LFG.HU

Zyro
novellaCimkek

Felébredtem, és találkoztam a széllel, amint üvöltve végigrohant a szobán. Az ajtó törött végtagként lógott az alsó csuklópántba csimpaszkodva, az ablak a külvilág mohó szájaként nyelte el a foszladozó függönyöket. Az ócska alumínium lámpaernyő hintázó gyermek módjára lengett a repedezett plafon alatt, a fogaim között pedig csikorogtak a homokszemek.
Nem volt kellemes ébredés.
Saanim még hajnalban elment, hogy szerezzen valami ehetőt – éreztem a teste melegét, amint a takaró alatt átgördült rajtam. Azóta a nap már felforralta odakint a homokot, és a levegő végzetesen kiszáradt holdkórosként tántorgott a sivatag felett. A takaró már a földön hevert az ágy mellett, én pedig még félmeztelenül is izzadtam, ahogy a szoba árnyékában felültem az ócska matracon.

Az ágy melletti szekrényről – amely valaha minden bizonnyal lakkozott és fényes volt – felvettem a géppisztolyt, meg a kabátomat, és kiléptem a forróságba. A kabát egyik eldugott zsebéből elővettem a napszemüveget. Amint az orromra toltam az ócska műanyag lencséket, lassacskán kirajzolódtak előttem a tárgyak
Közel harminc darab hatalmas motorkerékpár várakozott letakarva a szebb napokat megélt motel lerobbant épülete előtt. A körben felállított járművek egy böhömnagy páncélautót fogtak közre védelmezőn, és a sivatagi nap hevétől félholtan, magába roskadva támolygott előttük az őrségbe állított három férfi.

Jobbra pillantottam, ahol az este a saját motoromat hagytam. Míg a legtöbb kísérő a dübörgő hajtóművekre, és a szarvkormányra esküdött, én maradtam a saját gépemnél: 1200 köbcentis, koromfekete sportjárgány várakozott ugrásra kész ragadozóként a lyukacsos tetőszerkezet foghíjas árnyékában. Rögtön előtte egy megszólalásig hasonló motor mellett Saanim guggolt, és olajos kezeivel matatott gépe krómacél belsőségei között. Mi ketten voltunk az előőrs, két-három mérfölddel mindig a csapat előtt jártunk, hogy jelezhessük, ha valami baj van. A páncélautó rakománya túlzottan is fontos volt, hogy ne jusson célba, mi pedig túlságosan is megbízható kísérőknek bizonyultunk, hogy a többiekkel együtt, a falka viszonylagos biztonságában maradhassunk.

***

Négy napja kezdődött. Vermin City úgy nézett ki aznap, mintha egy japán nagyvárost csurig töltött akváriumba tettek volna. A haragos-szürke égből savas eső zúdult alá, amely négy és feles pH-val marta a város gránit színű bőrét, és az alkonyati sötétségből százával, ezrével villogtak elő a zöld, kék és rózsaszín fényreklámok hipnotikus, undorító mozgóképei. Valahol, az ablakon és az esőfüggönyön túl, az egyik felhőkarcoló oldalán óriási kivetítő szuggerálta: “Nem éltél még igazán, ha nem láttad még Tokiót!”
Nem, valóban nem. A kivetítő legalább négy emeleten vakította meg az ablakokat, legalább kétszáz embert kárhoztatott arra, hogy nappal is a xenon izzó, vagy a takarékos Philips fénycső patkányoknak is kevés fényénél tengesse az életét.
Mindezt pusztán azért, hogy elárulja nekem, hogy itt, ebben a hetvenedik emeleti bérlakásban, az ablak előtt állva meg kellene világosodnom: nem éltem még igazán.
Saanim ekkor ért haza, és a zárban surrogó mágneskártya nekem egy fojtózsinórt juttatott eszembe, ami egykor régen egy szerencsétlen félvért küldött a másvilágra, egy elátkozott minnesota-i csehóban.

Megcsörrent a telefonom, és ahogy felvettem, Sandler hangját hallottam.
- Keresünk valakit, aki járatos a Sivatagban. Ha érdekel, hívd fel Ermes-t.
És már le is tette. Az orrhangon eldarált szöveg szenvtelen volt, és hűvös, mintha csak egy automatáról szólna; a háttérben egy zsúfolt iroda zsivaja recsegett. A kagylóban már a foglalt jelzés hallatszott, az ablakomat pedig továbbra is rendíthetetlenül mosta a savas eső.
Az ügynök később azt mondta, találkozzunk a Naga Square House előtt. Velem jött Saanim is, és talán csak mi ketten voltunk az összesereglett tömegből, akik némán néztük a kopaszodó Ermes golyószaggatta holttestét, amint szétvetett tagokkal, meglepett tekintettel feküdt az összevérezett szilikátfal előtt. A saválló esőköpenyen egymás után pattantak szét a vízcseppek, és a csuklya árnyékában minden tagom tiltakozott az ellen, hogy belekeveredjek az ügybe.

Mikor hazaértünk, a liftből kilépve Sandlerrel találkoztunk. A kis fickó viharvert tekintettel állt az ajtónk előtt, kezében összehajtogatott esőkabátját tartotta.
- Tudtam róla – mondta később. – De sosem hittem volna, hogy sikerül nekik.
A nappaliban ültünk mind a hárman, és valami szintetikus löttyöt kortyolgattunk, amire tévesen a “vörösbor” felirat került a gyárban. A kivetítő a távolban most az Ayers sziklát mutatta meg a városszörnyeteg lakóinak:
“Nem éltél még igazán, ha nem láttad még Ausztráliát!”

***

Saanim felnézett, és rám mosolygott. Bearanyozta a napomat.
- Nem akartalak felkölteni – mondta. Felvette a földről a hátizsákját, és felém hajította. – Húszmérföldnyire északra van egy kisváros – magyarázta. – Onnan van.
Az étel, amit hozott, viszonylag ehető volt, noha fogalmam sem volt róla, hogyan került a Sivatag közepére friss áru.
Ha hinni lehet a történelemkönyveknek, valaha itt állt valahol Fort Cavanaugh – egészen addig, amíg fel nem akarták lőni onnan az első nukleáris meghajtású űrsiklót. Noha a szabályozott magfúziót mostanra már megvalósították, az emberiség gondjai nem lettek megoldva az energiaproblémákkal együtt. Mikor pedig a Cheyenne 3 kísérlet katasztrófája történt, a szabályozott fúzió még igencsak gyerekcipőben járt. A sugárzás eltűnt, a sivatag azonban itt maradt, nekünk pedig össze kellett szednünk magunkat, ha túl akartuk élni.

Rendszertelen időközönként tettük meg az aznapra tervezett útszakaszt – hol délelőtt, hol éjszaka, de néha még délután, a legnagyobb hőségben is utaztunk, hogy ne lehessen kiszámítani, mikor hol járunk éppen. Az NPA persze megpróbálta titokban tartani a szállítmányt, de nem sikerült. Sohasem sikerül. Hogy mi van a teherautóban, talán csak mi harmincan tudjuk, itt, a Sivatag közepén, na és az a pár fejes, akik felelősek érte. Meg persze a tudósok, fent New York államban, a norwich-i támaszpont betonszürke épületkomplexumában.
Mindenki más csak azt tudja, hogy a rakomány értékes…
Legalábbis elméletben csak azt…
Bágyadtan méregettem a teherautót, miközben egy szendvicset rágcsáltam. Vajon olyan sima utunk lesz ezután is, mint eddig?

***

Vermin City-ben éjjel talán világosabb volt, mint nappal. Az éjszakai bárok, klubok és bűnbarlangok megannyi főnixként keltek új életre, mikor az óra elütötte a tízet, és cégtábláik, közönségcsalogató reklámjaik, hologramjaik megduplázták a város pulzáló fényét. Az Empire Bridge lábánál három óriási mulatóhajó ringatózott a Rogue River zöldes-lila habjain, és miközben Sandler elvezette közöttük fedett Armingtonját, hallani lehetett a megrögzött játékosok zsivaját; és a dzsesszt, ami időtlen idők óta tartozott már az ilyen helyekhez elválaszthatatlanul.

A folyó vize felsistergett, ahogy újra eleredt az eső, és Sandler becsukta a bal kezénél lévő ablakot, hogy a felszabaduló gázok, amik a folyó mérgei és a savas eső reakciójából születnek, ne jussanak be az utastérbe. A motor halkan duruzsolt, és ahogy ott ültünk Saanimmal a kis fickó háta mögött, egy pillanatra minden nagyon békésnek tűnt.
Az Oregon rakparton szálltunk ki végül, és Sandler egyenesen egy elkerített dokkhoz vezetett minket. A Rogue River tőlünk alig félmérföldnyire torkollott a tengerbe, a rakpart pedig olyan kihalt volt, amennyire egy ekkora városban csak lehetett. A kerítés mellett fegyveres őrök álltak, a drótokra egy hatalmas “Magánterület” táblát erősítettek, és az őrség lábánál két hatalmas cerberus feküdt – vérvörös, fürkésző szemekkel. Mikor a két fenevadat megláttam, már egyértelmű volt, hogy az NPA áll a dolog mögött – noha Sandlerről sosem lehetett tudni, hogy éppen kinek dolgozik, ilyen kutyákat csakis az Ügynökség tarthatott legálisan az Államok területén.

A közeli bódéban egy fekete férfi várt ránk. Nagy szürke öltönyben, meg fehér ingben volt, amik kihangsúlyozták hatalmas termetét. Mikor beszélt, a hangja olyan mély volt, mint az égzengésé.
- Egy páncélkocsi viszi majd a szoftvert és az adatbázist – mondta. – A sofőrök fogják adni az utasításokat, még a központ sem fogja tudni, hol járnak. Maguk ketten lesznek a felderítők. A szállítmánynak kedden este kell megérkeznie Saint Louis-ba, onnan hajóval viszik tovább.
Odakint viharossá vált az eső. A cerberusok nyugtalanul mozgolódtak, vörös tekintetük minduntalan megvillant az éjszakai fényben. A fekete óriás valami dícséretfélét mormogott az állatokról, ahogy meglátta, hogy őket figyelem az ablakon keresztül, és nekem egy régi idézet jutott eszembe: “…hová halad ama világ, hol a poklokat is glória övezi?”

***

Késő délután volt, mikor elindultunk. A konvoj összeszokott csapatként dolgozott, pedig a tagjai alig két napot töltöttek együtt. Hallottuk, ahogy rádión beszélgetnek – akadt egy-két öreg róka, akik már máskor is dolgoztak együtt; ők koordinálták a többieket, és gyakran ugratták egymást, miközben régi sztorikat hantáztak. Ha megerőltettük volna a szemünket, láthattuk volna őket magunk mögött, vagy legalább a port, amit felvertek.

Az egyre kékebb alkonyi ég alatt idegen bolygónak látszott a Sivatag, idegen volt a táj, a levegő, a napfény is. A szemszél belekapott a ruhámba. Saanim hol mögöttem, hol előttem kacsázott, mintha nem is egy bivalyerős motorkerékpáron, hanem egy játékos pónilovon ülne. A távolban fényeket láttam, talán az a város volt, amiről délután beszélt. Amikor besötétedett, bekapcsoltuk a sisak szűrőjét, így világítás nélkül is tökéletesen láttunk az éjszakában. Naplemente után a levegő rohamtempóban kezdett hűlni, és hamarosan meg kellett állnunk, hogy újabb ruhadarabokat vegyünk magunkra.
Ekkor láttuk meg a másik konvojt. Sokan voltak, legalább kétszerannyian, mint mi. Jelentettem rádión, és a sofőrök azt mondták: “nyugalom”.

Nem voltam nyugodt. Alig több mint egy nappal a cél előtt nem éreztem rendjénvalónak szembeszállni a kétszeres túlerővel. Így hiába mondták a sofőrök, hogy menjünk vissza, inkább kitértünk a közeledők útjából, és egy kifacsart formájú szikla mögött húztuk meg magunkat. A másik konvoj úgy robogott el mellettünk, zajosan és kivilágítva, mintha a Coca-Cola karavánnal hozott volna össze minket a balsors – akkor sem igen vettek volna észre minket, ha az út szélén állva integetünk nekik. Kis idő múlva hallottuk a rádióban a géppuskazajt, és azt, ahogyan a csapatunk tagjait egymás után lemészárolják. Akkor már tudtuk, mi történt.
- A söfőrök eladták a meccset – mondta ki Saanim a nyilvánvalót.
Bólintottam.

Kifordultunk az útra, és továbbindultunk dél felé. Mi voltunk a gyorsabbak, de nem számoltunk az utóvéddel – azt hittük, ekkora csinnadratta mellett nem foglalkoznak ilyen csekélységekkel; és valószínűleg csak miattunk tették mégis: Alig egy mérföld megtétele után kanyarodtak ki utánunk az útra. Noha a szűrőknek köszönhetően már messzebbről is láttuk őket, úgy gondoltuk, ők a könnyebb ellenállás. Négyen voltak, amiből kettőt sikerült egy-egy sorozattal lekaszálnunk, amikor lehaladtunk mellettük. Ész nélkül, gyakorlatilag vaktában lövöldöztek utánunk, és csak a balszerencsének köszönhetően találták el Saanim gépét.

Saanim megcsúszott, szaltót vetett, és kirepült az út mellé a homokba. Csak a motorosruha merevítéseinek köszönhette, hogy megúszta egy alkarcsont-töréssel és néhány zúzódással. Kihasználva a szűrőből adódó előnyöket, és figylmen kívül hagyva a másik konvojt, amelynek tagjai valószínűleg nagy sebességgel közeledtek felénk, keresztbeálltam az úttesten és céloztam. Ujjam átfordult a sorozatról egyes lövésre váltó kapcsolón, és két-két lövésből sikerült leszednem mind a két közeledő motorost.
Saanim nyögni is alig tudott a fájdalomtól, mikor magam mögé húztam a nyeregbe. Bal karja hasznavehetetlenül, kicsavarodottan lógott, és a ruhát jól láthatóan felnyomta a nyílt törés. Nem értem rá ellátni a sebesülését, így csak remélni tudtam, hogy a sofőrök nem vezettek minket félre eddig, és még hajnal előtt elérjük Alice City-t. Minthogy ebben nem lehettem biztos, félórás eszement száguldás után végül megálltam, és ellátam Saanim sebét.
Éjfél felé feltűntek a távolban Alice City fényei.

***

Vermin City felett ugyanúgy vívta harcát a szmog és a reggeli napfény, mint minden napon, amely eső nélkül telik. Az utakon a tizenhat sáv ellenére is csigalassan araszolt a forgalom, és Sandler hangja sem volt szenvedélyesebb, mint máskor.
- A fekete tajtékzott, de azt mondta, nem hibáztat titeket, megkapjátok a fizetségeteket. Az adatbázis valószínűleg a japánokhoz került. Amikor rákérdeztem, mi is volt benne pontosan, nem válaszolt. Kétségem sincs afelől, hogy tudják hol van, és vissza fogják szerezni. Azt hiszem, ez mindig is így volt és így is lesz.
Bontotta a vonalat, én pedig letettem a kagylót.

Mindennek már két napja. Azóta már tudtuk, miféle adatbázisról volt szó, a japánok hadüzenet nélkül kezdtek a csendes háborúba. Sem ágyúkat, sem tankokat nem használtak; a fegyverük a számítógép volt.
Hátulról Saanim simult hozzám, és átölelt ép kezével, én pedig kinéztem az ablakon: a kivetítő most nem villogott. A városban tegnap óta nem volt áram, megbénult a közlekedés, az élet. Megrohadt az étel, és a belváros utcáit el kellett keríteni, hogy a peremkerületek fosztogatói ne jussanak be a náluk alig valamivel jobban élők házai közé. A kocsisorok ma a városból kifelé kígyóztak, és a hadsereg helikopterekkel dobálta le az élelmet a maradóknak.

Szinte teljesen biztos lehettem benne, hogy az NPA a katonai számítógépes vírusokat, és az elkapott külföldi computerférgeket akarta kitelepíteni valahová, talán tanulmányozás céljából.
A japánok pedig megszerezték és felhasználták az adatokat.
Megszorítottam Saanim kezét, felnéztem a vak kivetítőre és azt gondoltam:
“Nem éltél még igazán, ha nem láttad még át, milyen őrült a világ!…”


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához