LFG.HU

whoisnot
novellaCimkek

Csak egy árnyék, ami az arcomon suhan keresztül. Odafentrôl tűz a Nap, az Úrnak egyetlen szeme, mely minket figyel, és én izzadok ennek a tekintetnek a súlya alatt. Pedig nem csak engem néz, hanem az egész világot egyszerre, mindent, amit itt ez a föld a hátán hord, engem, meg téged is, ki épp e sorokat olvasod. Na és, gondolom magamban, mi van, ha csak néz, de nem lát, mi van, ha nem is figyel rám, mi van, ha igazából hatalmas önzés azt gondolnom, hogy az Úr pont és minden pillanatban engem bámul, hogy most épp rosszat teszek, vagy nem. Na persze én nem tudhatom, hogy az Úr az Ô mindenhatóságában mit akar tenni. Ha nagyon úgy tartja kedve, biztosan figyelhet és láthat egyszerre mindent, amit csak teremtett, azon kívül meg nincs más, még a semmi sincs azon kívül, bármit mondasz, azt mindet ô teremtette. És most nézi. Hol ezt a részét, hol azt, hol mindent, hol semmit? Nem tudhatjuk. Talán csak az álma vagyunk neki, ott fent.
Eretnekség?
Ezért ítéltek máglyahalálra az Úrnak ezeregyszáznyolcvannegyedik évében a papok.

Az egyiket igen jól ismerem közülük: Tamásnak hívják, Mollernói Tamásnak, ha jól értettem a nevét. Nem tudom, hol lehet az a Mollerno, talán Itália földjén valahol, de hogy északon, vagy délen, meg hogy létezik-e egyáltalán, nem tudhatom. Mollernói Tamás magas ember, arca szikár, mintha fából faragta volna ki valami mesterember, akinek az ükapja még pogány volt, kemény, kegyetlen isteneknek szolgáló. (Nem olyannak, mint a mi Urunk, aki csak van, és néz, és meg nem nyilatkozik, vagy ha igen, akkor azt mi soha nem látjuk, mert hogy tudhatnánk mi felfogni az Ô szavait? Hacsaknem minden, mi minket körülvesz, önnön magunkat is, meg a mesterember ükapjának kis, torzsalkodó isteneit is beleértve, nem az Ô szava…)
Eretnekség.

Igen, igen, de én most arról a képzeletbeli mesteremberrôl akartam beszélni, aki Mollernói Tamás arcát saját ükapjának kegyetlen isteneirôl mintázta meg, azokról az istenekrôl, akik még ôt magát is meglátogatják egy-egy borúsabb, viharosabb éjjelen, hiába jár rendszeresen templomba, az Úr templomába, csak nem hagyja el ôt a Gonosz, aki valójában egyenlô ezekkel a régi istenekkel, akiket ha feledni és erôvel elkergetni nem lehet, hát titkon megengesztelni kell, hogy menjenek már, ugyan, valahová máshová.

Talán Mollernói Tamás is tudja, milyen a saját arca. Talán ôt is felkeresik néha azok az istenek, és csúf, ocsmány dolgokat súgnak a fülébe, miközben ô a cellájában didereg félálomban, a hideg kövek közt, hol még ott visszhangzik a rémálmok fehér lovának kísértô nyihogása is. Talán ezért ilyen kemény ember ez a Mollernói Tamás. Tudja, hogy bármit is adjanak neki azok a régi istenek – egy arcot akár, mely olyan, mint az övék -, gonoszak ôk, maguk a Gonosz, mely minden kegyét csak csalárdságból kínálja az ember fiának, cselvetésbôl, hogy pokolra rántsa, már ha ugyan van olyan dolog, hogy pokol, és ha van, akkor az könnyen lehet szerintem, hogy pontosan itt van, e világon, hol az Úrtól oly elveszve, szavára oly süketen élünk, s ahova halálunk után – egyesek úgy mondják, s úgy hiszem én is – visszatérünk. Vissza bizony, új testben, hogy elôzô életünk bűnei fölött elmélkedjünk, s könyörögjünk az egyetlen igazi Úrhoz, hogy ugyan, vegyen már magához, emeljen ki ebbôl a pokolból itt, mert rossz ez nekünk, bárhogy is tagadjuk. Vagy ami még rosszabb, talán nem is mindig olyan rossz nekünk, csak néha, és csak amikor rossz, akkor gondolunk az Úrra, meg arra, hogy kivehetne innét minket, meg hogy ez a pokol maga. Amikor viszont jónak érezzük ittlétünket, akkor nem siránkozunk, hogy el akarunk menni innét – sôt. Híven imádkozunk a vagyon, a kéj, meg a többi kemény arcú kis isten oltáránál, hogy tartsanak meg minket kegyükben, ne dobjanak ki minket a pokol ama hercegségébôl, hol ôk az urak. Ördöggé leszünk inkább, csak maradhassunk!
Eretnekség.

Talán én magam sem gondolom úgy, ahogyan azt most az imént papírra vetettem. Lehet, hogy amikor leírtam, úgy gondoltam, de már nem így áll a helyzet, már nem az az ember vagyok, aki azokat a szavakat leírta, s már te sem az vagy, ki e sorokat olvasod, nem, nem az vagy, aki az iménti gondolatokat elolvastad. Összezavarlak? Jó. A mollernóit is összezavartam, amikor efféle dolgokról beszéltem neki. Minden pillanatban mások vagyunk, mert, lásd csak, a gondolatok úgy jönnek-mennek a fejünkben, mintha mi nem is lennénk ott, és úgy tesznek, mintha ôk mi lennénk, mintha ôk lennének az, amirôl mi úgy gondoljuk, hogy mi vagyunk – és lehet, hogy igazuk van, de akkor mi nem létezünk, csak a gondolatok, amik jönnek-mennek, meg a jövés-menés létezik, meg az Úr, aki megteremtette mindezt, aki megálmodja a gondolatokat, de aki nem figyel rájuk, mert tudja, hogy nem is igaziak, hazugság mind, csak egyetlen igazság van, s az Ô maga, az Úr, akirôl talán nem is jó, hogy úgy beszélek, mintha valaki lenne, mert Mollernói Tamás, meg én, meg te, olvasóm, meg akiket ismersz, azok valakik, de az Úr nem valaki, mert nem kívül van, hanem csak van, mert a kívül, meg belül, azok csak nekünk vannak, meg a te is, meg az én is, csak nekünk vannak, és az Úr minden, ami van, csak még annál is több, és mindaz egyszerre, egyetlen, idôntúli pillanatban, ami örökké tart, és ahol nincs pokol, meg nincs mennyország, mert ugyan, miféle menny meg pokol lehet az, ami nem végleges, csak múló képzeletszülemény, csak gondolatok, amik most lehet, hogy vannak – de mi az a “most”? Csak egy másik gondolat.
Eretnekség.

Jönnek! Idejekorán! Hogy írom hát így meg mindazt, amit akartam?! Légy átkozott, Mollernói Tamás! De hát az vagy, minek kívánnom? Én is az vagyok. Most, most fordult a kulcs a külső zárban – elrejtem hát ezt az írást, s a tollat, mit úgy csempésztek be nekem.
Isten kegyelmébe ajánlom a lelkem.
Ez talán nem eretnekség. Ez az egyetlen lehetőség. Más nincs.
Ég veled -

[Publikálatlan töredéknovella 1999-ből.]


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához