LFG.HU

amon
novellaCimkek

Amint megláttuk a partot, rég tapasztalt öröm járt át. Hát itthon vagyok végre. T’horé, az általam olyannyira szeretett és gyűlölt város. Oly sok év után újra itthon. Sokat változott az alatt a ötven év alatt, amelyet nem itt töltöttem. A kikötő is egészen kiépült már, és a város messzi elterpeszkedik az öböl peremén. Csak álltam ott, és bámultam a Közöny Városát. Azt a helyet, ahol napnyugtától napkeltéig legkevesebb két tucat halandó adja vissza lelkét Radenolnak. Ez az a hely, ahová nem megöregedni jön az ember, hanem harcolni, megcsinálni a szerencséjét. Persze mindig más élete árán. Sokaknak nem sikerül. Ők vagy a sekélyvizű kanális mocskos vizében végzik, vagy nagyon gyorsan el kell hagyniuk a várost. Kevesen élik túl. Én ez utóbbiakhoz tartozom. Menekülnöm kellett azért, aki vagyok. Nem tehettem, nem tehetek róla. Máig is megráz az élmény, hogy pusztán azért megölnek, aki vagy. Helyesebben azért, ami vagy.

- Valami baj van, jóuram? – szólalt meg mellettem egy reszelős hang. A gondolataim ködfátylán keresztül is felismertem a kapitányt.
Mennyi ideig is? Úgy egy-két holdnapon keresztül együtt grogoztunk a kabinjában, volt időm megszokni, és felismerni a hangját akár ezer közül is. Persze most kivételesen józan volt, mert beértünk a kikötőbe. A hatóságok pedig szigorúak azokkal, akik nem eléggé pénzesek, vagy ügyesek az ilyesfajta ügyek elsimításához.
- Nem, nincs semmi baj, Erode, jól vagyok, csupán elméláztam egy röpke pillanatra.
A kapitány – egyszerű hajóshoz képest – egész eszes fickó volt. Azt hiszem sejtett már valamit a kilétemet illetően. Fájó szívvel bár, de muszáj volt megtennem. A kedvenc borának, az erún vörösnek minden palackját megmérgeztem. Persze pusztán mágiával, hiszen a pecsétet még magam nem lennék képes lemásolni, és újra a palackok nyakára illeszteni. Sajnálatos, de szükséges lépés volt, nem neszelheti meg kilétemet senki. Az a halálomat jelentené.
- Húzzátok balra azt a vitorlát, ghaurok! Vagy örökké itt akartok maradni az öbölben? Esetleg még ma ki akartok kötni? Akkor igyekezzetek, naplopó banda, fertályóra sem kell, és szürkül. Ha viszont akarjátok még látni a szajháitokat otthon, akkor mozogjatok! – kiáltotta el magát a kapitány.
Hadd kiabáljon, úgysem sokáig teszi már.
Lementem a kabinomba összeszedni a csomagjaimat, amelyeket elővettem a hosszú út során, nem hallgattam tovább a kapitány közönségességgel ékített beszédét.

Az utazóládám gondosan volt előkészítve, dupla fenekű, bélelt alkalmatosság. Ellenőriztem hát, hogy a tartalma nem törött-e el, vagy nem borult-e fel az elmúlt nap során. Miután mindent rendben találtam, a ruháimat szépen, rendben belehajtogattam. Az álcázás tökéletes volt. Ráadásul az a pár ólommal bélelt üvegcse, és az a néhány papírtekercs nem képviselt akkora többletsúlyt, hogy feltűnhetett volna a hordároknak. Az illó anyagokat gondosan ledugaszoltam, és leszorító-pánt alá helyeztem őket, majd jól rögzítettem, ha valamelyik agyalágyult tengerész odaverte volna a földhöz a ládám, ezek akkor sem törnek össze, vagy ömlenek ki. Az eshetőség a lebukás veszélyét sodorta magával. Ennek elkerülésére pedig különösen ügyelnem kellett. Ahogyan egész északon, T’horéban is üldözték a mágia tudorait. A hercegek, császárok, királyok halállal büntetik a tiltott tudást birtoklókat. Ki így, ki úgy. Persze mindannyian tartanak udvari varázstudót, de ez elengedhetetlen néhány esetben, és felügyelhető is. Mi azonban, a szabadúszók, akik titkon utazunk, s csak beavatott kevesek tudnak létünkről, nem vagyunk azok, minket nem köt meg hercegi parancs, vagy királyi eskü. Álcám tökéletes volt hát. Annak kellett lennie.

Miután Aleanor megkapta a neki kijáró bocsánatkérést, és köszönetnyilvánítást a hosszú, s nem éppen nyugodt hajóútért, a matrózok zöme és a kapitány szempillantás alatt széledtek szét a városban.
Ketten maradtak a hajón, hát őket kértem meg, hogy az útipoggyászomat emeljék ki a partra. Leintettem egy konflist, hogy elvigyen belső negyedbe, ott is a Pajzán Hercegnőhöz címzett fogadóba, ha ugyan létezik még.
Legnagyobb meglepetésemre létezett még, hol a gyermekkoromat inasként töltöttem. Szerencsére az öreg tulajdonosnak, Ileisnek nyoma sem volt. Furcsa is lett volna, ha másképpen van. Hiszen már ötven évvel ezelőtt is volt vagy negyven esztendős, mára már aggastyán, ha magához nem ölelte Radenol. Gyorsan kifizettem a szállást, ami aránylag olcsónak tűnt. Bár már régen nem kellett szállásért fizetnem, és amúgy sem jártam itt egy ideje. Mindesetre a heti fél birodalmi korona nem jelentett túl nagy kiadást egy tágas lakosztályért.
A hordárok persze azonnal megragadták a cókmókomat, és máris ügettek vele fel a lépcsőn, nyomukban velem.
A hercegi palotára néző lakosztályt kaptam, aránylag jól felszerelt. Az ágy nem egy fejedelmi darab, a Szigeten még a kamrámban lévő priccs is kényelmesebb volt, mint ez az átkozott heverő. Az íróasztal, a külön fürdő, és a lámpás viszont nagy könnyebbséget jelentett.
Gyorsan a hordárok markába nyomtam egy-egy fél cresdot. Mielőtt eltűnhettek volna, még sikerült kieszközölnöm, hogy melegítsenek nekem vizet a sárkányban, és valakit küldjenek fel a mosnivaló ruhadarabjaimért.
Miután végeztem a fürdéssel, leballagtam, hogy szomjam és éhségemet oltsam. Már régóta vágytam a hazai ízeket. Bár a Szigeten is lehetséges volt t’horé ételeket vásárolni, mégsem ugyanaz, mint amit itthon főznek. Furcsa, hogy még mindig otthonomnak tekintem e helyet, ahol nem kívánatos személy vagyok. Mégis így van.
Sehol sem főzik meg jobban a csíkhalat, mint éppen T’horéban. Fejedelmi étek. Lassan ettem hát, kiélveztem minden falatját. Persze kortyolgattam mellé a hozzáillő diar aszút is, melynek sárgás színe megnyugvással töltött el. Újra itthon voltam.
Az étekkel végeztem, meg kell hagyni, ízletes volt. Ráérősen iszogattam meg az aszú maradékát, fizettem, és visszamentem a szobámba.

Amint benyitottam, észrevettem, valami nincs rendjén. A lakosztályom előtere picinyke volt, alig egy lépés széles, és ugyanolyan hosszú. Tisztán emlékszem, hogy a szobába vezető ajtót becsuktam, amikor elindultam vacsorázni, most pedig résnyire nyitva állt. Valaki járt itt, vagy ami még rosszabb, még mindig itt van. Elmémben előkészítettem egy támadó varázst, amely észlelhetetlen falat állít az ellenfeleim elé. Megkíséreltem halkan benyitni a szobába. Éppen két fickó kotorászott a holmim között, s megdöbbenve láttam, hogy a dupla fenekű utazóládám alját is kinyitották. Nem hittem a szememnek, nagyon gyorsan rájöttek, ki vagyok valójában. Átvillant elmémen a gondolat, hogy már a kikötőtől követtek. Nem engedhettem, hogy elmondják másnak is a titkomat, rögtön kellett cselekednem. Elmémben felizzottak a varázslat szavai, körülöttem megsűrűsödött a levegő. Aurám fényesen ragyogott a szoba félhomályában. A varázslatom végén létrejött a fal. Láthatatlan volt, csupán én érzékeltem. Két lépésnél közelebb nem jöhettek. A két fickó észrevett, szinte azonnal elhajítottak két tőrt, mely fennakadt rögtönzött védelmemen.

Elkerekedett szemükből kiolvastam, most már bizonyossá vált bennük, hogy egy varázstudóval hozta össze őket a balsors. Szinte egyszerre rugaszkodtak el felém, de ők sem juthattak közelebb, mint az imént eldobott tőrök. Kibicsaklott végtagokkal roskadtak a földre. Miközben ők a fájdalommal küszködve vergődtek a padlón, én egy rövid pihenő után egy méregvarázst kezdtem mormolni. Sötétzöld színek táncoltak a levegőben, át- meg áthatva a szobát. Megremegtek az ablaktáblák, amikor összehúztam az erővonalakat. Egyetlen mozdulat volt csupán, s a varázst a két földön fekvő alakra küldtem.
Mintha gyomorszájon vágta volna őket valaki. A hatás kegyetlen volt. Korántsem bénító, mint a megszokott mérgek többsége. Éppen ellenkezője. Annyira túlterhelte a két fickó idegrendszerét, hogy az lassan felmondta a szolgálatot. Pokoli kínokat élhettek át.
Megvártam, míg megszűnik az általam megidézett fal, hiszen azon keresztül én sem férhettem hozzájuk. Előhúztam a tőröm, és csendesen megszabadítottam őket szörnyű kínjaiktól. Tüdőn szúrtam őket, hogy minél kevésbé vérezzék össze a szobát. Fogalmam sem volt, hogy ugyan mit is kezdhetnék a két holttesttel, no meg utána mit tegyek?

Ha gyorsan kijelentkezem innen, az túl feltűnő, mindenki gyanút fog, hogy valami nincs rendjén. Ha maradok, akkor ezeknek a gazemberek hamarosan megtalálnak újra. Semmi okom nem volt feltételezni, hogy csupán ketten lettek volna. Egy ekkora városban nem szokás szabadúszó kémnek, tolvajnak lenni. Az pedig egyenesen riasztó gondolat volt, hogy fél nap sem telt el, és egy egész szervezettel rúgtam össze a port. Csak remélni mertem, hogy valamelyik tolvajklán emberei, és nem a t’horé hercegi ügynökség küldött a nyakamra két embert. Ez utóbbi lehetőség, ha lehet, még riasztóbbnak tűnt, mint egy egyszerű tolvajklán.

Mindenesetre onnan gyorsan el kellett tűnnöm, az bizonyos volt. De hová? Voltaképpen mindegy is volt, csak onnan el. Először is a két testet összetekertem a szőnyegbe, és odahúztam az egyik sarokba, ahol a legkevésbé volt feltűnő, majd leültem elgondolkodni, mihez is kezdjek? Menjek vissza a Szigetre? Gyáva dolog lenne, és egyébként is, volt még néhány dolog, amit el kellett intéznem. Például felkutatni és megölni Ruhrent, azt az álnok kígyót. Valamikor azt hittem, jóvóbarátok vagyunk, de ez gyorsan elmúlt. Az a gazfickó beárult a herceg embereinél pár koronáért. Én balga, amikor utcára kerültünk, szövetkeztem vele. Az én – akkor még csak ébredező – képességeimmel, és az ő furfangjával vihettük volna valamire.
Így viszont, én egyedül többre vittem, mintha itt maradtam volna. Még hálásnak is kellene lennem, de valahogy nem tudok. Hidegvérrel meggyilkoltatott volna. Mindezt azért, mert nekem mágikus tulajdonságaim vannak. Szörnyű világ ez.
Viszont már tudtam, mit kell tennem: azonnal kijelentkezem, és vásárolok egy kisebb lakást a város túlsó végén. Ott még meg is tudom fizetni, és nem annyira feltűnő, elvégre a különböző kereskedők, diplomaták, utazók is ott laknak. Sok arra a külhoni.
A fehér vászoning, a fekete bőrnadrág, és a csizma éppen megfelelő öltözék volt arra, hogy egyszerű utazónak nézzek ki.
Gyorsan összepakoltam, majd elvitettem magam a város polgári negyedének szélére. Két cresdoért a kocsis szívesen elvitt egy olyan emberhez, aki segíteni tudott a lakás megvásárlásában, illetve információkkal is tudott szolgálni Ruhrent illetően.

A fickó hasas volt, fekete dróthaját fehér gyolcsból csavart fejfedő alá rejtette, sűrű hímzéssel díszített köntöse alól kikandikált ugyancsak hosszú, fekete, durva mellszőrzete. Kaotikus mintázatú köntöse a földet verdeste, amint közelebb lépett. Olajszín arcát ugyancsak fekete, drótszerű pofaszőrzet keretezte. Mélyen ülő szemei inkább emlékeztettek ravasz ragadozóra, mint hús-vér emberre. Amint megszólalt, felismerhető volt sivatagbéli származása. Nem túl régen érkezhetett a városba, a kiejtése inkább érdekesnek tűnt, mint tökéletesnek.
- Üdvözöllek, jóuram, Abu al Halimar miben állhat szolgálatodra? Foglalj helyet, kérlek! – invitált meg vendéglátóm nyájasan.
- Üdvözlet néked is Abu!
Kényelmesen elhelyezkedtem a felkínált párnákon, és szippantottam egyet az elém tett vízipipából is. Gyorsan rátértem jövetelem céljára, hiszen éppen időnek voltam szűkében.
- Az a hír járja a városban, hogy ruhákon, nőkön és illatos szereken kívül lakóhellyel is kereskedsz ebben a városrészben. Ebben kérném a segítséged. Természetesen bőségesen megfizetlek. Továbbá keresek valakit. Lehetőleg úgy szeretném megtalálni, hogy ezt ő ne sejtse meg!
Vendéglátóm arcán röpke mosoly terpeszkedett szét az utóbbi mondat hallatán.
- Természetesen Abunál minden eladó, Abunál mindent lehet kapni. Információt is, csak tudni kell megfizetni… – hagyta függőben a mondat végét a sivatagi fickó.
Szó nélkül tettem ki kettőnk közé a jó előre előkészített zacskót, amelyben kétszáz birodalmi korona várta már, hogy gazdát cseréljen.
- Ha jók az értesüléseim, ez az összeg fedezni fogja mindkét vásár tisztes árát, kétszáz birodalmi korona.
- Kétszáz? Nagyon fontos lehet neked ez az ember – álmélkodott vendéglátóm. Megtudhatnék róla valamit, ami alapján megkereshetjük?
- Ruhren néven volt ismeretes jó ötven éve, és a szegénynegyed peremén. Egy napon hirtelen pénzes lett, százötven koronát szerzett valamilyen kétes üzleten. Hogy azóta mihez kezdett, azt nem tudom. Ez utóbbi, valamint a tartózkodási helye lenne számomra érdekes, avagy bizonyíték a halálára. A teljes neve Ruhren Di’Marco.
Vendéglátóm arca kissé elkomorult a sorrentei név hallatán.
- Szóval egy délvidéki. – szinte köpte a szavakat.
- Már itt született T’horéban. Az apja tengerész, az anyja szajha volt, azt hiszem.
- Jól van, jól van. Meglesz. Ha él még ebben a városban Ruhren nevű, hát Abu megtalálja neked. Légy nyugodt, jóuram. Három nap múlva értesíteni foglak róla, hogy halad a keresés.

Megnyugodtam, hát, és elmentem Abu emberével megnézni két lakást, amit az otthagyott kétszáz korona ellenében megkaphatok. A második jónak tűnt. Emeleti lakás, tágas, van benne hely a laboratóriumnak, és Abu szerint megbízhatóak a szomszédok. Nem túl kíváncsiak. Pontosan megfelelő nekem.
Végül megegyeztem Abu emberével, hogy még ma áthozhatom a holmimat, így nem kell a fogadóban éjszakáznom, kockáztatnom, hogy a két halott társai megtalálnak, ha ugyan még nem késő…

Miután visszamentem a fogadóba, lehozattam a csomagjaimat, majd kifizettem a vacsorát és a szobát. Már a kocsin ültem, s útban voltam az új lakhelyem felé, amikor az egyik lassabb útszakasznál egy fiatal suhanc ugrott fel mellém. Éppen emeltem volna védekezésre a tőröm, amikor egy papírdarabot nyomott nagy sietve a szabad kezembe. Ugyanazzal a lendülettel már le is ugrott a kocsiról, és eltűnt az egyik mellékutcában.
Még az arcát sem figyelhettem meg igazán, olyan gyorsan történt mindez. Érdeklődve hajtottam ki a papírlapot, láthatólag íráshoz szokott kéz rótta sorokkal ált rajta:

“Tisztelt magister!

Örömömre szolgál, hogy városunkban üdvözölhetjük önt. Sajnálattal vettük tudomásul két nagyon jó szolgánk elvesztését, amelyet ön okozott.
Remélhetőleg ennek a veszteségnek kiegyenlítése végett szívesen venné, ha felkeresnénk önt ma éjszaka. Biztosíthatom, meg tudunk egyezni.

Tisztelettel, a Sötét Arc szövetsége”

Nem igazán tudtam, hogy mire is gondoljak a levél olvasása közben. Annyi bizonyos, hogy kilétem már nem maradt titokban. Elgondolkodtatott, vajon mely dolog rosszabb? Egy bűnbanda lekötelezettjének lenni, avagy a herceg embereinek kezébe kerülni? A valóság szövedékén átsejlettek menekülésem képei. Az utóbbi rosszabb.
Követték a kocsit, de meg sem próbáltam leleplezni az illetőt, ki tudja, miféle dolgot műveltek volna velem, ha megkísérlem. Így aztán új lakásomhoz hajtattam.
Igazán otthonos lakás volt. Kényelmesen el tudtam helyezni az összes olyan holmimat, amely szükséges az élethez. Még egy külön laboratóriumi helyiséget is be tudtam rendezni, így a kíváncsi szemektől távol tudtam dolgozni. Nem kellett attól tartanom, hogy egy hívatlan vendég véletlenül megneszeli valódi kilétemet. Ugyanitt rendeztem be apró, a legszükségesebb könyvekből álló könyvtáramat is. Holnap még számtalan dolgot kell beszerezzek, hiszen felesleges lett volna utazásom során magammal hoznom mindent. Lombikot, lepárlót és üvegcséket itt is lehet vásárolni.

Nem sokkal éjközép előtt járhatott az idő, amikor kopogtató hangja törte meg a formálódó csöndet. Éppen a magammal hozott eszközöket helyeztem el új laboratóriumomban, így némi időbe telt, amíg leértem a bejárathoz. Vendégeim nem voltak türelmetlenek.
Csupán négyen voltak. Hárman eltakarták az arcukat, a negyedik – láthatóan a vezetőjük – viszont nem.

- Légy üdvözölve T’horé városában, magister! – az utolsó szót kissé gúnyosan hangsúlyozta.
- Te pedig a házamban! Kérem, uraim, fáradjatok be. Azt hiszem jöveteletek célját okosabb odabent megbeszélni. – tessékeltem beljebb őket.

A négy fickó meg sem állt az emeletig.

- Legyünk túl a formaságokon, a nevem Szarkaláb. Ennyi elegendő. A tied pedig, ha nem tévedek magister Alanosh.
- Nem, nem tévedsz. – kissé meglepődtem, hogy tudja a nevem, valószínűleg a fogadóból, hiszen ott bemutatkoztam, én balga.
-
Azt hiszem, hogy ez esetben a tárgyra térhetünk. Remélem, megérted, hogy meglehetősen érzékenyen érintett minket a délutáni eset.
- Megértem, bár az emberei jóindulattal sem nevezhetők jelentős veszteségnek.
- Persze, ha ellenére van az úrnak, szíves-örömest megtárgyalhatom a hercegi szolgálat embereivel is a dolgot.
-
Nem, nincs ellenemre, már vártam a jelentkezéseteket, magam sem szándékoztam kiegyenlítetlenül hagyni a számlát.
-
Reméltem is, magister Alanosh! – a fickó már vigyorgott.
-
Mivel tehetem jóvá, az okozott kellemetlenséget? – tértem gyorsan a lényegre, már szerettem volna ajtón kívül tudni őket.
-
Társaságunk különböző forrásokból úgy értesült, hogy a varázstudók képesek bizonyos fegyvereken elvégzett szertartás útján javítani annak használhatóságát.
-
Igen, ez így van.
- Nos, akkor itt van két tőr, melyet próbaképpen átalakíthatnál ilyen módon!
- Most azonnal? – kérdeztem megrökönyödve.
-
Természetesen. Vagy netalán titkolnivalója akad, magister?
-
Ó, dehogy. Előttetek nincs titkom. – nyugodtam bele a helyzetembe.

A laboratóriumba is utánam jöttek. Meg sem kíséreltem megkérni őket, hogy maradjanak kívül.
Gyorsan rajzoltam egy varázskört az asztallapra krétával, majd belehelyeztem a két görbe tőrt. Külső szemlélő számára meglehetősen gyorsan történt. Felidéztem magamban az emberi test, és a fegyver kapcsolatát, kiterjedt anatómiatudásomat felhasználva meghatároztam azokat a pontokat, melyek halálosak lehetnek az adott fegyverrel, végül összekötöttem a kettőt, és elkezdtem a fegyverekbe plántálni. A levegő nehezebbé vált, szürkéskék erővonalak húzódtak végig a szobán, egészen a körben fekvő két tőrig. Halkan mormoltam magamban a régen tanult szöveget, hogy elmém képes legyen a manát átereszteni, s céljaimnak megfelelően formálni.

A négy fickó ugrásra készen, összehúzott szemmel figyelte minden mozdulatom. Bizonyos voltam benne, ha ellenük bármit teszek, azonnal megölnek. Befejeztem a varázslatot. Miután elmúlt a rövid kábulat, gyorsan felemeltem a két tőrt, és visszaadtam Szarkalábnak
.
- Készen van. Aki használja, önkéntelenül is a test olyan pontjait veszi célba, amelyeken nagyobb sérülést okoz. A fegyverekkel kapcsolatban ennyi a tudásom.
- Jó, nagyon jó, magister – mondta újra, és újra gúnyosan kiemelve az utolsó szót -, egyelőre ennyi is elegendő. Ne aggódj, nem fogunk feleslegesen zaklatni. Csak akkor, ha elengedhetetlenül szükséges.
- Köszönöm. Igazán.
- S ne feledd, megvédünk a herceg embereitől.
Mielőtt szólhattam volna, már ki is hátráltak a laborból. Nem kísértem ki őket. Valahogy nem éreztem szükségét, kitalálnak egyedül is. Helyette inkább lerogytam a székemre, és azon kezdtem gondolkodni, hogy most mihez kezdjek.
Rövidesen újdonsült hálószobámba vonultam, az utazástól fáradtan beledőltem. Fertályóra nem kellett hozzá, és aludtam.

Hazaérkezésem másnapja jobbára a szükséges holmik beszerzésével telt. Az üvegfúvónál megrendeltem két tucat különböző üvegcsét, fiolát, lombikot. Mivel drága holmik ezek, előre elkérték az árát, s nem is keveset.
Miután megjártam a piacot, a kovácsot, a bőrművest, a szabót és az asztalost, már egy kisebb vagyont elköltöttem. De úgy határoztam, soká maradok T’horéban. Úgy gondoltam, talán ki tudok egyezni a Sötét Arccal. Más választásom nem volt, hiszen még a hajót se értem volna el, máris Radenol karjaiban találtam volna magam.

Késő este, amikor éppen egy fontos, mérgekkel kapcsolatos kísérletemet kezdtem feleleveníteni, ott termett mögöttem egy fickó, és egy számszeríj. Nagyon halkan érkezett. Túl halkan ahhoz, hogy idejekorán észrevegyem. S ez nagyon nyugtalanító érzés. Nem is hagyott sok időt.

- Szarkaláb üdvözletét küldi, és kéri, látogasd meg, most! – hadarta egy szuszra a suhanc.
- No, hiszen, méghogy békén hagynak. Még egy nap sem telt el, s máris értem küldött, ráadásul fontos kísérlet közben… – morgolódtam, nem is keveset.
A fickó türelme, mint az erúnacélból készült kötél.
- Megyek már, megyek már, tudom, urad nem nézné el, ha késlekednék.

Magamra kaptam a köpenyemet, és már indultunk is. Lent az utcán egy zárt kocsi várt minket. Egyszerű, feketére mázolt hintó, mely tucatszám szaladgált szerte a városban. A kocsis nyugodtan ült a bakon, szürke felleghajtóján megcsillant az időközben leszálló köd. A ló idegesen tapodta az utcaköveket, láthatólag indult volna útjára.
Fogalmam sem volt, hogy merre mentünk. Az út eseménytelenül telt, útitársam szótlanul ült velem szemben, csendesen nyugodott jobb kezében a számszeríj, készen arra, hogy bármikor halálos nyilat bocsásson felém. A kocsi ablakai nehéz posztóval voltak lefüggönyözve, se be-, se kilátni nem lehetett.

Valamiféle belső udvaron álltunk meg. A kapu, ahol behajtottunk keskeny, ám magas falba ágyazva állt, immár csukva. Egyszerű kőépület volt, félkörívben magasodott az udvar fölé, ablakai körül apró díszítések tűntek elő, majd olvadtak össze újra a fal síkjával. Az emeleti ablakok közül kettő is tárva nyitva állt, ám mozgás mögöttük nem látszott. Az épület teteje egyszerű, vörösre égetett cserép, melyet csak a két szélén tör meg egy-egy kisebb kémlelőnyílás.

- Üdvözöllek, magister, Szarkaláb már vár! – szólalt meg egy hang előttem.
- Kérlek, vezess uradhoz! – mondtam rögtön, nem szívesen maradtam volna hosszú ideig, s ennek nem a környezet, mindinkább a társaság volt az oka.

A bejáratot nagy, vasalt tölgyajtó zárta el. Az a fajta, amelyik a faltörő kosnak is ellenáll. Belépve egyszerű előtérbe jutottunk, ahonnan jobbra is, balra is folyosó nyílt, szemben egy egyszerű ajtó, két oldalt lépcső vezet fel az emeletre.

- Légy üdvözölve házunkban, magister! – köszöntött Szarkaláb.
- Meglehetősen udvariatlanul kértek fel erre a látogatásra. Ugyan mi oly sürgős, hogy a kísérletem végét nem várhatja meg?
- Azonnal indulnunk kell, magister! Röviden elmondom, hogyan róhatod le tartozásod!
Persze, s ennek sosem lesz vége – gondoltam magamban. Sohasem fogtok békén hagyni, amíg élek. Vagy amíg úgy nem gondolom, hogy jobb a herceg embereinek karmai között, mint még egyszer a Sötét Arc szolgálatára lenni. De nem hagyott sok időt az elmélkedésre, máris folytatta:

- Ma az egyik rivális szervezethez megyünk üzleti tárgyalásra. A nevük: Vének. Várhatóan háborút provokálnak majd, ezért kellesz, magiszter. A feladatod kimerülne mesterséged gyakorlásában. Meglepetésre van szükségünk ellenük, olyanra, amelyet nem képesek kivédeni. A te tudásoddal legyőzhetjük őket.
- Mit szólnál hozzá mortor, ha két embered láthatatlan maradna a kereső szemek előtt?
- Magam is hasonlóra gondoltam, ezen kívül bent a tárgyaláson is szükséges akadályt gördítenünk a Vének elé.
- Talán egy kisebb idővarázs az ellenfélre megteszi, úgy vélem. Lesz néhány szabad másodpercetek ellenük.
- Tökéletes, akár indulhatunk is.

Az út nem tartott túl hosszú ideig, ám arra éppen elegendő volt, hogy a két testőrt eltüntessem a kíváncsi tekintetek elől. Bár nem fog sokáig hatni a láthatatlanná tévő varázs, ám célunknak éppen megfelelt. Még gyorsan elmagyaráztam nekik az árnyékmozgás alapjait, hogy mindig térjenek ki az útból, hiszen a másik számára ők láthatatlanok.
Amikor odaértünk, a két testőr kint maradt a folyosón a megfelelő jelre várva.
Odabent egy fickó beszélt, láthatóan eléggé pimaszul, valamiféle felosztást emlegetve, nem igazán érdekelt, nem akartam, hogy túl sokat tudjak ezekről a dolgokról – egyelőre. Csak vártam a jelet, addig felkészítettem magam a varázslatra, így kevesebb időmbe kerül majd az idővarázs. Azután Szarkaláb intett.
Gyorsan történt. A mana szinte átrobbant a testemen. Megragadtam néhány szálat az időfonálból s egyenesen a Vének köré fontam. Ráhurkoltam az ellenséges emberekre, és megrántottam. Rettenetesen lelassultak. Igaz, így is volt idejük reagálni, az egyiknek még a széket is sikerült kirúgnia maga alól, mielőtt a mágia eluralkodott volna rajta, de azután elmémmel legyűrtem őt is.
Amint felocsúdtam volna a varázslás okozta kábulatból, erős ütést éreztem a tarkómon. Profi volt, egyetlen ütéssel szétzúzta a nyakamban lévő csontokat. Szarkaláb még engem is átvert. Egy pillanatra elsötétült minden. Mikor felocsúdtam, már kívül voltam. Az elmosódott foltok alapján felismertem, éppen most gyilkolják meg a Véneket. Kiválasztottam egy fiatalnak tűnő testet.

Amikor magamhoz tértem, a Sötét Arc már távozott. Új testem kissé szokatlannak tűnt a jól megszokotthoz képest. Első dolgom volt valamiféle köpenyt húzni, a seb még nem gyógyult be teljesen. Ez, no és a halott Vén arca hamar árulómmá válhatott volna. Nem kockáztattam semmit, egyenest a kikötőbe indultam, biztosan megy hajó valamely közeli városba.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához