LFG.HU

Pampalini
novellaCimkek

Fémes csendülések ütemes zajára ébredt. Lassan, hunyorogva kinyitotta szénfekete szemeit, majd a szeme elé táruló látványtól dühösen huhogott egyet. Kora délután volt, a nap sugarai kérlelhetetlenül utat találtak a tölgyfa dús lombkoronái között, bevilágítva a szűk kis odúba is. Barna tollazatát ugyan kellemesen melengette, a fény azonban szinte elvakította. Ezért is aludt mindig háttal az odú bejáratának, és most sem tett volna másképp, ha fel nem ébred erre a borzalmas zajra. Mi a fészkes bagolyköpet lehet ez? Utálta, ha felébresztik.
Nehézkes, bizonytalan léptekkel vánszorgott ki lakjából, és felborzolta tollait, ahogy a lágy szellő végigsimogatta. Horgas csőrével hatalmasat ásított, majd egy utolsó, bágyadt pillantást vetett kényelmes otthonára, és elrugaszkodott. Egy ideig hagyta, hogy teste a természet törvényeinek engedelmeskedjen, s a föld felé zuhanjon, majd mikor már kellőképp közel került hozzá, kitárta széles szárnyait, és karmát behúzva, lendületes szárnycsapásokkal felrepült a tölgyfák lombkoronái fölé.

Távolról bükk és diófa illata szállt hozzá, mialatt a szakadatlanul csengő hangok felé vette az irányt. Szárnyai alatt káprázatos zöld szőnyeg; fák, cserjék súgtak össze cinkosan. Széncinkék vidám trillázása követte, dalaikkal felidézték benne a nyár szépségeit. Ő azonban most mégsem tudott örülni nekik. Mogorván suhant tovább, majd a közeli tó felöl békák vartyogásának hallatára gonoszul kattantott egyet a csőrével. Ki nem állhatta az undok fajtájukat.
A tollborzoló zaj egyre hangosabb és élénkebb lett, ahogy a tó partjához ért. Sokáig nem kellett keresgélnie; egy kisebb tisztáson rátalált a hangok gazdájára. Emberek – csettentett a nyelvével. Éles szemeivel már messziről kivehette mind a négyüket. A legidősebb – már kihullott fején az összes toll és pihe – éppen egy csúcsos, sötétkék odút épített fészektársainak. Az idegesítő csengő hang is tőle származott.
Váratlanul a két legkisebb – talán még fiókák – megunva a fészekrakás nehézségeit, a tó vízébe vetették magukat, és vizet fröcskölve egymásra, játszani kezdtek… Emberek- csettentett még egyet, majd az erdő egy békésebb szeglete felé röppent. Útközben útjába ejtette a pancsoló fiatalokat, és nem átallott engedni feszülő kloákája tartalmából. Elégedetten, szinte már kárörvendve huhhantott az eredmény láttán, majd a zölden pöfészkedő békák felé vette az irányt. Ideje őket is megtréfálni…

* * *

A nádas napszítta szálai között elégedetten bugyborékolt. Már a harmadik petecsapatot ikrázta le, és csak a mai napon! Mély, öblös hangjának egy nőstény sem tudott ellenállni. Kidüllesztette mirigyeit, mikor hirtelen sötét felhő, egy madár árnya vetült rá. Kipukkant lufiként, sípolva eresztette ki a levegőt. Még csak véletlenül sem mert karattyolni.

A nádas környékére nyomasztó csend telepedett. Szinte érezte, ahogy a döbbent békalányok és békaifjak némán várják a lecsapó madár jól ismert hangját. Vajon ki érkezhetett meg? Talán az a nyakigláb kelepelő? Rémülten pislogott fel a messzi égre, de nem történt semmi. Csak a szellő játszadozott suttogva a nádszálak között. Hosszú várakozás után, amit csak egy kövér, ízletes légy pimasz repkedése tört meg, a nádas túlsó feléből félénk brekegés hallatszott, majd röviddel utána még egy. Elmúlt a vész. Szívének gyors dobbanásai lassan csitultak csak a hűs vízben. Kissé nyugodtabb lett, és úgy szemlélte, amint kényelmes méltóságában egy barna toll siklott alá a víz csillogó tükrére. Színezete és mintázata alapján össze se lehetett téveszteni. Dühösen felfújta magát, és hangosan teret engedett bosszúságának. A bagoly már megint megijesztette. Ki nem állhatta az undok fajtáját.
Mérgében észre sem vette, ahogy a puha kezek megérintik. Nagyot fordult vele a világ – egész elszédült, ahogy egyik pillanatról a másikra egy nedves, sötét helyen találta magát. Még vartyogni is elfelejtett…

* * *

A nejlonszatyor apránként megtelt sima szélű, lapos kavicsokkal, kagylódarabkákkal, és a legújabb szerzemény is mozdulatlanul ücsörgött az alján. Ekkora békát még életükben nem fogtak, ez látszott a szemük csillogásából, és ahogy boldogan futottak ki a nádasból. Szinte indiántáncot jártak, úgy ugráltak a sekély vízben.
Peti és Juli örömteli mozdulatokkal, felhőtlenül integettek szüleiknek, akik éppen a sátorállítással bajlódtak. Napsütötte, barna bőrükön gyémántként csillogtak a legördülő vízcseppek. Peti újabb lapos, szürke követ emelt ki az iszapos talajból, és kacsázva eldobta. Négy-öt-hat csobbanás, és elmerült. Széles mosollyal fordult Julihoz, majd rövid keresés után a húga kezébe is nyomott egy követ. Juli nekiveselkedett, majd egy gyors csuklómozdulattal eldobta a kavicsot. Arcán keserű grimasz volt a válasz, mikor a kő a harmadik csobbanás után végleg eltűnt a habokban.

Peti barna bőrén megfeszült a vékony bőr, ahogy kihúzta magát. Az erek kék hálózata leginkább festett pávára emlékeztették Julit. A lány csalódottan intett egyet, részéről vége is lett a játéknak, majd csípőig gázolt a vízben és úszni kezdett. Lassú karcsapásokkal, kényelmes tempót diktált magának, nem foglalkozva többet öntelt bátyjával. A fiú egy ideig nézte, majd megvonta a vállát, s más szórakozás után nézett. Belemélyesztette ujjait a tó puha iszapjába, és mint értékes portékát, lassacskán kiemelte, s megvárta, amíg a tenyerében maradt parányi föld megrepedezett; kiszáradt. Újabb adagot tett a kezébe és ezt így folytatta, míg a nap már kellemetlenül nem kezdte sütni a hátát.
Megmártózott a tó hűs vízében és a nádas felé visszanézve egy másik békát is megpillantott. Kisebb volt ugyan, mint az előző, de még így is büszke lesz rá az apja, ha megszerzi. Óvatosan, lépésről lépésre haladt a zöld kétéltű felé. Az mit sem sejtve szemlélte a partot, mintha várna valakire. Már szinte a kezében érezte ezt is, amikor megtörtént a baj. A szatyorban lévő őshüllő-utánzat ugrott egyet, alaposan megzörgetve ezzel a szatyrot. A váratlan zajra a béka szempillantás alatt eltűnt a sűrű növényzetben. Peti legszívesebben a földhöz csapta volna a zacskót, de féltette zsákmányát, és így csak egy erőteljes rázásra tellett tőle.

Leeresztett vállakkal, komótosan halad vissza a parti fövenyre. Szülei épp a kocsi csomagteréből rángatták elő bográcsot. Megmosolyogta őket ügyetlenségükért, majd furcsa hiányérzete támadt. A húga! Gyorsan körbefordult, tekintetével végigsiklott a nádason, a tavon, a parton. A part egyik sziklásabb részén, a sziklák takarásából barna hajfürtöket fújt fel magasba a szél. Peti szeme élénken felcsillant és huncut vigyor jelent meg a szája sarkában. Ha a békát nem is, Julit majd sikerül…
A parti homokon végigszaladt, és szinte hangtalanul ért testvére háta mögé. Ujjait karommá görbítette, és épp megijesztette volna, amikor valami beleszikrázott a szemébe. Juli előtt, a kövek által körbezárt részen egy apró fauna élte saját életét. Szitakötők repkedtek, bodobács páncélja piroslott egy kő alól, mellette levedlett gyíkruha. Az elszigetelt vízben kistestű halak ficánkoltak. Kis éden a nagy tóban.

Peti és Juli figyelmét azonban nem ezek a csodák vonzották, hanem az aprócska tó alján lévő aranyló csillogás. A gyönyörű hal pikkelyei csillogva szórták szét a sugarakat. A testvérek tátott szájjal, mozdulatlanul figyelték, a szemüknek is alig hittek. Egy Aranyhal! Petit a fogságban tartott béka újabb ugrándozása hozta vissza a kábulatból. Nem sokat teketóriázott. Beleugrott a kis mederbe és mielőtt Juli kettőt pislantott volna, már kezében is volt a bámulatos állat. Szorosan megfogta, nehogy kicsússzon a kezéből, majd tovább gyönyörködtek benne.
- Egy kívánságotokat teljesítem, ha visszaengedtek – szólalt meg váratlanul selymes hangján a hal. A gyerekek tapsolni kezdtek örömükben. Egy gyors mozdulattal Peti elengedte a halat, és az belecsúszott… a szatyorba.

* * *

Csend és sötétség. Mellette váratlanul megmozdult valami, majd akkorát brekegett, hogy ijedtében majdnem lepetézett. Hová kerültem? Ezek nem értették jól, amit mondtam?
- Héééé! Mondom, teljesítem egy kívánságotokat!
Nem érkezett válasz, csak a kétéltű húzódott egy kicsit közelebb, mirigyeinek illata a szemét csípte. De nem adta fel, ismerte a dörgést. Felkínálta még ugyanígy a lehetőséget angolul, németül és olaszul. Akkor kezdett igazán elkeseredni, amikor öt perc után még mindig nem jutott szabad levegőhöz, és válaszra se méltatták. Végső elkeseredésében, a fuldoklástól kínzó kopoltyújának sürgetésére, utolsó esélyét is latba vetette:
- Rendben. Legyen két kívánság… de most már engedjetek vissza!
És megtörtént a csoda! Friss levegő és megváltó fény áradt be a szatyor nyílásán. Egy kövérkés, kopasz férfi kíváncsian tekintett be a lyukon, majd elkerekedett szemekkel meredt rá. Nyilván nem látott még igazi aranyhalat. Lakótársa a sötétbe bújva düllesztette továbbra is a mirigyeit.
- Akkor? Halljam azokat a kívánságokat! De igyekezz, mert egyre rosszabbul érzem magam!
A férfi lassan kivette, és óvatosan, arcára fagyott döbbenettel szótlanul bámulta. Ott voltak a gyerekek is, az egész család. Forgatta az ujjai közt, tátott szájjal bámulta, majd a pikkelyeket is megnézte közelebbről.

A távolból, mintha füst illatát sodorta volna a hal felé a szél. Kicsit, amennyire erejéből még futotta, oldalra fordította a fejét. Most neki kerekedett el szeme, amikor meglátta a bográcson rotyogó vizet.
Ismét meglódult körülötte a világ, s még látta a kopasz férfit vigyorogni, majd visszakerült a sötét zárkájába. Ezt már végképp nem értette. A béka bíztatásul karattyolt valamit, de ő már a dühtől és az elkeseredéstől semmit sem hallott.
- Engedjetek már ki! Ígérem, teljesítem a kívánságotokat! Akár fejenként kettőt! Naaa…
Válasz most sem érkezett. És nem érkezett soha többé. Az utolsó, amit a lassacskán elkábuló aranyhal még hallott, a béka félénk vartyogása volt.

* * *

Esteledett már, a kis tábortüzet négy ülő alak vette körül. A lángok fénye narancssárgára festette az arcukat, a sátor lapját és a közeli fákat. Elégedetten, teli hassal tették le a tányérjukat a jóízű vacsora után.
Sokáig, késő estig beszélgettek, megosztva egymással a nap eseményeit. Legnagyobb hévvel Peti mesélte nagy fogását, és az apja büszkén nézett fiára, zsebében megcsörrentve a kis pikkelyeket. Persze Juli sem hagyta annyiba, hiszen ő volt az, aki rálelt a csodára. Egyedül anyjuk nem folyt bele a gyerekek versengésébe. Csak nézte őket, arcán gyöngéd mosollyal kísérte minden mozdulatukat.

Mikor már mindannyian alig bírtak mozdulni a fáradtságtól, bekuporodtak a meleg hálózsákokba, és jó éjt kívántak egymásnak. Mindezt szótlanul, gyorsan mozgó ujjaikkal, a süketnémák egyezményes jelbeszédével tették. Pillanatok alatt aludtak el a fárasztó nap után.
Álmukat csak egy távoli bagoly huhogása kísérte.

(scriptórium 4)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához