LFG.HU

Bergerac
novella

1

Ahogy lezúdulunk a völgybe, már látom, hogy itt nincs sok tennivaló. Szerencsére. A füsttől a romok alig látszanak, és mivel a házak főképp fából épülnek ezen a vidéken, nincs is belőlük sok. Csak néhány tetem van elszórva a vázak között, mind füstölgő, szenes kupac. A fák lombja is perzseltnek tűnik, barnán zörögnek a száraz levelek a kékes füst bodrai között. És büdös van. Nagyon.

Első bevetés. Blöee. A belem kifordul. Amikor a gárdába jelentkeztem, sok mindenre gondoltam, csak erre nem. Persze, katonának nem feleltem meg, mert alacsony és vékony vagyok, és apám gusztustalanul kiröhögött, de akkor azt hittem, hogy igenis jól döntöttem. Senki sem akar egy karral, lábbal, vagy szemmel kevesebbel hazajönni határvidékről, és pláne nem lábbal előre. Márpedig a határmenti csetepaték (azok, mármint a hercegnek, a katonáknak persze A HÁBORÚ, így, nagybetűkkel)miatt nem egy haveromnak faragtak fejfát. Ott volt Ruik, az anyja két hétig ápolta egy gyomorsebbel, aztán- kész. Nem is mertem meglátogatni az utolsó napjaiban, annyira tönkrement a szerencsétlen. Pedig vele dobáltam kölyökkoromban a békák fejét kaviccsal! Nagyon szégyellem magam emiatt.

Igazából nem is értettem, miért mennek ezek katonának. Itt van ez a gárda, nincs más dolga, mint lovagolni fel-alá a hercegségben, helyi összezördüléseket lerendezni, esetleg egy-két kapa vagy sarló ejtette seb, fejbe vágnak egy szőlőkaróval, na bumm, mi van akkor, ott a sisak. Vadászni kell, ha sok a vad, és leeszi a földművesek gabonáját, dúvadak pusztítása, rablók kergetése, díszőrség. Van mit enni, inni, akad szórakozás is. Jó, nem lehet vele úgy felvágni, mint az előbb említett fél szemmel. Kardot sem adnak, se páncélt, csak szekercét, pikát, meg egy öltözet vastag, zöld ruhát évente. Meg egy vaskalapot. Ja, és csizmát is! Igaz, egy katonába öten sem merünk belekötni- én egyébként se vagyok egy kötözködős fajta, meg hát ez az első napom- de azért nyálka legények vagyunk mi is, vagy mi! Ezt a többiek mondták, mikor Maráért mentem, hogy elhozzam az avatásra. Nem jött el. Egy pocsolyarészeg katonával sétálgatott éppen, jobban mondva támogatta a kis cafka, és mikor a szemem meresztve kérdeztem, hogy mit is csinál tulajdonképpen, kijelentette, hogy bár szeret, nem vagyok neki elég férfias. Tizenhét éves vagyok, könyörgöm! És fele olyan büdös, mint ez itt! Erre persze az a baromarcú hústorony nekem ugrott, és megpróbált megütni, kevés sikerrel, abban az állapotban már a hallás is elég komoly teljesítmény volt. Csak azért, mert valaki nagy, engem ne szekáljon! Raktam az arcába kettőt homlokkal, aztán tökön rúgtam, hogy zavartalanul tudjunk beszélgetni. Erre Mara is nekem esett! Hát kérdem én, normálisak a nők?! Pofon vágott, aztán elkezdett sírni, hogy tönkretettem az éjszakáját. Mondom neki, hülye, hát még csak most esteledik, hol van még az? Erre azt válaszolta, hogy látod, ezért nem vagy elég férfias. Nem értem. Otthagytam a mogyoróit markolászó, öklendező szakállassal, de egész végig ezen gondolkoztam, majdnem eltévesztettem az eskü szövegét. Nem jutott eszembe a nevem. Égtem, mint a gyantás fáklya.

Mikor ma reggel megkaptam a felszerelést, még nem tudtam, hogy délutánra már vissza szeretném adni. Pedig akkor hogy örültem! Jó, a Vadászgárda nem olyan régi, mint a Sereg, és kevesebben is vagyunk, de akkor is, ezek jó fickók, kevés kivétellel, és akkor azt hittem, hogy semmit sem kívánok jobban, mint közöttük lenni.

Igen, van néhány kivétel. Ott van például a kiképzőnk, Grancsag. Csak Agancsnak hívtuk, mert mindenki tudta, hogy a felesége mindenkivel elmegy. Nekem senki nem mondta meg, hogy hová, és ezért nem is értettem pontosan, hogy miről van szó, de jó volt rajta röhögni, mert egy szemét alak. A seregből szuperálták ki, mert valaki tarkón vágta egy buzogánnyal, és azóta néha hirtelen elalszik. Nekem nem volt olyan szerencsém, mint Ojerinek. Vele gyakorolta a botvívást, mikor a földre esett, és elaludt. Ojeri gyorsan dagadtra verte, mielőtt felébredt, de nem járt jól így se. Olyan büntetést kapott, hogy na! Az az állat nyakig beásatta a trágyadombba, pucéran. Egy napig maradt úgy. Úgy értem, beásva, de még most is mindenki két öl távolságot tart tőle. A szerencsétlen még mindig bűzlik, pedig ez egy hete volt. De büszke rá, és szerinte ez a lényeg. Meg az, hogy egyedül alhat egy sátorban. Ő tudja.

Most ezt a kis falut, Borhegylábat kellene átvizsgálnunk. Akkor jött a hír, hogy helyzet van, amikor az utolsó gyakorlatokat végeztük tegnap délután Aganccsal vívásból, és kis híján levágta az ujjam, mert a hírnökre figyeltem helyette. Így -ahogy ő mondta- csak a fejsze nyelével kaptam, de még ma is alig tudom markolni a kantárszárat. Szerintem nem is a nyele volt. Tetű volt, fertályóráig ordított, hogy katonáéknál már nem lenne kezem, örüljek, hogy csak egy szaros kis gárdista vagyok, meg egyébként is, menjek vissza anyámhoz. Kicsit ordítoztam vele én is, mert anyám már meghalt, és ne szidja, mert azt még egy felettesnek sem szabad, de leugatott, és be kellett fognom.

Egyszer én is ott leszek, ha elalszik.

A nyergem még teljesen új, rendesen csúszkál az ülepem alatt, a nadrág varrása is igencsak tör egy érzékeny helyen. A kesztyűim szerintem igen szépek, de apám a túlfejlett humorával ezeken is csak röhögött: szerinte csak kisasszonyoknak való hímzett holmi. Na igen, mondtam neki, csak azt nem acélszállal hímzik. Megkérdeztem azért, hogy ne mutassam-e meg, hogy a külseje igenis kemény, különösen bütyöktájon, de az ember nem üti meg az apját csak úgy. Úgy értem, kesztyűvel. Most ezt bámulom, hogy ne kelljen oldalra néznem; túlságosan reggel van még ehhez, ez az első napom, és egyébként sem bírom a halottak látványát. Szegény Ruikot sem csókoltam meg a ravatalon, egyszerűen nem bírtam, persze az anyja jól megsértődött, pedig tényleg nagyon jó haverom volt. Nem sokra tudta vinni szegény, a Seregben nem lesz egyből valaki teljes jogú tag. Először afféle tisztiszolga. Cipőpucolás, kardfenés, egyebek… Én azt semmi pénzért nem csinálnám. Nem is engedték, de ez egy másik kérdés. Itt én is teljes jogú Vadászgárdista vagyok, igaz, hogy a legfiatalabb. A korban utánam következő, Bipwe tizenkilenc. Velem együtt avatta fel a herceg, akit akkor láttunk először. Micsoda csoda egy ember! Magas, szálas, bár elég öreg, és hatalmas szakálla van, amin akkor látszott, hogy kását reggelizett. A fogai elég rosszak, de mit várjon az ember egy hetvenéves embertől? Hatalmas, gyönyörű páncélt viselt, minden egyes sérülés arannyal volt befoldva rajta, és igen sok helyen volt aranyból. Csak a sérüléseiből vehetett volna egy másik, kisebb várat. Én azért nem szeretnék ennyi helyen kilukadni. Ezért elkapom a kesztyűmről a tekintetem, és erőből csavargatom a szemem oldalra, remélve, hogy nem látok semmi rám veszélyeset, vagy ha igen, hát még időben el tudjak menekülni.

Nem valami szép látvány. A torkomban érzem a reggeli tojást. De legalább senki sem mozog, igaz, azokat, akik nem mozognak, helyesebb inkább semminek nevezni. Ez az! Semmi zavaró nincs itt! Megpróbálok, gondtalanul fütyörészni, de nem megy, mert már a számban van a savam, és nyálat fütyülök a zubbonyomra. Felszippantom. Körülnézek, látta-e valaki- és valami mozgásra leszek figyelmes az egyik bokor mögött. A többiek már odaértek a főtérre, én megállítom a lovat, hogy jól látom-e. Sajnos, jól. Az egyik pörkös csomag a bokornál előre-hátra gurigázik és nyöszörög. ÁÁÁÁ! Vágtába ugratom az egyébként is nyugtalan Mucit, és a szívrohammal küszködve robogok a térig. Ott lefékezek, leugrok a lóról, és jelentek.
-Őrmsteh’ úrnak alássan jelentem, valami ficereg az egyik bokor alatt!
-Leu. Drága fiam. Mért nem nézted meg, hogy mi az?
-… Nem tom, uram.
-Bipwe! Visszamégy Leuval, és idehozzátok, ha van még élő. Itt várok. És ha lehet, ne töltsétek tele a gatyátok! A romok meg Ojeri épp eléggé büdös helyettetek is.
-Ingeinsuram!
És visszafelé léptetünk. A büdös és a gyomorsav együtt marja a torkomat, nincs kedvem beszélgetni. A bokor alatt az izé még mindig mocorog. Odamegyünk, és mivel Bipwe bizonytalanul rám bámul, vállat vonok, és megbökdösöm a pika végével. Nedves, szörcsögő hangon felordít, én elejtem a pikát, és hátraugrok. Az izé hátáról, vagyis ahol a hátát sejtem, nagy slappanással leválik egy darab elszenesedett, ruhákkal egybeégett bőr, feltárva a csupasz húst. Idegesen bocsánatot kérek, kérdezem, hogy fájt-e. Nem válaszol, nyöszörög. Bipwe rágja a körmét, és engem noszogat. Pedig ő a rangidős! Ezt jó sokszor el is mondta, még a kiképzésen kicsit meg is vert, most meg inába szállt a pucája, ahogy mondani szokás.

Szusszantok, megkerülöm a bokrot. Az ágakat félrehajtva egy erősen izzadó, kövér férfi nézne velem farkasszemet, ha nem lennének szorosan csukva a szemei. De vannak, és nem csak a szemei maradtak meg, elölről jóformán ép, és ahogy beszélek hozzá, halkan szűköl. Mi történt itt?- kérdezem többször is, de nem látszik, hogy megértené. Elhatározom, hogy kicibálom a bokorból. Megfogom a lábát, és kirángatom. Bipwe közben öklendezik. A fickó alatt a fű ép, és érdekes módon ő sem sérült meg olyan súlyosan, ahogy én azt hittem. Amit a hátának néztem, az az összekucorodott test hatalmas ülepe volt, tényleg, van vagy 120 lat, iszonyú nagydarab. Az ülep tényleg húsig égett, de a többi része alapvetően rendben. Persze se haja, se szemöldöke, semmilyen szőre sincs, és némileg maga alá csinált. Ő is borzasztó büdös, de él. Valamennyire. Tanácstalanul vakarászom az egyik lábamat a másikkal, majd Bipwéhez fordulok, hogy eredjen jelenteni, hogy találtunk egy túlélőt. Én itt maradok.

A valaki úgy tűnik, mintha beszélne. Közelebb hajolok, hogy jobban halljam, és a motyogás, nyöszörgés valami beszédszerűvé áll össze, ami, bár folyamatos, korántsem értelmes. Szemét összeszorítva azt habogja, hogy: jött! De minek jött!? Most itt állok! (Nem is áll, fekszik, az oldalán, felhúzott térdekkel.) Mindennek vége! Meghaltak, pedig csak egy vacsora! És minek kellett különlegességet kérnie!?

Nem értem. Mit mond ez? Ki vagy, paraszt? – üvöltöm a fülébe, és, csodák csodája, összerezzen, kicsit kinyitja a szemét, és rám néz. Te ki vagy, taknyos, meg mit akarsz, kérdezi rekedten. -Ne pofázz vissza, mer’ kapsz!- válaszolok neki, és én azon gondolkodok, hogy vajon jó ötlet lenne-e belerúgni egyet. Kérdezgetem, nem túl jóindulatúan, néha vakkant valamit, de semmire sem megyek vele. Megint beszól, és a rúgás gondolata lassan tetté érlelődik. De visszatart a morális érzékem, ami azt mondja: földön fekvő embert nem rugdosunk, csak ha ellenség. Vagy ellenszenves, mint ez itt, gondolom tovább, és már emelem is a lábam, de, ni, itt a kapitány, úgyhogy inkább haptákba vágom magam.

2

- Mondott valamit?
- Taknyosnak nevezett, uram.
- Akkor valószínűleg magához tért.
Kicsit dühös vagyok, hogy semmit sem tudtam meg tőle, mielőtt a többiek ideértek volna, lehetett volna egy jó pont a főnöknél, de ha nem, hát nem. Így messzebbről hallgatom, hogy mit beszélnek. A dagadtról kiderül, hogy egy vödör víz után képes akár egész mondatokra is, bár nagyon randán káromkodik. Közelebb furakodok, van még mit fejleszteni a szókincsemen.
- Akkor ki vagy te, és pontosan mi is történt itt?- ezt a kapitány kérdezi. -Elmondom, mi mit tudunk. Jött a szomszéd faluból valaki, hogy lángokat és füstöt látott itt, és sokat. Ez ma hajnalban volt. Most itt vagyunk, és rajtad kívül nincs élő abban, ami a faluból maradt. Légy szíves, és igyekezz pontosan leírni a dolgot, különben keresek rajtad egy olyan pontot , ami még fájhat. Érthető?
- Teljesen. …Hát…
- Hallgatunk. Kíváncsian. Örülj, hogy CSAK kíváncsian.
- Izééé… Nem fekhetnék hasra?
- Az engem nem érdekel. De kezd elmúlni a kíváncsiságom, és érkezik helyette valami jeges kegyetlenség.
- Értem, teljesen világos. Engem Pohos Ivornak hívnak, és én vagyok… voltam a kocsmáros… És hát… Leégett a falu.
- Jó. Ezt látom. Hogy égett le? Esetleg segítsek koncentrálni?
- Ááá… Nem kell. Amire én emlékszem, az csak annyi, hogy éjszaka valami ordítást hallottam, valami egészen földöntúli hangon, ami egyre erősödött. Jó alvó vagyok, nehezen ébredtem fel rá, és egy ideig még azt hittem, hogy álmodok. Meg hát az este ittam is, elég sokat, mert nagyon örültem a két csillagnak.
- Nem szeretnék az asztrológiáról beszélni, gondolom, megérted. A lényegre, ha kérhetem. Amíg CSAK kérem. Lehet szó a körömletépésről is.
- Jó, jó! Lángokat láttam, amik az utca hosszán terjedtek végig, mintha orkán fújná őket előre. Már mindenki elrohant, mire felébredtem, csodálkoztam is, hogy miért nem oltják a tüzet. Aztán inkább én is a nyakamba szedtem a lábam… Ahhh…
- És?!
- Nem jutottam messzire, egy csóva belökött ez alá a bokor alá… És a többire nem emlékszem…
- Hát ez nem sok. Más nem történt? Előtte? Valami szokatlan? Ami eddig nem volt? Jött ide valaki?
- Háát… De, de nem hiszem, hogy bármi köze is lenne a tűzviharhoz. Nem úgy nézett ki, mint egy varázsló, vagy egy piromániákus. Mert kicsi volt és kövérkés. És tiszta.
- Ki?
- Hát az utazó.
- Milyen utazó?
- Aki jött. Tegnap.
- Megkérhetnélek, hogy ne ingerelj, hanem mondd el töviről hegyire? Esetleg segítsek összeszedni a gondolataidat?
- Maga nagyon kedves, de nem kell, köszönöm…Aaaz….Az úgy volt, hogy jött az az utazó. Azt mondta, hogy a Kulináris Pergamen munkatársa, és ő osztja ki a Csillagokat a fogadók számára. Áuuh! Mivel fogalmam sem volt róla, hogy mik azok, meg hogy mi az a Kulináris pergamen, megkérdeztem, és ő felvilágosított, hogy ez egy szolgálat a nemes és tisztelendő vendégek számára. Hogy megtudják, hogy a fogadó, amelyben megszállni készültek, mennyire képes kielégíteni az igényeiket. És ez valami módon a Csillagokkal van összefüggésben. Öööö, van nálatok valami erős? Irtózatosan fááj!
- Van. Megkérhetem Óriás Leant, hogy addig üssön, amíg valami másod jobban fáj, mint a valagad. Megfelel? Vagy inkább folytatod? Egyébként ennek mi köze a falu leégéséhez?
- Inkább ne… Ahh… Hát, azt hiszem, hogy emiatt lett a tűzvész… Szóval… megpróbáltam valami igazán különlegessel megkínálni. Az itteni borok nagyon jók… grrh… de mivel csak állott, hideg birkahús és hordós sós hal volt itthon, úgy gondoltam, feldobom a menüt valamivel… Átugrottam a szomszédba valami friss húsért, amikor megláttam, hogy az utcakölykök valami kerek dologgal játszanak, aminek furcsa, zöldes-lilás színe van és fekete pöttyös… Azt elkértem tőlük… Gondoltam, valami különleges madártojás…
- Nem igaz! Elvette! És Lógós Imgit taknyán is tenyerölte!-
Ezt a lábam mellől sipította valaki. Becsinálok. Ez egy gyerek! Honnan jött ez elő? Ahogy hátranézek, látom, hogy egy mocskos, kormos, hét év körüli fiú próbálja leköpni a kövér kocsmárost, és, hát meglepően sok sikerrel jár. A köpet ívét követve szemmel megpillantok még néhány alakot, akik az erő perzselt fái közül szivárognak elő. Megviseltnek tűnnek, de azért ennél a loncsos, félig sült disznónál jobban néznek ki. Rosszindulatúan méregetnek minket, és közelednek. Az egyikük már messziről kiáltja: -Na, tik is jókor érkeztek!- aztán közelebb érve egymás szavába vágva próbálják elmondani, hogy mi történt. A kapitány felordít, erre abbahagyják. Közli, hogy, bár nagyon örül, hogy több túlélő van a vártnál, továbbra is a kocsmáros mondókájára kíváncsi. A többiek később jönnek. Erre a nép kissé elcsendesedik. Én is ezt tenném a helyükben, mert ismerem a kapitányt.
- És mit csináltál vele?
- Hát… Od’adták,..
- Ezt már hallottam! És sütés közben felgyújtottad a falut?
- Nem! Kikérem magamnak. Mindig nagyon vigyáztam a tűzzel. Aztán… Feltörtem a konyhában egy késsel a valamit.
- És?
- Egy ilyen… Kövéres, pikkelyes, karmos, szőrős-szárnyas izé volt benne nagyon ronda fejjel, akkoraféle, mint egy malac, csak rettenetesen idomtalan.. Azt gondoltam, ez elég különleges, nem!? A ronda részeit levágtam, akkor kicsit vinnyogott. Nem a fejével kezdtem, sajnos, mert a vinnyogástól az enyém fájdult meg, de nagyon. Aztán azt is lecsaptam, megtűzdeltem szalonnával, megtöltöttem a belsejét egy kis hagymával, majoránnával, besóztam alaposan, belegöngyöltem a saját szárnyszerű izéjébe és nyárson kisütöttem. A lábát, a beleit meg a fejét, vagy legalábbis az ezekre leginkább hasonlító részeit od’adtam a kutyáknak. Érdekes… Nem látták a kutyáimat? Kettő volt.
- Nem. És aztán?
- Nincs aztán. A kis ember evett, azt mondta, igazán érdekes étel volt és a bor is ízlett neki. Ezután fizetett, majd újra útra kelt. Estig pedig nem volt más vendég. Illetve valaki ellopta a talicskámat hátulról, a kerítés mellől. Meg egy hordó sós halat a kamrából. Csoda, hogy a dögök nem tépték halálra… Két igazán szép kutya! Azok is odalettek!
- És??
- Este kezdődött a lángvihar. Amit az előbb is elmondtam.
- Ne csigázz, mert én foglak. Fel, itt, erre a fára.
- Szóval, a bokor alól , a hónom alatt kinézve láttam valami… Kicsi köpcöset haladni a tűzben. Kicsit a vendégemre hasonlított, bár annak csak egy feje volt.
- És ennek?
- Ennek is.
- Tényleg bolondnak nézel?
- Semmiképpen!! Csak valahogy… Mintha többen lett volna. Sok ember hangját hallottam, ahogy ordított. Iszonyú volt! És semmi nem maradt a vagyonomból!
Sír. Ronda. Valaki hoz egy vödör vizet, abban áztatja az ülepét, és nagyon nem nagyon akar tovább beszélni. Inkább a többiekkel foglalkozunk:
- Ti honnan jöttetek?- Egyszerre válaszolnak, de a kapitány hamar rendet rak, pedig csak a fejszét lengeti, amúgy figyelmeztetésképpen. A népből kiválik egy nagy bajszú férfi, a többiek afféle szószólóként taszigálják előre.
- A Borhegyről. Ahogy láttuk, hogy ég a falu, felszaladtunk, ott mégiscsak biztonságosabb.
- Az erdő is égett. Hogy éltétek túl?
- Bebújtunk a pincékbe, de nem jól mondod, uram. Sokan nem jöttek vissza. És csak betört pincéket találtunk utánuk, felperzselt földdel.. Nem sok maradt belőlük. Ami maradt, azt meg el kell temetnünk És az a sok jó, drága bor!
- Hol vannak azok a pincék?
- Hát fenn. Majd a kölykök elviszik oda.

3

És lóra kapunk. Az egyik szurtos képű kamasz vezet minket a mélyre kijárt szekérúton. A gyomrom az ügetés ritmusára rázkódik, mintha kőgolyó lenne benne, a reggelim szilaj táncot jár. Pedig mindjárt ebédidő. Mit fogunk itt enni? A kocsmáros kutyáit? Lehet, hogy a pincékben a boron kívül van ennivaló is. Hirtelen több tettvágyat érzek, hogy átkutassak párat, bár a halottak ott is ott vannak, és ez egy igen riasztó gondolat. Az erdő szép, és itt nem is égett meg, az orromban mégis füstszagot érzek, és a lovam is riadozni kezd: látom, hogy a többiek is küzdenek a kantárral. A kamasz egykedvűen lohol tovább fel az emelkedőn, körbe a hegyen, és az út egyik oldalán elfogynak a fák és feltűnnek a szőlősorok. A mélyút oldalában feltűnnek az első pincék; romosak- a gyomrom ökölbe szorul, de nincs helye gyávaságnak: áh, megkönnyebbülök, csupán régiek és omladozók. Semmi tűznyom. Akkor honnan a füstszag? Miért nem fütyülnek itt madarak? Mért nem zümmög egy bogár sem? A csapat hosszú, elnyújtott sorban halad, nem látom a kapitányt és a kölyköt, mögöttem pedig még négy ember üget, tízen vagyunk, ennyi egy osztag. Valahonnan elölről ordítást hallok, meg kommandót, hogy húzzunk bele, az anyánk szentségit, és már rúgatunk is oda, de ekkor valami robajt hallok, hátratekintve látom, hogy a mögöttem lovagló Lájahot valami lerántja a lóról, a többiek sehol, és már én vagyok az utolsó! A lovam hörögve igyekszik gyorsabb lenni, de az izé gyorsabb, és minden lépéssel közelebb van, kitekerem a nyakam, hogy lássam, nézek hátrafelé, és egyszer csak repülök. A kantárt elengedem, de a pikába kétségbeesetten kapaszkodok, miközben átszállok egy kavargó porfelhőn, amiből csak az ágaskodó lovak fejét vagyok képes kivenni és a föld gyorsan, nagyon gyorsan közeledik, pánikban keresek egy faágat, kötelet, BÁRMIT, de csak a partfal van előttem, arra landolok, félig oldalt. Nagyot nyekkenve érkezem meg, a tüdőmből kiszorult az összes levegő. Gurulok, leérkezek a mélyút aljába, közel a porfelhőhöz, próbálok feltápászkodni. A pika nyele még mindig a markomban, arra támaszkodok, kóvályogva ferdén tartom a nyelet, majd hatalmas ütést érzek a markomban tartott fán. A biztonság kedvéért becsukom a szemem, és amikor az egyiket kinyitom és már levegőt is veszek, rájövök, hogy elhamarkodtam a dolgot. A végével a partfalnak támaszkodó lándzsa eltűnt egy borzalom testében, egészen a kezemig. Valami égetően forró folyik a csuklómra, és ahogy elborzadva felnézek, egy kusza fogsor csattan össze az arcom előtt. ÁÁÁHH! Hála az Égnek, elsötétül minden, és elájulok.
Huh.

Ahogy magamhoz térek, valami nyom. És rossz a szaga. A kaszárnya nem ilyen… büdös, bár az sem jó szagú. Miért húztam a fejemre a takarót, ha egyszer ilyen meleg van? Megpróbálok kitakarózni, de nem sikerült. Elzsibbadt a kezem. A lábam sem mozdul… Másik láb? Az igen. Megpróbálok vele rugdosni. Valaki megfogta! Bolond egy vicc! Mér nem kapok.. hhh… levegőt? Levegő! LEVEGŐŐ!!! Eszembe jut, hogy hol is vagyok, de felötlik az a gondolat, hogy ha meghaltam, akkor miért húzogatja valaki a lábam? Aztán valami végiggördül rajtam, és egyenesen a kapitány arcába köhögök. Mondom neki, hogy bár nem szeretem a randa pofáját, de ennél jobban még életemben nem örültem neki. Erre érdekes módon nem üt meg, de tudom is, mert egy rendes gyerek! -csak néz, szomorúan. Ahogy tisztul a látóterem, a vörös ködök, piszokszemcsék és csipák mögül lesújtó kép néz vissza rám: az osztagunk darabjaiban hever. Szó szerint. Inkább elájulok megint, sokkal jobban járok.

Valaki rám öntött valamit, és így a világ megint egyenesbe zökken, bár ne tette volna. A ruhám csöpög és jéghideg, és az osztagból hárman maradtunk. Ezt a kapitány is mondja, ha véletlenül nem látnám, rajta kívül csak Bipwe üldögél itt mellettem. A kapitány véres és kormos, de mikor kérdezem, hogy fáj-e, azt válaszolja vállát vonogatva, hogy nem az ő vére, de én se izguljak, minden csontom ép. Bipwe is rosszul néz ki, mocskos, mint a disznó, de ez nála nem jelent hátralépést, soha nem volt úri alkat. Valahonnan szerzett egy darab füstölt szalonnát, és most azt eszi kenyér nélkül. Mikor hüledezve ránézek, magyarázóan csámcsogja, hogy a dögök feltörték az egyik pincét, és felzabálták a tulajdonost a családjával együtt, nekik már úgyse’ kell. Ezzel kiérdemel a kapitánytól egy megsemmisítő pillantást, és elhallgat. Megkérdezem, miféle dögök.
-Az egyik rád esett. Ha meg akarod nézni, ott van a kanyar mögött. – Most veszem észre, hogy odébb hurcolkodtunk. A kanyar mögül füstöt hoz a szellő. Nem tudom, hogy oda akarok -e menni, de a kapitány bátorítóan rám szól:
-Haladjál. Ha nem szokod, nem leszel jó semmire. Ronda látvány, szomorú esemény, de vége és eredménye van: mi győztünk. A te segítségeddel. Te nyírtad ki az egyiket. Keresd meg a lovadat is. -Nagyot nyelek, visszakényszerítem a gyomrom a torkomból a helyére. Felállok, és bizonytalanul elindulok. A kanyaron túl a megtépázott csatamező tárul elém: Lovak és emberek kusza halmaza, hatalmas vértócsa közepén. Mészárszék. Letépem a szemem róluk, és a lejtő aljában kushadó fekete tömeget vizslatom inkább. Jókora, eltorzult testű állatot látok, legalább kisborjú méretű. A szaga, mint a perzselt húsé. Valahogy emlékeztet egy kutyára, de annak nem ekkora fogai vannak. Állkapcsai torzultak, mintha viaszból lennének, és a nap heve megolvasztotta volna őket, bár a szája csukva, a fogak nem mindenütt érnek össze. Szemei is valahogy különböznek kétoldalt: az egyik olyan feketés színű, kicsi, gonosz disznószem, a másik egy tarjagos vörös daganat, a közepén hasított pupillával, amin zöld, hályogos réteg ül. Az egyik füle egy lógó bőrcafat, a másik egy felálló, kicsi csonk. A nyaka hihetetlenül vastag, és kiáll belőle a pikám hegye. Vállai erősek, de szabálytalanok, a szőre foltos, olyan, mint egy tehén, barna, fekete és fehér, de néhol rövid sörték, néhol hosszú szálak is állnak ki belőle. Vannak rajta kopasz foltok is, sőt, a farka tövénél találok egy pikkelyt is. A lábai görbék, az egyiken valósággal burjánzanak a csupasz, kicsi ujjak. A körmei abszurd módon hosszúak, nem illenek egyetlen állatra sem, de a kutyáéhoz hasonlítanak. Az egész állat valahogy olyan, mintha valaki, aki három font félig nyers, füstölt marhahúst evett vacsorára, és utána elaludt, megálmodott volna egy kutyát, ami éppen őt üldözi. Nem láttam még ilyet. Ki kellene szabadítani belőle a pikámat, de nem hiszem, hogy sikerülne. Bizonytalanul megrángatom a végét, de nem jön ki. Nem erőltetem. Meg hát van itt épp elég gazdátlan fegyver… Oldalazva közelítem meg a lovak és emberek hekatombáját, és egy gazdátlan pika felé nyúlok. Ahogy oldalra pislogok, egy másik, hasonló állat tetemét veszem észre egy kicsit távolabb. Az jött hátulról. Megviseltebb, mint az én zsákmányom, a feje tetejéből a kapitány fejszéjének foka áll ki, a nyél törött. Körülötte is egy csomó, csonka testdarab hever. Nem nézem meg jobban. Láttam, ahogy Lájah közelről megnézte. Miközben lehajolok, egyre hangosodó csörgés-zörgés indul a sűrűben. Megmerevedek, nem moccanok. A zörgés erősödik, hallhatóan erre tart. Lassan, nagyon lassan rákulcsolom a kezem a fanyélre. A zaj abbamarad egy pillanatra, majd felerősödik. A szakadék falához dobom magam és két kézzel markolom a pikát, elvégre az előbb is az mentett meg. Tisztán hallani a súlyos lépteket, dobog, reng a föld, ahogy a valami közelebb ér. Szorosan behunyom a szemem, lekuporodok, ha rám ugrik, legalább a pikába essen. Valami vontatott mozdulattal közelít a fejemhez, a testmelege süti a bőröm, légzése asztmás szuszogás, a lehelete bűzlik. Rám fúj! Érzem, ahogy valami forró, nedves indul el a combom mellett, és ennél jobban már biztosan nem tudnék félni.. A valami megint rám fúj. Vinnyogok, halkan, segítség! Segítség! A valami meglöki a vállam. Megint fúj, és lökdös. Jé, még élek! Kinyitom a szemem, és nagyon megörülök: Megvan a lovam!

A kupac egyik tagját mozogni látom a szemem sarkából, ahogy a lovat tutujgatom. Vállat vonok, és odamegyek megnézni: behugyozni már úgysem fogok, az már megvolt. Ojeri néz vissza egy fél ló alól rám, és hebegve mondja, hogy nem érzi a lábát. A fél lovat rángatni kezdem, megmarkolva a vértől iszamós mellső lábat, és valahogy úgy érzem, mintha nem is én lennék itt, csak nézném kívülről az egészet. A gyomrom egyáltalán nem háborog, és ez meglep. Olyan, mintha egy kődarab lenne, meg sem moccan. A ló viszont mozdul, az alvadt véren csúszni kezd, és lehuppan Ojeriről. Felül, végignéz magán, és üvölteni kezd: -A lábam! Hol a lábam??! – letérdelek, és megnézem a csonkot. Fura, térdtől hiányzik a bal lába, sok a vér körülötte, mégis, a nadrág… Olyan különös.. Az, ami leharapta a lábát, miért vesződött volna azzal, hogy a nadrágszárat összevarrja? Pedig az folytatódik a lábcsonk végén is. Ojerire nézek, aki visszafeküdt, és most bőg. Aztán megtapogatom a csonkot. Ojeri azt ordítja, hogy nem érzi. Ahogy meglátom csonk körül a laza földet, oldalt dőlök a röhögéstől. Ojeri elképedve bámul, és én csak azt tudom könnyek között fetrengve kinyögni, hogy azért nem, mert egy fél… ló, az,… rajta volt, és döglött… és elzsibbadt!… Nem a ló… A lábad, te kretén… Nem érti. Megtapogatja. Aztán kihúzza a hörcsöglyukból, és nagyon megörül. A nevetésünk némileg hisztérikus, és odacsalja a kapitányt meg Bipwét is. Az arcuk, ahogy meglátják, hogy a földön fetrengve kínlódva kacagunk, megnyúlik, és ennek láttán újabb roham vesz rajtunk erőt. Lassan lecsillapodunk. Sokkal rosszabb dolgok jönnek. Az emberek és a lovak maradványait egy halomba húzzuk, a munka kemény és a legyek sokan vannak. Zöldek és nagyok, és a hullákba petéznek, de néha rászállnak az arcomra, ilyenkor hisztérikusan kergetem őket. A két dögöt tanácstalanul méregetjük. A kapitány szerint itt kellene hagyni őket, de meg kell akadályozni, hogy bárki hozzájuk nyúljon. Egyetértően hümmögök, de motoszkálni kezd bennem egy gondolat. Amikor a társaim elfordulnak, hogy folytassák a munkát, én előkapom a késem, és úgy, hogy senki ne lássa, kifaragom annak a dögnek a legnagyobb fogát, amit véletlenül én végeztem ki. Akkora, mint a középső ujjam, és a tövénél kettéválva kétfelé ágazik. Kicsit letisztítom, pislogva a többiek felé, de ők nem velem vannak elfoglalva. Trófea! Talán Mara belátja, hogy vagyok én is olyan férfi, mint bármelyik más. A fogat a zekém bal zsebébe rejtem, és megyek én is segíteni, de munka közben gyakran elkalandoznak a gondolataim. Délutánra készen vagyunk, sőt, estébe hajlik az idő, amikor a faluba érünk, illetve a falu maradványai közé. Maradt öt lovunk, kettővel Bipwét a városba küldi a kapitány, hogy jelentsen, és hozzon erősítést. Váltott lóval hamar odaérne, de elkezd esni, és így biztos nem halad olyan gyorsan. Mi szállást kérünk a falusiaktól, akik csak a vállukat vonogatják, hogy még nekik maguknak sincs elég, menjünk a templomba, itt van nem messze. A kapitány ennek megörül, és kijelenti, hogy Domvik szolgájának hathatós segítségével biztosan győzedelmeskedünk a gonosz felett. Én csendesen hozzáteszem, hogy azért én sem csipáznám, ha valaki megenné a tojásomat benne a gyerekemmel, de a kapitány lehurrog, hogy az arányok a fontosak, te se irtanál ki ezért egy egész falut. Erre elkezdem mondani, hogy lehet, de inkább befogom a szám, mert nagyon csúnyán néz rám. Azt mondja, ne találjak ki mindenféle hagymázas lázálmokat, mert nem lehet még tudni, hogy mi tombolt itt. Jó, az igaz. De nekem akkor is van egy tippem.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához