LFG.HU

Scorba
novellaCimkek

I.

Előfordul, hogy a lélek már jóval a halál beállta előtt elhagyja a testet. Én például több, mint két hétig szemléltem kívülállóként, ahogy hátralévő rövid, szánalmas életem végképp tönkreteszem.
Nem sokkal azután távoztam porhüvelyemből, hogy Rose magamra hagyott. Házasságunk rövid volt, de én azt hittem, örökké tart majd. Nem ez volt az egyetlen dolog, amiben tévedtem. Mindig is tudtam róla, hogy sokat kereste az igaz szerelmet, és sokszor vélte felfedezni, mielőtt velem találkozott. Azzal áltattam magam, mellettem lenyugszik csapongó természete, s képes leszek maradásra bírni; az esküvőnk után pedig teljes joggal lehettem meggyőződve erről. Hogy végül csalódnom kellett benne, megközelítőleg annyira rengette meg emberismeretembe vetett hitem s optimizmusom, mint ha kitört volna a harmadik világháború.
Amikor hozzám költözött, kénytelen voltam levelező tagozaton folytatni építészmérnöki tanulmányaimat, hogy az egyetem mellett pénzt is tudjak keresni, de boldogan megtettem volna érte ennél sokkal többet is. Építkezéseken kezdtem dolgozni, így legalább közel voltam a szakmához, amit szerettem. Bár diplomával nem a munka fizikai részét kellett volna végeznem, mit bántam én akkor a kemény melót. Úgy éreztem, enyém a világ, és akkor talán csakugyan úgy is volt. Egyetlen csodaszép évet töltöttünk együtt, de ezalatt nem ismertem lehetetlent.
Alkalmanként rövid novellákat is irogattam időtöltésként, de nem vettem őket túlságosan komolyan, saját szórakoztatásunknál többet nem igazán akartam kezdeni velük. Végül Rose unszolására összegyűjtöttem a legjobbakat, és elküldtem néhány kiadónak, inkább csak tréfából, kíváncsiságból, nem tápláltam hiú reményeket. Akkor még úgy mosolyogtunk egymásra, hogy azt hittem, semmi sem állhat kettőnk közé.
Egy hétre rá azonban minden megváltozott, amikor utoljára beszéltem Rose-zal. Talán ha kicsit később értem volna haza a munkából, már nem is találtam volna otthon, de így még a kanapén ülve rágta körmeit két nagyobb bőrönd társaságában, amikor mit sem sejtve beléptem emeleti lakásunk ajtaján.
Értetlenül bámultam rá egy darabig, ő pedig rémült, kerek szemekkel nézett vissza rám. Mindketten mozdulatlanná dermedtünk, mikor tekintetünk találkozott. Valószínűleg nem volt ideje kitalálni, hogyan kezdjen hozzá mondandójának, ezért kellett nekem megtörnöm a csendet.
- Mi történt? – kérdeztem meglehetősen ostobán, hiszen mindjárt sejtettem, miről van szó, de hát az ember mindig a legjobbat reméli, és nem akartam őt még magamban sem vádolni semmivel.
Sóhajtott, lesütötte a szemét.
- Elköltözök… – hangja elakadt, nem bírta folytatni. Lehuppantam vele szemben a fotelra, az alacsony üvegasztal túloldalán. Nem jutott el a tudatomig kijelentésének súlya, egy fal emelkedett abban a pillanatban elmém és fülem közé, szám automatikusan nyílt kérdésre.
- Hova? – Gondolataimat erőszakkal hallgattattam el, nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni. Teljes szellemi kapacitásommal azon voltam, hogy kizárjak mindent az agyamból, amíg Rose el nem magyarázza, mit jelentsen ez az egész.
- Sam – nézett a szemembe, – kérlek, ne érts félre. Nagyon szeretlek téged, mégis úgy érzem, a sors nem egymásnak rendelt minket. Elmondhatatlanul hálás vagyok neked az együtt töltött időért, de találkoztam valakivel, akiben mindaz megvan, amit kerestem… akivel teljes lehet az életem.
- Könyörgök, gondold meg! – próbáltam a logikához folyamodni, mert érzelmeim megfagytak. – Hogy lehetsz benne biztos, hogy ő az igazi? Hiszen amikor engem megismertél, akkor is ezt mondtad… nekem.
- Ezúttal tudom, hogy nem tévedek – ingatta a fejét Rose korántsem olyan magabiztosan, mint ahogy állítása hangzott.
- Hiába próbálnálak kérlelni, maradj velem? Hiába ígérnék meg mindent, amit esküszöm, be is tartanék, csak hogy itt maradj?
Az ördögbe is, legszívesebben abban a pillanatban térdre borultam volna előtte. Sírni szerettem volna, mint egy kisgyerek, rimánkodni, esedezni, de hátborzongató bizonyossággal áradt szét bennem a tudat, hogy nem lenne semmi foganatja.
- Hiába – válaszolta erőtlenül, mégis határozottan. Alighanem megkönnyebbült, hogy túl van a nehezén, de számára is nagyon megrázó lehetett ez a beszélgetés, mert ahogy lehunyta szemét, könnyek gördültek elő szemhéja alól. Rádöbbentem, hogy mélységesen sajnálom őt mindennek ellenére, jobban, mint magamat, mert őt láttam ott ülni szomorúan, megtörten, magammal viszont nem tudtam szembenézni soha többé.
- Akkor hát menj – suttogtam olyan halkan, hogy reméltem, meg sem hallja, de nem mondhattam mást. Ő mégis lassan felállt, felemelte bőröndjeit, s a bejárathoz lépett. Nem néztem felé, de hallottam, ahogy letette az egyik bőröndöt, hogy kinyithassa az ajtót. Egy kicsit elidőzött azután, mielőtt utoljára hozzám szólt volna.
- Bocsáss meg – mondta, aztán már csak cipőinek távolodó kopogását s az ajtó csukódását hallottam. Amikor Rose kilépett rajta, én is kiléptem a testemből.

Azt hinné az ember, ha ilyesmi esik meg vele, legalábbis meglepődik, és furcsának találja az érzést, holott épp ellenkezőleg; minden annyira természetes ebben az állapotban, amikor a tiszta lélek függetlenné válik a földhözragadt testtől. Talán túl fennkölt ez a megfogalmazás arra, ami valójában történt: kísértetté lettem, pedig még nem is voltam halott.
Sok akadály semmivé foszlott, ami komolyan befolyásolt, amíg testemben tartózkodtam, viszont újak születtek helyettük: nem tudom elhagyni az otthonom, és az anyagi világgal minden kapcsolatom megszakadt. Eleinte hatalmas erőfeszítésembe került megmozdítani a legapróbb tárgyat is, és ha sikerült, utána hosszú órákig kellett pihennem, de az utóbbi időben már egyre könnyebben megy az ilyesmi. Azt azonban kétlem, hogy valaha is képes lennék tomboló erejű poltergeist-tevékenységre.
Amíg elképzelésem sem volt róla, mihez kezdjek ilyen körülmények közt, inkább csak figyeltem magam. Lélektelen, de élő énemet.
Egy hétig csak vegetáltam otthon, éppen csak a sarki üzletig vonszoltam el magam, hogy félkész ételeket vegyek, amik elkészítése nem különösebben megerőltető, mert minden apró mozdulat láthatóan olyan nehezemre esett, mintha testsúlyom megtízszereződött volna. Többnyire csak ültem vagy feküdtem, a szoba bármely pontján, ahol épp összeroskadtam; csak bámultam magam elé, alkalmanként rémálmokba merülve, amik az után is velem maradtak, hogy felriadtam belőlük. Közeledtek a vizsgák, de képtelen voltam bármilyen könyvet a kezembe venni.
Soha többet nem beszéltem Rose-zal, a válásra és egyéb jogi hercehurcákra már nem került sor életemben.
Úgy tűnt, véget ér ez a lidércnyomás a betegszabadságként kivett héttel, amikor karikás szemekkel, tessék-lássék megfésülködve, borostásan elindultam hajnalban munkába. Azt hittem, ez a nap lesz a fordulópont, ami után majd végre magamhoz térek.
Délben azonban nyílt az ajtó, s sápadtan, holdkórosként tántorogtam szobámba, tágra nyílt szemekkel, minden ízemben remegve. Mint utóbb kiderült, szörnyű baleset okozója voltam aznap az építkezésen. El is bocsátottak, bár véletlen szerencsétlenségnek nyilvánították az esetet, de úgysem tudtam volna visszamenni. Hogy a pokolba lettem volna képes a szemébe nézni azoknak, akiknek egy közeli barátja miattam veszítette el az egyik lábát? Bármelyikük lehetett volna a helyében, ez mindenki számára nyilvánvaló volt.
A következő hétvégén, mikor esedékes volt egy fontos vizsga, már tényleg úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Szörnyű állapotban voltam. Kóvályogva távoztam, de hogy végül megérkeztem-e az egyetemre, vagy sem, az mindmáig rejtély számomra, de nem volt jelentősége. Úgysem érhettem el valami fényes eredményt tanulás nélkül, nyolcvanhat órája álmatlanul.
Mikor hazajöttem, ki tudja, honnan, első pillantásom a postára esett. A vállam fölött átkukucskálva néztem, amint vontatott mozdulatokkal, szinte hipnotizáltan végiglapoztam a borítékokat, amíg meg nem állapodott a szemem az egyiken, melyen feladó gyanánt a Hampshire Könyvkiadó neve díszelgett. Üres tekintettel leültem a díványra, oda, ahol Rose ült aznap, mikor elhagyott, és rezignáltan kibontottam.
“Tisztelt Sam Conway,” állt nyomtatott, elegáns betűkkel a hófehér papíron. “Köszönjük hozzánk elküldött kéziratát, melyet megfelelő színvonalúnak találtunk a kiadáshoz…”
Nem juthattam tovább az olvasásban, mert azonnal összehajtottam a levelet. Elképedve néztem saját arcomra, amin semmiféle érzelem nem tükröződött, csak szám sarka húzódott eszelős vicsorra.
Bárcsak tisztában lettem volna saját gondolataimmal! Mi játszódhatott le a fejemben abban a pillanatban? A következmények tudatában, ha jól ismerem magam, azt hiszem, átkoztam a sorsot, amiért gúnyolódik velem. A végsőkig elkeseredhettem, amiért kitalált figuráim, lám, mindenféle fantasztikus helyzetben is ennyire megállják a helyüket, míg saját életem zsákutcában száguld az utat lezáró betonfal felé. Úgy érezhettem, képtelen lennék valaha egy újabb sort leírni, főleg olyan képzeletbeli személyekről, akik számára létezik happy end.
Alighanem gyűlöltem őket, s minden mást is. Gyűlöltem a valótlan történetek valótlan szereplőit, az Életet, magamat, mindent és mindenkit. Valószínűleg csak Rose-t nem. Rá soha nem lennék képes másként gondolni, mint szeretettel.
Kimérten apró darabokra téptem a levelet, és kisétáltam az ajtón, ezúttal végleg, hogy ne csak lakásomból távozzak, de az élők sorából is.
Mindig szerettem volna szárnyak és gépek nélkül lebegni, suhanni a magasban, ezért választhattam azt a megoldást az öngyilkosságra, hogy felmászok az épület tetejére, kitárom karjaim, magamhoz ölelem a lemenő nap bíborvörös sugaraiban fürdő várost, és elrugaszkodok, szabadon szállva a levegőben, kecsesen, mintha csakugyan repülnék, amíg a durva földet érés véget nem vet az illúzióknak.
Mégsem gyönyörködhettem ebben a halálos harmóniában, mert végig a sarokban kuporogtam, s ha még testemben tartózkodtam volna, kétségkívül összerezzentem volna, amikor az ablak előtt elzuhanva egy pillanatra árnyékot vetett a szobára.
Ekkor határoztam el, hogy áthágva az idő halandókra vonatkozó korlátait, visszatérek a múltba, és megakadályozom, hogy így alakuljanak a dolgok.

II.

Íme, itt vagyok hát, néhány nappal azelőtt, hogy először találkoznék Rose-zal. Örömmel tölt el, hogy ilyen frissnek, kipihentnek, vidámnak láthatom magam. Bár általában csak késő délután vagy este érek haza az egyetemről, életkedvem töretlen.
Sokat tűnődök rajta, mit tehetnék, hogy más irányba tereljem az eseményeket, mint ahogy egyszer már megtörténtek. Kézenfekvőnek tűnik a megoldás, mivel olyan véletlenszerűen pillantom majd meg őt egy gyorsétteremben, ahol azonnal különös vonzalmat érzek iránta; leülök hozzá, egy hamburger mellett elbeszélgetünk a világ dolgairól, s innen már egyenes út vezet az eljegyzésig.

Sötétedett már, mikor végre hazaértem a fárasztó előadásokról.
Nagyon szerettem a lakásom; nem volt valami nagy, de bőven elfértem benne, és megfizethető árban volt. Ráadásul viszonylag csendes volt a környék is, úgyhogy egy szavam sem lehetett. Jól esett minden nap hazatérni ide, olyan barátságosan vártak a falak, a bútorok, hogy szinte magányomról is megfeledkeztem közöttük.
Elterültem az ágyon, és élveztem a rövid pihenőt. Sok tanulnivaló várt még rám másnapra, s hamarosan úrrá is lett rajtam a lelkiismeretfurdalás, így feltápászkodtam, és elhatároztam: megvacsorázok, aztán nekiesek a fizikának.
Ám még a hűtő kinyitása előtt rádöbbentem, hogy vajmi kevés ennivalóval rendelkezek. Rövid töprengés után úgy döntöttem, megérdemlek annyit, hogy szakítsak egy fél órát arra, hogy elmenjek valahová, ahol bekaphatok néhány falatot.
A fogashoz léptem, és magamra kanyarintottam a kabátom. Mögöttem halk nesz hozta tudtomra, mozdulat közben véletlen levertem a tükör előtti szekrényről néhány szórólapot, amit a mai postával kaptam. Homlokom ráncolva hajoltam le értük, hiszen úgy emlékeztem, kidobtam őket a szemétbe, na persze könnyen lehet, hogy megfeledkeztem róluk.
Hangosan megkordult a gyomrom, amikor megláttam a legfelső reklámot, ami egy közeli pizzéria ínycsiklandó kínálatát ajánlotta sokatmondó képekkel illusztrálva. Habozva visszatettem oda, ahonnan leesett.
Á, nem, gondoltam végül. Most jobban kívánom a hamburgert.
Amikor kiléptem az ajtón, a huzat újra lesodorta a brosúrákat, de már nem fordultam vissza miattuk, csak a fejem csóváltam.

Hát, ez nem jött be. Sebaj, számtalan módon megelőzhetem még, hogy fülig beleszeressek Rose-ba. Bár erősen korlátoz, hogy a lakáshoz vagyok kötve, vele pedig mindenféle nyilvános helyen találkozgatok, néha kísérletet teszek rá, hogy elrejtsek egy-egy fontos apróságot, amit ajándékként vinnék a randevúra. Csakhogy emiatt sosem kések el, mindig is kínosan ügyeltem a pontosságra. Ahelyett, hogy nekiállnék keresgélni, inkább útközben veszek valami más meglepetést. Sajnos egyelőre nem látszik jele annak, hogy nehezebben találnánk egymásra, mint annak idején…
Igazából csak akkor viszonozza Rose érzelmeimet, mikor néhány hónapot Spanyolországban tölt nyelvtanulás céljából, én meg szerelmeslevelekkel árasztom el. Kibújik belőlem a francos költő, és tényleg nagyon szívhez szólóan írok, ezért mélyül el teljesen kapcsolatunk, mire visszatér.
Írás közben viszont ezer kétség s önbizalomhiány gyötör: ezt kell kihasználnom.

Nagyon hiányzott Rose, pedig még alig ment el. Megígértem, hogy írok neki, s bár nem vett komolyan, megadta a madridi címét. Kizártnak tartottam, hogy ne távolodjunk el egymástól, ha ilyen sokáig elveszítjük a kapcsolatot, ezért egyik este elhatároztam magam, előkészítettem néhány üres lapot és egy bögre kávét, s tollam végével állam ütögetve tűnődni kezdtem, mit is vessek papírra.
Végül a tréfás-romantikus stílus mellett döntöttem, s mivel szürke életemről nem sok mesélnivaló akadt, mindenféle kitalált, humorosan irreális ál-eseményről számoltam be neki, mert úgy véltem rövid ismeretségünk alapján, ezzel belopom magam a szívébe.
Elég jól belelendültem a dologba, sikerült teleírnom négy oldalt. Amikor azonban épp a búcsúra akartam rátérni, a szerteszét heverő tollak egyike az asztal széle felé kezdett gurulni. Reflexből utána kaptam, mielőtt leeshetett volna, de nagyon meglökhettem az asztalt, mert a bögre felborult, s a benne levő maradék, rég kihűlt kávé kiömlött belőle, teljesen eláztatva a befejezetlen levelet.
Bosszúsan kiáltva felpattantam, gyorsan talpra állítottam a bögrét, mentve, ami menthető, bár csak néhány csepp maradt már benne. Szerencsére a ruhám tiszta maradt, az asztalon azonban mindent elárasztott a sötétbarna folyadék.
- A fene egye meg! – fakadtam ki, s a konyhába siettem törlőkendőért, hogy feltakaríthassak.
Mire végeztem, teljesen elment a kedvem a levélírástól. Inkább nyugovóra tértem, későre járt már, másnap korán kellett kelnem. “Talán majd máskor újra nekiveselkedek,” gondoltam, mielőtt elnyomott az álom, “de lehet, hogy nem. Bolondság az egész. Rose különben is túl elérhetetlen számomra. Hagynom kéne az egészet a francba.”
Azzal elszenderedtem.

Hahaha! Sikerült! Nem is volt olyan nehéz. Kíváncsian várom, mi lesz a folytatás.
Örömöm egész addig tart, amíg egyszer elöl nem hagyom a jegyzeteimet, melyek közt észreveszek egy oldal egybefüggő szöveget, mindenféle ábra nélkül, szokatlanul szép írással, amilyet lehetetlen produkálni, ha az ember gyorsan le akarja körmölni, amit a professzorok elhadarnak. Közelebb húzódok, beleolvasok.
Kitörő dühömben lesodrom a jegyzeteket az asztalról. Hogy így túljárjak a saját eszemen! Képes voltam a tanórákon írni azokat az átkozott leveleket!
Hogyhogy nem láttam egyetlen választ sem Rose-tól?
Kétségbeesetten töröm a fejem. Vége lenne mindennek? Milyen kulcsfontosságú eseményre kerül még sor házasságunk előtt? Nemsoká Rose személyesen teszi tiszteletét nálam, talán akkor jön el az én időm. Addig türelmetlenül várok.
Gyorsan telnek a napok. Egyszer csak zörög a kulcs a zárban, kívülről beszélgetést hallok, a saját hangom… és az Övét. Jelenlegi formámban ugyan nincs sok értelme az efféle frázisoknak, hogy elakad a lélegzetem, vagy megsajdul a szívem, mégis hasonlót érzek, amikor meglátom. Ó, milyen gyönyörű!
De nem szabad megfeledkeznem célomról. El kell őt rémísztenem innen… hátha tőlem is örökre elijed.

- Szóval, hol az a kísértet? – kérdezte kacagva Rose. Kutakodó pillantással fürkészte a lakás sötétbe boruló részeit, amelyeket azonnal elöntött a fény, amint felgyújtottam a villanyokat.
- Csak nem hiszed, hogy megpillanthatod? – néztem rá tettetett csodálkozással. – Hiszen a kísértetek arról híresek, hogy láthatatlanok.
- No azért nem mind! – vágott vissza Rose, miközben kíváncsian körbetekintgetve belépett a nappaliba. – Van az úgy, hogy megjelennek, áttetsző körvonalakkal, hogy a frászt hozzák az emberre.
Az ajtóban maradtam, s bólintottam Rose-nak, üljön csak le az egyik fotelbe.
- Hát, ez még sosem csinált ilyet – vontam meg a vállam. – Csak tárgyakat mozgat, ajtókat nyitogat, kifizeti a villanyszámlát, meg efféle.
Rose nevetésben tört ki, és magam is elmosolyodtam.
- Várj egy kicsit – mondtam aztán. – Hozok valami italt, addig csak érezd magad otthon.
Azzal kiballagtam a konyhába, hogy felbontsam a bort, amit még az előző nap vettem. Épp öntöttem a vérvörös nedűt a karcsú poharakba, s kis híján kilöttyintettem, amikor Rose meglepett kiáltása felharsant odabentről.
- Mi baj? – siettem vissza azonnal, de Rose még mindig a fotelben ült, íróasztalomra meredve. Rámkapta szemrehányó, ugyanakkor álmélkodó tekintetét, mikor beléptem.
- Hihetetlen! – suttogta. – Azt hittem, csak annyi igazság van a kísértethistóriáidban, mint az elefántvadászatban vagy a marslakók inváziójában.
- Miről beszélsz? – értetlenkedtem.
- Az egyik könyved – mutatott oda, ahova eddig bámult – épp most lapozta végig magát.
Nem tudtam hirtelen, nem ugrat-e, ezért kétkedő félmosolyra húzódott ajkam, ami aztán le is hervadt róla, mivel Rose arckifejezése változatlan maradt.
- Komolyan? – kérdeztem bizonytalanul.
- Ha mondom! – győzködött Rose. Összezavarodtam, tétován leroskadtam mellé.
- Igaz, ami igaz, valahogy mindig éreztem, nem stimmel itt valami. Azért is kértelek, hogy inkább arra a postafiókra küldd a leveleidet, mert idehaza olyan gyakran elkallódnak a dolgok.
- Nem azért, mert az FBI átkutatja az itthoni postádat lopott, titkos dokumentumok után, és nem akartad, hogy a magánügyeidbe is beleüssék az orrukat? – próbálta Rose oldani a feszültséget, s át is futott arcomon egy halvány mosoly, de nem időzött ott sokáig.
- Azt hiszem – idéztem fel tudatom mélyére temetett emlékeimet, – végig sejtettem, hogy valóságos ez a kísértet. Csak épp annyira nevetségesnek tartottam a gondolatot, hogy inkább néhány, logikusnak tűnő érveléssel alátámasztott, félvállról vett biztonsági intézkedésen kívül – mint például a postafiók bérlése – nem vettem róla tudomást.
Ahogy ezt kimondtam, valami halkan kopogtatni kezdett az ablaküvegen. Rémülten néztünk össze: hiszen a hatodik emeleten lakok.
Remegő térdekkel felálltam, hogy fényt derítsek a rejtélyre.
- Biztos csak egy holló – lepleztem tréfával félelmem, de csak nem mertem elrántani a függönyt. Mielőtt azonban hirtelen mégis megtettem volna, a kopogás megszűnt, s nem láttam semmit az ablakon túl.
- Na jó – gyűrkőztem neki a vallomásnak, miközben Rose felé fordultam. – Én már tényleg parázok. Menjünk inkább hozzád.
- Ugyan – legyintett Rose. – Szerintem ez marha érdekes. Sosem voltam még kísértetjárta házban. Tudod mit? – csillant kacér fény szemében. – Bújjunk össze, hogy meg tudjuk védelmezni egymást, és figyeljük, miket művel még a mi titokzatos látogatónk.
Úgy is tettünk, de bár álló éjszaka füleltünk, nem ismétlődtek meg a különös jelenségek.

Még csak az hiányzik, hogy magamat üldözzem el innen! Akkor aztán kútba esne minden reményem. Inkább meghúzom magam, és tovább töröm a fejem.
Az egyetlen, amit még megpróbálhatok, hogy írok magamnak egy üzenetet, amelyben mindenről beszámolok. Amikor senki sincs itthon, óvatosan felemelek egy elölhagyott tollat, és hozzáérintem a jegyzetfüzetem egyik üres oldalához. Kínkeservesen igyekszem megrajzolni egy betűt, hogy felismerhető legyen, de nagyon reszketegre, girbegurbára sikerül. Ez aztán akár egyiptomi hieroglifa is lehetne ennyi erővel.
Újra nekirugaszkodok, gyakorlat teszi a mestert. Nem, nem és nem! Ha ezt az őrült irkafirkát meglátnám, hanyatt-homlok menekülnék a lakásból. Órákig koncentrálok, ennyire még sosem terheltem meg magam, de egyetlen épkézláb betűt nem sikerül megformálnom. Eredménytelenül telik el a délután, és mivel nem akarom, hogy nyoma maradjon kudarcomnak, utolsó erőmmel az ablakhoz viszem a lapot, és kiejtem rajta.
Figyelem, ahogy táncol a szélben, oda-vissza kering, pörög, forog, s még a földön is műkorcsolyázó módjára csúszik tovább. Ha megtalálja is valaki, bizonnyal egy gyermek kriksz-krakszainak tartja majd.

Kifogytam az ötletekből. Most már késő, Rose hozzámköltözött, lezajlott az esküvő, tehetetlen vagyok. Sehogy se tudnám itt tartani őt, mint ahogy élve sem tudtam, elkergetni pedig már hiába próbálnám meg, ugyanaz lenne a vége, mintha magától hagyna itt, vagy még rosszabb.
Repül az idő, újraélek mindent, mintha háromdimenziós televízión nézném, de nem avatkozok közbe. Dühömben néha, amikor senki sem látja, áthajítok egy-egy tárgyat a szoba túloldalára, de semmi más utalást nem teszek arra, hogy még mindig jelen vagyok. Hová is mehetnék? Ezt az utat választottam.
Tanúja lehetek, ahogy egy varázslatos év után derült égből villámcsapásként Rose csomagolni kezd, miközben én az építkezésen robotolok. Nyugtalanul járkál fel-alá, tízpercenként az órára sandít, majd nem sokkal azelőtt, hogy betoppannék, körmeit rágva leül a díványra. Nem nézem végig a jelenetet, a hálószobában tartózkodok, mikor megérkezek, s elhangzik az az utolsó, végzetes párbeszéd.
A következő héten ordítozni szeretnék magammal: “Te marha, ez nem vezet sehova! Szedd össze magad, felejtsd el azt a csalfa lányt!”, de persze nem tehetem, ezért csak a falon dörömbölök, székeket borogatok, megrepesztem a vitrin üvegajtaját.
Mindezt valahogy észre sem veszi búskomor, élő énem, akit nemsoká másodszor láthatok meghalni, de már nem is érdekel. Végső elkeseredésemben megpróbálom visszaszorítani a bejárati ajtót, mikor el akar menni szabadsága lejártával, hogy megnyomorítson egy szerencsétlen flótást és kirúgassa magát, de addig erősködik, amíg végül felülkerekedik rajtam, s egy hirtelen rántással kitárja. Bosszúsan visszanéz, és átsétál rajtam, mialatt teljesen elgyengülve a földön heverek.
Ezután már nem lépek vele kapcsolatba többé. Amíg ő a lakás egyik végében szenved csendesen, én a másikban.
Így telik az idő. Csakhamar eljön a nap, melynek estéjén félig elolvasom a kiadó levelét, érzelmileg túlcsordulok, és a mélybe vetem magam. Hallga csak, nyílik az az átkozott ajtó, kezdődik az utolsó felvonás. Jól figyeljenek, hölgyeim és uraim, bár ez már az ismétlés, ezt a drámát soha többet nem láthatják újra!

III.

Nem mentem el a vizsgára. Egész nap a város utcáit jártam. Gyönyörű idő volt, mégsem álltam meg egyik parkban sem. Hasogatott a fejem, ezer gondolat zsúfolódott össze benne, vagy éppen kongott az ürességtől, akárhogy is, nem jutottam semmire kóborlásom alatt. Nem láttam, nem hallottam, csak gyalogoltam utcáról utcára, térről térre. Végül úgy éreztem, ideje hazamenni, bár nem láttam értelmét, a céltalan lófrálásból mindenesetre elegem lett.
Otthon néhány felbontatlan boríték fogadott. Oda sem figyelve felnyaláboltam, és puszta megszokásból átfutottam őket.
Meglepetten vettem észre a Hampshire Kiadó nevét. Na, gondoltam, legalább ők szóra méltatnak. Biztos voltam benne, hogy egy sajnálkozó, elutasító üzenetet rejteget a boríték, mégis felnyitottam, szinte vágyva az újabb arculcsapásra, hogy legalább láthassam: megint igazam volt, nekem semmi sem sikerül.
Miután elolvastam, összehajtottam a levelet, s rendezni próbáltam háborgó gondolataimat. Nagyot sóhajtva hátradőltem a kanapén, és a sötét szobát kémleltem.
- Itt vagy most is, vén lidérc? – kérdeztem a csendtől, figyelve, nem moccan-e valami, de hiába. Azért muszáj volt tovább beszélnem, akár hallja, akár nem.
- Annyi időn át kitartottál itt… tovább, mint Rose. Mégis, ezalatt egyszer sem próbáltam beszélgetni veled. Nem mintha nem jutott volna sokszor eszembe… csak aztán elhessegettem. Mert hát, micsoda baromság, szellemekkel társalogni…
Elmosolyodtam, pillantásom az asztalon heverő borítékra esett, majd újra felnéztem, ezúttal a másik irányba, a fürdőszoba felé, hátha ott rejtőzik láthatatlan vendégem.
- Pedig, tudod – folytattam, – kíváncsi lennék rá, miért lesz valakiből kísértet. Mi történt veled, öreg barátom, hogy ez a sors jutott neked? Valami szörnyű bűnt követtél el? Meggyilkoltak netán? Vagy nem sikerült beteljesítened egy álmot életedben, és még mindig azt üldözöd?
Elhallgattam, de már nem is vártam választ.
- Azt hiszem – szólaltam meg újra rövid szünet után – ha most meghalnék, belőlem is kísértet válna. Még egy fél életet sem éltem le, mégis mindent elveszítettem, amit valaha fontosnak tartottam. Mi értelme volt hát az egésznek? Minek kellett megszületnem egyáltalán, ha ez a vége? Csupán egyetlen vágyam maradt, s az az, hogy békében élhessek, nyugalomban öregedhessek meg. Ha nem adok magamnak esélyt arra, hogy valóra válthassam, ugyanaz lesz a végzetem, mint neked, cimbora. Itt fogok őrjöngeni, amíg világ a világ, siratva a lehetőséget, amit önmagamtól vettem el.
Felálltam, a szekrényhez lépdeltem, kivettem a fiókból egy köteg fehér írólapot és egy tollat, az asztalra helyeztem őket, majd visszaültem.
Ránéztem a kiadó levelére, s finoman megérintettem. Szememből egy könnycsepp hullott az asztal üveglapjára.
- Sosem késő újrakezdeni – mondtam, és ekkor úgy éreztem, visszatér tagjaimba az Élet.

Végre érzem a puha dívány selyemhuzatát bőröm alatt! Mélyen belélegzem a nyitott ablakon beáramló tiszta esti levegőt. Elmosódva fülembe jut a lenti utca zsivaja, az autók zaja, az emberek moraja, madarak csivitelése. Gyengéden ujjaim közé fogom a tollat, óvatosan végigsimítok a lágy, üres papírlapon, s némi tétovázás után írni kezdek egy új történetet.
Egy kísértetről szól.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához