LFG.HU

Calien Awrel
novellaCimkek

- Megint itt van! Megint itt!
Bámulta a holdat. Telihold volt, s annak teste, és lénye ezüstben ragyogott. Az utazó fáklyája, fény az éjben a menekülőnek, de ő mást gondolt. Ő nem volt egyik sem. HARCOS volt. Vérbeli végvári legény. Olyan, aki nem az árnyékától ijed meg, de nem is a harc forgatagától vagy a halál dermesztő közelségétől. Ő tudta halálát. Tudta, mikor leli meg örök nyugalmát.
Órák óta bámulta az eget, annak ezüstös hercegét. Telihold. Fénylő test és lény. De nem érezni sugarát. Világít a sötét égen, de hideg fényét nem érzi senki úgy, mint a Nap meleg sugarát.
Az ő haja is ezüstként ragyogott, arcán ráncai még jobban sűrűsödtek. Bal kezét ökölbe szorította, izmai megfeszültek. Haja rövid szálai nem takarták, fején egy-két heg díszelgett emiatt, de teste minden porcikája dicsekedhetett ilyen vágásokkal.
Visszaemlékezett nagy csatáira.
Szüleire.
Anyja jövendölésére.
A bástya fokán állt, s visszaemlékezett arra az estére.

Szép asszony volt. Hosszú haja az estét világította arany ragyogásával. Mosolyogva nézett le fiára. A fiú kíváncsian tekintett anyára.
- Miért hoztál ki anyám?
Az anya arca szeretetet sugárzott és szelíden szólt fiához:
- Nézd az eget! – s a Teliholdra mutatott.
- Látod, telihold van. Nézd! Érezd! Érzed?
- Nem érzek semmit.
- Mikor megszültelek a Telihold teljes erejével sugárzott, és éreztem, milyen hideg. Az egész eget bevilágította aznap este. Ez olyan dolog volt kisfiam, hogy csak kétszer történhet ilyen az emberrel, de a második fénye utolsó képed lesz e világon, amit a mennybe viszel.
A fiú csodálkozva nézett anyjára. Ismerte a halál fogalmát, de nem tudta elképzelni milyen lehet az.

Most ismeri. Tudja milyen a Halál. Körbeveszi, lelkét járja át, tudatába mar:
- Itt vagyok. De te még nem kellesz. Még nem!

Már a Nap uralta az eget. A Nap vígan adta meleg sugarát, a fényt.
Még mindig ott állt a bástyán.
A toronyként kimagasló bástya egyedül állt, társak nélkül, körülötte a fal, csak az őrizte meg a katonák, de ők erősen tartották magukat mindig.
50-en járkáltak fel s alá. A falhoz álltak, és onnan néztek le a hegy csúcsáról a lenti tájra. Kardjuk kiélezve jobb kezükben pihent. Sisakjuk fejükön díszelgett, apró, kerek pajzsuk, fénylő vértjük testüket takarta.
- Itt vannak! Zoltán, te is látod? – szólt egyikük.
- Látom! – válaszolt, és lejött a bástyáról.
Tudta hogy jönnek. Kéme már jelentette. 5000 janicsár és 800 szpáhi. És vezetőjük, Musztafa, a budai pasa.
Ők csak 50-en voltak, de a várból több ezreket lehetett megfutamítani. A vár a hegy omlásának szélén állt. Egy út vezetett a várkapuhoz, egy lejtős, rögös ösvény.
Ez így volt jó.

A hegy alján, az árnyékos keleti részen, a rét fehér színű palástba burkolódzott. Néhol lófarkas zászlók lengtek, jelezve, ez még nem a korai hó, csak a törökök tábora. A török sereg felsorakozott.
A pasa a sátrában feküdt. Ágyából jól látta a várat. Nagy, medve termetű, fehér szakálas ember volt, maradék kevés haját lófarokba kötötte. Párnái közt leste seregét s a várat.
- Írjad! – szólt, és egy szolga jött elő, papirossal a kezében. Elővette tintáját, tollát belemártotta.
- Én, a 12.-dik budai pasa, Musztafa Szelim, a Telihold hercege, Szanda várához érkeztem seregemmel és körbevettem a várat. A gyaurokat megkérvén a vár átadására, ők ellenszegültek akaratomnak, ezért Allah nevében és dicsőségére megtámadtam a várat.
Intett, s a sereg elindult. 500 janicsár kúszott fel a lejtőn, a vár falához.
A magyarok íjaikat feszítették. A kard csörrenve jött elő hüvelyéből. Nyilak indultak útnak, s testben állapodtak meg, török testben, vértben, vérben. De még mindig jöttek. Újabb nyilak szálltak, megint a török kiáltott fel fájdalmasan, s dőltek a porba.
Már elhagyták a fákat, s 10 méterre voltak a faltól. A sereg java még állt, s a roham megindult.
A török is elővette íját, és lő. De senkise ordított, csupán egy esett le a várfalról. Létrát hoztak, s elkezdtek mászni felfelé. A fal csak 4 méter, leesni onnan nem nagy vész, de esett le a török, s fel nem kelt többé. Újak jöttek a holtak helyére, s egy percre rá követték társaik. Jól vívott a magyar, nem szúrtak le egyet se. Nem engedtek fel törököt; amelyik feljutott, nem maradt az élők sorában. Nyilaztak, s dőlt a sok muzulmán, s a kard is összecsörrent.
Szikrák csaptak, vérvörös szikrák, nyilak suhantak, és vér lepte el a falat.
A harc csak tartott.

Zoltán is felkapja íját. Megfeszíti, s már dől is egy muzulmán. Újra megfeszíti, repül a nyíl, s útjába csak a halál mer lépni. Száll egy másik nyíl, és ledől egy lófarkas zászló, s az újabb nyíltól újabb török haldokol.
Kardjához nyúl, kihúzza díszes tokjából. Arca vörös lesz, izmai megfeszülnek, s mint maga a halál ront az ellenségnek.
Egy janicsár áll szembe vele.
Lecsap rá, teljes erejével suhint. kard csörög, de nem soká, s a török földre hanyatlik.
Még egy jön.
Már kettő.
Suhint, véd, s újra csap, koppan a pajzs, a véres kard. Egy szúrás és csak egy marad.
Még egy.
Lelöki pajzsával, másikban kardját mártogatja.
Még kettő.
Vívnak, összecsap a sok kard. Csapnak, szúrnak, de semmi se történik. Egy erős suhintás, s egy török a földön fekszik. Csapás és szúrás egymást követik, majd egy török se marad, kibe kardját üsse.
De ott jön a bég, arra támad. Kard csörög, és vér folyik. Itt egy seb a bégen, ott egy vágás Zoltán karján. Újra csap mind a kettő, de már csak Zoltán, aki áll.
Nincs több, ki összecsapna, nincs egy török se a várnál. Szégyenszemre mind elfut, s csak halott török van a vár falánál. Süvít a nyíl, s néhányat utolér a Halál.

Futnak, rohannak, a nyilak űzik őket, meg a magyar kard.
Az éj vérmezőre ébred, sok elhagyott fegyverre s rengeteg török hullára.

A pasa mérgesen nézett a várra. Este volt, vérvörös este. Most az eget a török vér festette vörösre, török vér köszönt el tőle és a magyar kard.
A pasa medve teste megremegett futó seregét látva, s dühében az Istent meg Allahot káromolta. Majd párnái közé esett, szólt írnokának, s diktált:
- Én, a 12.-dik budai pasa, a hatalmas Telihold hercege, Musztafa Szelim, seregemet napnyugtakor küldtem a gyaurok várára. A várban sok zsoldos katona várt, több ezren, s seregem dicsőn küzdve, de esélytelenül hátrálásra kényszerült. Sok gyaurt leszúrtak, hősként küzdött mind, és én bátran vezettem őket a falak fokán, én hagytam el utoljára a várat is.
Befejezte a diktálást, s elküldte a szolgát. Jót evett, s lefeküdt párnái közé. De nem tudott aludni, zavarta egy álom.
Harc volt. Ő ott állt, s egy kard lesújtott rája, de nem is rá, hanem a Teliholdra csapott, s a holddal együtt ő is kettészakadt.
Ilyen álom gyötörte, vesződött az este, s a félhold az égen fogyni kezdett.

Fogyott a félhold, nőtt a magyar kedve, hogy a törököt visszaverte. Táncolt a sereg a tábortűz mellett, együtt mulatott a sok vitéz a bor hevében. Mindenki dalolt, vígan mesélték tetteik, s dicsekedtek kardjuk erejéről.
Zsákmányuk csak kard volt, és a sok turbán, melyet díszként a falra tűztek. A törökök pénzét a tetemek közt hagyták, nem kellett nekik a rablók pénze.
Vígan dőlt aludni a tábor, csak az őrök álltak a falak mellett. Pihentek a magyar harcosok. Nesz se szállt, csak a nyugalom és a dicsőség övezte őket.

Késő volt, a harang az éjfélt ütötte. Köd lepte el a hegyet, s az ég is csak fekete arculatját mutatta. Csak néhány bogár szólt, míg az őr oda nem ért, akkor csöndben pihent, s várt, míg elmegy.
Egy árny suhant. Ott, a fák közt. A bokor mögött lapul. Tán csak róka, vagy az éj farkasa. Vagy egy szellem, kísérteni jött a falak közé, leterelni őket a pokolba.
Egy se az, de a farkashoz hasonló, olyan álnok. Hús-vér ember. Lassan lépett, az avar se rezzent. Az őr mögé surrant, egy vágás, s az őr a földön fekve kezdte meg örök álmát.
S az árny folytatta útját.

A szobában csak egy gyertya világított, de fénye elég volt, hogy betöltse a szobát.
Kicsi volt a szoba, csak az ágy – ami csak egy rakás szalma, és rajta egy zsák -, meg egy régi asztal foglalta termét.
Az asztal fölött ült, s írt egy levelet:

Tisztelt Nemesi Swinder főhadnagy uraságának!

Felhívnám figyelmét ama eseményre, aminek magam is tanúja vagyok. Én, Berki Zoltán, Szandavár kapitána, az önök kényelmét őrző, hazám és hazájuk védő katona, értesitem önt jelenlegi helyzetemrül:
Az várunk alá vonult november havának középén, s mastan megkezdte az ostromlásunk. Musztafa Szelim, ama nagy Szultán és Buda nevezetes pasája az mi ellenségünk. Serege 5-7000 lelköt számlál, álgyújuk jelenleg nincs.
Kérem önt, Nógrád vármegye katonai generálisát, jöjjön segítségünkre 10000 zsoldosával! Ha más nem bíztattja eme cselekedetre csak az pénz, nagy zsákmányra van lehetőségük.
Mi csak 50-en vagyunk, de kitartunk 2 hét által. Jöjjenek felmentésünkre!

Tisztelettel:
Berki Zoltán
Szanda vár, Szanda és Bercel falvak
Védelmező kapitánya,
Bercel falu kisnemesi urasága.

Fáradtan fejezte be levelét, és dőlt le ágyába.

Felnyílt szeme. Felébredt. Tán egy órát feküdt, lehet hogy el is aludt.
Kiment a szobából, már az udvaron volt. Szembe egy őr, köszönt neki, nevén szólítva. Járt tovább a fal mellett, míg a kapuhoz nem ért. Kis fakapu volt, de a legerősebb fenyőfából. Vas övezte keményen, de az őr nem állt ott.
Egy árny suhant el, kb. 10 méterre tőle s követte titokban . Érezte a bajt.
Lassan, csöndesen haladt az árny, elbújva a sötétben. egy házhoz sietett. A katonák békésen aludtak benne, a veszélyt nem sejtve.
Az árny fáklyát ragadott, arcán látszott, hogy török. Zoltán utána eredt. Hátulról kapta el a török jobbját. Kitekerte kezéből a fáklyát. A török fordulatból egy kést szúrt a hasába, de az elcsúszott a vérten. Zoltán elugrott. Előkapta kardját. Suhintott, s a török feje a fáklya mellé hullott.
A Hold csak fogyott.

Két hét, hat ostrom. A török sátrak csak a réten álltak, kénytelen szemlélve a piros-fehér zászlót a vár tornyán. 150 janicsár és 20 lovas növelte a pokol lakosságát és a török temetőt. Mérgelődött a pasa, őrjöngött minden este. A rakományt várta, a lőport és a 4 ágyút. Már csak ebben bizakodott.
A magyar hiába várt. Csak néhány jobbágy növelte a sereg számát 80-ra. A német nem jött, a cseh sem. De jött a török rakomány, és a hold nőni kezdett.

Újra este volt, túl a hetedik ostromon, az újabb török bukáson. A hold már jócskán dagadt, s vele a pasa jókedve is.
Emberek indultak el a táborból, már harmadszor esténként. A hegy lábához mentek. Egy nagy bokornál megálltak. Kezeikben megvillant szablyájuk. Arrébb lökték a bokrot, mely három napja takarta titkát.
Egy alagút.
Bementek.
Fáklyát gyújtott az egyik, s előre ment. Jobb kezében szablyáját tartotta, turbánját a földre dobta. Társai követték. Hosszú út volt, vagy fél mérföld, míg egy létrához nem értek. A földből több kő is kilátszott, a rideg barlang szűkében több is megkarcolta bőrüket.
A létrán felfelé haladtak, míg a tetejére nem értek. A fejük fölött föld volt. Felhoztak egy csákányt, s bontani kezdték. A fáklya lángja halvány volt, de hirtelen erősen világított. Majd a föld fölött az ég látszott.
Bejutottak.
Gyorsan kijött az első. Benn volt a várban.
Körbenézett. A fal mellett volt, a kaputól 20 méterre. A kapu irányába eredt. De megállította egy kard villanása. Két csapás, s az őr megölte.
Előjött a második, s sorjába a többi. Az őr nekik rontott, kettőt levágott, de végül a földön végezte.

Zoltán nagy ordításra lett figyelmes. Jajkiáltás volt, és megint érezte a bajt. Gyorsan szólt társainak, s rohant a kiáltozóhoz.
Rohant, majd gyorsan jobbra fordult. Látta az alakokat a falnál. Előkapta tőrét, és közéjük vetette. Egyikük hátához kapott és a földre roskadt.
A többi török felé rontott. De Zoltán se volt gyáva, és közéjük tört.
Jött a többi magyar és a két oldal egymásnak esett.
Zoltán áttört köztük az alagúthoz, ahonnan újabbak jöttek elő.
Hárman bukkantak fel.
Körbevették Zoltánt. Ő lecsapott egyet és kitért a többi csapásától.
Még kettő jött.
Zoltán egy gyors pillantást vetett az égre, a dagadó Holdra. Ezüstösen díszelgett az égen, alakja még nem volt kerek. Szívében megszólalt egy hang:
- Te még nem kellesz. Még nem.
“Tudom” mondta magában, és kardját megforgatva csapott le, egy török test megállította.
Még kettő.
Zoltán nekilódult és áttört rajtuk az átjáró mellé. Újak akartak feljönni, de Zoltán visszalökte őket. Hátul a magyarok legyőzték a sok törököt, s jöttek segíteni vezérüknek. Zoltán még lecsapott egyet, a többivel társai végeztek.
A hold egyre dagadt.

Sok magyar feküdt a vár földjén, s még többen a törökök. De a pasa boldog volt. Megjött a rakomány, a 4 ágyú.
S eljött a Telihold.

Eljött a reggel, s négy ágyú nézett a vár tornyára, a piros-fehér zászló félve lobogott, legszívesebben meghúzta volna magát.
Délig állt a négy ágyú. Délkor a harangszóra megszólaltak. Iszonyú ricsaj és robbanás rázta a várat, rombolt, ahova csak ért és pusztított a katonák közt is szép számmal. A harang temetésre szólt, a vár temetésére, melynek nem maradt épen egy köve se.
Az ágyúk elhallgattak.
Felvonult az egész török sereg, díszpompában.
Elöl voltak a szpáhik, majd a janicsárság, s végül a török pasa.
A magyarok immár 45-en felálltak sorjába. Íjaik feszültek, kilőtték nyilaik, és sok szpáhi esett el.
A szpáhik mérgükben rohamot indítottak. Újra nyilak szálltak, most több lovas dőlt el. Majd újra és újra. Ekkor a lovasság odaért a romba dőlt várhoz. A katonák kardot rántottak, s megindult a harc, a vérpatak. A janicsárok is beértek, s a vérpatak folyóvá nőtt. Mindenütt kard csapott össze karddal, és nyíl suhant. A zászló teljesen vörös lett a vértől, színvörös vér festette a földet.
Este volt már, és a harc csak nem szűnt. Nem látták egymást, török ölt törököt, s ugyanígy a magyar. Sötét volt, csak a kardok szikrái villantak, és a tüzes nyilak. Fogyott a magyar, még jobban a török, s a várban már csak egy harcos küzdött.

Csapott és újra vágott. Ölt és mentett, szúrt és védett. Küzdött. Mást nem tehetett. Fölnézett az égre. Éjfélt ütött a templom harangja, a Halál közelét jelezte. Az égen egyre fényesebb lett a Telihold. Nagy erővel világított, mintha hajnal lenne. Fénye ellepte az eget, s büszkén sugárzott, világította művét.
Eljött az idő. Még aznap neki is mennie kell. Érezte, szívébe szúrt a gondolat, és szólt a hang:
- Itt vagyok. Most te jössz, most elviszlek örökre híreddel együtt.
Megrezzent, merészen nézett a török seregre. S meglátta a pasát.
- Még nem megyek. Egyedül nem.
És rárontott a törökre. Betört a lovasok közé. Lelökte egyiket és a lóra ugrott. Összecsapott egy lovassal, de ellenfele nem bírta védeni csapását, és a harc gyorsan eldőlt. Lovát a pasa felé fordította és rohant a pasához, mögötte a török lovasság.
Áttört a janicsárok során, hármat gyorsan le is vágott. Íjászok lőttek, és lova a földre hanyatlott, de ő tört tovább a pasa felé. Csapott, vágott, szúrt és ütött, utat nyitott maga előtt.
Egy lovas támadt rá, de ő félre ugrott, majd meglendítette kardját és a lovas holtan bukott alá. Újra lóra tudott ugrani, és a pasa felé vágtatott.

A pasa észrevette Zoltán szándékát, és menekülni kezdett. Zoltán gyorsan tört feléje. Már csak 5 méter. Már csak 3.
Szúrást érzett oldalán, egy nyíl sebezte meg. Földre dőlt. Kardja is eltörött.
Fegyvertelen, pajzsát már rég eldobta, s kiszolgáltatott az ellenfélnek.
A pasa visszanézett, látta ellenfele gyengeségét. Megsarkantyúzta lovát és Zoltánra tört.
- Álljatok meg, én ölöm meg. – kiáltott a pasa
Nekirontott lovával, de Zoltán félreugrott. Megfordult a pasa, és újra nekirontott. Zoltán félreugrott újra, és a pasa ruhája után kapott, és lerántotta őt a lováról. Mindketten a földön voltak, de gyorsan felugrottak. A pasa sújtott, de Zoltán kikerülte. A pasa kárörvendő képe találkozott Zoltán határozottsága.
Újra sújtott, de Zoltán elkapta őt, nyakához nyúlt és fojtogatni kezdte.
A törökök siettek segíteni uruknak és egyszerre négy kard csapott Zoltán oldalába, de ő tartotta a pasát.
- Velem jössz! – kiáltotta, és teljes erejét bevetve eltörte a pasa nyakát.
A pasa meghalt.
Meghalt Musztafa Szelim, a budai pasa.
Több török is felé csapott, sok helyen megsebezték, arcát is felsértették. Ereje elfogyott, majd teste a földre roskadt, s lelke elhagyta e földet.
S a Telihold abbamaradt nőni, és ragyogása elszállt.

Elvonult a török, csak rom maradt utána és temérdek halott. 80 magyar és 700 török, valamint a pasa. Nagy csata volt, még inkább vérfürdő. Sok hulla feküdt a romok közt. A magyarok megesküdtek, csak magyar zászló loboghat a vár tornyán. És így is lett. Nem maradt már meg a vár, csak kövei, nem is romjai, és a török búsan vonult el e helyről.
Később kijött Szanda falu, Bercel, Galgaguta, és Kövesd minden lakosa és egy óriási kősírt emelt egy hős várkapitánynak.
Minden este, mikor eljött a Telihold, a csillagos égen egy sugár vágott utat a sötétben, a sír felé. És minden percbe elsuhant a sír felé egy fénynyaláb.
Egy Holdfénysugár.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához