LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

Mint azt a T. olvasó talán észrevette, a Mágus-szappanopera új szakaszába lépett: új tulaj, új logó, új írók, és ami a legszokatlanabb; új könyvek.

Szó se róla, ez a csanádtalanított Mágus talán végre kecsegtet némi reménnyel, hogy a továbbiakban a játék nem egy különösen nyakatekert és meddő, Dallas-jellegű sorozat témája legyen, dehát nézzük csak az első saját terméket. (Az Inomi által kiadott első könyv még teljes egészében a Csanád-éra alatt készült, az Anyrok Alkonya az, amit már az új gárda jegyez.)

A borító végülis elmegy, pusztán azért érdemes vele foglalkozni, mert a Mágus-rajongók borító- és logófixációja valami egészen döbbenetes mértékű (aki látta az rpg.hu hírrovatán és fórumain ilyen témában végigömlő hisztit, az talán tudja, miről beszélek), szóval: kellemesen sárgás színvilág, olvashatatlanul dizájnos logó, nyolcvanas évek végi – kilencvenes évek eleji, kiégett metálharcosra emlékeztető figurával, aki gitár helyett valami kardjellegűt szorongat. Elmegy, no.

A könyv maga amúgy egy novellagyűjtemény, amelyet az Alan O’Connor művésznevű csókát kivéve csupa újhusi készített. A novellák hellyel-közzel összefüggő történetet alkotnak és a hatodkorban, a kyr birodalom összeomlása utáni időben játszódnak. A témaválasztás érdekes, kellemesen poszt-apokaliptikus sztorikra ad alkalmat, a szerkesztői munka is alapos, a korábbi Mágus cuccokhoz képest lényegesen kevesebb a helyesírási és tördelési hiba. Ha mást nem is, annyit el lehet mondani, hogy ezen a könyvön végre rendesen dolgoztak.

Ha mást nem is, ugyanis nekem, nem-hardcore Mágus olvasónak kész kínszenvedés volt végigküzdenem magam a novellákon. Ennek legfőbb oka a stílus. Nem tudom, hogy azért-e, mert Gáspár András anno meglehetősen nagy szerepet vállalt az új írók scriptóriumi kiképzésében, esetleg az írók nem találják még a saját hangjukat, vagy csak a szerkesztés volt túlságosan alapos és szedte ki az egyéni ízt, de ennyi irtózatosan túlírt, Wayne Chapman epigon cuccal régen találkoztam. Komolyan mondom, néha felmerült bennem a kérdés, hogy Yneven valaha is szimplán “leült”-e valaki, vagy mindenkinek kötelező-e nehéz sóhajjal az ókyr rúnákkal díszített nehéz székbe telepednie, hogy közben elmélázva hordozza végig tekintetét az alkony bíborvörös fényében fürdő külvilágon, mely magában hordozza az elmúlás és újjászületés kyr szíveket megborzongató költői jegyeit. Vagy ilyesmi. Add hozzá még a meglehetősen anglicista Írjunk Minden Fogalmat Nagybetűvel, Mert Úgy Sokkal Fontosabbnak Tűnik Mozgalom Tobzódását Egyes Novellákban, és nem csoda, ha az olvasó néha kicsit fájdalmas kifejezéssel kínlódja magát tovább a sorokon.

Node most komolyan. Én nem vagyok ellensége az igényes prózának, de ami nem megy, azt talán nem kéne túlerőltetni, ugyanis a jelzőktől elnehezült bekezdések között elég gyakran fordulnak elő a hatást kilövő, meglehetősen sután maradt mondatok, ráadásul néha az az érzésem, hogy a cikornyák csupán a meglehetősen lapos sztorikról terelik el a figyelmet.

Az a helyzet ugyanis, hogy – barom nagy közhely következik – jó novellát írni meglehetősen nehéz dolog. Egy regénytől eltérően ugyanis viszonylag kevés a hely az itt előadott hosszadalmas leírásokra, a frappáns, rövid, érzékletes eszközök használata helyett alkalmazott cirádák mögött inkább csak sablonos, egydimenziós szereplők és faék szinten bonyolult intrikák húzódnak meg. Komolyan mondom, ha az évszázadok óta élő kyr űbermencsektől ez a legtöbb, ami politika és ármánykodás címén kitelik, nem csoda, ha összeomlott a birodalmuk.

Node nézzük szépen sorjában, aki nem olvasta volna a cuccot, annak spojlerveszély meg minden…

A könyvet nyitó Pusztító Marcus Flaintől még nem is olyan rossz. Eléggé Legenda-ízű ugyan, de hangulatilag kellemes, amit a végére némileg kissé unalmassá váló, cilinderből előrángatott, újabbnál újabb űberostromtrükkök se nagyon törnek meg. Az már inkább, hogy a halálba induló, kivénhedt pusztító még vagy háromszáz évig ellesz a többi novella folyamán.

A Marcus Flain/Heidel Dan kooperációs Vándor inkább passzolna az előző novellába, már a sallangok lecsupaszítása után, mert az űberork-hentelésen kívül ebben nincs sok tartalom, oszt’ a nagy fontos esemény meg igazán elfért volna az előzőben is… Eh, sok szódával elmegy.

A szintén Heidel Dan-féle Lázadó a maga konspiráció lájt sztorijával és tobzódó jelzőivel már a “sok szóda sem segít” kategória, nem is annyira novella, mint inkább egy tétován ácsorgó, novellának nevezett epizód a történetben.

Norman Fellings Sorsfordítója tán a legjobb példája annak, milyen az, amikor valaki nem a saját stílusába kényszerül. Brutálistól eddig már sokkal jobb dolgokat láttam, nem tudom, hogy csak a fantasy nem megy neki, vagy a szerkesztésnek volt véjncsepmenesítő hatása, mindenesetre itt azért néhol kikandikál a rá jellemző humor, de a kurtán-furcsán befejezett sztori (“ő lett a sheenwalli smaragdmágusok első feljegyzett mestere” – WTF?) kissé összecsapottnak tűnik a végére.

Az ismét Heidel Dan mintájú Beavatott már élvezhetőbb, mint a szerző előző dolgai, van sztori is, bár a kötelezően tobzódó űbermencsek és a homokozó-politika szinten álló diplomácia azért itt is hagynak valami utóízt.

A dettó Heidel Dan Ítész úgy kábé olyan, mint a többi. Itt mondjuk a hossz miatt belefér egy-két csavar, egy-két újabb űbermencs, de amúgy semmi különös.

A Thomas C. B. Muggins fémjelezte Látnok talán a legfájdalmasabb pontja a kötetnek. Igazán érdekes látni, hogy az ynevi űbermencsek mennyire ostoba taktikai hozzáállásról tesznek tanúbizonyságot, túllihegett csatajelenetek, kulisszahasogatóan érzelgős lezárás.

Az Alan O’Connor féle Vetélytárs kissé furcsán illeszkedik a többi novella által felvázolt cselekményhez, nekem úgy tűnt, hogy egy átlagos, néhol átgondolatlan fantasy sztorira elöl-hátul ráilleszteni némi csatlakozó szerelvény a kontinuitás végett, oszt’ hadd menjen jellegű lehetett a megírási stratégia, de egynek ez is elmegy.

Van még egy kissé rövidre fogott utóhang ami megpróbál felkapni egy-két elvarratlan szálat, plusz egy usual kislexikon, hogy a nem-beavatott olvasó is tudjon valamit kezdeni a könyvben alkalmazott műszavakkal, oszt’ ajvé.

Hát, nagy jóindulattal olyan közepes a cucc, ami a hazai fantasyhoz képest nem is mondható olyan rossznak. Ha kitart a lelkesedés meg a munkakedv, plusz ha az íróknak lesz lehetőségük (vagy merszük?) a saját hangjukon is írni, akkor ebből lehet még jobb is. De innét még van hová fejlődni.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.rpg.hu/iras/mutat.php?id=2827]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához