LFG.HU

celsior
hírekCimkek

Ramando del LaCorbot, Warvik kalandor lovagját megfosztják világi javaitól és kitaszítják Ranagol
egyházából. A Sors azonban továbbra sem kegyelmez: Warvik bíborosa ráparancsol, hogy derítse fel a tartományban feltűnő kóbor lidércek rejtélyét.
LaCorb két társával, egy heves vérű lánnyal és egy saját démonával küzdő félelffel útrakel ősei elhagyott, megtagadott várkastélya felé. Az elveszített uradalomban egy rég halott fivér bosszúszomjas árnya, és egy évszázados, megszegett eskü várja, hogy beteljesítse rajta a végzetét.
A gorviki regényt követő Itosu – novellafüzérben Eric Van Dien véres csatákat és történelemformáló eseményeket villant fel Ynev történelméből az Ötödkor Kyriájától a Hetedkori Enoszukéig


- Mi az, hogy nem találtátok meg?
Grottasamand dühödt kérdésére csak Fürge kárörvendő kacagása válaszolt. A lovag villámló szemekkel fordult a lány fölött álló Guyro felé, aki egyetlen erőteljes ütéssel elhallgattatta a lányt. Az abradon visszafordult a katonák felé, akik lehajtott fejjel, lábukkal a vár szétmorzsolódott köveit rugdosva álltak előtte.
- Hát… – krákogott a legelöl álló katona, egy vörös vállvédős tiszt. – Az az igazság, hogy átfésültük a környéket, de semmi nyomot nem találtunk. Esett az eső, nagyuram…
- Valami nyomának akkor is kell lennie! – Grottasamand, dús, aranyló barna hajába markolva fordult meg.
- Különös alak az, nagyuram – bökte ki Guyro bátran.
Grottasamand indulattól remegő ujjal mutatott a megszeppent fegyvermester felé, tekintete sosem látott tűzzel égett.
- Ne próbálj… kioktatni engem halandó féreg, ha nem akarod a kard hegyén végezni!
Guyro döbbenten hajtott fejet, majd lekevert egy pofont a gúnyosan mosolygó lánynak. Az leszegte fejét, de a tekintete mélyén vad káröröm gyúlt.
Féltek – egytől-egyig féltek, látni lehetett rajtuk. Kivéve Grottasamandot. Ő inkább tűnt eszelősnek. Valami különös erő sugárzott belőle, baljós erő, amelytől ösztönösen megrettent. A született gyilkosokból áradt ez a különös kisugárzás, azokból, akiket már nem is lehetett embernek nevezni, s akiknek több vér tapad a kezéhez, mint a paraszt markához a föld porából. A vér szaga áradt belőle és a téboly határán ingó, elszánt elméé, amely bármi áron véghezviszi azt, amit akar.
Akár harminc ember élete árán is.
Abradon Grottasamand bosszúsan intett a katonáknak, akik megkönnyebbülten szóródtak szét. Fürge megfigyelte, milyen remekül osztotta szét a fegyvermester az embereket: jutott belőlük bőven a leeresztett felvonóhídhoz, a falakra, a még biztonságos tornyokba és a várudvarra is. Egy lélek sem tehette be a lábát a várba anélkül, hogy észre ne vegyék, érkezzen bár a levegőből, vagy a kazamaták mélyéről. És akkor még ott a varázsló, aki a katakombák mélyén vert tanyát, ki tudja, miféle ördöngősségre készülve.
Ha LaCorb és Vándor támadni akarnak, igazán össze kell szedniük magukat.
Ekkor harsant fel az első vonyítás. A következő pillanatban egy falkára való farkas ordítása süvöltött az ódon falak között, s fagyasztotta meg a vért az őrt álló katonák ereiben. A pihenő emberek felriadtak álmukból, s nyugtalanul fürkészték a szótlanul meredező, csorba mellvédeket. A varázsló – érkezése óta először – kikandikált a pincelejárón, ahol tanyát vert, majd sarkon fordult, s szinte száguldott lefelé a lépcsőn.
Aztán az üvöltések ismét felharsantak. A várúr rezzenéstelen tekintettel meredt a kék hold fényébe, majd mintha megsejtette volna, mi következik, a varázstudó után lépdelt. Átázott, éjfekete köpönyege törött denevérszárnyként lógott mögötte.
És ekkor megkezdődött. Rémült üvöltözés és vérszagú halálsikoly harsant a falakon túl őrködők felől. Valaki mintha szakadékba zuhant volna – ordítását sokáig visszhangozták a komor bércek. Újabb, diadalittas vonyítások hasítottak a levegőbe, néhány közvetlenül a falak mögül.
Grottasamand eddigelé alighanem megbeszélte a varázslóval a teendőket, mert felbukkant a lépcső tetején, vadul ordítozva utasításait. A katonák egy része egy emberként indult el a falak mögött ívelő híd felé.
- Mire vártok, ostobák?! – üvöltött Grottasamand. – Menjetek! Ezek csak farkasok!
A két barbakán romja között ívelő boltív sötétjéből ordasok tucatjai rontottak be kaffogva. Szemeik izzottak, tűhegyes fogaik hegyéről nyál csorgott alá. Élükön egy roppant dög, igazi farkasóriás acsargott.
Aztán a fegyveres, páncélos emberek és a természet vadságával és erejével bíró toportyánok összecsaptak.

A romos udvaron véres dulakodás vette kezdetét. Karmok csikordultak a láncingek szemein, fogak marcangolták áldozataik torkát, pengék suhogtak a nedves levegőben, s martak az állati húsba. Káromkodás és üvöltés kavalkádját visszhangozták a kárörvendő bércek.
Lyssa igyekezett minél mélyebbre visszahúzódni az istálló homályába. Körös-körül katonák rohangásztak fejvesztve, Guyro róla megfeledkezve ordítozta utasításait. A lány sietve simult a falhoz, valami kiálló kődarabot keresve. Nem talált. Dühösen sziszegve gördült odébb.
Nem tudta, hogy kinek a műve lehet ez a támadás. Szervezetten emberekre támadó farkasok? Ez rejtély volt számára. Mindenesetre pillanatnyilag nem azzal foglalkozott, hogy ezt a rejtélyt megoldja. A farkasok itt voltak, és pusztították Grottasamand embereit, ez a lényeg – no és persze az, hogy ezalatt ő meg tud szökni.
Végre talált valami követ, amelyhez hozzá tudta dörzsölni a kötelékeit. Serényen munkához látott hát, közben a küzdelem alakulását figyelte. Vér csordult a kezére, de nem foglalkozott vele. Az udvart figyelte, nehogy bárki is idejekorán felé pillantson.
Néhány katona vérbe fagyva hevert már az esőáztatta, iszamós köveken, körülöttük tócsába gyűlt az esővízzel híguló vér. Mások még talpon álltak, de sokan súlyosan megsebesültek.
Rengeteg toportyán is elhullott az öldöklő csatában, a megmaradottak azonban folytatták a vérengzést. Szemük mélyén különös fény parázslott, talán fanatikus harcosok tekintetében lehet látni ehhez hasonlót. Persze ez a gondolat eléggé furcsának tűnt, farkasokról szólván, de a lánynak mégis ez jutott eszébe.
És az az óriási dög… Akár egy megelevenedett rémálom. Sárgán izzó tekintetében az állati düh lángja lobogott, pofájáról vér csorgott alá.
Arel nyilára! Miféle farkas az ilyen…?
A mágus kazamaták mélyéről felszakadó sikolya hasított ekkor a vad csatazajba, hangját fény és perzselő hőség fellobbanása követte. Lángnyelvek sercentek a farkasok bundáján, mintha a katonák vére eleven tűzzé változott volna rajtuk. Legtöbbjük csakhamar lángolva, nyüszítve vonaglott a vérben és az esővízben ázó köveken, tócsákban. Az őket kínzó lángok azonban nem akartak elaludni, mintha ismeretlen erő táplálná a rőt lobogást.
Fürge abbahagyta a kötelei vagdalását, s felszisszent.
Az az átkozott varázstudó!

A lángok hamarosan kihunytak, s csak elszenesedett testeket hagytak maguk után. A küzdelem – szörnyű áldozatok árán – a várbeliek javára dőlt el. Mindenfelé tetemek hevertek; állatoké és embereké egyaránt. Vér borította a nedves köveket, a vöröses színezetű vizet azonban csakhamar elmosta az eleredő eső. A megmaradt farkasok – köztük az óriási dög – lassan visszahúzódtak a rengetegbe.
Grottasamand dühösen lépdelt a hullák között. Bele-belerúgott egy-egy égett, bűzt árasztó farkastetembe, majd az elébe siető Guyrohoz fordult.
- Hányan…?!
- Tízen haltak meg a hídon, nagyuram – számlált elkeseredetten Guyro. – És újabb tízen idebenn. Ezek az átkozott vadak seregnyien voltak! És nagyuram…
- Mit akarsz?
- Nos, ezek a farkasok… mintha nem is farkasok lettek volna. Így még nem láttam viselkedni a toportyánokat.
Grottasamand türelmetlenül szisszent fel.
- Mit akarsz ezzel mondani, katona?
- Tudom, nagyuram, hogy ostobaság… de Vándorról sokat mesélnek, és lehet, hogy… ő irányította a farkasokat.

A várúr arcán újabb izom rándult meg, kezei ökölbe szorultak.
- Utasítsd az emberek felét, hogy fésüljék át a környéket! Ha valóban ő volt, nem lehet messze! Szólj a varázslónak is! Nyissa meg a Kaput a váramba, és hozzon újabb katonákat! Szükség lesz rájuk. És azt a szukát… vitesd le a régi cellák egyikébe, és vigyázz rá! Az életedre vigyázol vele.
Guyro habozni látszott.
- Takarodj!
Guyro sóhajtva fordított hátat urának és harsányan osztogatta a parancsait. A megmaradt katonák – tucatnyian, ha lehettek – morogva tették a dolgukat. A fegyvermester ezek után eltűnt a pincelejáró lépcsőjén, amely egyenesen a varázstudóhoz vezette őt. Fürge mellé ismét két őr került, akik dühödten ráncigálták el a faltól, s ütni-rugdosni kezdték.
- Ez temiattad van, te szuka!
A lány szótlanul tűrte az ütlegeket – kapott belőlük eleget eddig is – magában azonban szidta balszerencséjét, hogy nem volt képes ennyi idő alatt kiszabadítani magát. Mégsem adta fel. Nem tudta, hogy Vándornak valóban köze volt-e az iménti támadáshoz, de érezte, bizonyosan el fog jönni… csak idő kérdése.
És csak reménykedett, hogy lesz ideje, éppen elég.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához