LFG.HU

Pampalini
novellaCimkek

Apró tűzbogár villant a sötétben, ahogy remegő kézzel rágyújtott a cigijére. A második nagyobb slukk után már kicsit nyugodtabb lett, de még mindig nem tudta feledni az előbbi sikolyt. A rémült kiáltást, amelyre felriadt, és amitől még mindig fájt a torka.
Lassan három lesz – nézett ébresztőórájának számlapjára. A legközelebbi pólót magára kapva kiment a konyhába, felkapcsolta a villanyt és egy kisebb dobozt halászott elő a konyhaszekrény felső polcáról. Apró, rézcsatos fadobozka volt, kis metszetekkel. Hosszasan szemlélte és simogatta az oldalát, mielőtt kinyitotta volna.
A cigi már kevés volt, hogy megnyugtassa.

Kis feszületek, fülbevalók, gyűrűk, nyaklánc-darabkák kerültek elő a doboz kitárt szájából. Végre megkönnyebbülten felsóhajtott. A halottak tárgyai mindig is megnyugtatták. Mintha beszéltek volna hozzá, elmesélve sorsukat. Amaz – vette kézbe az egyiket – egy fiatal lányé volt, akit nem értett meg az anyja. A másik egy idős emberé, ki túl sokat látott a háború borzalmaiból.
Fázósan összehúzta magát.
A különböző csecsebecsék dédelgetése közben, váratlanul a tenyerébe csúszott legújabb szerzeménye. Vastag ujjai ügyetlenül forgatták a zöld köves brosstűt. Nem értett nagyon az ékszerekhez, de ez a darab legalább 150 éves lehetett. A parcellában, – ahol találta – körülbelül akkor temetkezhettek utoljára. Elmosolyodott, ahogy az eszébe ötlött korábbi véleménye a sírásókról. Azt hitte, semmi élvezet nem lesz benne, mikor elvállalta a munkát. De ennek már több, mint két éve és azóta csak gyűlnek a kincsei. A sírásás nem túl jövedelmező szakma, de az exhumálás, parcellák felszántása – csonttalanítás – során szoktak előbukkanni az igazán értékes hagyatékok.
Na meg persze a virágüzlet. Abból van a legtöbb haszon. Kora esténként végigmenni az elhagyatott temetőben, és a sírokról a friss virágot visszavinni a virágárusnak.
Féláron.

Ismét elmosolyodott és jobban szemügyre vette az ékszert. Becsukta a szemét, s mint oly sokszor, most is egy alak bontakozott ki a képzeletében. Egy öregasszony állt előtte, lehajtott fejjel. Megőszült, szürkésfehér hullámos haja oltalmazóan borult a vállaira, eltakarva arcát. Morgan hátrahőkölt a hirtelen látomástól. Ennyire élesen még egy tárgy sem jelenítette meg soha az emlékét. Az idős nőn kopott, valaha talán rózsaszínű hálóing küzdött az enyészet ellen.
Mindhiába. A sok helyen foszlásnak indult anyag már csak nyomaiban őrizte a ruha jellegzetességeit.
Morgan halkan felnyögött, ahogy a nő váratlanul megmozdult. Lassan felemelte a fejét, és az ősz fürtök mögül előbukkant a sápadt csontos arc, a boltozatos homlok, vékony orr, és a mélyen ülő szemek.
Morgan rémülten felkiáltott, és mint aki forró zsírba nyúlt, úgy dobta el kezéből a brosstűt. Reszketve idézte fel magában egy pillanatra ismét a jelenést. Azok a jéghideg szemek – hátán, mint apró jégkezek futott végig a borzongás. És rám nézett. Egyenesen a szemembe!
Kapkodva összepakolta harácsolt ékszereit, és már majd mindet visszarakta a helyére, mikor egy pillanatra megtorpant. Halk, alig hallatszó koppanások hangját hozta magával a közeledő hajnal. A léptek – mások nem lehettek – kintről, a folyosó felöl érkeztek. Biztos megint a szomszéd az – morogta megkönnyebbülten, ahogy a lépések váratlanul elhaltak.

Lábujjhegyen a bejárati ajtóhoz osont, és feszülten hallgatta, hogy a szomszéd hogyan fogja elővenni kulcsát, kinyitni lakását. Hosszú percekig várt, de nem történt semmi. Kíváncsian félrehajtotta a bejárati ajtó függönyét, és kikémlelt az ajtó üvegezett részén. A körfolyosón a sötéttől alig lehetett látni valamit, de így is ki tudta venni a folyosó töredezett köveit, a rozsdás korlátot. Üres volt.
Értetlenül ment vissza a konyhába. Pillantása az asztalra dobott brosstűre tévedt. Épp egy hónapja találta. Nem sokkal azelőtt, hogy elkezdődtek volna a rémálmok. Több mint két hete, minden egyes éjjel. Már aludni is alig volt mersze. Alig hunyta le a szemét, egy kirakó képei jelentek meg az álmában. Éjjelente több – és több látszott belőle. Egyre élesebben. Vonagló, kínban égő torz arcok, görcsösen fetrengő meztelen testek, vértől és ürüléktől fényesen csillogó karók és a rájuk tépett, még élő alakok képei váltakoztak folyamatosan.

Idegesen elővett egy üveget a hűtőből, és nagyot húzott belőle. Alig csúsztak le torkán az első kortyok, mikor újból felhangzottak az előző koppanó léptek, és megdermedve hallgatta, ahogy megállnak.
Az ajtaja előtt.
Rogyadozó léptekkel, tétován odament ő is. Nagy levegőt vett, és határozottnak tűnő mozdulattal kinézett a folyosóra. Egy lélek sem volt az ajtó előtt. Morgan nagyot sóhajtva visszahúzta a függönyt, és lába alatt aprót roppant valami. Óvatosan fölvette, és szótlanul forgatta a kezében. Ha valaki most látta volna, megesküdött volna rá, hogy szemernyi vér sincs a testében, olyan falfehér lett.
Kezében egy kirakó kicsiny darabját tartotta.
Az utolsót.
Lassan elhátrált az ajtótól, majd jéggé dermedt rémületében, amikor ismét meghallotta a lépéseket. A háta mögül! Reszketve megfordult és felsikított.

Az őrmester tanácstalanul vakargatta a tarkóját. Homlokráncolva lépte át a magzatpózban fekvő testet.
- Szóval? A halál oka? – kérdezte a helyszínelő orvost.
- Nem tudom. Talán szívroham, esetleg trombózis. A boncolás után majd többet tudok mondani – nézett rá a holttestre. – Hány éves is volt?
A csecsemő módjára összekuporodott Morgan világtalan szeme az ajtót bámulta meredten. Arcára torz vicsort csalt az elmúlás ígérete. Májfoltos bőrén, mint térképen az utak, úgy futottak szét a ráncok. Hófehér hajszálak megkövült pókhálókként vonták be az előszoba padlóját.
Mind kihullott.
- Nem volt még negyven se – csóválta fejét a rendőr. – Szedjük össze, és menjünk! – lépett ki a szomszédoktól zsúfolt folyosóra. Kezét akaratlanul is a zsebébe süllyesztette. Egy apró tárgy simult a kezébe. Egy brosstű.
Valahol egy újabb kirakó kezdett összeállni.

(scriptórium 4)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához