egyed, mert a vér, az a lélek: azért a lelket a hússal együtt meg ne egyed!”
(Mózes V. könyve, 12,23)

Füst volt mindenütt; cigarettafüst. Az egész átkozott bár szürke füstben úszott. Mintha levegő helyett ez lett volna a legszükségesebb az élethez.
Én persze nem lélegeztem be, de zavart. Zavart, hogy ha beszélek, bűzlő füstpamacsok törnek fel a torkomból. Na persze nem beszéltem sokat. Nem azért voltam itt.
A neonfény elől hátrahúzódva, az egyik bokszban ültem, a bár hátsó sarkában. Kellemes félhomály ölelt körül, és úgy érezhettem, mintha valójában nem is lennék a bárban. Mintha óriási kivetítőn nézném csak, mi folyik odabent.
Csak az a rohadt füst ne lett volna!
Lassan, egyenként mértem végig az embereket. Legtöbben kettesben voltak, de akadt három nagyobb csoport is. Ezek nem érdekeltek. Nem volt időm kivárni, míg hazamenet szétoszlanak. Verekedni pedig nem volt kedvem. Velük nem. Ma nem.

Egy magányos fickó lépett be az ajtón. Magas volt, ballonkabátot viselt. Odakint esett. Pocsék egy idő volt.
Egyenesen a bárpulthoz ment, dupla whiskyt rendelt, jéggel. Leolvastam a szájáról.
Valamikor én is mindig azt ittam. De az régen volt.
Amíg megkapta, hátát a pultnak döntötte, és körülnézett. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. Barna szeme volt; kopotthalvány-barna, fásult tekintet.
Szar az élet, haver!
Megkapta a whiskyjét. Ott maradt a bárpultnál, nem ült be a vendégek közé. Lassan, ráérősen itta, kortyonként. Ha nyílt az ajtó, mindig odapillantott. A nőket alaposan megnézte. Úgy láttam, a szőkékre bukik.
Remek. Egy az ízlésünk.
Még egy pohárral kért. Vagy bírta az italt, vagy nagyon gyorsan le akart részegedni. Van az úgy. Közben rágyújtott. Undorító szokás. Aztán bejött egy csinosabb szőke szajha, és leült mellé. Hamarosan beszélgetni kezdtek: erre számítottam.
Nem sokat beszéltek, persze; én sem tettem volna. Van lakásod? Messze? Kocsid? Mennyi? Rendben. Talán ennyit se.
Minek cifrázni?
A férfi megitta a másodikat is, aztán kért egy egész üveggel. Újságpapírba csomagolták neki. Felálltak, elindultak kifelé.

Én is felálltam. A söröm még az asztalon állt, nem ittam belőle. Odatettem az árát, és a férfi után indultam. Végre elhagyhattam ezt a rohadt füstbunkert.
Csak ne esne odakint!
A fickónak nem volt kocsija, gyalog indultak el. A csaj kinyitotta az esernyőjét. Nekem nem volt. Még egy rohadt kabátom se. Sebaj. Hamarosan.
A fickó nem lakott messze, csak háromutcányira. Különös. Eddig sohasem láttam a környéken. Mindegy.
Meggyorsítottam a lépteimet, hogy utolérjem őket. Persze nem hallottak meg, mert így akartam. A kapu alatt értem be őket. Ököllel a csaj tarkójára ütöttem. Hang nélkül zuhant a lépcsőkre.
A ballonkabátos megperdült, a szemembe nézett. Oldalra billentettem a fejemet, vártam. Reméltem, hogy megpróbál megütni.
Megpróbált. Elkaptam az öklét, megcsavartam a kezét. Jobb kezemmel közben elkaptam a nyakát, hogy ne tudjon megszólalni. Rúgni akart, de megszorítottam a torkát.
Reccsenés.
Betaszítottam az ajtót, beálltam vele az egyik sötét sarokba.
Mocsok világ, de nincs mit tenni.

Gyorsan végeztem. Utána már sokkal jobban éreztem magam. Elvettem az életét, a lelkét, meg a kabátját. Aztán kiléptem az esőbe. Most már élveztem. Ahogyan nemrég még ő is.
Lenéztem az ájult csajra. Tényleg csinos volt. Gyorsan átkutattam, és a pénzt meg az ékszereket, ami nála volt, a lépcsők tövébe hajítottam.
Mikor magához tért, riadtan pillantott rám. Tetszett.
- Kirabolt, édes. Majdnem elkaptam, de lelépett. Legközelebb jobban figyelj! – Nem vette észre, hogy a másik kabátja van rajtam, és azt sem, hogy ugyanúgy beszélek, mint az; édes.
Jó árban állapodtunk meg. Útközben kértem tőle egy cigarettát, és rágyújtottam. Élvezettel fújtam ki a füstöt.
Mocsok egy világ, de nincs mit tenni.

III.

A londoni Heathrow egy gyanúsan fülledt későnyári éjszakán. Néhány most érkezett, hullafáradt utas táskás szemekkel csomagokat támaszt, miközben elvámolásra vár. Az alacsony, szigorú képű ellenőr társai élén épp egy középkorú, elegáns úriembert faggat, kevés érdeklődéssel.
- Neve?
- Tepes. Vlad Tepes.
- Honnan jött?
- Romániából.
- Foglalkozása?
- Ínyenc vagyok, és gróf.
- Látogatásának célja?
- Kóstolóra jöttem.
- Meddig marad?
- Egy étkezés erejéig.
- Csomagja, elvámolnivalója van?
- Csak egy ládányi hazai föld.
- Érezze jól magát itt nálunk!
- Úgy lesz.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához