LFG.HU

Coyote
novellaCimkek

Az egyre gyengülő nap fénye alig hatolt át a hamuszürke felhők garmadáján, melyek a készülő vihar ígéretét festették a pár órája még ragyogóan kék égre. A gomolygó fellegekben egészen fekete csíkok húzódtak; néhol összeverődött fehér felhőpamacsok adták a hozzáértő szemek tudtára: jég is fog zuhogni az aranyat érő májusi esőben. De vajon hány olyan ember akadhatott Los Angeles hatalmas városában, akik értettek az ilyesmihez? Talán az idősebbek közül néhányan. Talán azok, akiket vidéki városkákból, gazdálkodással foglalatoskodó gondos szülőkezek engedtek útjukra a Nagyvárosba. Ebben a városban mindig történik valami, úgy tartják és ez olyan általános közhiedelem, mint ahogy Hollywoodban mindenki lehet sztár… egy perc erejéig.

A légörvény egy tollat kavart magával, nagy, hófehér tollat. Az ég madarai közül viszont egy sem merészkedne ilyen magasra, főleg nem egy készülő ítéletidőben, mint ahogy nem is létezik olyan madár, amelynek tollai halvány aurában fénylenek. Fentebb, amerről a toll lehullott, mintha csak a vihar kezdete lenne, a felhőket fel-felvillanó vöröses-fehér fény világította meg. Az ilyenkor szokásos mennydörgés elmaradt. Helyette fém csendült fémen.
Ha egy ember látta volna a felhők közötti jelenetet, akkor bizonyára készséggel elhiszi magáról, hogy bolond, vagy alkoholgőzös álmot lát éppen, de a két fél küzdelmének senki sem volt tanúja önmagukon kívül. Az egymás körül pörgő-forgó alakok szétváltak, miután újabb szikrázó csapásokat mértek egymás fegyverére. A lehullott toll egy gyönyörű asszony fehér szárnyából hullott ki, talán egy vad vágás hárításakor, vagy amikor saját támadása megakadt ellenfele védelmén. Testét világoskék, arannyal szegélyezett mellvért borította, melyhez comb, azokhoz pedig lábvértek csatlakoztak. Balját fedte még a kék páncél a vaskesztyűs kezéig, míg másik karja egy fehér, ingszerű ruhaujjba és vívókesztyűbe volt bújtatva. Jobbjában hosszúságához mérten keskeny pengéjű kétkezi kardot tartott, pengéje halványkéken izzott egészen az aranyberakásos kosarú keresztvasig. Hosszú, hullámos barna haját az egyre vadabb szél lobogtatta zászlóként, de az arcába soha, még egy kósza fürt sem tévedt. Szemei fehéren ragyogtak, huszonéves vonásai a koncentrációtól megfeszültek. Vele szemben, ellenfele helyenként kilyukadt bőrszárnyai segítségével repült és manőverezett félelmetes ügyességgel. A sötét külső aurán belül vörösen izzó démon húzta ki magát büszkén. Félig hunyorított halványpirosan világító szemével mely a szarvakkal “ékített” halálfejszerű arcon ültek gödreiben. Páncélt nem hordott, bőre viszont ellenállónak tűnt a hatalmas izmok felett. Két kézre fogta a félig balta, félig kaszaszerű, másik végén szöges bunkóban végződő fegyvert és kecskééhez hasonló – de attól jóval masszívabb – lábait szétvetve szólásra nyitotta tűhegyes fogaktól teli száját és kilógatta villás nyelvét. Mély hangjától bárki és bármi a földhöz lapult volna félelmében.
- Sokat változtál Hildarila, mióta utoljára találkoztunk. Akkor még nem voltál ilyen óvatos, akkor még volt benned bátorság.
- Bennem még most is megvan a régi bátorság. De neked, azóta sem jött meg a merszed, a párezer évvel ezelőtti találkozásunkkor is hátba támadtatok minket.
- Igen, akkor egymagam megöltem vagy tíz angyalt.
- vigyorgott gúnyosan a démon – És neked is meg kellett volna halnod akkor.
- Talán. De Gabriel arkangyal a segítségünkre jött. A levágott angyalokért cserébe majd’ az egész bandádat elpusztították a Bosszúállók, akikhez én is tartozom.

A démon elfintorodott.
- Amióta világ a világ, nekünk kellene uralkodnunk felette, Lucifernek és démonainak! Nem pedig nyamvadt istenednek, aki gyáván, testetlenül trónol valahol a mennyekben és gyalázatos szolgáinak, a nyavalygó angyaloknak!
- A gazdád valaha maga is angyal volt, mind közül az első, az Ő dicsőségét zengte és az Ő fényében fürdött. De versenyre próbált kelni Vele és elbukott, ezután tovább súlyosbította vétkeit! A Mennyek mintájára hozta létre a Poklot, de annak paródiájaként. Aztán elkezdett benneteket megteremteni, de még nem is ez volt a legnagyobb baj. Bűnre csábította az embert, és ennek igáját nyögi most az Isten minden teremtménye.
- Pokolba velük!… -
elvigyorodott önmaga kifakadásán, majd támadásba lendült.

A felhők eközben nem tudták tovább hordani terhüket, megkezdve hosszú útját a város felé, elkezdett esni az eső és a borsószem nagyságú jég. Ahol a felhők összeértek, kékes villám cikázott át az égen hatalmas döndülésektől kísérve. Amikor a két fegyver összeütközött, újabb vörös és fehér szikrák pattogtak, minden egyes csapással a halált kísértve.

- Ne hagyj egyedül, félek!… Kérlek, Tommy, ne hagyj egyedül… – a kislány hangja sírósba fordult, még kedvenc macija sem adott neki elég bátorságot ahhoz, hogy ilyen égzengés közepette elaludjon.
- Oké, Julie itt maradok, amíg alábbhagy kint a vihar. Felolvassak még egy mesét?
- Igen!… – a kis arcocskán végre megjelent egy futó mosoly, könnyeit szétmaszatolta és hátradőlt a kis ágyon.
- Nos, akkor… A rút kiskacsa?… Az jó lesz?… – kérdezte mosolyogva a fiú, de ő is összerezzent, amikor az egyik villámlás egészen közelről hangzott fel.
- Igen, szeretem azt a mesét.
Tommy elkezdte olvasni a mesét egy mély sóhajjal; eszébe jutott, neki is ez volt a kedvenc története. Azt várta mindig is, mikor válik belőle hattyú, a Rút Kiskacsából. Eddigi tizennyolc életévében ez még nem történt meg. Nem volt egy jóképű srác, fakó nem-is-szőke, nem-is-barna félhosszú hajával, itt-ott pattanásos arcával és szomorúsággal telt kék szemeivel. Termete, alkata átlagos volt, és öltözéke is egyszerű farmerből és pulcsiból állt.
Húga három éves, fekete hosszú haja szétterült a kispárnáján és a mackóján, úgy hallgatta a mesét. Elpittyedt, amikor a csúnya kiskacsát csúfolták és ő emiatt elszökött, bár nem igazán értette még, ez mit jelent. Talán azt, amiért apu nincs már velük, vagy amiért anyu is csak keveset. De legalább a bátyja vele van, aki az óvodába elviszi, és esténként mesél neki…
- … és boldogan élt, amíg meg nem halt.

Tommy felkészült, hogy a lecsukott szemhéjú kislányt magára hagyja, és halkan osonjon ki a rendben tartott kisszobából, de hirtelen a kislány felriadt, és élénken beszélni kezdett.
- Jaj, de jó volt! Amikor a kiskacsa vééégre megtalálta a szüleit, az igaziakat, úgy értem és, és megmondták, hogy ő igazából nem is csúnya kacsa, hanem egy szép hattyú…
Tommy kinézett az ablakon, ahonnan az emeleti lakásból ki lehetett látni a szomszédos hatalmas gyártelepre, és annak lepukkant épületeire.
“Legalább a vihar elállt…” és egy pillanatra elmélázott.

A tomboló vihar sem bírt velük lépést tartani, egyre kevesebb villámot szórtak a felhők, a jég megszűnt, az eső is alábbhagyott. Már órák óta küzdöttek, de fáradtságot, ha éreztek is, nem mutattak. Egymás körül lebegtek, szemmel szinte követhetetlen sebességgel, a kard és a harci balta összecsaptak, mindig vadabbul, és egyre másra újabb fények és alakzatok jelentek meg rajtuk. Hildarila körül kék tövisaura izzott, szárnyai vakító fehéren világítottak és pillangószerűen csapkodtak. A démon sem volt híján a hatalomnak, karjai körül vörös halálfejek keringtek, láncos buzogányként vágva az angyal felé. Egyik ilyen támadáskor az asszony 180 fokot pördült jobb oldalra felfelé, majd vissza, de most helyzeti előnyét kihasználva ellenfele felé lendült és két kézre fogott kardjával hatalmasat kiáltva sújtott le a démonra. Az még az utolsó pillanatban felkapta a fegyverét és épp csak védeni tudta a nagy erejű csapást, mielőtt pontot tett volna szentségtelen életére. A mágikus balta felnyögött, nyelén pedig mementóként csorbát hagyott az angyal pengéje. A démon szerencséjére a megidézett koponyabuzogányok önállóan támadtak, és most mind a kettő meglendült. A jobb oldali lepattant a karpáncélzatról, de a másik gyomron vágta a nőt, aki ettől összegörnyedve hátrébb repült. A kék fénytüskék eltűntek körüle, és a démon testét fájdalom járta át, ahogy az ő húsából törtek elő. Hatalmasat üvöltve vetette hátra ocsmány fejét. A két koponya szétpukkant, Lucifer szolgája pedig őrjöngő dühvel lesújtott a még kábult angyalra. Félig még megemelte a kardot, de a balta már a vértet szelte át, a húst, a csontot és a szárny egy részét.

Fájdalmasan felkiáltott és zuhanni kezdett, élénk kék fényű, lassan elhalványuló pöttyöket hagyva maga után – az angyalok vére, mely ömlött a borzalmas sebből. Pörögve hullott alá, és a város magas épületei a föld ujjaiként egyre gyorsabban felé nyúltak, hogy megpróbálják elkapni. A démon biztosra akart menni, nem akart még egyszer találkozni egy ilyen kitartó szukával, addig nem nyugodhat, amíg a fejét le nem csapja a nyakáról. Összeszűkült szemekkel vetette magát a zuhanó test után, csak célpontjára koncentrált. Emiatt nem látta meg Roger Smith századost, aki kísérleti Raptorján repült vissza a bázisra, miután szerencsésen megúszta a vihart. A pilóta élete legfurcsább élményeként könyvelte el, amikor meglátta a felhők közül alázuhanni azt a fényes valamit.
- Az meg mi a fene? – dörmögte maga elé.
Lassított és kissé oldalra döntötte a gépet, hogy jobban láthassa. Hatalmas ütközés, amitől a gép orra behorpadt, valami lepedőszerű, ami a fülke köré tekeredett és egy szörnyű arc, amitől megfagyott a vér az ereiben. Üvöltött, a hirtelen majdnem maximumra kihúzott gázkar tette a dolgát, a sugárhajtóművek tolták a gépet és félelmetes potyautasát száz métereken át, pillanatok alatt a tenger fölé, ahol végül tűzgolyóvá robbanva zuhant a tengerbe.

A pillanat elmúlt, amikor a gyártelep fölött megjelent egy világító, gyorsan zuhanó dolog. Innen hatalmas fénylő könnycseppnek tűnt, ami végül egy használaton kívüli raktárépület tetejét szakította be. Az éjszakában talán az őr kutyái elkezdtek csaholni, de a gazdájuk üvöltözésére úgyis abbahagyják. Tommy ismerte azt az épületet, rendszeres “titkos” gyűléshelye az egyik környékbeli fiatalokból álló galerinek. Holnap szombat, eldöntötte, hogy korán reggel kimegy és megnézi mi csapódott be, még mielőtt elkezdenének a bandatagok odaszállingózni. Lehet, hogy egy meteor. Vagy UFO.
- Mi volt az, Tommy?… Az a fényes izé?… – kérdezte halkan Julie.
- Nem tudom kicsim… majd holnap megnézem.
A kislány elfintorodott, anyukája szokta így szólítani, és nem szerette ezt a megnevezést. A kispárnáját a még mindig kifelé bámuló bátyjához vágta, az meg ijedtében nagyot ugrott.
- … Hé!… Na, most már alvás!… – mondta tettetett mérgességgel hangjában, és húga kacarászása kíséretében óvatosan visszadobta a szivacsdarabkákkal bélelt párnát.
Ő maga is aludni tért saját szobájába. A falakon poszterek és egy amerikai zászló, az íróasztalon számítógép és rendezetlenül odahányt CD-k, papírok, tankönyvek, a szőnyeg teleszórva eldobált ruhadarabokkal. Tipikus tinédzser-szoba. Ledobálta az alváshoz nélkülözhető ruhadarabokat és bebújt a takaró alá. Egy mély sóhajjal megpróbált minél gyorsabban az álmok mezejére lépni.

A reggel első sugarai már talpon találták, megmosdva és felöltözve. A buta mesefigurákkal díszített dobozból öntött magának egy kis müzlit, hozzá tejet és kissé remegő kézzel, idegesen behabzsolta. Nemcsak amiatt izgult, hogy mit fog találni az épületben, hanem azért is, mert nem volt túl jóban azzal a bizonyos galerivel. Jenny, a szomszéd épülettömbben lakó lány az oka mindennek. Vagy inkább a bandavezér, aki kiszúrta, hogy Tommy milyen szemekkel mered olykor a lányra a suliban? Vagy ő maga, a vágyai és… igen, azért mert szerelmes? A lány mutatott annyi együttérzést, amit senki más soha nem fejezett még ki irányában. Egyszer, amikor úgy tűnt, Jack – a bandavezér – nekimegy a fiúnak, mert szóvá merte tenni, nem tetszik neki, hogy hülye kis picsának nevezett egy lányt, Jenny odabújt Tommyhoz. Mintha csak a testével akarta volna védelmezni. Akkor nemcsak a félelemtől dobogott annyira a szíve.

Kifelé menet észrevette, hogy az anyja hálószobájának ajtaja félig nyitva van. Belesett, látta a takaró alatt szuszogó karcsú alakot. Legalább a hétvégéket itthon tölti… többé-kevésbé. Aztán felvette bakancsát, magára kanyarított egy széldzsekit és kezében egy kis szelet szalámival kilépett az ajtón. A kulcsokat ráfordította, és már hallotta is a macska nyávogását. A fehér szőrű perzsacica megint kint rekedt éjszakára a folyosón.
- Na, te nyavalyás. – a macska felé nyújtotta a finom falatot – Gyere csak ide.
Kedvtelve nézte, ahogy pillanatok alatt eltűnik az étel, majd ölbe vette a macsekot és úgy simogatta. Anyjuk soha nem engedte, hogy bármilyen kisállatot tartsanak, de szerencsére Gyöngyikét szinte bármikor rá lehetett venni egy kis dögönyészésre.

De most sietett, beszállt a liftbe és megnyomta a földszint gombját. Leérve kettesével vette a lépcsőket, kint pedig szinte futott az utcákon, sikátorokon át, kerülgetve a pocsolyákba gyűlt vizet. Elért a kerítéshez, az egyik mellette fekvő méteres átmérőjű betoncsőbe bebújt, a vége épp a kerítésig ért. Itt nagyon ügyesen lyukat vágtak a drótkerítésen, amit belülről egy kiszolgált raklap fedett el. A túloldalon körbekémlelt, majd épülettől épületig osont. Az őr horkolását alig nyomta el az épületéből üvöltő rádió: épp a tegnapi időjárást taglalta, és hogy Roger Smith repülőszázados sajnálatos módon lezuhant gépével és életét vesztette, amikor egy villám eltalálta. A két megtermett farkaskutya kaffogva rontott a fiúra. Újabb szalámi darabkák kerültek elő, amit megettek a kezéből. Mindenki hozott valamit, amivel így “fizették” le a két blökit. Még így is féltek tőlük páran, de Tommy megvakarta a füle tövüket, amit nagyon hálásan, farkcsóválva fogadtak. Tovább osont a raktár felé, de most a szokásostól eltérően a kutyák követték. Nem tudta őket lerázni. A nagykapun lévő kisebb ajtó reteszét elhúzta, és még mielőtt ő maga beléphetett volna, kéretlen kísérői benyomultak előtte.
- Hé… álljatok meg…. – kiabálni nem mert, de úgy tűnt, akkor sem hallgattak volna rá.
Maga is futásnak eredt a kutyák után, miután behúzta az ajtót és a reteszt visszatolta. Csak annyira állt meg, hogy felnézzen. A tető be volt szakadva, épp ahogy este látni vélte.

Óvatosan kerülte meg a dobozokat, hordókat és félve kukkantott ki mögülük. A betonpadló fel volt törve, mintha egy nagy vasgolyót ejtettek volna rá. A farkaskutyák vadászebként szaglásztak és prüszkölve, morogva kerestek nyomokat a zuhanás helyén. Tommy közelebb ment, és a törött részek mentén csillogó, odaszáradt foltokat vett észre. A kutyák megtalálták, amit kerestek, ugatva rohantak beljebb, a sötétebb részek felé, ahol további akadályok képeztek egyfajta labirintust. Ő is utánuk iramodott. Akkor torpant meg, amikor az ugatás folyamatos nyüszítésbe csapott át. Óvatosan ment közelebb. Mégsem volt itt annyira sötét, halványkék fény derengett, s a két kutya a földön ülve, nyöszörögve bámult valamit. Egyikük közelebb araszolt és megnyalta az asszony kezét, amivel megsimogatta az eb pofáját, majd a homlokát. A fiú leesett állal bámulta a gyönyörű nőt a padlón, koszos takarókon, kartonlapokon feküdve, aki még ilyen elesetten is méltóságot sugárzott magából. Bal válla és nyaka között egy nagyon mély seb látszott. Halandó ember már nem élne egy ilyen sebesüléstől. Megérintette a csillámló folyadékot, szétdörgölte ujjai között. Ugyanilyen folyadék folyt a nő szája mentén, amikor beszélni kezdett. Ahogy megmoccant, jobb szárnyát kissé kiterjesztette, a másik viszont bénán lógott.
- Meg… meg fogok halni. Angyal vagyok, a bosszúállók közül, és nagy veszélyben van a város… Muszáj átruháznom a hatalmamat…
- … Bocs… bocsánat… de… – Tommy alig bírt nyögdécselni is valamit, torkában gombóc lett, szemében könnyek gyűltek – Angyal vagy igaz? Szent ég, vérzel… Nem értem, mit mondasz… latin, ha jól… de nem tudok… sajnálom…
- Gyere közelebb… –
és intett.
A gesztust már értette, de akkor is bizalmatlanul húzódott közelebb.
- Átadom neked a kardom, megmaradt erőmmel, tudásommal, és hatalmammal. A bölcsességet magadban kell megtalálnod, a szívedben és az eszedben. Látom rajtad, látom BENNED… hogy képes lehetsz rá. - megemelte a pengét és a markolatot a fiú felé tolta – Vedd el.
- De… mit csináljak ezzel? Vigyázzak rá, vagy ilyesmi? – keze a markolatra kulcsolódott.
- Angyallá válsz, Isten szolgájává…
Képek jelentek meg előtte, egy számára felfoghatatlan helyről, egy olyan dimenzióban, amely a Föld és az Űr között van, de mégis végtelen kiterjedésű. Angyalok repülnek mindenhol, a legkülönfélébb alakokban, a legkülönfélébb tárgyakkal – Fegyverek? Szerszámok? Hangszerek?… A mindenség közepén, talán az Univerzum közepén egy lüktető fénymassza…
- aki küzd a Gonosz és annak minden szolgája ellen…

Minden megváltozott a szeme előtt – a tudatában. Az örök sötétséget sárgás-vöröses lángok szúrják át, hallani nem, de látni látta a szenvedőket, néma üvöltésre nyílt szájakat. Bőrszárnyas, patás ördögök, és rengeteg, elmondhatatlan borzalom repült, csúszott-mászott a pokol birodalmában. Egy, aki toronyként magasodott a többi fölé nézett körbe vicsorogva, megvetően saját birodalmán.
- …az Isten minden teremtménye védelmében.
Ezek után már megnyugtatóan ismerősek voltak a felvillanó látomások, hiszen a Földön kalandozott tekintete. Növények, állatok, emberek… és egy koponya, halványpirosan világító szemekkel, halálfej szarvakkal, és a tűhegyes fogak közül előbukkanó villás nyelvvel.
Tommy szemei felpattantak, pár pillanatig még kéken izzottak, aztán eltűnt a fény. Az angyal egyre átlátszóbb, elmosódottabb lett, mintha csak elpárolgott volna, halványuló fénypöttyök emelkedtek a levegőbe. Csak a kard maradt meg a fiú kezében és valami földöntúli fáradtság.
- Pih… pihennem kell… – ezzel elterült a rongyokon, ahol az előbb még a nő feküdt.
A két kutya hűségesen vigyázta álmát.

Egészen addig, amíg a banda első tagjai meg nem érkeztek, utána már nem érezték kötelességüknek maradni. Csaholva vetették magukat a kijárat felé, és kiviharzottak az érkező, döbbent arcú srácok mellett.
- Hé! Fel ne lökjetek már!
- Mi ütött ezekbe? És ki zárta őket ide?
- Odas… a tető. Valami bezúgott rajta.
Négyen jöttek, három fiú és egy lány. Jenny nem szólt semmit, csak leesett állal bámulta a becsapódás helyét.
- Lehet, hogy van itt valami… – barna szemei a raktár sötétebb részeit fürkészték.
A fiúk összenéztek, majd fojtott kacagásba kezdtek.
Lassan szállingóztak a fiatalok, kisebb csoportokra oszoltak és úgy beszélgettek a suliról, kapcsolatokról, a beszakadt tetőről, az éjjeli viharról, és hogy valami igazán nagy balhét kellene csinálni – bár ebben megoszlottak a vélemények, nem mindenki szeretett volna bármilyen hülyeségben részt venni. Egy pillanatnyi csend támadt, csak csoszogó léptek és furcsa, karistoló hang hallatszott. Mindenki falfehér lett, és a sötétség felé fordultak, ahonnan közeledett valami.
- Tommy fiú!… Már majdnem megijesztettél minket!
A fiú nem reagált Jack gúnyos hangjára, mintha nem is lenne ébren, úgy vonszolta a kardot a kijárat felé.
- Szent szar, ezzel meg mi van?
- Biztosan benarkózott. – most már megkönnyebbülten nevettek.
- Mit cűgölsz magaddal? Mutasd csak!

Körbeállták, de nem tudták megállítani, vagy kivenni a fegyvert a kezéből. Jenny próbált még eléállni, vagy beszélni hozzá, de csak ránézett és a lány visszahőkölt kissé a látványtól. A többiek is ránéztek, de nem láttak sem rajta, sem a szemében semmi érdekeset. Józannak tűnt, csak látszott rajta, hogy fáradt.
“A pattanásai. Eltűntek. A szeme. Nyoma sincs benne félelemnek, vagy elesettségnek.” A lány képtelen volt kinyögni, de aztán meg is gondolta magát.
- TOM-MY! Add ide azt a tetves kardot! – üvöltötte Jack dühtől remegve – Nem hallod?!
Maga felé fordította a nála alacsonyabb fiút, de az ő hangja is bennakadt. Semmit sem látott rajta, ami ilyenkor megszokott volt számára.
- Ezt még megbánod, te kis féreg!
- Mit kiabálsz? Félsz talán? – csattant fel a lány és Tommy mellé lépett – Elkísérlek egy darabon. Eléggé megviseltnek tűnsz…
- Ó, alig. Már kezd elmúlni.
Eddigre már az ajtóban álltak és kisétáltak rajta – a fiú maga elé engedte kísérőjét, majd bereteszelte az ajtót. Egészen a lépcsőházig együtt mentek, a lány szóba hozta, hogy változásokat észlelt rajta, de amaz csak mosolygott, a kardot próbálgatta. “Biztosan valami kellék kard” – gondolta Jenny – “máskülönben nem tudná ilyen könnyen forgatni.” Elbúcsúztak, – és amit Tommy még soha sem tett meg – átölelte a lány derekát és egy csókot nyomott az arcára, aki ettől elpirult és lesütötte a szemét.
- Viszlát, Jen.
- Viszlát, Tom…

Tommy a szobájában feküdt ágyán kinyújtózva, mellkasán a kard markolatára kulcsolt kezekkel. Most már sok mindent értett, tudott. Eszébe villant pár dolog, például a matekházi, amit tegnap este félbehagyott, mert nem értette az összefüggéseket. Pofonegyszerű. Talán még leírja utoljára, mielőtt megpróbál rendet rakni a világban. De előtte más dolga van.
Páncél. Elképzelt magának egy fénylő, óarany színű teljes vértet, alatta fekete ruházattal. A szárnyak, hasonló a hattyúkéhoz, csak erőteljesebbek. Sisakja oldalról és hátulról is véd, de elölről látni engedi az arcot. Fegyver… tetszett neki a kétkezes kard, de ő mégis sajátot szeretett volna. Kezei között átformálódott a díszes penge, egy egyszerű, elegáns egykezes hosszúkarddá. Hát ennyi. Ma éjjel elkezdődik.

- Tommy. Éhes vagyok. – a hang az ágy mellől jött.
- Mindjárt. Egy perc. Menj addig a konyhába, mindjárt megyek én is.
Húga megjegyezte, hogy sokkal szebb az arca azok nélkül a piros micsodák nélkül, de ennél többet nem firtatta a dolgot. Bátyja vacsorát csinált, könnyen és gyorsan, bűvészkedve a késsel, a zöldségekkel, tojásokkal. Nemhogy bűvészkedni, de épkézláb sebességgel kaját összeütni sem volt eddig képes. Mosolyogva nyugtázta ezt és Julie nevetését, tapsolását is. Lefektette aludni, de a kislány csalódottságára most nem mesélt neki. A fiú izgatottan várta az éjjelt. Még a nap sem ment le egészen, de ő már az épület tetején volt. Az általa elképzelt páncél ragyogva megjelent rajta, kezében a kard fehéren felizzott. Éteri látványt nyújtott, épp csak senki sem látta. Óvatosan felröppent és elszáguldott a város másik vége felé, ahol több bűncselekmény szokott történni az újságok és a TV szerint.

Sötétedés után egy másik alak érkezett a raktár fölé. A sötétségben felerősítette a külső aurát, amely elrejtette az esetleges kíváncsi szemek elöl. Még így is tudta, a környékbeli állatok biztosan megérzik a jelenlétét. Gyöngyike a lépcsőházban fújt és veszett mód kaparta gazdája ajtaját. A telepen a két kutya vonyítva vágtázott a legtávolabbi pont felé és ott lapultak meg egy felborult konténerben. Nyüszítettek, de ínyük szinte természetellenesen felfele húzódott. A démon egész nap lapított a kikötő melletti egyik bűzös csatornában. Csak egy rongyokba csavart fickó volt a társasága igen rövid ideig, aki ott lakhatott. Senki sem hallotta a sikolyát. A vére kapóra jött: regenerálnia kellett az angyal varázslata miatt keletkezett sebet és a repülő szerkezet okozta szárnysérüléseit. Ez jó néhány órába tellett, de nem is volt baj, nappal úgysem mutatkozott volna szívesen. Amikor besötétedett, útra kelt és megkereste a helyet, ahol az angyalt megsebezte. Alászállt, de most nem felejtett el körülkémlelni. Megtalálta a raktárt és látta a beszakadt tetőt. Szárnyait összehúzva a lyukon keresztül leérkezett a talajra, pontosan oda, ahova Hildarila vágódott be. Másodpercekig nem mozdult, amíg támadást várt, majd körbenézett. Semmi kékes fény, csak a sötétség. Megvizsgálta a helyet és bár alig látszott már, de ő észrevette a tegnap este kifolyt angyalvér maradványait. Átkutatta a helyet és megtalálta a rongyokat. Még több felszáradt, csillámló testnedv: bár a vérük illékony, a nagy mennyiség miatt jó időbe telik, amíg teljesen eltűnik. Tudta, hogy a nő meghalt, elégedetten vigyorgott, bár sajnálta, hogy a fejét nem tudta levágni. Azonban hiába forgatott fel mindent, nem találta a kardot. A túlvilági lények hatalmának fókusza a fegyvere. Ha megszentségtelenítenék, újabb démont állíthatnának csatarendbe. Akár a kárhozott lelkek közül, akár a már földön elkárhozottak közül… egy embert. Mi van, ha átruházta a hatalmát? Képtelenség, nem mászott el innen, nem lett volna rá képes. Valaki megtalálhatta. Egyre jobban bedühödött, dobálta a hordókat, és hörgött. Kilökte a kaput a helyéről, ami csattanva vágódott a betonra. A hangra – szerencsétlenségére – felébredt az éjjeliőr. Leverte a rádióját, ami addig hangosan zenélt, de most egy nyekkenéssel elhallgatott. Az oldalán lévő pisztolytáskából előkapta szolgálati fegyverét, majd kikecmergett a bódéjából.
- Mi a fészkes fene folyik ott?! – és arra futott, amerről a hangot vélte hallani – Ellövöm a lábaitokat, mocskos tolvajok…

A démon elhalványította a fekete aurát, ami még az őr által feltartott elemlámpa fényét is elnyelte. A fickó előtt megjelent maga a vörösen izzó iszonyat, amelyben tévedhetetlenül felismerte saját halálát. Elejtette a lámpát és sikoltva lőtt egyet a lény felé, mielőtt az hegyes karmaival fel nem nyársalta. A három méteres, széles vállú szörny felhördült. Tartotta a levegőben egy darabig a testet, élvezettel figyelte, hogyan rángatózik, amikor a kezét mozgatja. A holttestet a bódéba vágta, amitől az elülső bádoglemez fala be is szakadt. A gyilkolástól kissé megnyugodott, bár tudta, nem lenne szabad direkt beleavatkozni a halálosztásba – még nem. Majd kapcsolatba lép a kárhozottakkal, és meg fogja tudni, hol van az, akire átruházta a hatalmát az a szuka. Auráját ismét maga köré zárta, bőrszárnyai halkan verdesve kavarták a levegőt miközben ellebegett. A két kutya tovább kushadt a konténer mélyén.

James O’Brian a katonai rendőrség nyomozói osztályának egyik tagja. Ő kapja a legrohadtabb nyomoznivalókat: katonai létesítménybe csempészett alkohol, narkó, estleges visszaélések. Először nem értette, vasárnap lévén miért is keresik meg bármilyen szokásos üggyel. Aztán meg, hogy miért is kaphatna egy lezuhant katonai vadászgép balesetének körülményeit feltáró munkát, és ezt szóvá is tette. A főnöke csak annyit kérdezett vissza a telefonba:
- Maga olvas UFO könyveket, John Sinclair regényeket, meg hasonló, túlvilági dolgokat, ugye, O’Brian?
- Igen, de nem értem…
- Na, akkor a nagykutyák magát akarják. Ez parancs. – és a túloldalon lecsapták a kagylót; a főnöke sem repeshetett az örömtől.
Gyorsan elkészült, és elbúcsúzott a feleségétől.
- James, azt ígérted, elmegyünk a gyerekekkel a moziba délután! – fedte meg férjét a negyvenes évei elején járó, de még mindig szép asszony.
A férfit, a fekete szemek mindig is rabul ejtették, egészen egyetemista kora óta. Megsimogatta hullámos, hosszú haját, és rámosolygott.
- Remélhetőleg nem tart soká. – arcon csókolta – Üdvözlöm a gyerekeket is.

Bevágta magát a kocsijába és átment a Ross Field repülőgép támaszpontra. Amikor említette, ki és miért jött, azonnal a parancsnok elé kísérték. Rövid beszélgetés után kiderült, nem biztos, hogy villám sújtott le a pórul járt gépre, ami különleges engedéllyel vágott át a város légterén. Egy hangfelvételt mutattak neki, ami a szombaton kihalászott gép fekete dobozából került elő. Egy percig semmi érdekes, aztán a pilóta azt mondta, “Az meg mi a fene?”, valamint a sugárhajtóművek lecsökkentett teljesítménye hallatszott. Aztán elszabadult a pokol. Miután döndült és reccsent egyet a gép, a pilóta felsikoltott. A hajtóművek is felüvöltöttek, a plexiüveg betört és egy mély hördülés recsegtette meg a lejátszó hangfalait. Aztán a robbanás.
- A videofelvételt is megmutatjuk, de sajnos nem tudjuk, mit és hol látunk rajta. A gép követhetetlen volt a radaroknak a város légterében az épületek és a vihar miatt. Nem tudjuk pontosan, hol történhetett az… ütközés. Felhők és eső takartak el minden tájékozódási pontot.
A rossz minőségű szalagon is látszott a gép cikázása a város felhőkarcolói között.
- Alacsonyan repült egy kísérleti páncélburkolattal ellátott Raptorral. Normál esetben nem engedünk semmilyen körülmények között egy ilyen manővert, de a vihar közbejött. – magyarázta közben a parancsnok.

A kamera előtt a felhők között egy fényes, könnycseppet formázó valami hullott alá. A gép ekkor lassított és fordult kissé oldalra, láttatni engedett egy építkezés hatalmas daruját, vagy ahhoz hasonlót. Aztán elsuhant valami a képben, majd ráborult a kamerára. Rövid időn belül megjelentek a sistergő képjelek jelezvén, hogy a kamera is megsemmisült.
A filmmel és egy mellé kirendelt segédtiszttel egyik ismerősének filmstúdiójába autóztak át. O’Brian felhívta a tulajt aki egy hang és képmérnöki szobát biztosított a számukra. Fulton tizedes, mivel azt a parancsot kapta, legyen mindenben a nyomozó segítségére, órákon át hallgathatta az “Állj! Tovább! Vissza! Kávét!” parancsszavakat; mi tagadás a nyomozó kiélvezte helyzetét. Kockánként nézték vissza a felvételt és a hangot sikerült úgy-ahogy hozzá szinkronizálniuk.
- Állj! – mondta a nyomozó sokadjára és mind a ketten döbbenten bámulták a képernyőn lévő zajmentessé tett képkockán a könnycseppnek vélt világító dolgot.
- Ezen a kockán viszonylag kivehető… – kezdte döbbenten Peter Fulton tizedes.
- Igen, egy emberszerű alak. Behalás.
A következő álljnál egy bot, vagy ágszerű valamit véltek látni, amint átsuhan a kamera látószögén, de jóval nyomasztóbb volt az a kocka, ahol tisztán ki lehetett venni egy bőrszárnyszerű felületet, még az erek is jól látszottak rajta.
- Egy bazi nagy denevérszárny. Remek, ez hiányzott az életemből. – dörmögte a nyomozó maga elé.
- Van valami ötlete uram, hogy mi lehet az?
Persze hogy volt. Csak egyenlőre nem osztja meg senkivel, még hülyének néznék.
- Utána kellene nézni, hol vannak a városban építkezések. Az a daru arra enged következtetni… – a segédtiszt most félbeszakította.
- Építkezés? Az nem építkezéseken használt daru. Áruemelésre használják, raktárépületek között. Általában a kikötőkben.
- Akkor irány a kikötő. – kinyomtatta a daru képét, és sebtében összehajtogatva a kabátja zsebébe süllyesztette.

Már délután volt, amire abba a kikötőbe értek, aminek a közelében lezuhant a gép. Kérdezgették a hétvége ellenre is dolgozó embereket, de semmi konkrétumot nem tudtak meg. Azon az éjjelen csak kevesen voltak szolgálatban, azok is behúzódtak a bódéikba az ítéletidő elől. Egyikük megjegyezte, hogy talán a zsaruk többet tudnak mondani.
- Zsaruk? Mit keresnek itt a zsaruk? Ez katonai ügy…
- Jah, nem ám a lezuhant repülő miatt. Valami gyilkosság történt a kikötő melletti csatornában.
Gyorsan faképnél hagyták a fickót és átvágtáztak a csatornákhoz. Három rendőrautó állt villogva a rakparton és egy mentőautó. Az egyik medika épp hányt, míg a másik egy koszos, síró alakot próbált nyugtatni. Jajveszékeléseiben Winnie-t, a drága ivócimborát siratta.
- Álljanak meg, ne jöjjenek közelebb! – szólt rájuk az egyik fekete egyenruhás rendőr, de elbizonytalanodott a segédtiszt egyenruháját látván.
- Katonai rendőrség. – és James igazolta magát.
- Ja, úgy. Ha a repülőgép lezuhanási helyét keresik…
- Azt tudjuk. Arra vagyok kíváncsi, itt mi történt.
- Huh, ronda ügy. – intett a medika felé – Most hozzák a fickót, állítólag két-három napja lehet halott.

A fekete hullazsákba zárt alakot ketten hozták hordágyon. A kérésre, hogy had nézzék meg a hullát, csak vonakodva álltak kötélnek. O’Briannak magának kellett kicipzározni a zsákot, miután kapott egy kesztyűt. A látvány tényleg nem volt rózsás, de azelőtt kórboncnok is volt, ő kibírta. A segédtiszt azonban elkapta a tekintetét. A csöves feje leszakadt, szája utoljára üvöltést formálhatott. Egyik karja szilánkosra tört, a vérveszteségtől kissé aszott testén hosszú kések nyomai… öt darab. Saját remegő kezeit nézte hozzá. Felfelé fordított tenyerével úgy nézett ki, mintha csak egy nagy kéz ujjainak készült volna foglalat. Karmokkal. Gyorsan visszazárta a zsákot.
- Ha a korboncnokuk végzett, kérem erre a címre elküldeni az eredmény egy másolatát. – mondta a rendőrnek és noteszt, tollat vett elő – … ez itt a hivatali telefonom, ha nem veszik fel, csak hagyjanak üzenetet.
- Értettem.
- Peter! – szólította a segédtisztet.
- Igen uram?
- Lemegyünk.
- …Oda?
- Jaja… miért mit gondolt?
Belegyező sóhaj volt a válasz.
Távolabbról egy szenvtelen tekintet figyelte a két alakot és az útnak indult mentőt. Arcán csupán a döntés kényszere miatt érzett kellemetlenség suhant át. Szürke kabátját hátralendítette, hogy kényelmesen fel tudjon ülni a Kawasaki motorra, fejébe nyomta a bukósisakot és a mentő után iramodott.

O’Briannék közben megtalálták a helyet a rendőrségi szalagokkal ellátott csatornabejáróban. Egy sarokban rongykupacokból összehányt kuckó, rajta vér, a falakon és a mocskos kőpadlón még több vér. A rendőrség helyszínelői már végeztek, kipucoltak mindent. Az elemlámpa fényével a bentebbi sötétségbe világított. A mocsokban, félig újságpapírba tiporva meglátta, amitől tartott. Két tenyérnyi széles, vágott, ráadásul patkó nélküli patanyom. Bal kezébe vette a lámpát, és villámgyorsan előkapta a bal hóna alatti tokban rejtőző Desert Eagle-t. A lámpa fénye csak egy pillanatra táncolt el, ahogy csőre töltötte a fegyvert. A segédtiszt nagyot nyelve húzta elő Glock-ját az oldaltáskából.
- Remélem, nem futunk össze azzal a valamivel, ami azt a nyomot hagyta… – suttogta rekedten újdonsült főnökének.
- Sss…
Bentebb nyomultak, de semmi sem vetette rájuk magát a sötétből. Egy beszögellésben megtalálták, amit kerestek. A korlát frissen volt kitépve a helyéről, a betonba pedig egy, két méter átmérőjű pentagramma volt vésve, egyéb, James által is ismert, de többnyire ismeretlen gonosz jelekkel egyetemben. Mindezt mintha lángszóróval pörkölték volna fel, meg volt feketedve.
- Hát itt pihent a kicsike.
A falon egy helyen szurokfekete, de még kissé cseppfolyós folt éktelenkedett a penészes részeken. Ebből mintát vett.
- Mehetünk.
Peter azonban nem mozdult. A nyomozó gyanakodva, frissen támadt bizalmatlansággal nézett vissza rá.

Tommy az ágyán feküdt és vegyes érzelmekkel gondolt vissza az éjjelre – az első éjjel, amikor kezdetét vette a rend megteremtése. Először csak szállt a város felett, majd lecsapott, mint a vadászó sas, s a láthatóan rossz szándékúakat elijesztette. Olykor azok is megijedtek, akiket megmentett a rablóktól, huligánoktól, de nagyrészt hálásan fogadták a segítséget.
Felült, és arra gondolt, hogy ma este mihez kezd majd. Újabb körök a városban, vagy esetleg az írott médiában kellene nagyobb halak után kutatnia. Esetleg más városokat, országokat is meglátogathatna. Még nem tudta. Aztán gondolatai Jennyre tévedtek, a csókra és a lány arcát elöntő pírra. Felkelt és a kijárat felé indult. Mosolyogva hallgatta, hogy anyja most legalább foglalkozik Julieval, önfeledten beszélgetnek az óvodai dolgokról.
- Anya… elmentem, majd jövök.
- Jól van kicsim, de ne maradj későig. – mosolygott rá az asszony és ő is észrevett valami változást, de láthatóan nem tudta eldönteni, mit is furcsáll annyira a fiában.
Rámosolygott anyjára, most látta csak meg szemében a fáradtságot, amit az egész heti megfeszített munka okozhatott. A nő visszamosolygott. Tom intett, majd kilépett az ajtón. Felment a legfelső emeletre, onnan pedig a tetőre. Az sem érdekelte, ha esetleg valaki meglátja, had lássák. Csak egyvalaki figyelte a jelenetet hitetlenkedő szemekkel egy távcsövön keresztül, az egyik közeli park rejtekéből.
- Tommy fiú?…

Jennyé volt a lakás egészen késő estig. Szülei színházba mentek a barátaikkal, majd felugranak egyikükhöz egy közös nagy beszélgetésre. A lány szerette az ilyen estéket, végre azt csinálhatott amit akart. Néha szakácskönyvből főzött valami finomat, vagy felhívta pár barátnőjét és velük beszélgette át az éjszakát. Most azonban apja büszkeségét, a hifi berendezést vette célba. A héten vette meg kedvenc pop együttese legújabb Cd-jét, amit most teljes hangerőn szeretne meghallgatni. A ritmikus zene betöltötte a nappalit, a többi szobát, talán a szomszédoknak is jutott belőle, de ez most nem érdekelte. Boldognak érezte magát. Tommy jutott eszébe, furcsán mámorító érintése, csókja. Táncolni kezdett a zenére, közben a foteleket arrébb tologatta, a villanyt lekapcsolta és csak egy kis olvasólámpát hagyott égve hangulatvilágításként. Teste ruganyos macskaként hajlott, karcsú, sportos alakjához idomuló kék sort és fehér top pedig követte minden mozdulatát. Kezeivel kioldotta a haját összefogó masnit, karjait felemelve hagyta, hogy hosszú, barna fürtjei leomoljanak a vállaira és a hátára.
Ahogy táncolt, egyszer csak a falon saját árnyékát látta meg, aranyszínű fénytől övezve. Amire megpördült, már nem látta a fény forrását, továbblebegett az emeletes épület fala mentén. Átszaladt a másik szobába, hogy az erkélyről megnézze a helikoptert, vagy akármit, ami bevilágított hozzájuk. Az erkélyajtót takaró függönyt félrehúzva egy alakot pillantott meg, amint lenyomja az ajtó kilincsét. Soha sem zárták be. Felsikoltott, aztán megismerte a jövevényt.
- Tom! Hogy kerülsz te ide? Gyere be.
- Szia, Jen.
- A frászt hozod rám! – toppantott mérgesen a lány, de a fiú vigyorát látva ő maga is elmosolyodott.
- Klassz a szerkód… – megújulva sem tudta, hogyan mondja el a lánynak, mit érez iránta.
- Szóval, hogy kerülsz ide? – a nappaliba visszamenve Jenny úgy érezte le kell ülnie, és a fiút is invitálta maga mellé a kanapéra.
A zenét lehalkította a hifi távirányítójával, aztán minden figyelmét Tommynak szentelte.
- Az nem is érdekel, hogy miért? – kérdezett vissza és mélyen a lány szemébe nézett.
- Tudom… sejtem. Már régóta. Csak a vak nem látta, mit érzel irántam. De nem úgy tűnt, mintha tényleg akarnál egy kapcsolatot.
- Most minden megváltozott, minden más lesz.
- Mi változott egész pontosan? Hogyan kerültél az erkélyre?
- Megtudod. Menjünk a szobádba, jó?
- Rendben…
Kéz a kézben indultak meg, a lány vezette Tommyt a szobája felé.

- Mi ütött magába, tizedes? – kérdezte James és szembefordult társával.
- Mi a fészkes fene folyik itt? Egy tapodtat sem mozdulok, amíg nem mondja el, amit tud!
- Peter. Engedje le a fegyverét.
A férfi engedelmeskedett, majd a kijárat felé induló O’Brian után ment.
- Szóval?
- Sokat foglalkoztam az okkult tudományokkal egyetemista koromban. Az, hogy a lány, akivel kiszúrtuk egymást, Wicca hívő volt, csak elmélyítette bennem a tudás iránti vágyat. Úgy tűnik, a világot két dolog alkotja. A Jó, és a Rossz. Jin és Yang. Mi, halandók csak porszemek vagyunk, akik mindkettőt magunkban hordozzuk.
Eközben már a lépcsőn kaptattak felfelé, és a kocsi irányába indultak.
- A két ellentétes pólus úgy vonzza egymást, mint a mágnes. Elkerülhetetlen, hogy össze ne találkozzanak. Úgy tűnik, most a Földön csapnak össze.
- Kicsodák? – értetlenkedett Peter, bár inkább a választól félt.
- Az angyalok és az ördögök. Most már csak régi történetekből, legendákból, mítoszokból ismerjük őket. A mi világunkat számtalan másik dimenzió veszi körül, ritkán harcolnak itt, és nagyon régen nem történt ilyesmi. A lent látott ördögi szimbólum, a felvétel képei számomra csak megerősíti ezt a képzetet. A vadászgép óvatlanul nekiment az angyalt üldöző ördögnek. Hát ez történhetett.
- A katonai parancsnokság nem fogadja el ezt a magyarázatot.
- Nem valószínű.
- Mit mondjak, én se nagyon. Mit teszünk most?
- Valahol a városban egy ördög és egy angyal kószál. Meg kellene őket találni. Vezessen, nekem gondolkodnom kell.
Beszálltak a járműbe, és kihajtottak a főútra. O’Brian a kinyomtatott daru képét forgatta kezei között, rajta a zuhanó angyallal. Tollával berajzolta a könnycsepp tengelye mentén a becsapódás körülbelüli szögét.
- Lehet, hogy az angyal bukását láttuk a felvételen… miért másért zuhant volna? – morfondírozott félhangosan.
- Tessék? – kérdezte Peter, de vasárnap délutáni forgalommal volt elfoglalva, úgy tűnt, mindenkinek épp most van mehetnékje.
- Mellesleg, ez a kis minta talán segít felfedni a rosszfiút… – mondta gondterhelt mosollyal James és előhalászta a kis zacskót, amibe a folyadékmintás fiolát tette.
A pici üvegcsében alig volt egy kis sötét pára.
- A mindenségit…
Jó ideig járták a környéket, figyelték a raktárházakat, próbálták beazonosítani a pontos helyet.
- Uram, azt hiszem, ez a környék lehet az.
- Igen… Ott!… A daru és egy nagy raktárépület.
Leparkoltak és sietve kerülték meg a palánkkerítést. A másik oldalról már lentről is felismerhető volt a használaton kívüli teherdaru. Beljebb mentek és baljós előérzetük támadt az udvar közepén álló, villogó rendőr és mentőautó láttán.
- Úgy tűnik, elkéstünk.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához