LFG.HU

Andrew Field
novellaCimkek

- Atre! – a kiáltás az ifjú agyában csattant, fájdalmas visszhangot vetve a halántékánál. Mégis, kellett néhány pillanat ahhoz, hogy visszatérjen a valóságba. Tétován leengedte a kezét, amely már majdnem megérintette a relikviát. A szeme megrebbent, és beitta társai megdöbbent képét.

Arca bíborvörösre gyulladt, lehajtott fejjel bocsánatkérést motyogott, és a helyére hátrált. Mennyire szégyellte magát! A hosszú évek, a sok gyakorlás talán odavan a röpke gyengeség miatt, amely elfogta őt, mikor megpillantotta a Csodát.

- Lássátok! Érezzétek! A Tekercs hatalma megragadta Atre lelkét, és magához vonzotta. – szólt Jihass, a Tanító. – Ismételjétek a szavakat! Mondjátok, amit tanultatok!

Tíz torokból törtek elő a mondatok, melyeket minden este és reggel elmondtak magukban:

A Tekercs az Elmúlt és a Jövő!
Aygeth Raan emlékét viszi tovább, és a Világ sorsát.
Emlékezz azonban:
Nem azért élsz, hogy megismerd a Titkot,
hanem azért, hogy Megőrizd!

A Tanító gyors pillantást vetett Atre felé. Jihass bánta volna, ha be kell fejeznie a tanítását. A relikvia új őrzői sokat, nagyon sokat tanultak az elmúlt tíz évben. Gyermekből férfivá serdültek, kemény izmokkal és tiszta gondolatokkal. Ha bármelyikük meginogna most, a helyük elfoglalása előtti utolsó napokban, akkor sem bocsáthatják ki a templom kapuján. A Titok megőrzése érdekében fel kellene áldozniuk.

A fiú azonban ugyanolyan lelkesedéssel énekelte a Tekercs Himnuszát, mint az összes többi. Talán nem lesz baj vele. Jihass visszaemlékezett, mit érzett, amikor először pillantotta meg Aygeth Raan örökét. Tiszteletet. Félelmet. Rendületlenséget. Határozottságot. De eszébe sem jutott, hogy megérintse az oltárra helyezett, összegöngyölt pergament. Ám Atre más, mint ő. Olyan tiszta vérvonallal rendelkezik, mint talán senki a Tanítványok közül. Apjának nagyapja az az Ümür nevű hős, akiről Aygeth Raan sok írásában megemlékezik. Amikor gyermekként apja behozta a templomba, s elmondta a Főatyának, hogy szeretné a Tekercs Szolgái között tudni fiát, őt, Jihasst érte az a megtiszteltetés, hogy taníthatta. S talán neki kell majd megölnie is.

- Most menjünk! Javarro mester vár már bennünket a fegyverekkel. Bizonnyal mindannyian égtek a vágytól, hogy túlszárnyaljátok Atre legutóbbi lándzsavetésben elért eredményét! Azután pedig, még ma este, megkapjátok az utasításokat, és holnaptól az őrség tagjaivá váltok!

Jihass látta a fiatal szemek izgatott csillogását, és elégedetten bólintott.

- Ne gondoljátok, hogy ezzel megszabadultatok tőlem! – halvány kuncogás szaladt végig a Tanítványok során. Néhány héttel ezelőtt egy ilyen tiszteletlenség egy heti ételmegvonással járt volna. Ám a Tanító ezúttal túllépett a fegyelmezetlenségen. – Izmaitokat és elméteket ezentúl is edzenetek kell, s ebben továbbra is számíthattok rám. És most induljunk!

A testet sanyargató gyakorlatok után a tíz ifjú utoljára töltötte az estét a tanulószoba melletti alvóhelyen. Holnap új tanítványoknak adják át a helyüket. Atre a sarokban üldögélt gondolataiba merülve, míg a többiek kört alkotva beszélgettek a Tekercsről. Mikor már a nyolcadik mondta el, mennyire felkavarta őt a relikvia látványa, Atre türelmetlenül felhorkant:

- Hagyjátok el ezt az ömlengést! Végtére harcosok vagyunk, nem vénasszonyok!

Csönd támadt. Ümür dédunokája folytatta a gondolatait.

- Sok gyönyörű mondát tudok elődömről. Lelket emelő, szívet melengető történeteket abból a korból, amikor még Aygeth Raan itt járt közöttünk, s úgy képzelem, talán Ümürrel is találkozott. Ismerem az írott jelek titkát, mint ti valamennyien. Büszke voltam, amikor a könyvtárban másolt pergameneket olvastunk, és Aygeth Raan örök soraiban viszontláttam a családom eleinek históriáját. De amikor ma megláttam a relikviát, amelyet egész életemen át őrzök majd, megdöbbentem.
- Érezted a Csodát? – kérdezte ámulva Rossol, aki a szomszédos fekhelyen aludt minden éjszaka.
- Nem! – legyintett türelmetlenül Atre. – Egy gondolat fészkelte be magát a fejembe. Mindannyian olvastunk Aygeth Raan által írott pergameneket. Leírásokat, történeteket a Beltenger vidékéről, szülővárosomról, Kaleronról, és a többi helyről. Leírásokat, amelyek szépséget rejtegettek, de talányt, egyet sem. Mégis, mi rejtőzhet ebben a Tekercsben, hogy titkát nem ismerhetjük meg?
- Senki sem tudja! Talán nagyhatalmú mágikus szavak! – a közbeszólás mindenkit váratlanul ért. Valamennyien a helyiség bejárata felé fordultak, aztán gyorsan felpattantak, látva Tanítójukat. Jihass intett, hogy üljenek le, aztán folytatta. – A himnusz, melyet megtanultatok, régmúlt korok bölcsességét hordozza. Intés eleinknek, nekünk, és utódainknak. Olyan figyelmeztetés, amit nem rúghatunk fel ostoba önhittségünk miatt. S neked, Atre, ha a Tekercs őrzője akarsz lenni, be kell tartanod az ősi parancsokat. Megértetted?

A fiú lassan bólintott. Jihass érezte tanítványa vívódását, és megveregette a vállát.
- No, sikerült valakinek többet dobnia a lándzsával ennél a bajnoknál? – kérdezte nevetve. Jól tudta, mi következik, és nem csalódott. Hárman is felpattantak a helyükről, köztük Viggos, aki a csapatban már régen szerette volna Atre vezető szerepét átvenni. – Te többet dobtál, Viggos?
- Nem, Tanítóm, még nem. De holnap megdöntöm azt a csúcsot, biztos lehetsz benne!
- Viggos csak egy könyöknyivel maradt el Atre lándzsájától! – sietett a szóval egy másik. – Holnap sikerülni fog!
- Pihenjetek. Ha felvirrad, más lesz a sorotok, mint eddig. Őrzők lettetek!

Örömkiáltás búcsúztatta Jihasst, ahogyan kilépett a szobából. A férfi mosolygós tekintete találkozott egy őrzőével, akinek útja a folyosón vezetett. Az őrző megcsóválta a fejét, de nem ment be rendet tenni a fegyelmezetlenek közé.

Hosszú éjszaka volt. Atre nem tudott aludni, bármennyire akart. Lehunyt szemei előtt ott állt az oltár, s rajta a pergamen. Hihetetlennek látszott előtte, hogy a Tekercs Társasága emberöltők óta őrzi a titkot anélkül, hogy tudna róla bármit. A gondolat égette, akár a tűz. Tíz éves kiképzését hívta segítségül, hátha rászoríthatja makrancos elméjét egy kevéske alvásra. Megfordult, aztán vissza. A tágas, falfestményekkel díszített szoba ismét a szemei előtt lebegett, közepén a faragott kőtömbön fekvő írással. A pergamen felemelkedett, s a reá festett jelek fehér fénnyel izzottak fel a terem falára erősített mécsesek halovány fényében.

Nem bírta tovább. Csendben kiosont az alvóból, s mire észrevette magát, ott állt az oltár előtt. Pontosan tudta, hogyan és merre mozognak az őrzők. Többségük a templom bejáratait és ablakait védte, egy-egy járőr cirkált időnként a belső folyosókon. A szentélyt, ahol a Tekercset őrizték, három őrterem vette körül, benne alvókkal. A legkisebb gyanús jelre elözönlik a termet. Bent rejtett csapdák tették lehetetlenné az idegeneknek, hogy a pergamenhez férjenek. Az idegeneknek igen, de ő, aki tíz éve élt és mozgott itt, minden csapdát ismerősként üdvözölt. Finoman átlépte a súlyra mozduló, porba rejtett követ. Majdnem elmosolyodott, mikor eszébe villant, hogy emiatt a csapda miatt töltött egyszer három napot étlen és szomjan a magánzárkában, mert nem tudta, milyen súlyú behatoló alatt süllyed meg a kőtömb. – Én elindítanám… – gondolta. – Csak egy gyerek nem.

A Tekercs hívogatóan hevert előtte. “Még visszafordulhatsz…” – mondta magában, de tudta, hogy nem fog meghátrálni. A szívében és a gyomrában ott érezte azt a furcsa zsibbadást, azt a beteljesületlen, szörnyű ürességet, ami hajtotta előre. Mély lélegzetet vett, és megfogta a pergament.

Megrettenve várta a borzalmas kínhalált, amit meggondolatlan mozdulata hívott a fejére. Ám semmi sem történt. Tisztán hallotta a szomszédos szobákban az őrzők álomittas szuszogását, s a saját torkában dobogó szívét. A pergamen hét vagy nyolc lapból állhatott, minden egyes lap sűrűn teleírva Aygeth Raan jellegzetes, aprócska betűivel. Széthajtotta az írást, s szemei megakadtak az első szavakon: “Én, Aygeth Raan, tolani fogságom idején írom ezeket a sorokat…”

A hosszú évek gyakorlása megtette a hatását. Könnyedén oldotta fel a jelek titkait, s hamarosan belemerült a Tekercs történetébe.

“Én, Aygeth Raan, tolani fogságom idején írom ezeket a sorokat. Tudnod kell, nyájas olvasóm, hogy tolani Quann király, kiről egyesek oktalanul állítják, hogy elméje még mindig nem a régi, indok nélkül vettetett börtönbe, meráni kémnek gondolva személyemet. Hiába ismerte munkásságomat, s azt a fáradhatatlan küzdelmet, amit Zonsan és környéke feltérképezésének szenteltem hosszú évek óta. Ezen ismeretének csak annyiban láthatom hasznát, hogy ellátott pergamennel és írószerszámmal, s amikor a keskeny börtönablakon már nem szüremlik be egy falatnyi fény sem, akkor mécsest gyújtanak nekem a börtönőrök…”

Zonsan? Tolani Quann király? Ezek a nevek teljességgel ismeretlenek voltak Atre számára. Bár tudata mélyén megmoccant egy régi emlék. Valamelyik pergamenen, talán amelyik Ragnan-kord városát írja le, találtak némi utalást arra, hogy Aygeth Raan távoli országból érkezett a Beltenger partjai mellé. Ez lenne Zonsan?

“…Nem panaszkodhatom azért sem, mert a kényszerű semmittevés idején hódolhatok régi szenvedélyemnek. Ez pediglen a vízipipázás. Időnként buborékokat engedek fel a pipám csutorájából, egészen a cella mennyezetéig. Ezek a táncoló, apró jószágok ezer színben tündökölnek, táncolnak a szemeim előtt. És én minden egyes buborék mélyében látok valamit…”

Buborékok? Atre álmélkodva nézett fel. A titkos Tekercs első oldalán holmi vízipipáról, és buborékokról esik szó. Az ifjú biztosan tudta, hogy a sorok valóban Aygeth Raantól származnak. Olyan sokszor látta már ezt a piciny jelekből összeálló, szálkás írást, és ráadásul a stílus is összetéveszthetetlen volt. Figyelmét ismét a pergamenre fordította, hogy folytassa az olvasást.

- Szentségtörő! – a hang közvetlenül mellette szólalt meg, annyira hirtelen, hogy Atre majdnem elejtette a Tekercset az ijedtségtől.

Oldalra fordult, és belenézett vetélytársa, Viggos, kissé kancsal szemeibe.

- Tudtam, hogy tervezel valamit, te bajnok! – hallotta a gyűlölettől remegő, gúnyos szavakat. – Nem aludtál, de én sem! Talán még időben érkeztem, hogy megmentsem az Ereklyét!

Viggos kezében kés villant, és Atre csak kemény harci kiképzése miatt nem zuhant felhasított torokkal a porba. Kezét végigszántotta a penge. Viggos szemében diadalmas fény csillámlott fel egy pillanatra, de ellenfele gyors mozdulattal megragadta a csuklóját, és megakasztotta a következő döfést. Hogy időt nyerjen, Ümür dédunokája teljes erővel meglökte a kancsalt. Viggos az oldalára esett, egyenesen a csapdakőre. Máris felpattant, de ekkor a talaj megmozdult alatta, és ő elveszítette az egyensúlyát. Orral előre zuhant ellenfele elé. Az ifjú harci pozíciót felvéve várta, hogy talpra ugorjon. Nem történt semmi. Atre csak lassan értette meg, hogy mi történt. Megremegett. Amikor a vöröslő, nedves folt terjedni kezdett a másik teste alatt, erőt vett magán, és megfordította Viggost. A szerencsétlen saját késébe esett, s annak markolata most a szívéből állt ki.

Atre felkapta a földről a pergament. Mit tegyen most? Menjen vissza a hálóhelyére, és hagyjon mindent így? Hiszen nem történt egyéb, mint egy borzalmas baleset.

- Atre…! – a fiú felnézett, és ezúttal ágyszomszédja, a mokány Rossol nézett vele farkasszemet. A helyzetet nem lehetett nem megérteni, még egy ilyen, kicsit talán egyszerű fiatalembernek sem, mint ez a mokány őrzőjelölt. A pergamen Ümür leszármazottjának a kezében, előtte Viggos halott teste, egy markolatig a mellkasába döfött késsel.
- Neee… – suttogta Atre, de elkésett. Rossol szája kinyílt, és szívdobbanásnyi idő sem telhetett el, amikor felhangzott a jól ismert kiáltás (hányszor, de hányszor hallották már a tíz éves kiképzés alatt eljátszott gyakorlatok során):
- ŐRIZD A TEKERCSET!

A termet szempillantás alatt őrzők lepték el. Volt, aki egy szál ágyékkötőben, mások ezüst csíkkal díszített köpönyegükben, de mindahányan fegyverrel a kézben rontottak be az oltárhoz.

- Arra ment! – rikoltotta Rossol, mutatva a menekülő nyomait, aztán visszarohant az alvószobába, hogy magához vegye kését.

Atre ezalatt rohant, maga sem tudta, hogy hová, vagy miért. Ösztönei vették át az irányítást a teste fölött. A templom minden zegét és zugát ismerte, elvégre nem egyszer végeztek (az őrzők legnagyobb bosszúságára) eljátszott harci gyakorlatokat, amikor tízük közül öten a behatolókat, öten pedig a templom védőit személyesítették meg. Bal kezén lüktetett a vágott seb, a gyomra felkavarodott, hiszen még soha senki sem halt meg miatta. Tudta, hogy lefelé nem menekülhet. A pince hosszú bujkálással kecsegtette, de végezetül csak elfogyott odalent az út, s a kergetőzés vége biztos halál lett volna. Kétsége nem férhetett hozzá, hogy ha megtalálják, megölik. Harci felkészítésük úgy szólt: a szentségtörő halállal lakoljon!

A másik út felfelé vezetett. Nem egyszer rejtőzött már el ott, őrületbe kergetve ellenfeleit és Tanítóját is. A tető és a fal között ismert egy keskeny helyet, ahol meghúzhatta magát, amíg lecsendesül minden. Aztán, ha mindenki biztos abban, hogy már régen elhagyta a templomot, akkor valóban kiosonhat. Ám az beletelhet néhány napba.

Kiemelte a falat takaró fadíszt, és bemászott az üregbe. Gondosan visszahelyezte a rejteket takaró deszkákat. Most félig kint ült, a szabad ég alatt. Mélyen alatta a kaleroni utca ébredezett a hajnal fényében. Felette pedig a templom szárított náddal fedett, festett tetején csillogott az első napsugár. Hallotta, ahogyan bent többször elrohannak a rejtekhelye mellett. Áldotta az eszét, hogy annak idején egyetlen társának sem mutatta meg ezt az üreget. Kínos mozdulat lenne, ahogyan az őrzők késével a testében lezuhan a mélybe, és a halálos, szúrt seb mellett még össze is törné a testét a kaleroni utca sziklás törmelékén.

A Nap immár visszafordíthatatlanul felkelt, és beragyogta Kaleron császári városát. Kezdett nagyon meleg lenni a nádfedél alatt. Atre igyekezett nem gondolni erre. Legalább két vagy három napig itt kell meghúznia magát, élelem és víz nélkül. Ismét eszébe jutott a három nap magánfogság, amit néhány éve töltött le. Ki fogja bírni. Eszébe jutott Viggos arca, a ráfagyott megdöbbenés, és a szemei, ahogyan lassan elhomályosulnak a szentély mécseseinek fényében. A hideglelés megrázta a testét. A legnagyobb ellenségei a rejtőzködés közben a saját gondolatai lesznek.

Igyekezett valami egyéb koncot dobni az agyának. Zonsan, Tolan, buborékok. A Tekercsen olvasott szavak. A Tekercs!

Amennyire csak tudott, kényelmesen elhelyezkedett, és elővette a pergament. Gyorsan rátalált a történet elvesztett fonalára.

“Beszéltem az őrség vezetőjével. Meglepetésemre ez a faragatlan, egyszerű ember ismert engem. A fia találkozott az írásaimmal itt, a tolani vár könyvtárában, és jó véleményt mondott rólam odahaza. Szerencse, szerencse! Nagyobb a fejadag, és tovább égethetem a mécsest. Igaz, a fekhelyem még mindig nedves és büdös, de hát nem lehetek telhetetlen.

Ahogyan ma az első sugarakat beküldte hozzám a Nap, rádöbbentem, hogy már a századik vonást karcolom a falba. Száz napja tart fogságban Quann király. Már mindent leírtam, amit csak szülővárosomról, Yodethről, meg a Fagytengerről, és Brana városáról tudni lehet. Nincsen kedvem újabb területeken szerzett tapasztalataimat is a kutyabőrre festeni. Elfogyott az illatos füvem, ezért a vízipipát sem emeltem fel, legalább negyven napja. Az elmém kezd megtörni, elfáradni. Pedig tudós lennék, vagy micsoda. De utazás és új tapasztalatok híján kiszárad a tollam, és üresek maradnak ezek a kiváló pergamentekercsek.”

A sebe lüktetése visszahívta Atre gondolatait ebbe a világba. A keze fején lassan lilába fordult a vágás. Időnként nyilalló fájdalom hasított a karjába. A forróságtól megszédült, és majdnem elfelejtette, hogy egy mélység fölött egyensúlyozik. Két kézzel ragadta meg a nádkévéket tartó tetőgerendát, ám ettől ismét felsajdult a sebe. A szemei előtt megjelent az a jelenet, amikor Viggos kése belemart a húsába. A fickó akkor diadalmas pillantást vetett rá. Talán … igen! A kés élét bizonnyal méregbe mártotta az a gonosztevő. Pedig ezt a Tekercs Társasága szigorúan tiltotta.

Atre nyelt egyet. Megértette, hogy amikor Viggos utána osont, azért tette, hogy megölje őt. S amint meglátta a kezében a pergament, aljas terve egyszerre nemes céllá változott.

Mi lesz most? Nem szívta ki a sebet. Ideje sem lett volna rá, s fel sem tételezte saját társáról ezt a gonoszságot. Letépett egy darabot az ingéből, és amennyire szorosan tudta, bekötözte a sebet. Ki kell bírnia valahogyan. Ha kijut a templomból, kereshet gyógynövényeket. Addig nem tehet mást, megpróbálja lelassítani a mérgezést. Ha sikerül…

Borús gondolatai elől ismét a pergamen olvasásába menekült. Fel nem foghatta, miért ennyire értékes és titkos ez a leírás. Ha csak azért nem, mert kiderül belőle, hogy Aygeth Raant úgy, mint egy gonosztevőt, börtönbe zárták valaha. Atre megrázta a fejét. Nem hitte, hogy ez lenne a titok nyitja.

“A börtönöm parancsnoka ma hozott egy erszény illatos füvet. Ismét megízleltem a vízipipa ízét! Csodálatos volt, barátaim, egyszerűen remek! Amint kiengedtem az első buborékokat a csutorájából, reszketés vett rajtam erőt. Néztem a színes gömböcskéket, ahogyan gyöngysorként sorjáznak az ablak felé, megteszik útjukat, majd elpattannak.

A régi íz eszembe juttatta egy régi tervemet is. Elhatároztam, hogy megvalósítom. Időm van rengeteg. Kedvemet visszanyertem, hála a börtönőröm ajándékának. És ez a munka egészen addig tarthat, amíg akarom. Ha kell, életem végéig. Különösebb készülődés nem szükségeltetik, csak sok jó pergamen, és faragott lúdtoll. Én mégis alaposan nekikészültem.

Rendeztem a gondolataimat. Megfontoltam, minden egyes szót, amit le akartam írni. Összegyűjtöttem magam köré azokat az érzéseket, melyek segítségemre lehettek, s száműztem mindet, kik akadályoztak volna elhatározásom véghezvitelében. Végezetül mély lélegzetet vettem, és belenéztem a mécses fénykörén túli sötétségbe.

Összecsücsörített szájjal, óvatosan kiengedtem egy áttetsző buborékot. A gömböcske játékos táncba kezdett a szemeim előtt. A remegő fényben ezernyi szín csillant fel a belsejében, és még valami, amit nem tudtam megfogni a tekintetemmel. Szétpattant, mielőtt felfoghattam volna az üzenetét. Nem baj, időm van rengeteg. Kifújtam a másodikat is, és belenéztem. Valami … valami halványan felcsillan odabent, egészen távol, a gondolataim legmélyén. Ám elpattant ez a buborék is. Izgatott lettem. Egymás után eregettem a lila, sárga, piros és még ki tudja, milyen színben pompázó gömböket. És egyre tisztábban rajzolódott ki a kép előttem.”

Beesteledett. A tenger felől sós fuvallat söpört végig az utcákon. Atre bal keze egy merő fájdalommá vált. A fogaival húzott még annyit a kötésen, amennyit csak tudott. Teste remegett, és az arca tüzelt. A méreg tovább terjedt. A fiú a fülét a rejteket adó deszkákhoz szorította. A keresés nem fejeződött be. Távoli hangokat hozott a fal, dühödt és elkeseredett szavakat. Nem egy egyszerű behatolót kerestek, hanem a Tekercs elrablóját.

Atre tudta, hiszen beléje nevelték: a Tekercset az élete árán is meg kell őriznie. Ha a pergament elviszik a templomból, akkor talán vége lesz a világnak. Ha nem lett volna ennyire sanyarú helyzetben, talán felkacag erre a gondolatra. Egy börtönbe zárt ember vallomása. Ez az ereklye titka.
Szörnyű éjszaka állt előtte. Időnként azt hitte, felad mindent, és lezuhan a mélységbe. Ép jobb kezével, majd a lábaival is kapaszkodott, mialatt igyekezett kirekeszteni az agyában tomboló lüktető fájdalmat, ami a bal karjából sugárzott át minden porcikájára. A lelke egyszer-egyszer elszállt a testéből, ilyenkor az ösztönök tartották odafent, s talán az istenek. Ahogyan felriadt a kábulatból, látta messze a kaleroni császári palota kupoláját, s az őrök fáklyáinak mozgó fényeit. Apró jánosbogárkák a végtelen, mély éjszakában.

Időnként mintha illatos pipafüstöt érzett volna. A lábai mellett aprócska buborékok szálltak fel az égre, és lassan egy hatalmas, remegő falú hártyává álltak össze körülötte. Megpróbált mosolyogni magában. Aygeth Raan írása ilyen hatással van rá. Megrázta a fejét. A szag és a buborékok eltűntek, mintha sohasem lettek volna. “Mert nem is voltak sohasem” – erősítette meg magát.

Végre. Végre hajnalodott. A fiú meggyötört teste hálásan fogadta el az első napsugarak cirógató melegét. Odabent még mindig folytatódott a keresés, igaz egyre kisebb lelkesedéssel. A tekercs Társasága lassan kezdte belátni, hogy a pergamen elveszett, talán örökre. Pedig a relikvia el sem hagyta az épületet. Odafent, a templom ormán, egy félig halott fiatalember próbálta lelkének utolsó erejével megfejteni az ősi titkot – ha az létezett egyáltalán.

A szavak kezdtek összemosódni a szemei előtt. Néha a mellére bukott a feje, de minden alkalommal ismét felemelte, és folytatta az olvasást. Egyre hihetetlenebbnek tűnt előtte a valóság, ami Aygeth Raan pergamenre festett szavaiból álltak. Néha nem értette meg a mondatot, csak a szavakat rakta egymás mellé. Kicsivel később befurakodott lomha gondolatai közé az írás tartalma, s ekkor léphetett tovább, a következő sorra.

S amikor az utolsó mondat értelmét felfogta, olyan tisztán és fényesen ragyogott fel előtte az igazság, mint ahogyan sohasem merte remélni. Tudta, igen, tudta, hogy a Tekercs Társasága nem tévedett. Kiszáradt ajkaival elmormolta a Tekercs Himnuszát:

A Tekercs az Elmúlt és a Jövő!
Aygeth Raan emlékét viszi tovább, és a Világ sorsát.
Emlékezz azonban:
Nem azért élsz, hogy megismerd a Titkot,
hanem azért, hogy Megőrizd!

Szívébe iszonyatos kín hasadt, és nem tudta többé megtartani magát. Érezte, ahogyan a talaj eltűnik a lábai alól, és zuhanni kezdett.

Ezerszer elképzelte maga előtt, hogy milyen lesz az utolsó pillanat. Talán dühöt érez majd, vagy fájdalmat. Ám neki már semmi sem fájt, csak azok az iszonyú sorok égtek a lelkében, melyeket Aygeth Raan pergamenjének végén olvasott. Düh … nem, kire lehetne dühös? Viggos meglakolt … és a többiek, a Tekercs Társasága? Hiszen nem is léteznek! Mosollyal az ajkán csapódott Kaleron kővel borított utcájára. A pergamen lapjai szétszóródtak körülötte…

“Megkezdtem a munkát. Az elmém bejárta a képzelet valamennyi ösvényét, és útján végigvezették a vízipipa apró buborékai. Megkarcoltam egy kicsit a pergament a tollheggyel, és a színes gömböcskékbe pillantottam. Szükségem lesz növényekre, állatokra, hegyekre és völgyekre. Szükségem lesz felhőkre és csillagokra. Napra, talán Holdra is. És szükségem lesz hősökre. Megteremtem hát az elsőt. Legyen a neve … Ümür.”

A férfi felemelte a fejét, és belenézett a börtön mélységes sötétjébe. Apró buborék szállt le lassan eléje, s ő értő módon pillantott a belsejébe. Látta a képzelete által teremtett város utcáját, ahol egy ifjú, élettelen testet vesz körbe az érzéketlen tömeg. Aygeth Raan szeme megrebbent, ahogyan a buborék elpattant. Sóhajtott egyet, és új történetbe kezdett.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://andrewfield.uw.hu/]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához