LFG.HU

gillz
novellaCimkek

- A szemembe nézz, te szuka! – robban bele a homlokomba a szemközti ház. A tél falevélként hullajtja el a házakat, ahogy az ég tűzzel köpi tele a várost…
…Megint a földön fekszem, sokadszorra fehér feketeség fagyába burkolózva, s érzem, csontjaimba utat lelt a fájdalom. Forró csók emléke nyakamon, a rettentő tűzé, s most az éjszaka leplezi a szénné égett holttestet pár méternyire. Ó, hogy sikoltozott, hangja majd levitte róla az autónyi házdarabot. Nekem csak sebeimet szárította fel a kelő nap.
A pincében még nagyon féltem. Jövőm omlós volt, nyúlékony, mint a nyüzsgéssel teli macskaholttest a sarokban. Egy másikban kuporogtam, míg a patkányok homályos, ámde sikolyt szorító képzetei ájulásig lábamra nem kényszeríttettek. A remegő falat kaparászva még a napokat is számoltam a holdhónapból, féltettem egyetlen ruhámat a vérfoltoktól.
A sápadt arcot ott láttam először. Először csak csillogóra viaszolt cipőjén kerestem a mellette oszladozó dög tükörképét, majd később, mikor az emberek a robbanások hangjára fázósan összehúzták magukon a ruhát, engem meg elkapott a patkányoktól és vértől való páni félelem, hagytam, hogy a túlvilági tekintet percekre gondolkodóba ejtsen.

Aztán csend volt pár tompán tapadó pillanatig. Csak a lélegzetek sípoltak visszafojthatatlanul, a ki nem mondott kérdések és remények szöktek így ki az emberek összeszorított állkapcsain. Percek teltek el. A szemközti falnál egy kislány kivette szájából a miniatűr nyeles lábost – a színes zománc még sértetlen volt rajta, biztos karácsonyra kapta…
- A Jóisten még mindig haragszik ránk? – vékony hangja könnyet csalt az őt magához ölelő asszony szemébe – Mikor bocsát meg? Ki akarok menni! Most biztos nem néz ide! – rángatta meg anyja kezét erőszakosan. – Menjünk ki! Azt mondtad, hogy ha vége a zajnak, akkor kimehetek!
- Szerintem elmentek, mára talán… vége – jegyezte meg valaki bátortalanul, mire sutyorgás támadt az egész pincében, egyre erősödő hullámokban. Hirtelen kivágódott az ajtó, s a hideggel együtt hangos szavak áradtak be. Ez szinte kiszivattyúzta az embereket, oly hevesen indult meg az egész pince, fel a lépcsőn át a dermesztő szabadságba. A jeges szél, emlékszem, belemart cserepesre nyalt ajkaimba, amikor a derengő hajnalban körülnéztem a sápadtat keresve. De amit észrevettem, rögtön elfújt figyelmem előteréből mindent.
Vér és olvadás. A mocskos hóba lyukakat mart a testekből kiszivárgott sötét lé. Akárcsak most teszi… Egy szisszenés nélkül, készakarva tenyereltem bele a deszkából kiálló, egyenesen barnálló szögbe. A fájdalmat már régen tompítja, mi életemből is kifakította a kontrasztokat. Sebem végleg beforr szemeim előtt, s hamarosan csak a barna földig gőzölgött vérem mutatja, hogy történt valami. Persze csak a bizonyosság kedvéért kellett.

Bizonyságok. Ahogy a vámpíroknak is van árnyékuk, meg az éhező gyerekeket saját soványságuk falja fel. Láttam és tapasztaltam. Nem tudtuk, mit ettünk utoljára, bár azzal mindenki tisztában volt, hogy mikor. Régen, még a Bombázások Megkezdődése idején, egy gyomorszorító karácsony után hetekkel. Hús volt, igen, addigra minden penészes kenyeret összekapartunk a romok közül. A sápadt arcú vetette közénk egy éjszaka a nyúzott, vértelen húsdarabokat. Kutya volt, azt mondta. Mire a hótól fenyegetett kis tüzünk mellé halmoztuk, eltűnt újra, s csak jóval később jelent meg a Hold fényében, elvívén egy csont-sovány gyereket, s egyikük se tért vissza. Azt hiszem, még felismerően rettent suttogásokra futotta tőlünk, de aztán megnyugtató volt tudni, mi történt az eddig eltűntekkel. Bármelyikünk követte volna példáját, vagy legalábbis azt, amit gondoltunk felőle, ha lett volna elég erőnk… Az éhezés megette minden maradék fenntartásunkat.

Miért élek még? Mert élek, fázom, lábamban zsibong vérem. Nekem csak gerincembe tört utat a fájdalom vasbeton épületalkatrész képében, míg a sápadtat maga alá temette a fal – de nem eléggé. Már égett a napfényben, mikor felébredtem. Vagy éledtem…
Idegen kiáltásokat hoz a szél, valahonnan a romok mögül. Bár itt keringenek fülem mellett, még sem értem őket. Pedig most szeretném felfogni a szavak jelentését. A fényben kérgesedett hó bokámba mar, ahogy lassan teszek pár lépést, kicselezve pár felismerhetetlenségig torzult házdarabot. A világ összeomlott egy másik hajnal óta, tekintetem mégis elfogultan kutatja a múlt nyomait. És lassan elfog az ismerős rettegés…
- Falhoz! Gyorsan, szedjed azt a virgács lábadat!
Nem akartam belelépni a földön elterült alakokból kiszivárgott vörös foltokba, de egy lökés beletenyereltetett a ragacsos életerőbe. Miközben a következő ember átesett rajtam, én megkönnyebbülten terítettem újabb réteget a földre. Valaki felkapott, lábamra állított, szinte repültem a házfalig.

Igen, a vakolat koszos gödreire még emlékeznek ujjbegyeim, körmöm és ajkaim, ahogyan szorosan a falhoz simultam, mint aki végleg el szeretne tűnni benne. Aztán törmelékkel borított testemet innen halászhatta ki most már csak sápadt arcúnak becézett ismerősöm. Eddig azt hittem, csak félholtan álmodtam, de ahogy elhaladok az ember formájú széndarab mellett, a hihetetlen is valósággá válik. Ő… ez már akkor látta bennem a – túlcsorduló életerő, valami ilyesmit mondott lenn a pincében, sercegő lámpák alatt. Akkor azt hittem, tudja, ki vagyok, és miért élek még mindig. Ha tudta is, nem osztotta meg velem, hanem ismét sorsomra hagyott. Végül meghalt, míg én itt vagyok, és lassan megkerültem a házfal maradványait.

Egy érthetetlen, zagyvaléknyi kiáltás, már közelebbről. Havat törő csizmák hangja ropog felém. Kezem húsába marnak megnőtt körmeim, ahogy görcsbe húz a másik hajnalban érzett vakolat szagának emléke. Minden egyes lövésre összerándultam, némán zokogtam, bele a büdös falba, míg egyik oldalamon Miatyánkot mormolt valaki, távolabbról pedig kétségbeesett motyogás tette teljessé a halálba menők kórusát:
- Pedig nem is vagyunk zsidók… nem, ez tévedés… nem lehetséges
Nem volt lehetséges, ahogy az a pár hét, hónap, év, mi eltelt azóta, sem létezhetett. Most már megvárom, ki közelít. Itt van, egészen az embernyi magasságú fal mögött. Reflexből hátrálok pár lépést, mikor árnyékát követve feltűnik az egyenruhás férfi. Egy másik egyenruha, felismerem rögtön. Vörös csillag, nem az a nyilas jel.

Ahogy meglát, megint mond valamit, mosolyog. Hangja erőszakosabbra vált, amint hátrálok előle, nyomatékként megrázza a kezében tartott puskát. De amúgy se tudnék hova tovább menekülni, tudatja mögöttem a házfal. Ha elfutnék oldalra – ilyet már láttam. Egyikünk megpróbálta, szemem sarkából szurkoltam neki, de csak pár méternyit jutott előre…
Láthatóan élvezi, hogy sarokba szorított, magabiztosan leereszti fegyverét, és lassan karnyújtásnyi távolságba ér. Szándéka egyértelműen süt szeméből, mosolyából. Meghalhatnék, igen, újra és újra. Így kezdődött, így nem ér véget…
Amikor már a Miatyánkot is megszüntette egy határozott lövés, utolsó erőmmel megfordultam, talán, hogy lássak.
- A szemembe nézz, te szuka! – és még láttam a megdöbbentően fiatal arc kimosott ürességét, mielőtt felrobbant a világ.

Ahogy ez a katona is csak pár évvel lehet nálam idősebb. Ha elfutok, minden kezdődik elölről, ki tudja, a halálok sorozatában nem válok e menekülő állattá, örökké haldokló lidérccé? A gondolatsor végig se fut agyamon, odalépek a férfihez, és – köszönöm, egy darabig élni szeretnék – megcsókolom.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához