LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

Hát ennyire nem bíznak már bennem a Vének. De miért nem gyilkolt meg csendben? Miért tett úgy, mint aki csupán apró semmiségekért jött el hozzám? Ez a fajta hidegvér az, ami mindig is taszított az ilyen gyilkosokban. S néhányan még szeretni is képesek őket. Nem is olyan régen egyik lányom éppen ezért ivott a kanális vizéből, mert szerelmes lett. Pont egy ilyenbe. Sőt, éppen ennek az egyik emberébe. Talán Kralosnak hívták azt a mortort. S a Vének úgy ítélték meg, hogy ez veszélyes. Márpedig neki több hasznát veszik, mint mint egy afféle könnyűvérű nőnek, amelyből tizenkettő egy tucat. Így történt, hogy Leili elköltözött az árnyak közül. Elköltözött oda, ahol soha nincs szürkület. Ahol nem terem halál minden sarkon, hiszen azon már túl van minden boldogtalan halandó, aki nem az Árnyak Földjének lakója.

Levien elbúcsúzott. De miért? Amikor elindult, halvány mosoly bujkált a szája szélén. Ezek szerint észrevette az értetlenségem. Viszont azt is tudta, hogy pontosan tudom, miért is van ő itt. Lehetséges, hogy mégsem én leszek az, akinek a mai az utolsó éjjele? De nem, ha őt küldték, ha ő idejött, biztosan sor kerül rám. Lehetséges, hogy mégsem ő hajtja végre az ítéletet? Az nem lehet. Főrangút nem gyilkolhat meg egy egyszerű gyilkos. Klánbeli nem. A Vének nem engednék, hogy egy ilyen régi hagyományt semmibe vegyenek. Ezek szerint vagy nem is akarnak még elküldeni, vagy pedig mással végeztetik el a piszkos munkát. Kralos, amikor itt járt, beszélt Leilimmel arról, hogy Sötét Arcúak mozgolódnak. Lehetséges, hogy más terve van a Vén Fattyúnak? Bizonyos.
Amint meghallottam, hogy Levien mögött becsukódik a nehéz tölgyajtó, már mozdultam is.

***

Lassan bandukoltam végig a szatócsok utcáján. A délutáni eső hangosan kopogott széles karimájú kalapomon. Amint a szürkület első percei eljöttek, a város csendes némaságba burkolózott, a házak ablakai, mint egy démon megannyi szeme, sárgás-vöröses izzásba kezdtek. Az ablakok mögött megbúvó szobák fényei csalják meg így a város utcáit rovókat. Gyertyáké, melyek oly puha melegséget adnak. Bársonyos fényük becsapja az embereket, hamis biztonságérzetet keltve bennük. De a lelke mélyén mindenki tudja, hogy ez az éjszaka – mint mindig – valakiknek az utolsó lesz. Minden éjszaka valakiknek a véget jelenti a városban. Ez T’horé törvénye. Ez a Végtelen Város, ahol megannyi nemzetiségű és fajú ember él, ha ember egyáltalán. Itt a gyengék hamarosan a sekély vizű kanálisban találják magukat, persze arccal lefelé. Miért is alakult így? Talán mert ez a Beltenger létező legnagyobb kereskedővárosa, ahová minden nemzet legügyesebbjei, no meg legkegyetlenebbjei elvándorolnak, hogy azután itt sütögessék zsíros pecsenyéjüket. Persze annak idején, amikor a Nagy Nevűek megalapították ezt a kis halászfalut, bizonyosan nem gondoltak arra, hogy később milyen hatalmas, és milyen veszedelmes entitást kreálnak. Ők csak a halakhoz értettek, én meg az árnyakhoz. Akkoriban még nem tartogatott halált minden éj. Nem várta őket a kanális hideg ölelése minden lépés után.

Gondolataimba mélyedve lépdeltem a szürkévé fakult házak között, köpenyem sötét szárnyként lobogott mögöttem, amint a tenger felől fújó szél bele-bele kapott. Látszólag nem vettem észre, hogy ketten is követik lépteim, bár, már amikor ahhoz a szajhához mentem, már akkor a nyomomban voltak. Azt hiszem, ők nem jöttek rá, hogy az én beleegyezésemmel jöhetnek utánam. Pedig tapasztaltnak tűntek. Az éberség T’horéban az élet alapvető feltétele, s én már réges-régen kifejlesztettem magamban azt a képességet, hogy mindig figyeljek. T’horé megköveteli, hogy sohase lankadjon a figyelmem. Egyetlen röpke másodperc, hogy az ember megízlelje a kanális zöldes vizének keserű ízét. S persze épeszű ember nem vágyott ilyen élményre. Márpedig épeszű vagyok, már ha T’horé bármely lakóját épeszűnek lehet nevezni.

Mindkettő férfi, és a Sötét Arcúak szervezetének tagjai. Ismerem őket, hiszen ők is jelen voltak az egy héttel korábbi tárgyaláson. Úgy tűnik, hogy ügyes gyilkosok, ha rájuk bízták a klán fejének védelmét. Igazán megtisztelő, elismerik képességeimet. Csak egy kiemelkedő emberre küldenek két ilyen mestergyilkost. Márpedig szerintük kiemelkedő vagyok, a Szürkék alvezére. A Sötét Arcúak nem tudhatták, hogy éppen a fegyveresekért vagyok felelős, márpedig ilyen posztra csupán kivételes fegyverforgató, és gyilkos kerülhet. Az a két fickó már halott. Igaz, még mozogtak, meglehetősen ügyesen, és fürgén az árnyak között, de nem sokáig. Halvány mosolyt engedélyeztem magamnak, hiszen tudtam, hogy követnek, s követtek már a lányhoz is. De nem akadályoztam meg. Jobb így. Így nem nekem kellett örök álomba küldeni szegény lányt. Ráadásul nem nekünk kell kirobbantani a klánok háborúját. Hiszen a Sötét Arcúak megöltek egy Főrangút. Ez biztos háborút jelent. Igaz, hogy Estella így sem, úgy sem érte volna meg a hajnalt, de a tényeken ez már mit sem változtat. A Sötét Arcúak üzentek hadat nekünk. Biztos vagyok abban, hogy a kémüket elhallgattatták, és azt is, aki hagyta őt tevékenykedni.

Gyorsan történt. A két fickó két oldalra került, s szinte egyidőben támadott. Rövid, görbe pengéjük azonban csak a házfalat vágta meg, bennem nem tett kárt, számítottam rá. Hátragurultam a sárban, s rögtön talpon termettem, majd rapírom hegye – amit sikerült kihúznom – áthatolt a jobb oldali támadóm szívén. A másik máris fordult utánam, szinte időm sem volt visszarántani a pengém. A fickó ördögien gyors volt, de nem szoktam alulbecsülni ellenfeleimet, így erre is fel voltam készülve. Az ingem alá rejtett, csuklóra erősíthető szerkezet betöltötte funkcióját. Egy gyors mozdulat, és támadóm nyakában máris két mérgezett hegyű tű pihent. A fickó rádöbbent, mekkorát hibázott. Ma éjszaka ő fog nyugodni a kanálisban. Még láttam, amint a szeme kissé megfakul, majd lassan eldőlt a gyorsan ható idegméregtől. Lebénult, abban bizonyos voltam, abban azonban nem, hogy meg is öli, így gyorsan szíven szúrtam őt is. Miután megtöröltem pengém, gyorsan körbekémleltem, nem akadt-e szemtanúja az esetnek. Mivel semmit nem vettem észre, gyorsan besurrantam a klán épületébe, melynek kapujánál sikerült rajtam ütniük.
Amint felértem az emeletre, szalajtottam két takarítót, akik intézkednek, hogy a testek méltó helyükre kerüljenek, a tőrök pedig visszatérjenek jogos tulajdonosukhoz. Reggelre már a Sötét Arcúak házának kapujában nyugszanak, hogy elmondhassák: gazdáik elbuktak.

Átnéztem a mai napra kijelölt irományokat, elrendeztem, és elintéztem mindent, leültem kicsit, átgondolni az új tervet, amellyel örökre eltörölhetjük a Sötét Arcúakat. Elmélkedésem közepette lépett be a Vén Fattyú. Valójában nem öreg, csupán százharmincnyolc telet látott. Azonban a Vén Fattyú megnevezés a klánunk vezetőjét illette meg, akárhány éves is valójában. Egyszer egy huszonhat éves lurkó hordta a címet, a klán feljegyzései szerint legalábbis. Persze akkor nem voltunk ilyen erősek. Éppen, hogy csak túléltük az előző háborút. A Fattyú szótlanul odalépett az italállványhoz, töltött két pohár jóféle diar aszút. Egyik poharat felém nyújtotta, amint elhelyezkedett a szemközti fotelban.
- Gyorsan ment, nem ellenkezett? – kérdezte ő.
- Nem öltem meg, megtette helyettem más. Át is rendeztem a kártyákat. Azt hiszem jó lehetőséget kaptunk most Ilúvieltől – áldassék neve. A Sötét Arcúak most hibáztak, s ezt ki is fogjuk használni. Azonban fájdalmas áldozatokat kell hozni a siker érdekében. Boldogan vállalni fogják, és a klán-könyvbe vörössel fog bekerülni a nevük. Ők lesznek, akik megvédték a klán becsületét.
- Ezek szerint készen áll a terved, mortor.
- Készen.

Miután elmondtam a Fattyúnak a terveimet, elismerően bólintott. Igaz, hogy több, nagy tekintélynek örvendő klántagot fogunk veszíteni, lehetséges, hogy lesz közöttük valódi vén is, de győzedelmesen lábalunk ki a háborúból, s ha Ilúviel is úgy akarja, a Sötét Arcot örökre eltöröljük.

***

- Húzzátok balra azt a vitorlát, ghaurok! Vagy örökké itt akartok maradni az öbölben? Esetleg még ma ki akartok kötni? Akkor igyekezzetek, naplopó banda, fertályóra sem kell, és szürkül. Ha viszont akarjátok még látni a szajháitokat otthon, akkor mozogjatok! – kiabáltam.
Meglepően sebesen elkezdték tenni a dolgukat, s a Viharmadár gyorsan a kikötőbe ért. Még két perc, és végre újra a Végtelen Városban lehetek. Persze első utam mindenképpen Estellához vezet, legalább hat holdnapja nem láttam. Mindig azt mondják, a tengerészek durva, érzéstelen fickók. Sohasem fognak rájönni a botor lelkek, hogy nagyon is tévednek. Amikor Estellára gondolok, tisztára elérzékenyülök. Ilyenkor már az emberekkel sem tudok eléggé durván bánni.
- Nem azt mondtam, hogy eresszétek le a bal vitorlát, marhák, hanem azt, hogy húzzátok balra! Mi van, a fületeken ültök, vagy máris a szajhátok jár a fejetekben, naplopó banda!

Miután kikötöttünk, természetesen én léptem először partra. Szertartásosan letérdeltem, és rövid imát mormoltam Aleanornak, hogy nem tekintett ránk utunk során, engedte, hogy birodalmát megzavarjuk oda nem illő jelenlétünkkel. Miután végeztem, az emberek is sorban a partra léptek. Két ember maradt hátra vigyázni a Viharmadárra, amíg ki nem rakodják. Hamarosan megtörténik, hiszen Levienék már nagyon várják azt a ládát. Én pedig szeretném már a szárazon tudni, mert az embereim nyugtalanok, és figyelmetlenek tőle. Amióta az a fedélzeten van, mindent kétszer kell elmondanom, hogy egyszer megértsék azok az átokfattyak. Bizonyára valamilyen varázsos ital lehet benne, mert amikor felrakodtuk, csörömpölt, s ha az, akkor a fejemmel játszom, amíg a hajómon van. Szólok is Leviennek, hogy vigyék el, minél előbb.
Első utam valóban Estellához vezetett. Beléptem a nagy tölgyfa kapun. Az árkádok alatt égő lámpások illata fogadott, kellemes volt újra itt lenni. Gyorsan az udvar túlsó végén lévő lépcsőhöz siettem, majd felmásztam rajta, hogy elérjek végre az oly régen látott faragott tölgyfa ajtóig, amely mögött a kedvesem várja már vissza urát, a tenger hódítóját – Aleanor bocsássa meg gondolataimat.

Amint felértem, biztosan tudtam, valami nincs rendjén, az ajtó arasznyira nyitva volt, és bentről rőt fények tánca áradt ki az ajtónyíláson. Belöktem hát a nehéz ajtót, és elém tárult a lakrész belseje, illetve ami volt. Bent ropogott a rőt fények forrása, a mindent elemésztő tűz. Kétségbeesve próbáltam behatolni addig, ahol Estella lábát láttam, de annyira forró volt már a levegő, hogy égette a tüdőmet, és feketére perzselte az amúgy már hófehér szakállamat. Két lépés után vissza kellett fordulnom. A tűz még élénk volt, nem oly régen távozhattak a gyilkosok. Gyorsan felkaptam hát két tőrt, meg a kardot az asztalról, ki tudja, lehet, hamarosan kapom az áldást. Kifelé menet azonban feltűnt valami a földön, egy oda nem illő tárgy, egy ismerős valami, egy rettegett jelkép, egy éjfekete báli maszk.
Hiszen ez…
De miért? Mi dolga Estellának ezekkel? Illetve – szomorodtam el -, mi dolga volt ezekkel?

Mindenki ismeri a jelet. Mindenki tudja mit jelent. Szívembe most üresség költözött. Estellát megölték. Ráadásul a Sötét Arc ölte meg. De miért? Kik bérelték fel ezeket? Csupa kérdés, s választ már nem kapok rá. Szobám falai nem adnak választ a kérdésre. Hogy hogyan bukdácsoltam haza, nem tudhatom. Agyamat emésztette a kérdés, szívemet a fájdalom, hogy elveszítettem őt, ki – korom ellenére – őszintén szeretett. Mibe keveredett ez a lány? Vajh kinek a haragját szabadította magára? Vágyom is tudni az okot, amiért Radenol karjaiba küldték őt, meg nem is. Hiszen a tudás veszélyes. Tudni néha annyi, mint halottnak lenni. Mégis vonzott. Megölték az én kis Estellámat, és tudni akarom miért. Tudni akarom ki tette, hogy elégtételt vegyek. Nem nyughatom, amíg a gyilkosa él. Ha kell, varázslókkal szövetkezem, de kiderítem, ki áll emögött. Holnap meg is látogatom Ruhrent, talán ő tud valamit az eseményekről, hiszen ő a legjobb orgazda, aki ebben az átkozott városban mindent tud. De előbb még pénzt kell szereznem, Ruhren nem olcsó.
Az est további részét viszont csendes gyásszal töltöm el. Ez a jóféle erún vörös megfelelő lesz a gyászhoz. A pohár fényes felületén keresztül merültem el a bor bíborvörös mélységeiben, feledve szívem sajgását.
Furcsa íze van ennek a bornak, mintha szöget áztattak volna benne. – gondoltam még utoljára, amikor a méreg, amelyet a lezárt palackba juttattak, hatni kezdett volna.
Levien műve, ez az ő mérge, ő használ ilyesféléket. Légy átkozott hát!

***

Most, hogy a két mestergyilkost Radenol színe elé küldtem, nyugodt szívvel üzentünk a Sötét Arcnak újabb találkozót kérve. Biztos fölény volt, hiszen, ha visszautasítják, azzal elismerik, hogy meggyengültek, ha nem, akkor biztosan halálos csapdába sétálnak be. Természetesen a t’horéi alvilág íratlan szabályainak megfelelően nem egy időpontban küldtük vissza a tőröket, és az üzenetet, de a Szarkaláb így is rájöhetett, hiba volt rám küldeni két mestergyilkosát. Most jókora kutyaszorítóba került, hiszen ide csupán hét emberével érkezhet, és nem lehet köztük a két legjobb embere. Ők már halottak. Mi viszont majd’ teljes létszámban jelen lehetünk a megbeszélésen. Olyannyira vigyáznia kell a kimondott szavaira, hogy elegendő csupán érezni a sértést a hangsúlya mögött ahhoz, hogy teljesen természetes módon végezzünk velük. Még így is hat-nyolc, esetleg tíz emberünket veszíthetjük velük szemben. Az viszont bizonyos, hogy harc lesz, hiszen szinte lehetetlen úgy beszélni, hogy ne sértsen meg egyetlen szava sem. Ha pedig mégis, akkor is addig szenved, amíg mi akarjuk, hiszen mi hívtuk őket. Mi határozzuk meg a témákat. Ráadásul orcátlanul ajánlhatjuk a területük igazságos felosztását a két szervezet között. Mondjuk húsz-nyolcvan arányban a mi javunkra. Ezzel bizonyosan kihozzuk a béketűrésből, s ha nem, akár alá is írhatja. A Vén Fattyú majd kibeszéli a lelket is belőle, ehhez nagyon ért. Ha aláírja, azt bizony be is fogja tartani. A belsőváros hatalmai nem szeretik a frontális, nyíltszíni háborút. Márpedig a klánok közötti szerződésszegés ezzel járhat. Igaz, ez nekünk is kockázatosabb, de kívülről mégis jobban tudjuk álcázni a tevékenységünket, mint ők, akik eddig is több kontraktust kötöttek a helyi hatalmasságokkal.

Három órámba telt, amíg meg tudtam szervezni a mai találkozót. Persze beleértve a megfelelő “felügyeletet” is, akik bármilyen sértés esetén csupán az intésemre közbelépnek. A Fattyú, és az én helyzetem kissé veszélyes volt, hiszen a tárgyalóasztalhoz fegyvertelenül kellett ülnünk, így valószínűleg mi leszünk az elsődleges célpont, ha kitör a balhé benn.
Viszont a három strázsát felszereltem egy-egy alkarra erősíthető tűvetővel is, a biztonság kedvéért. Ők idejében be tudnak jutni a terembe, hogy intézkedjenek. Igaz, ahhoz, hogy lőtávolba kerüljenek több métert kellett megtenniük, de megbízom bennük, és ennél közelebb már nem telepíthetek mérgezett fegyvert, mert szintén nyílt háborút jelent, de ezúttal a mi területeinken.
Ezt pedig mindenképpen elkerülendő, bár alkalmasint jól is végződhet. Viszont nem szerencsés Ilúvielt kísérteni ilyen dolgokban.

Fertályórám maradt még a tanácskozásnak becézett halálos csapda bezárultáig, addig még kétszer átfutottam a tervet, és mindent rendben találtam, az emberek a helyükön, már csak a nyak hiányzik a hurokból, de hamarosan az is megérkezik. Magamban elmormoltam még egy imát Ilúvielhez, mielőtt megérkeznek nagytiszteletű vendégeink.

Lehetséges, hogy Szarkaláb is hasonló következtetésre jutott a dolgokat illetően, mert nem strapálta magát túlzottan, már az első fertályóra elteltével inthettem embereimnek.
Persze azonnal mozdult mindenki. Legalábbis az első pillanatban úgy tűnt. Azután kétségbeejtően lelassult minden, és mindenki, kivéve persze a vendégeinket. Mire azonban figyelmeztethettem volna bárkit is, a Sötét Arcúak varázslója elvégezte feladatát. Mozdultam, hogy átrugaszkodok az asztal felett, azonban testem nem engedelmeskedett az agyam parancsának, illetve csak úgy tűnt. Valójában elkezdte a mozdulatot, azonban a helyiségben megállt az idő. Mire odaértem volna, vendégeink már nem ültek azon a helyen, ahová az imént elindultam.
Talán a kintiek meghallják a szokatlan lármát. Hirtelen robbantam vissza a valós időbe, azonban már késő volt. Nem a mágia múlt el, csupán a szívemet átjáró penge rántott vissza a varázslat hatásköréből.
Utolsó levegőmmel a kintieknek kiabáltam volna, de már mellettem feküdtek, alkarjukon tönkretett tűvetővel. Hiába hát minden, végül elbuktunk.

***

- Orcátlanság! Micsoda öntelt, és hivalkodó stílus! Még egy óra sem telt el azóta, hogy megérkezett a két mortor tőre, és máris “tanácskozásra” hívnak azok a fattyak! Ez csakis Levien Chaladhor műve lehet. Az az átkozott mortor!
- Tanácskozásra? Ebben a helyzetben ez felér egy halálos fenyegetéssel. Ha betesszük oda a lábunkat, biztos halál. Most minden különösebb indok nélkül ízekre szaggathatnak minket, hiszen egyik Főrangújukat megöltük, egynek pedig az életére törtünk, ráadásul a lehető legszerencsétlenebb módon.
- Hívjátok ide magister Alanosht!
- De hiszen… ha megtudják, ki ő… az nyílt színi háborút jelent. Ráadásul a birodalom minden ügynöke, gyilkosa, és katonája minket fog keresni.
- Mégis csak jobb, mint a biztos pusztulás…
- Ez igaz. – mondta az alvezérem, majd távozott intézkedni.
Joshienak még vág az agya, éles, mint a dracón penge. Ezért is a jobb kezem. Amíg arra a két lábon járó katasztrófára várakoztam, meghánytam-vetettem a dolgokat. Azt hiszem, a Fattyú és a jobb keze most meglehetősen erős, nincs más választásunk. Amúgy is, az a varázsló lekötelezettünk, most letudhatja tartozását.
- Légy üdvözölve házunkban magister!
- Meglehetősen udvariatlanul kértek fel erre a látogatásra, ugyan mi oly sürgős, hogy a kísérletem végét nem várhatja meg? – kezdett rögtön panaszáradatba köszönés helyett a mágus.
- Ma az egyik rivális szervezethez megyünk üzleti tárgyalásra. A nevük: Vének. Várhatóan háborút provokálnak majd, ezért kellesz, magiszter. A feladatod kimerülne mesterséged gyakorlásában. Meglepetésre van szükségünk ellenük, olyanra, amelyet nem képesek kivédeni. A te tudásoddal legyőzhetjük őket.
- Mit szólnál hozzá mortor, ha két embered láthatatlan maradna a kereső szemek előtt?
- Magam is hasonlóra gondoltam, ezen kívül bent a tárgyaláson is szükséges akadályt gördítenünk a Vének elé.
- Talán egy kisebb idővarázs az ellenfélre megteszi, úgy vélem. Lesz néhány szabad másodpercetek ellenük.
- Tökéletes, akár indulhatunk is.

Mikor beléptünk az ajtón, már tudtam, hogy csapda. Pontosan úgy, ahogyan elterveztem. Ez a Levien, meg ez a Fattyú nagyon is kiszámítható. Igaz, általában ez biztos halált jelentene mindannyiunknak, de van olyan fegyverünk, amivel ők nem számolhattak. Még az indulás előtt két emberemet láthatatlanná varázsolta a magister. Ők bánnak majd el a strázsákkal. Könnyű dolguk lesz, csupán hangtalanul kell mozogniuk. Az pedig megy nekik, hiszen ők a legjobb embereim. Igaz, nem túl régóta. Odabent azután, amikor kitör a balhé, a varázsló lelassítja az időt a Vének számára. Ez pedig elegendő lesz arra, hogy minden fontosabb emberrel végezzünk, mire a varázs véget ér.
Meglehetősen ügyesen csavarta a szavakat a Vén Fattyú, vagy hogy is nevezik ezt a fiatal surmót. Még negyven telet sem látott, de oly pimasz – előnye tudatában, hogy forr a vére minden jóérzésű embernek tőle. Intésemre kezdetét vette a tánc. A varázsló jó előre felkészült, így nem kellett neki hosszú szekundumokat bíbelődnie a varázzsal. Bár így is elkerekedett a szeme a Fattyúnak, mire lelassult.
Az embereim pedig mozgásba lendültek. Szerencsétlen Levien, próbált volna átvetődni az asztalon, de már csak annyi ideje maradt, hogy kirúgja maga alól a széket. Azután leteperték.

Az én első dolgom az volt, hogy a jobbomon ülő varázsló nyakát gyorsan eltörjem egy a tarkójára mért erőteljes ütéssel, mielőtt magához tér a varázslás utáni rövid kábulatból. Még szerencse, hogy a tőrökre is előttem mondta rá a bűvigéit, így volt lehetőségem megtapasztalni milyen az, ha varázsol. Nem akarom, hogy eljárjon a szája, s főként nem akarom, hogy ellenem forduljon, amiért kihasználtam. Így legalább a birodalmiak is békén hagynak minket.
Levien megrándult, és kitört a varázslat hatóköréből, amikor szívébe hatolt a tőröm. Még kiabálni akart, valószínűleg a strázsáknak, azonban észrevette, hogy éppen mellette fekszenek. A felismerés még megcsillant a fakuló tekintetében, hogy ezzel véget ért a Fattyak pályafutása az Árnyak Földjén, és Radenol már tárt karokkal várja, minden emberével együtt.

Hirtelen megértettem miért is hívják őket Véneknek. Amikor a két Vén kilehelte a lelkét, testük hihetetlen gyorsasággal aszott össze, mint a több száz éves múmiák…

Ez volt hát a titkotok.

 

- Amon


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához