LFG.HU

HammerTimeCafe
Bergerac
novellaCimkek

4

Valamennyire megmosakszunk, felnyergelünk, a kapitány szól a falusiaknak, hogy a bajtársaink tetemeit hordják le a hegyről, mosdassák meg, és őrizzék, míg az erősítés megérkezik. A lovakat megehetik, de a bőr a Herceg kincstárának tulajdon. Ojerit itt hagyja, hogy irányítsa a munkát. Arról is beszél, hogy mi lesz, ha valamit megpróbálnak ellopni, és mindenkit meggyőz a becsületesség előnyeiről. Kikérdezi a helyieket, hogy merre is van a templom, én is fülelek. Aztán esőben lassan léptetve elhagyjuk a falut, és a templomot keresve bevesszük magunkat a sűrűbe. Kissé meg vagyok még illetődve, de a fáradtság segít túllépnem ezen, a következményekkel nem törődve faggatom a kapitányt:
- Miért engem hozott? Miért nem Bipwét, vagy Ojerit?
- Betojtál?
- Nem. Illetve igen, de már mosakodtam. Mégis, miért?
- Mert Ojeri nem teljesen megbízható. Tudod, mit tett Aganccsal. Bipwe pedig egy mamlasz. Rá sem bíznám az életem, ha arról van szó.
- Engem… engem sem ismer. Bennem miért bízik?
- Igaz, hogy nem ismerlek, de láttam, hogy viselkedtél ma.
- Hát… nem voltam túl hősies.
- A hősök többnyire halottak. Nem tűnt fel, hogy a többségükre csak emlékezünk, de egyet sem ismerünk?
- De. De én még csak egy kicsit sem vagyok bátor.
- Ne félj, ez változni fog. És a bátorság… Az csak duma. Mindenki fél. A lényeg az, hogy mikor, az esemény előtt, után, vagy közben. Tanulj meg utána félni! Nekem már sikerült.
- De még mindig nem értem.
- Akkor konkrétan mondom: mindkét lehetséges választás rosszabb lett volna nálad. Te sem vagy megfelelő, de te vagy az egyetlen lehetséges. Meg vagy elégedve?
- Meg. Azt hiszem. Pontosabban nem tudom. Csak jobb’ szeretnék máshol lenni.
- Megértelek. De most itt vagy, és ezzel törődj, ne azzal, mi lenne, ha…
- Rendben. Uram.

És utána nem szól semmit. Csak megyünk a szürkületben, csöpögő esőben. Kínosan hosszú idő telik el, mire valami fényt veszek észre a növekedő, nedves sötétségben. Közelebb érünk, és így már látszik, hogy nem is egy templom, csupán egy kápolna az, ahová igyekszünk. A világosság egy kazettás ablakon szűrődik át, amit fejmagasságban vágtak a vastag kőfalba. Lecsusszanunk a lovakról, letérdelve fejet hajtunk, majd belépünk. Odabent dísztelen belső fogad, gyertyákkal világított, hétszárnyú oltár. Egy kövérkés, kopaszodó férfi tápászkodik fel térdeltéből, csuhát visel. A kapitány szólítja meg, tisztelettel kéri, hogy adjon menedéket éjszakára. A pap szívélyesen fogad minket, egy oldalajtón kilépve takarókat hoz elő. Szabadkozik, hogy a lovaknak nincs helye, de szívesen felajánlja számukra a sekrestye oldalában a féltetőt, ahol a tüzelőt tárolja, el is fogadjuk. Kimegyünk, ellátjuk az állatokat, mire visszatérünk, gőzölgő teával vár, nekem nagyon jól esik, de a kapitány visszautasítja. Feltelepedünk a karzatra. Amíg én hörpölgetek, a kapitány elmeséli, hogy miért is vagyunk itt, és a pap segítségét kéri. Ő láthatóan nincs meglepődve, és elmagyarázza, hogy a délnyugati erdőkben, innen tizenhét mérföldnyire van egy hegy, Pipásnak hívják. A környékbeli hiedelmek szerint valami Fertelem lakik a mélyén, és ha haragos, akkor a hegy füstölög. Azt mondja, nagyon kedveli a meséket, így utánaolvasott, és tanulmányaiból az derült ki, hogy utoljára 18 éve tapasztaltak ilyen füstölgést. Akkor is leégett egy falu. Annak egész más oka volt, a fóliánsok azt írják, hogy egy pálinkafőzde robbant fel. De a néphagyomány kapcsolatot talált a kettő között, és azt tartja, hogy ha leég egy falu, azt a Fertelem okozza. Ennek a Fertelmnek a megjelenéséről régebbi történetek is mesélnek. Tizennégy esetet talált, és egyik sem tüntette fel azt jó színben. Mindig okozott valamiféle katasztrófát, vagy legalábbis kapcsolatba hozták vele. Testalkatára olyasmi lehet, mint amit a fogadós mondott, kicsiny, köpcös, és a mondák azt mesélik, hogy ezer ember hangján szól. Lehet, hogy a két alak azonos volt, a Fertelmet még senki nem látta pontosan. A tea nagyon finom, kellemes meleg van, a pap zsongó, mély hangja elandalít. Itt elvesztem a fonalat, és elalszok.

5

Nem tudom, mikor ébredek fel, de a gyertyák leégtek, félhomály van, és a kapitány rázogat. Azt mondja, indulunk, majd elmegy valahova. Felülök pokrócokból hevenyészett ágyamból. A fejem fáj, a szám büdös, és rettenetesen éhes vagyok. Feltápászkodok, és hirtelen helyrezökken a világ, a tegnapi események is helyükre kerülnek a fejemben. Leballagok a főhajóba, ahonnan szavak foszlányait hallom. A kapitány és a pap beszélgetnek a templomkapu béllete alatt. Közelebb húzódok, vacogva a hűvös hajnali levegőben. Ha jól hallom, a kapitány arról akarja meggyőzni az istenszolgát, hogy jöjjön velünk, ő pedig hevesen ellenkezik. Vitatkoznak, de nem jutnak dűlőre: a pap arra hivatkozik, hogy neki itt feladatai vannak, amelyek nem engedik, hogy életét kockáztassa egy katonai küldetés kétes sikerének reményében. A kapitány pedig arra, hogy máshol is fontos feladatok várnak rá, például, hogy velünk jöjjön, mivel a hegy arrafelé van, amerre a köpcös útja a falubéliek elmondása szerint vezetett. Lehet, hogy a mondabéli fertelem és a köpcös nem azonosak, de akkor is ránk fér némi támogatás. Azt is érvként hozza fel, hogy ha nem sietünk, az Egyház hamarosan igen sok hívet, valamint még több dézsmát veszíthet. Valamint a herceg támogatását. A pap egyre elkeseredettebben tiltakozik, a kapitány egyre ingerültebben érvel.

Átfurakodom közöttük, és az erdő széle felé tartok: feszül a hólyagom. Megkerülöm a templomot, és kicsomagolom magam. Egy fa tövét célzom meg, és harákolva próbálom közben eltávolítani a torkomban leülepedett rozsdát.

Szép kisfiú, nem láttad a gyermekemet? -Valaki megszólít, közvetlenül mellettem áll. Odébb ugrok, és ahogy felnézek, lepisálom magam: egy sugárzó szépségű, meztelen nőt látok. Leesik az állam, és olyan fordul elő velem, ami még soha az életben: Egy büdös szót sem tudok kinyögni. A fiatal nő hihetetlenül gyönyörű, és legalább ugyanolyan hihetetlenül mocskos, melleit sár fedi, haja gubancos, arca karmolásokkal teli, és, ahogy lejjebb siklik a tekintetem, feltűnik, hogy az ágyékát alvadt vér fedi. Csuklok egyet, és elpakolom a férfiasságomat. Ő semmibe révedő szemekkel kérdez megint, hogy nem láttam-e a gyermekét, én pedig a papért és a kapitányért kiáltok, hogy jöjjenek, de íziben. Futva érkeznek, és ők is legalább annyira meglepődnek, mint én. A pap karon fogja a lányt, aki nem ellenkezik, a kapitány pedig ráteríti a köpenyét. A templom elé vezetik, én kullogva követem őket, úgy- ahogy takarva a nedves nadrágszáramat. A pap székért küld, és én hozok is ki egyet, a leányt ráülteti, és kérdezgetni kezdi. Én hátulról figyelek.
- Mi lett veled, lányom?
- A gyermekem… Este született… És most nincs a bölcsőjében….
- Mikor tűnt el?
- Nem tudom… Az éjszaka elszállt, most reggel van… Megszületett, fürösztöttem, levélágyba behelyeztem, szép bölcsőben elringattam….De Uramnak meg nem mutathattam. -ezt szinte énekelve mondja, iszonyú, ahogy a semmibe néz, és mosolyog. Lopva megint az ágyéka felé kukkolok, de a kapitány köpenye tetőtől talpig befedi. De egy dolog feltűnik: a hasa és a combja környékén egy bíbor folt terjed lassan. Ezt nézem megbabonázva, miközben a lány hangja fenyegetőbbé válik:
- A gyermekemet elvitték, gonosz kezek megölték, férfivá nem nevelték! Anya lettem, boldog lettem , oda már a tiszta lelkem! Ti, gonoszok, mit tettetek? -szinte sikolt, a hangja hisztérikus. Most már nem a semmibe réved, a papot nézi, határtalan gyűlölettel. A pap hátrahőköl, elengedi a lány kezét, ő pedig egy kecses, vékony, de koszos, repedt körmű mutatóujjat bök felé:
- Ti tettétek, égettétek, lángok között sütöttétek, kicsiny teste porrá égett, ami maradt, megettétek!!! -és görcsösen feltápászkodva egy leírhatatlan hangsort hörög -üvölt az elkerekedett szemű papra, akinek a csuháján lángok tűnnek fel, hátrafelé lobogva, mintha egy orkán fújná őket, ami a lány szájából indul ki. A fülem cseng, a szememnek pedig nem hiszek, mert ilyen nincs. A kapitány egy hirtelen mozdulattal tőrt húz, és a rángatózó test torkába löki, a dübörgő, a nem evilági hang megszakad, és fojtott bugyborékolásba fúlik. A pap a nedves fűben hentereg, nyitott szájjal, de egy hangot sem hallat, tényleg, nem hallom a madarakat sem, pedig az előbb még hogy fütyültek… Ránézek a kapitányra, és kérdezem, hogy ez meg mi volt, de a saját hangomat sem hallom. Ő a nő szemeit csukja be éppen, nem is néz rám, és a füléből egy vékony vércsík indul meg, ahogy nézem. Észbe kapok, és végigsimítom a nyakam, valami nedvesre akadnak az ujjaim, és a szemem elé tartva a kezem meggyőződhetek arról, hogy én sem vagyok sértetlen. Feleszmélek, és zekémet letépve a papra ugrok, aki még mindig lángolva hempergőzik. Ráterítem, és taposva -rugdosva igyekszem eloltani a lángokat. Sikerül. A pap felül, a feje nem csak a lángoktól vörös, valamit ordít, a szájából fröcsög a nyál, és a tomporát mutogatja. Én vállat vonok, és közlöm vele, hogy sajnálom, de nem hagyhattam, hogy elégjen! Vissza is veszem a kabátot. Kicsit füstszagú, de kezdem megszokni. A pap nehézkesen feltápászkodik, és a nőt kezdi el vizsgálgatni. A kapitányra néz, és csóválja a fejét. A kapitány mentegetőzve mutogat a fülére. Úgy látszik, a pap érti, hogy miről van szó, mert letérdel, és minket is térdre rángat. Fejünket lehajtva imádkozunk, és érzem, hogy valami kellemes melegség tölt el, és a fülemben valami kicsit csiklandozik. Lassan visszatérnek a külvilág hangjai, és újra hallom a madarakat. Hálát adok az Úrnak. De tényleg. Felállunk, és tanácstalanul nézünk egymásra. A pap most már teljesen kopasz. Sőt, szemöldöke és szempillája sincs. A bőr feszes és rózsaszín az arcán. Rosszindulatúan néz rám, a szék támlájára támaszkodva nyög. A kapitány szólal meg elsőként:
- Ez meg ki volt?
- Ismerem a leányt. Az erdőben, egy nem túl messzi favágó -telepen él. Illetve élt. Hihetetlen!
- Mi? A favágók?
- Nem. Ez a furcsa… erő. Amit most eresztett szabadjára. Nem szabadna az Úr ege alatt ilyennek előfordulnia.
- De fordul. És amíg az erősítés megérkezik, mi utánanézünk, hogy honnan jött.
- Jobban örülnék, ha annak néznénk utána, hogy hová indult…
- Nekem van egy sejtésem. De azt is sejtem, hogy pontosan mi is van a nő gyermekével. Meg azt is, hogy ha ő az anyja, akkor meg kellene tudnunk, hogy ki a boldogtalan apuka, mert vele sem lesz minden rendben…
- Ebben én most nem tudok részt venni, fiam. Hí a kötelesség. Ezt a szegény leányt is el kell még temetem, de előtte még fel is kell oldoznom, szentelnem…egyszóval, temérdek tennivalóm van. De azt az érkező erősítést szívesen útbaigazítom utánatok.
- Tudni fogják, hogy merre indultunk. Majd hagyunk üzenetet.

Még sokáig vitatkoznak, a pap végül nagy keservesen enged, és végre kijelenti, hogy eljön velünk. A leányt felravatalozzuk, máglyát építünk, és ahogy a pap mondja, a biztonság kedvéért elégetjük a testet. Ez délebédig tart, utána a hamvakat összesöpörjük, és eltemetjük a templomkertben. Az erősítés csak nem érkezik, így a kapitány elhatározza magát az indulásra. A lovakat itt kell hagynunk, mert az erdőben nem sok hasznukat vennénk, és az atyának különben sincs lova. Teszek nekik oda vizet, és elengedem őket: legelnivaló van itt bőven, a kis temetőben igen jó fű nő a lakók testeiből. Hallom, hogy a kapitány sürget, így hát felkapom a fejszét és a pikát, és indulunk.

6

Az erdőben hűvös van, a tegnapi eső cseppjei még most is ott fénylenek a páfrányokon. A Nap erősen süt, de a fénye nem hatol le idáig: az avar csupa sötét folt. A növényekről a nadrágszáramra, arról pedig a csizmámba jut a nedvesség: egy óra néma baktatás után már úgy érzem, hogy bokáig vízben cuppogok. A pap magában mormogva halad elöl, utána a kapitány, végül én. A kapitány húzza az egyik lábát, nem úszta meg következmények nélkül az összecsapást a dögökkel. Kicsit lehangoltak vagyunk mind, és én még éhes is vagyok. Néha látok egy -két szedret az indákon, de érettet egyet sem. Biztos leették a vadak. A dombok nem túl magasak, a táj szelíden hullámzik, már ahol látok belőle valamit. Körülnézek, és látok bőven nyomot: ha most lenne erre időnk, hamarosan keríthetnék valami vacsorát. De nincs. Ettől rögtön szomorúbb leszek, és a szütyőm alján kezdek kutakodni. Csak egy kis, száraz, enyhén penészes sajtdarabot találok, de most annak is örülök. Bekapom, és rágódni kezdek; nagyon szívós. De nincs rossz íze.

Mire elfogy a sajt, emberek nyomait felfedezem fel: ott távolabb egy tuskó, ami szemmel láthatóan fejsze nyomait viseli, itt egy kicsi, piszkos szövetdarab, amott egy cserépbögre fele. A nyomok szaporodnak, a fák pedig sűrűsödnek, és már egy fiatalosban járunk. Egy ösvény kanyarodik a lábunk elé, és, mivel a sűrű járhatatlan, azon bujkálunk tovább. A csapás egy tisztáson ér véget, egy szederbozóton áttörve. És végre látok érett bogyókat! Sétálás közben kinyúlok az egyikért, és hirtelen nekiütközöm a kapitánynak. Oldalra dőlök, és csapdába ejt a bozót. Nyögve igyekszem kikászmálódni, néha fel -felvisítok, mert az orromba, sőt, a szemhéjamba is tüske akad, és igencsak fáj. Mivel mások is hallják, csak magamban káromkodok. Kell egy kis idő, de ahogy felállok, a még mindig mereven álló kapitányba ütközök megint. Mereven áll. Hátrébb lépek, és a térdemből is kiszedek egy tüskét. Aztán megnézem, mit bámul ilyen meredtem. Keserű íz nyomakodik a torkomba. A kapitány válla mögül kinézve reves, elszenesedett romokat látok. A csonkként meredező faház -maradványok hegyesebb, kiálló részeit elszenesedett testek díszítik, a karókat a mellkasukon döfték át. A pap fennhangon imádkozni kezd, és elindul, hogy körbejárja a kolóniát. A kapitány elkeseredetten morog valamit, és ő is elindul, láthatóan nyomokat keres. Követem, és így könnyebb is, mert az erdőt és a bozótot kémlelve nem kell a borzalmas maradványokat néznem. Nincs nehéz dolgunk, a tisztás másik szélén tölcsérszerűen égtek ki a növények: a pusztítás szemmel láthatóan innen indult. A tölcsér végén egy másik ösvény indul kanyarogva az árnyékok közé. A pap hamarosan beér minket, némán várjuk, hogy mit mond. Hát nem mond semmit. Csak a fejét csóválja és sóhajt. A kapitány kérdőn néz rá egy pillanatig, a pap pedig határozottan nemet int. Igazán beavathatnának a társalgásba. Nem teszik. Most a kapitány indul előre, előttem pedig a pap halad, minden lépésnél kivillan a pucér sarka a csuha széle alól. Mulatságosan néz ki, de nem tudok rajta még mosolyogni sem. Úgy érzem, valami emészt belülről.

Nagyon éhes vagyok.

És szégyellem, de nem tudok mit csinálni. Ahogy szemügyre veszem az érzéseimet, természetesen közöttük van a harag és a bosszúvágy is, amit a borzasztó módon elpusztított szerencsétlenek miatt érzek. Bennem van az undor is, ami eddig annyira erős volt, hogy szinte semmi másra nem tudtam gondolni, de valahogy egyre tompul, mint a kőrisben a balta éle.. És persze félek is. Nagyon. De lassan két napja csak egy darab sajtot ettem.

7

A kapitány és a pap beszélgetni kezdenek, csak halkan, és csak egy pár szót, amit nem értek, mert nekem háttal állnak. Melléjül húzódok.

- Merre is tartunk most?
- A Pipás felé.
- Ez az ösvény oda visz minket?
- Nem egyenesen, de oda tart.
- Milyen messze van?
- Sötétedésre odaérünk. Mondd, fiam, mire alapozod azt, hogy van esélyünk ezzel a borzalommal szemben?
- Semmire. Csak meg akarom keresni, honnan jött. Aztán a legényt elküldöm az erősítésért.
- Akkor én miben tudok segíteni?
- Ilyen dologgal küzdve csak magunkra és az Úrra számíthatunk. Te, atyám, az Urat képviseled, mi pedig a fegyvert forgatjuk.
- De az előbb azt mondtad, hogy nem kívánsz harcba bocsátkozni.
- Nem is akarok. De ha arra kerülhet sor, abban talán bízhatok, hogy a Fertelem kimerült, és csak lassan nyeri vissza az erejét.
- Ez csak feltételezés.
- Természetesen, de nem tudhatunk pontosan semmit. De abban bizonyos vagyok, hogy tényleg a Fertelem járt a faluban, és a favágókat is az irtotta ki.
- Én segítelek titeket, fiam, de az erőm, akárcsak te gondolod azt a Ferteleméről, véges.
- Azért bízok benned és az Úrban, atyám.

Ezután nem szólnak. Csak megyünk, és a nap lassan véget ér. A fák törzse vöröses, ahogy a Nap utolsó sugarai rájuk sütnek. Egy nagy szelet marhahúst juttatnak eszembe. A madarak elülnek, már csak a fejünk körül zümmögő, és a fákon neszelő bogárkákat hallom. Az út lassan hullámzani kezd. Először csak jobbra -balra kanyarog a fák között, majd emelkedni kezd. A fák olyanok, mint a székesegyház oszlopai, hatalmasak és erősek. A képzeletbeli templomom boltozata vagy tíz öl magasan kezdődik, elbámészkodok, de egy útban lévő, letört ág hamar magamhoz térít, kis híja, hogy hasra nem esek. A kapitány hátrafordul, én meg bocsánatot kérve vigyorgok. A fák sűrűsödnek, egyre alacsonyabbak, és már nem csak sima törzsű, vastag bükköket, hanem alacsony, göcsörtös galagonyákat kerülgetek. Aztán egy újabb bozót jön, majd az ösvény egy kis rétre ér, amit fehér sziklák díszítenek, ahogy a magas fű közül kibukkannak. Szinte világítanak a vörös fényben. A pap megáll.
- Itt vagyunk. Én idáig ismerem az utat, tovább nem.
- Akkor most mi jövünk.
A kapitány lehajol, és a jól kitaposott ösvényt kezdi vizsgálni. Tudom, hogy jó vadász, és azt is, hogy kiváló nyomkereső, de nem hiszem, hogy itt sikerülne bármit is találnia. De nem, meglepően gyorsan nyomra talál, a fű száraz, és a tegnapi eső sem tudta felállítani: én is látom a jól követhető nyomot, ami felfelé vezet a cserjékkel tarkított hegyoldalon, balra az ösvénytől. Lassan elindulunk rajta.

Az éjszaka megérkezik, de a Hold majdnem teli, és így igen jól látni. A nyomok egy borókacsoport mellett érnek véget. Körbejárjuk, de semmi. A kapitány befurakodik a szúrós bokrok mélyére, és matat egy kicsit. Aztán halkan, nyugodt hangon kiszól, hogy megvan. Utánaszuszakolom magam, a gonosz bokor összevissza szurkál, mintha nem lenne elég nekem a szeder. A középpontban kicsiny, tiszta területet látok, a hogy a Hold fénye besüt a borókák csúcsa felett, és egy három öl széles lyukat világít meg. A lyuk lejtősen vezetve a hegybe. Nagy zörgéssel érkezik a pap is. A kapitány, amíg mi a nyílást bámuljuk, ágakat metsz le a borókáról, és a lombot csutakká tekeri leszakított szénanyalábokkal. Öt ilyen fáklyát rögtönöz, én pedig, a szándékát elértve, előszedem a tűzszerszámomat. A pap hangosan imádkozik, amíg mi csiholunk. A fáklyák nemsoká lángolni kezdenek, a gyantás fa nedvesen is kitűnően ég. Kettőt gyújtunk meg, a többi a tartalék. A kapitány előreindul, a pap utána. Nálam nincs fáklya, és hátul baktatok a pótfáklyákkal.

Egy rövid, szűkösebb szakasz után tágas terembe jutunk, a mennyezetről furcsa hurkákban lóg a kő, mintha megolvadt volna, de nem tudott teljesen lecsöpögni. A padlón meg lehet találni a hurkák párjait, ezek felfelé nyúlnak. A teremben iszonyú a szag, és tele van maradványokkal: tehenek, kecskék, és még ki tudja, milyen állatok maradványiról iszkolnak el a dögevő bogarak a fáklyák fényénél. Halk cincogás hallatszik, ahogy csendben lépkedünk, hogy honnan, azt nem tudom megállapítani. Körbebolyongunk, valami folytatást keresve. A terem túlsó végében egy boltív fogad minket, ez, legalább is az eddig tapasztaltak fényében, legalábbis meglepő. A pap halkan egy zsoltárt kezd énekelni, és átlép a kőkapun. Mi is bekapcsolódunk, valahogy segít kordában tartani a félelmem, és ha a kapitány is énekel, akkor nekem is biztos szabad.
“Felnézek Rád a mélyből, én, a tévedt lélek,
Nem boríthat be más, csak a Te szent fényed,
Itt lent tévelyegve semmi már semmi mást nem félek,
Segítsen meg engem a Te Hétoltáriszentséged!”

És tényleg tévelygünk. A kapitány menet közben elővigyázatosan végigkarmolja a falat a tőre hegyével, hogy biztosan visszataláljunk. A kapu mögött egy folyosó kezdődik, nem túl hosszú, talán harminc lépés, majd hirtelen tölcsérszerűen tágulni kezd. A padló is lejt, és a lángok fényén túl belevész a sötétségbe. A falak megmunkáltak, de ősrégiek. Sehol korom nyoma, úgy látszik, itt senki nem használ fáklyát. A falak itt ocsmány domborművekkel díszítettek, kicsit olyan, mintha beleket akart volna a falnak vésni a pallér, de arcok is keveredtek közé, és nem csak emberi, de más mondabeli lények arcai is. A padlón évszázadok koptatta lábnyomok látszanak. Nagyon nem hasonlítanak sem emberéhez, sem állatéhoz. Ki az, aki minden lépésével mindig ugyanoda lép? És ezt olyan sokáig csinálja, hogy meglátszik a kőben? Kicsit megtorpanunk. Fejem forgatva nézek körül, a tér gigantikus. Kissé tanácstalanul toporgok, mert a többiek sem indulnak. Úgy tűnik, egyikőnk sem akar továbbmenni. A pap a kapitányra néz, ő rám, én pedig szó nélkül visszafordulok Elindulok előre, kifelé. Nem volt szükség a karmolásra a falon. Rettenetesen megkönnyebbülök. Azon járnak a gondolataim, hogy ha az erősítés megérkezik, biztos hoznak valami ennivalót, és végre nem kell tovább koplalnom. Visszalépek a maradványok termébe. A boltívnél oldalt fordulok, hogy a többiek elhaladhassanak mellettem, és megint én legyek a hátvéd. A lépések zaja hirtelen nagyon felerősödik, és sérteni kezdi a fülem. A fejem begörcsöl, és irtózatosan szorít! Lassan a földre rogyok, elejtem a fejszét, a pika nyelére támaszkodva térdelek, majd az oldalamra dőlök. Valami megszúr, iszonyú fájdalom szaggatja a bordáimat. Rossz ötlet volt a zsebembe tenni a fogat, most mindkét hegye elmerül az oldalamban. Hang kél, távolról, a barlang belsejéből, de nem látom a forrását innen. Görcsösen pislogva igyekezem kiűzni a fejemből a karmokat, amik a koponyám belsejét marcangolják. Vörös ködöt látok, és valami meleg csöpögni kezd a fülemből, majd az orrom vére is elered, látom, ahogy megfesti a követ, és lecsorog az oldalán. A kapitány és a pap fáklyája hirtelen nagyon erős fénnyel kezd világítani az alagútból, de őket nem látom kijönni. A fájdalom nagyon hirtelen enyhül, és feltűnik az is, hogy megint megsüketültem, de ennek ellenére tudom, hogy valami iszonyat bömbölhet ott, mert az egész testem rezonál. A kőhurkára támaszkodva felállok, és egy pillanatra nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek: meneküljek, vagy próbáljak a kapitányomnak és a papnak segíteni, de a józan ész hamar felülkerekedik bennem: elkezdek oldalazni a sziklafal mellett, a kijárat felé. Nem akarok hős lenni, és nem szeretném, hogy mások emlékezzenek erre helyettem. Inkább tovább araszolok, mint egy hernyó, és remélem, hogy tényleg nem vagyok fontosabb a Fertelemnek egy hernyónál.

A fény erősödik megint, aztán gyengül, mintha valami érverés szabályozná. Visszanézek az alagút felé, átlesve egy kicsiny résen a kövek között. Valami kilép a boltív alól, és ledermeszt a látvány.

A Fertelem az. Lángok ölelik körbe, amelyek ritmusosan lobognak, és megvilágítják a dolog zöldesfehér bőrét. A vékony bőr alatt kacskaringós erek lüktetnek, mind jól látszik, mintha fekete giliszták mászkálnának benne. Nálam valamivel alacsonyabb, teste hordószerű, vastag. Lábai dagadtak, mint az öregasszonyoké, és az ízületek nem emberi módon csuklanak rajtuk, ágyéka valami eres -csápos iszonyat, mintha csupa frissen töltött kolbász lógna a lábai közül. Hasa reng a hájtól, és köldök nem látszik rajta. Mellkasán redőkbe gyűrődik a háj, mintha egy anyakoca állna fel, és rengeteg csecse lelógna. Vállai izmosak, mind a három. Három karja van!!! Egyikben a kapitány élettelen, megperzselt, füstölgő testét tartja, mint valami rongybabát, a másikban a pap csuháját, aminek a mellrészéből egy fekete, tollas nyílvessző lóg ki, és egy száraz, összeaszott, megfeketedett múmiát tartalmaz, amiből valami csöpög a földre. A harmadik, csökevényes kar egy furcsán élőnek tűnő, rózsaszínes, húsos dolgot tart, leginkább egy nyílpuskához hasonlítana, ha nem sárgás csont lenne az íve, remegő índarab a húrja, csupasz, rángatózó izomdarab a tusa. A valami arcába meredek. Nincs neki olyan. Vállai felett egy tarjagos daganat sarjad, mintha több, agyagból készült fejet nyomkodott volna össze a munkájával elégedetlen cserépszobor -készítő. A szemei szinte világítanak a hullafehér arcokból, mind koromfekete, pupilla és szemhéj nélküli kődarab. Sok van neki, és nem csak szeme, szája is. Láttam egyszer egy halott csecsemőt, akit az anyjával együtt boszorkányságért megégették, mert a gyermeknek két, torzan összenőtt feje volt, az jut eszembe róla. Azt hiszem, rám néz, figyel egy végtelen pillanatig. Furcsán szomorúnak tűnik, a karbunkulus szemek alatt mintha valami nedvességet látnék. Aztán teleszívja magát levegővel, látom, ahogy a számtalan disznócsecs emelkedik, és felkészülök arra, hogy hamarosan találkozok édesanyámmal. Lekuporodok, becsukom a szemem, várom, hogy mit tesz. És a Fertelem tényleg szabadjára ereszti a haragját, remeg mindenem, ahogy a süketségem miatt néma hangorkán keresztültör rajtam. És nem történik semmi. Kinyitom a szemem, és olyan különöset látok, hogy szinte megáll a szívem: ugyanis lángok áradnak felém, szaggatják, tépik a köveket, csóvaként fújnak át a lukon, amin az előbb átnéztem, a ruhám, a pika is lángol a kezemben, körülöttem mindenhol vörös, lobogó burok, de én magam még sértetlen vagyok. Egy pillanatra elakad a tűzfolyam, és, még mielőtt ez megváltozna, felugrok, fogást váltok a lángoló nyelű fegyveren, ami sziszegve perzseli a kezem, összeszedem az összes dühöm, erőm, és belevágom a legnagyobb, megint lángolni kezdő torokba. Eltűnik benne a nyél feléig, valószínűleg a másik oldalon jött ki. A valami csuklani kezd, a szemek mélységes meglepetéssel merednek rám. A lángroham megáll, és minden egyes csuklással befelé igyekszik kibocsátója testébe, ami dagadni kezd. Görcsösen rángatózik, és abszurd módon elkezd felfúvódni, mint az a nádra kötött hólyag, amelyiket a legelső disznóvágáson kaptam, amire még vissza tudok emlékezni.
Az is kidurrant, amikor túl nagyot fújtam bele, ez is ki fog! Bevetem magam egy kőtuskó mögé, ami a plafont támasztja alá, és összekuporodok. És tényleg kidurran.

8
A barlang bejárata előtt térek magamhoz. Körülnézek. A borókacsoport eltűnt a bejárat környékéről, csak üszkös csonkok maradtak belőlük. Hajnalodik, és én nagyon fázom. Nem tudom, hogy jutottam ki, de a tenyerem, térdem sajog, és alvadt vér borítja mindkettőt. Felülök, végignézek magamon: a ruhám pörkös, de megvan. A pikám és a baltám eltűnt, és az oldalam sincs rendben, a ruha rákeményedett a kifolyt vértől. A kezem hólyagosra égett, mint a pihés tyúk, amit a háziasszony túlságosan megperzseli a láng felett. Visszanézek, be a bolthajlatba. Kóvályogva, el -elborulva visszamászok, és a sötétben tapogatózva keresem a kapitány és a pap maradványait. Szerencsém van, az ujjam durva vásznat tapint, erősen markolom, és kihúzom a barlang elé. A pap összeaszott teste az. Visszafordulok, és keresek tovább. Tapogatás közben belenyúlok valami meleg, ragacsos dologba, tovább keresgélve a kapitány fejét találom meg. Megáll bennem az ütő. Ahogy az ujjaim lejjebb csúsznak az arcán, megkönnyebbülök, mert a fej nyakban folytatódik. Megragadom a gallérját, és erőm utolsó tartalékait felhasználva, őt is kihúzom a fényre. Egészben van, de nincs rajta egy szál szőr sem, és az arca rákvörös. Mellére hajtom a fejem, és hallgatózom, de nem hallok semmit. Kétségbeesek, és elsötétül előttem minden.

Valaki piszkál. Érzem, hogy megfordították a testem, és ujjak motoszkálnak az övem körül. Kinyitom a szemem. A hátamon fekszem, és oldalra fordult a fejem. Két csizmát látok, tulajdonosuk mellettem guggol. Mögötte egy talicska áll, rajta néhány, ruhába kötött batyu, meg egy kisebbfajta hordó. Éppen az erszényemtől szabadít meg. Teljesen meg vagyok hökkenve, és meg sem tudok mukkanni. Feláll mellőlem, és eltávolodik tőlem. Látom, hogy odamegy a kapitány testéhez, és őt is átkutatja. Kicsi és köpcös, ruhája ápolt, arca kerek, telt. Látom, hogy fütyörészik, ahogy kutat. Az erszényem már az ő övén lóg.

Felhorgad bennem a harag. Lassan körbetapogatok, a kezem rátalál egy kőre. Megmarkolom, és várom az alkalmat. Az meg is érkezik, a kis ember megkerüli a kapitányt, és nekem háttal állva a pap maradványait vizsgálja. Felemelem a követ, és egyenesen a tarkójához vágom. Összecsuklik, gondolom, hangtalanul, de egyébként sem hallok semmit. Odakúszok hozzá, és a kapitány, meg a magam övével szorosan megkötözöm. Átkutatom, és találok nála egy kicsiny, kecskebőr tömlőt. Rájövök, hogy gyötör a szomjúság, a nyelvem úgy tapad a szájpadlásomra, mint egy kiszáradt tapló a halott fára, ami hordozza. Ez biztos nem víz. A talicskához kúszok, lerángatom a róla a hordót, ami a földre esik és kiborul. A teteje nem volt rárögzítve. Eláraszt a romlott sós hal, mivel azt valahogy nem kívánom, a nyálkás testek között visszamászok a köpcöshöz. A tömlőt megragadva fogaimmal kirángatom a dugót, és közben fájdalom hasít az állkapcsomba, érzem, hogy pár hiányzik közülük.. A tömlőből kiszűrődő illat egyből elárulja, hogy most pálinkát fogok inni. Megiszom.

Viszlát, világ.

9

Az ispotályban tértem magamhoz, szorosan bekötözve, rongyokkal felkötött szájjal. Az erősítés talált ránk, és hozott vissza ide minket. Két napig hánykolódtam élet és halál között. A felcser megmutatta az összeaszott, elfeketedett, kétágú, hegyes csontdarabot, amit az üszkösödő oldalamból piszkált ki. Nem mondtam meg neki, mi az. Megismertem a papot is, aki két napon keresztül imádkozott értem szakadatlan, és én is hálát adtam az Úrnak. A kapitánnyal is találkoztam, de ő csak némán feküdt, arcára égett az iszonyat. Az ispotályszolga azt mondta, hogy hamarosam megkaphatja a hozzáférhető legnagyobb egyházi főrend áldását, és utána békében térhet meg az úrhoz, és, nem utolsósorban, feloldozva. Meggyászoltam. Amikor megint tudtam járni és beszélni, akkor mellém rendelték két bajtársamat őrként, és ők idekísértek. Útközben összeakadtunk a kincstárnok úrral, aki örömmel üdvözölt. Ő mondta meg, hogy akit a barlang előtt elfogtam, az egy birodalomszerte keresett csaló, és a fejére 10 arany váltságdíj van kitűzve. Azt is mondta még, hogy igen szerencsés vagyok, mert ez a pénz elég lesz a megrongált és elveszett felszerelésem pótlására, és még egy másik lóra is futja, ha már ezt engedtem elszökni. A lószerszám árát meg majd csak ledolgozom, ha felépülök. Nagyon lelkesen magyarázott, és, mivel nem figyelt a lába elé, megbotlott a lépcsőn, és rettenetesen összetörte magát, most ő is az ágyat nyomja az ispotályban a kapitány mellett. Erre a bajtársaim, akik ott voltak, akár meg is esküsznek, mint ahogy én is, anyám életére.

Ez minden, amit erről a dologról el tudok mondani, nagytiszteletű Inkvizítor Úr.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához