LFG.HU

HammerTimeCafe
R`naggol
novella

Lépcsők. Végtelen hosszú sorban, százszámra követték egymást. Monoton egyhangúságban, meredeken emelkedtek, s enyhe ívben kanyarodtak. A százszor is foltozott, többször felújított fém fal mellett szaladtak körbe, s ennek résein át bámultak ki a dühöngő viharba. Ezeken szűrődött be a villám fénye is: bár a legnagyobb lyuk is csak néhány ökölnyi volt, a villanás mit sem vesztett erejéből. Ahogy felvillant, éles kontrasztot vetett a felfelé rohanó nő képtelenül szép arcán, aztán kihunyt. A hatalmas fémszerkezet belsejében újra a sötétség lett úrrá. Talán még bántóbb, még komorabb volt, mint az eddigi. Egy hosszú másodperc csend: csak a viharos erővel tomboló szelet, a monoton kopogó esőt és a fémtorony keserves nyikorgását lehetett volna hallani, ha távolodó léptek alatt tompán kongó fokok zaja nem nyom el minden mást. Ekkor mordult fel az ég. Velőig hatoló, pokolmélyi dördüléssel kezdődött, s másodpercek sokaságán át morajlott az esőszagú levegő. A nő megrezzent – talán megrémült a zajtól -, s egy pillanatra megállt.

Zihálva kapkodta a levegőt, mellei irtózatos iramban süllyedtek, majd emelkedtek újból. A hosszú, szélborzolt fekete hajból, mely máskor mindig hátul összefogva bukott a vállra, most esővíz csöpögött. Az elegáns, áttetsző estélyi ruha nem bírta a megpróbáltatást: pillekönnyű anyaga most cafatokra szakadva tapadt a vizes testhez. A huszonéves lány már nem is emlékezett, hogy a cipőjét hol hagyta el: a magas sarkú estélyi nem volt alkalmas sem a futásra, sem az úszásra, így bár sajnálta, de meg kellett válnia tőle. A meztelen lábak közelebb lépetek a falhoz, s az angyali szépség egy kéttenyérnyi résen nézett ki a néma városra.

A fények még mindig nem tértek vissza Manhattan-be, a nemrég leomlott ikertornyok helyén sem látszottak a már megszokott fénypászmák. A reflektorok minden bizonnyal áram híján áztak odalent. A neonhirdetések fényei nélkül furcsának tűnt New York, s a sötéten ásító felhőkarcolók látványa sem volt megszokott. A víz hatalmas hullámokat vetett ahogy a szél fodrozta, s hangosan dübörögve nyelte magába a szakadó esőt. A városra ólomszínben kavargó felhők végtelennek tűnő súlya nehezedett, a monoton örvénylést csak a villámok egyre-másra felvillanó fehér fénye törte meg. Az utcákon senki sem volt: a harmadnapja tartó ítéletidőt veszélyesnek ítélték, s a város szívét alkotó szigetet már régóta példátlan módon teljes egészében kitelepítették. A döntés utóbb beigazolódott: a vízszint sosem látott magasságig emelkedett, az utcák jó részén derékig érő víz hullámzott, a többin pedig még mélyebb. Az elektromos ellátás az esőzés másnapján teljesen megszűnt, nem csupán a szigeten, de az egész városban. A helyreállítási munkálatok teljesen kilátástalannak ígérkeztek a viharban, mégis megpróbálkoztak vele. Mindhiába, természetesen: a távvezetékek annyi helyen szakadtak le, hogy még a kárfelmérés is képtelenségnek tűnt. A Városi Tanács végül a teljes kitelepítés mellett döntött: New York városát lezárták. Az elárasztott városrészt életveszélyesnek minősítették, magát a várost pedig katonai kordonnal vették körül. Amerikát megrázta az események váratlan gyorsasága és ellenőrizhetetlensége: sosem gondolták volna, hogy a természet képes túltenni az ő technológiai alapokon nyugvó felsőbbrendűségükön, mégis megtörtént. A szívszorongató képek bejárták az országot a leomlás határán álló, csaknem ellepett talapzatú Szabadságszoborról.

Eleanor néhány másodpercig némán, lihegve bámult a szobortesten tátongó seben át a viharba, a szabadságból a szabadságba. Fáradt volt, de tudta, nem állhat meg. Megtörölte a homlokát. Az esővíz és az izzadtság teljesen átvizesítették mindenét, és most a hideg, nyirkos időben úgy érezte, azon nyomban megfagy. Csodálkozva figyelte, hogy arcán még mindig maradt valami a tegnapi sminkből. Nem pont így képzelte az üzleti vacsorát. Mindegy. Azóta annyi minden változott, hogy ő maga sem értett már mindent. Ahogy visszagondolt a könyvre, amit a vihar kitörésének másnapján olvasott, mielőtt elindult arra a bizonyos vacsorára, mielőtt kitelepítették a várost, mielőtt ez az egész elkezdődött… ironikusnak érezte a helyzetet. Még most, több mint egy nappal később is tökéletes pontossággal emlékezett a könyv néhány sorára. “A szabadság a tettek szabadsága. Mindaddig, ameddig önmagunk határozzuk meg, mit teszünk, szabadok vagyunk. Ilyen értelemben tehát mindenki fogoly: saját, csak korlátolt mértékben alakítható sorsának rabja…” És ő most éppen ennek megváltoztatására készült. Nem akart tovább a sorsa rabja lenni: tudta, itt az ideje, hogy a kezébe vegye végre az irányítást. Csak egy kis pihenésre volt előtte szüksége. Hátrébblépett, és térdére támaszkodva kapkodott levegő után. Az nedvességnek, amit arcáról az imént törölt le, máris bőséges utánpótlása érkezett: hatalmas cseppekben csöpögött róla a verejték és az esővíz. Pár végtelennek tűnő másodpercig ott állt. Pihent. Lassan, erőtlenül emelkedett fel újra: minden tagja ólmos fáradtsággal akarta őt maradásra bírni, de minden idegszála hajtotta tovább. Tudta, ha most megáll, akkor vége mindennek. Többé sosem indulhat el újra. Az, aki akkor elindulna, többé már nem ő volna. Megborzongott, ahogy megfogta a jéghideg fémkorlátot. Gyöngyöző vízcseppek százai indultak el lefelé a keze alatt, hogy újabbaknak és újabbaknak adjanak lökést, és egy lépcsőfordulóban, ahol megtörik a korlát íve, együtt hullhassanak majd alá. A lány elindult: tovább, felfelé. Addig, amíg szabad.

A szobor koronájában ért véget a lépcső, de Eleanor nem akart itt megállni: soha nem szeretett fél munkát végezni. Továbbsétált hát a rács felé, amely a közönség elől néhány éve lezárt fáklyához vezető utat vágta el előle. Az acél szerencsére már öreg és rozsdás volt, a lakat nemkülönben. A hatodik nekifutásnak engedett, és szélesre tárult. A lány a lendülettől nekiszaladt a lépcsőnek, és lehorzsolta a lábát. Az esőcseppekkel már vörös vércseppek is hulltak alá. Eleanor lassan felemelkedett, és ráállt a sajgó térdére. Jobb válla irgalmatlanul fájt: az acélrács minden alkalommal fájdalmasat ütött, mikor nekirohant, de most végre bent volt. Legszívesebben lefeküdt volna a földre, ott, ahol volt, és megvárta volna, amíg a hideg meg nem öli. Tudta, átfagyott, vizes testtel nem sokáig bírná ki. Nem. Ez nem a helyes megoldás. Már olyan közel van… Közel ahhoz, hogy ő döntsön a sorsa felett. Közel a szabadsághoz.

Ahogy a vastag acélajtó kivágódott, a jéghideg szél bevágott a lány arcába. A szakadozott ruhát is teljesen átjárta, és megborzongatta a nedves testet. Az eső hatalmas, hideg cseppekben hullott, a fáklya külső ívén körbefutó függőfolyosó alját egybefüggő, hatalmas tócsa borította. A meztelen lábak már nem érezték a víz hidegét, az ólmos lassúsággal mozduló test sem érezte többé a fáradtságot. Az angyali arc fölpillantott, a kavargó fellegek felé. A gyönyörű szürke szemek sarkából egy könnycsepp gördült le, s elveszett az arcon az esőcseppek között. Az érzéki ajkakon mégis mosoly játszott.
-Nem pont így képzelted Uram, igaz?! Azt vártad, hogy beteljesítem az őrült akaratod? Emberek millióit pusztítsam el a Te puszta szeszélyed miatt? Miféle Isten az ilyen? Vakok akik benned hisznek! Egy démont tisztelnek, egy szörnyeteget. De ennek most vége. Nem teljesedik be az óhajod! Nem engedem, hogy úgy legyen vége.

A tökéletes test megfeszült, ahogy a lány a korlátra lépett. Egy erős széllökés érte a tornyot, s ő tiltakozni sem próbált, sőt, talán még segített is a viharnak: talán inkább ő vetette magát a mélybe. Ahogy zuhant, átsuhantak előtte élete képei. Óráknak tűnt, amíg érzete a zuhanást, a győzelem mámorító kéjét, a szabadság semmihez sem hasonlítható érzését. Az alul hömpölygő habok, s a szobor vizes talapzata egy visszajátszás lassúságával közeledett felé. Villámlott. Pontosan látta az árnyékát, tudta, hová fog érkezni. Ekkor érezte újra. Pont mint három nappal ezelőtt, amikor az egész elkezdődött. Próbált küzdeni, de tudta, alul fog maradni. Felordított. A keserűség, a tehetetlen düh ordítása volt ez, nem a félelemé. Már csak tizenöt méter. Nem bírta tovább: a másik odabent erősebbnek bizonyult. Az élni akarás újra megerősítette őt, s Eleanor akárhogy küzdött is, nem győzhetett. Tíz méter.

A Szabadságszobor talapzatától alig néhány méterre siklott át a víz fölött: repült. Hátán hatalmas, tündöklő fehér szárnyak ragyogtak, szakadt ruhája helyén ezüstszín pikkelyvért csillogott. A fekete haj most megint tökéletesen állt az eddigi csapzottság ellenére is. A szél belekapott, ahogy az angyal a magasba emelkedett. A fáklya magasságában megállt, és hátranyúlt, a két szárny közé. Mesterien munkát, arany markolatot tapintott. A jéghideg fém hófehér pengéje szikrát vetett, ahogy előhúzta a pallost. Egy pillanatig némán bámulta a tökéletes fegyvert, aztán szemével, azokkal a csodálatosan rideg kék szemekkel követte a sóhajával felszálló párapamacsot. Szeme sarkából egy könnycsepp gördült ki, ahogy a pallos pengéje lángra lobbant.
- Legyen meg a te akaratod, miként a Mennyben, úgy a Földön is. Ámen.

Az angyal a szobor felé suhintott a lángoló karddal, s az ólomszín felhők lángszínűvé váltak. Az egekből véget nem érő esőben kezdett záporozni a tűz, s a szél olyan hangon harsogott, mintha csak kürtök szólnának odaföntről. Hadba hívó, dühös kürtök. A szobor fémszerkezete közben a pokoli hőségben lassan olvadni kezdett… A város, majd a Föld néhány percen belül lángokban állt. Az összeomló szobor mellett egy ezüstszínű pikkelyvértet viselő, gyönyörű, kék szemű nő lebegett. Hószín szárnyai lassan, méltósággal vertek a háta mögött, kezében lángoló pallost tartott, s fekete hajába belekapott a dühöngő szél. Az angyal némán szemlélte a pusztítást: a világvége tűzesője neki nem árthatott. A kegyetlenül hideg kék szemekből könnyek hullottak alá, s a száj lassan mozogva, némán ismételgetett két sort egy régen olvasott könyvből, vagy már maga sem tudta honnan:

“A szabadság a tettek szabadsága. Mindaddig, ameddig önmagunk határozzuk meg, mit teszünk, szabadok vagyunk. Ilyen értelemben tehát mindenki fogoly: saját, csak korlátolt mértékben alakítható sorsának rabja. S mivel mindannyian foglyok vagyunk, szabadság nem létezik, legfeljebb vágyainkban.”

Vége

Utószó: A félreértések elkerülése végett szeretném megjegyezni, hogy a fent leírtak nem tükröznek semmiféle vallási tartalmat. Ez csupán egy fantasy novella. Ha esetleg mégis sértené valaki vallási meggyőződését, attól ezúton is elnézést kérek.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához