LFG.HU

HammerTimeCafe
Robert Theiss
novella

Sárga, vörös. Kék, zöld. Narancs. Tűz, hevesség. Nyugalom, béke. Düh, csalódás, undor. Csodálkozás, szépség.
Egy hatalmas izzó tömeg az égen. Még pár pillanat és eltűnik. Átadja helyét a sötétségnek. A bosszú idejének. A vérvörös hold izzó, vért izzadó gömbjének.
De még nem bukott le a nap. Még van remény. A mai nap hátralevő részében még történhet valami csoda. Ha oly kicsiny is a valószínűsége.

A korong már félig besüppedt a föld hatalmas szájába mely, mint egy torkos kisgyerek falja és nyeli le a napot, egészben akár egy kígyó. Még birkózik vele, de látszik, hogy nem bírja soká. Körülötte az éterbe fröccsen szerteszét a vére, mintha egy szivacsot facsarnánk ki, mellyel előtte egy friss hulla vérző sebét törölgették.
Csend honol minden felé. Csak a szél fújdogál egy kicsit, mintha enyhíteni szeretné a forróságot, melyet a halódó test még utolsó kétségbeesésében szétfröccsent a világban.
Miután lebukott a távolba vesző, derengő horizont alá, még egy elszánt próbálkozást tesz, hátha sikerül megmenekülnie, és egy fénysugarat lövell függőlegesen felfelé, az istenekhez könyörögvén, hogy könyörüljenek rajta. De imája nem talált megértő fülekre és a sötétség, mely rohamosan nő a nyomában, ismét csak leigázta, elnyomta a fényességet.
Kudarcot vallott.
De a kudarc nem végleges. Másnap ismét felkel a túloldalon és frissült erővel, ismét bizakodóan, és eltökélten néz szembe elnyomóival és ellenségeivel, mert tudja, hogy azok nem győzhetnek felette, mert ő elszántan ragaszkodik az élethez.

* * *

A dombtetőn egy alak áll a naplemente fényében. Alakján, mely olyan, akár egy mozdulatlan sziluett, a színek játéka kápráztatná el a szemlélődőket – ha lennének. Hamuszín barna, vállig érő haján meg-megcsillannak a sugarak, amint a szél borzolja és ezerfelé fújja. Néha ki-kivillan valami hegyes a hajzuhatag alól.
Arca – mint minden ruhadarabja – elnyűtt, piszkos és ápolatlan. Csupán két folt van, amúgy nemes és szép arcán, mely kirí minden más közül: a szeme. Habár szomorúan mereng a távolba, de valamiféle reménnyel teli, éltető izzás is lapul ott, az ibolyakék szemek mélyén, mely melegséggel tölti meg az arcot, de csak azok számára, akik mélyen belegabalyodnak ebbe a szúrós tekintetbe, és elég hosszan tudják állni ahhoz, hogy felfedezzék, eme rejtet kincset benne.
A napnyugtáról mindig saját élete jutott eszébe. A kínszenvedésekkel, csalódásokkal teli élete.

* * *

Eren.
Egy hercegség az északi államok között. Épp csak akkora, hogy elmondhassa magáról: nem egy városállam, hanem egy igazi ország. Már a Kyr Birodalom bukása óta nem a kyr utód, Toron, hanem az Északi Szövetség tagjai, a hajdan volt Kyria maradványainak oldalán áll. Messze földön híres ország ez, hiszen gazdag, hatalmas légióknak parancsol, zsoldosainak híre messze jutott, és nem becsülhető le az embervadász-képzés sem, hiszen talán az Északi Hercegségek közül innét kerülnek ki a legjobbak.
Mégis van egy tradíciójuk, örökségük, sokkalta korábbi időkből. Ma már senki sem tudja honnét, miért, hogyan, alakult ki. Nem feltétlenül nevezhető humánus és civilizált szórakozásnak. Ez az elfek üldözése és irtása, egyszóval az elfvadászat.
Sokan estek már áldozatul ennek a játéknak, hiszen ismerjük be; Eren nemeseinek ez csak egy játék, egy szórakozási forma, mint másoknak a kyr sakk.
Az elfek tudvalevőleg nagyon nyugodt népség, mégis ezt a fajta vérpazarlást ők sem tűrhetik meg, ezért időről időre sereneyákat – elf bosszúálló fejvadászokat – küldenek Erenbe, hogy megbosszulják azon fajtársaikat, akik a véres játszadozás során életüket vesztették és így nem érhették el a tökéletességet, minek következtében nem térhetnek meg istennőjükhöz: Urriához, hanem lelkük ismét a körforgás részévé válik.
Egy ilyen bosszúálló volt Anathiall Seiy is.

* * *

Hideg, fagyos, téli este volt. Vastagon borította a hó mind a fákat, mind a talajt a fenyves erdőben. A nap erőlködve, próbálta áttörni az összefüggő felhőréteget, melyből nagy pelyhekben hullott a hó, de nem igazán sikerült neki, így csak valami fátyolos fényszerűség derengett át az ég tejmasszáján.
A köd a nap lenyugvásával párhuzamosan egyre csak nőtt, megnehezítve a tájékozódást a magányos vándoroknak, és elrejtve a bűnösöket a figyelő szemek elöl.
A távolból kutyák csaholását hozta a szél, mely a hideget a legvastagabb ruhák alá is befújva, minden apró résen átjutva, ezáltal könnyen halált okozva.
Egy magányos alak próbált szemben a széllel, küszködve, emberfeletti erővel haladni, a majd térdig érő hóban. Láthatóan sietett. Kurjongatásokat, és kürtszót hozott a szél, mire a hang irányába fordítván a fejét, hallgatózott egy darabig.
Hamar utolérnek. Már itt vannak a nyomomban.
De mindez csupán egy pillanatig tartott. Rögtön megfordult, hogy kínkeserves küszködését folytassa. Ahogy ismét széllel szembe fordította fejét a szél belekapott a csuklyájába és lefújta azt fejéről, szabaddá téve azt a kíváncsi szemeknek.
A fejfedő alatt hosszú, szőke haj repkedett mindenfelé, így szabadon hagyva a hegyes füleket, és a komoly, meggyötört és koncentráló, ámde emberfeletti szépséggel és nemes vonásokkal megáldott arcot. Egy izzadságcsepp gördült végig homlokán, miközben orrán, mint egy fujtató lóból, úgy tört elő a belélegzett, majd kifújt levegő.
Egy elf.
Egy elf Erenben.
Mindez meg sem akasztotta lendületét, ugyanabban a tempóban – félig futva, félig gyalogolva – folytatta útját, miközben egy rántással visszahúzta a rakoncátlankodó ruhadarabot, ismét az ismeretlenség homályába burkolózva.
A hangok egyre közelebbről hallatszottak. Nem lehettek már túl messze. Olybá tűnt reménytelen a helyzete, mert az ebek hamarosan beérik. Szorosan őket követve a gazdáik. És habár az ebektől nem tartott, az őket követő harcosoktól igen.

Minden reménysugár elillant már belőle. Egész testében remegett – nem csak a hidegtől. Magában a kalahorákhoz és Urriához imádkozott, hátha megsegítik.
És ők meghallották a kérést, mert a semmiből, hirtelen egy fényfolt tűnt elő, messze a ködben, a fák között, de bizakodóan hívogatva a biztonságos meleggel és védelemmel.
Nem tudhatom… lehet, hogy ott is ellenségeim honolnak, de lehet, hogy csak egy erdei remete. – Hátrapillantott, és hallotta üldözőinek csaholását, hangos morgolódását. – Nincs más választásom. Ó… kalahorák segítsetek. Tüntessétek el nyomaim. Nem akarom ártatlanok vérét venni…
Közeledvén egy kisebb fakunyhó rajzolódott ki a tejfehérségből. Kéménye füstöt eregetett, mintha egy hatalmas pipa lenne. Rönkfából építhették, emberi mértékkel nézve már egy ideje itt álhatott. Erre utaltak a tetőn kicserélt facserepek, melyek elütöttek a többitől, a régiektől.
Az elf amint a kunyhóhoz ért rögtön az ajtóhoz lépett. Egy határozott és gyors mozdulattal kinyitotta azt. Furcsa mód nem volt bezárva. Ahogy belépett egy szobában találta magát, mely majdnem akkorának tűnt, mint kívülről a ház, de a szemben lévő ajtó arra utalt, hogy még vannak szobák. Egy hatalmas kandallóban ropogott a meleg, hőn áhított tűz. Egyszerűen volt berendezve a szoba. Mindössze egy nagyobb asztal foglalt helyet a szoba közepén, körben pár székkel. A sarokban volt a konyha. Valójában csak egy régi tűzhely utalt erre. A kandalló mellett egy hintaszék állt, melyben egy nő foglalt helyet és épp varrt valamit.

Az ajtó nyílására kapta fel a fejét és ugyanabban a pillanatban kiejtette kezéből a nadrágot melyen egy hatalmas, kiszakadt lyuk várt arra, hogy befoltozzák. Rémült pillantást vetett a nagy irhába öltözött idegen láttán. Szemében a kandallóban sercegő tűz lángnyelvei égtek. Az elf lekapta a fejéről a csuklyát. Haja arcába lógott. Verejtéktől összeragadva tapadt nyakához, orrához, homlokához. Szemében a remény sugarai látszottak. A két tekintet találkozott és egy hosszú pillanatig összefonódott, amikor az elf lába alatt megindult a talaj. Többé nem tudta magát megtartani sem a saját lábain, sem a kilincsben. A kandalló lángja fellángolt a hirtelen támadt széltől, ami az elhanyatló test mögött utat találva, betört a kicsiny kunyhóba, lefújva az asztalról a gyertyatartót, melyben csontig égett a gyertya.
A nő is beleborzongott. Egy röpke pillanatig szoborrá merevedve állt, csak bámulva a küszöbön fekvő alakot. Lassan engedet a rémület, a meglepetés béklyója és megmoccant. Letérdelt az elf mellé, majd a fejét hosszú ujjú, munka edzette kezébe fektette. Ekkor hallotta meg a távolból ideszüremlő kutyacsaholást. Amint az ajtó felé fordította tekintetét, látta, hogy a hirtelen támadt szél már majdnem teljesen betakarta friss hóval a nyomokat. Gyorsan felemelte, a hónalja alá benyúlva, az ájult férfit és vonszolni kezdte a szemben lévő ajtó felé. A bejáratot egy jól irányzott rúgással csukta be maga mögött. Formás, ám nem nagy mellei a férfi hátához simultak. Hosszú barna haja az arcába lógott és idegesen fújt nagyokat, hogy azt hosszúkás, szép arcából kifújja, sikertelenül.
Az ajtó mögött egy hálószoba bújt meg, mindössze egyetlen ággyal és éjjeli szekrénnyel. A helyiségbe csupán egyetlen ablakon jutna be fény, ha épp nem lenne majdnem koromsötét.

A férfit gyorsan lefektette az ágyra. Gondosan, hosszú ujjait ügyesen és gyorsan mozgatva kigombolta az irhakabátot, majd lehúzta róla. Így tovább, mígnem minden ruhája a földre dobálva hevert, egy nagy kupacban. A tetejére pedig egy kard került. Ezüstdíszes sötétkék hüvelye, és hasonló színű markolata gyönyörűen megmunkált mesterműnek hatott.
A férfi így meztelenül sebezhetőbbnek tűnt. Magas, vékony, ám izmos alakja, csak így a vastag ruha eltávolításával vált láthatóvá. Forró volt mindene. Lehet, hogy csupán a futás tette, de lehetett valamilyen betegség is. Mellkasán forradás nyomai voltak láthatóak. Karján átvérzett kötés utalt egy csúnya sebre. Lábán több horzsolás és zúzódás is éktelenkedett.

A fehérnép gyorsan eltűnt a szobából és pár perc múlva melegen gőzölgő, vízzel teli lavórral tért vissza. Gondosan mosdatni kezdte a férfit, annak átfagyott tagjait melengette, míg más forró részekre hideg borogatást tett. Kikötötte a sebét borító ruhafoszlányt és egy rendes kötést tett a helyébe. Majd miután végzett betakarta és már távozóban volt, amikor csak annyi hallott a háta mögül, hogy “Köszönöm…”. Erőtlenül, mintha valaki az utolsó energiáit is elhasználta volna már. Mire visszafordult a férfi mozdulatlanul feküdt, ahogy addig. Piszkos, átizzadt ruháit összeszedte és kiment a szobából, az ajtót nyitva hagyva, hogy minden szusszanását hallja, hátha segítségre lesz szüksége.

* * *

Kellemes virágillat terjengett a levegőben. A szellő a zöldellő erdő illatait hozta mindenfelől. Rügyeit bontó fák, virágukat büszkén mutogató, tarka növények bármerre is tekintsen a szem. A cudar télnek nyoma sem látszott.
Tavasz volt.
A kicsi fakunyhó egy hegyoldalban, valahol a Tarin – hegység hófödte csúcsainak lábánál, egy nagy erdőben, egy tisztáson állt. Madarak éneke, lágy szellő zúgása szállt a légben.
A ház mellett egy nagy farönk állt, melyen egy kisebb fahasáb várta a lecsapó acélt, mely darabjaira hasítja. Soká nem tartott ez a várakozás, mert értő kezek forgatták a baltát, és hamar kettészelték a hasábot. Magas, vékony, szőke hajú férfi végezte a munkát.

Az elf.
Élete párja közben benn főzte az ebédet, mely egy nagy vaslábasban fortyogott. Kellemes, sós illatától volt terhes a levegő. Annak a téli éjszakának a nyomai és emlékei már rég eltűntek. Csak rossz álmok emlékeztették néhai megpróbáltatásaira. De mindig a segítő kézre gondolt és tudta, hogy a kalahorák ezt a sorsot rendelték neki. Bár még mindig Erenben volt, ámde egy eldugott, magányos házban. Remélte itt nem akadnak rá üldözői.
Amint lábra tudott állni, levett minden férfimunkát a nő vállairól. Így próbálta törleszteni azt, amivel tartozott neki. Bár most már, amúgy sem engedhette, hogy a szeretett nő komolyabb fizikai munkát végezzen, hiszen várandós volt közös gyerekükkel…

* * *

Csillagok ragyogták be az őszi éjszakát. Felhők híján elég csípős, hideg az idő.
Ezt érezhette is a köpenybe burkolózott alak, amint fával telepakolt kézzel egy pillanatra, megállt a fakunyhó ajtaja előtt és megborzongott. Feltekintett az égboltra és tekintetével könyörgő sugarakat lövellt a ragyogó csillagok irányába. Majd kezével lenyomta a hideg fémkilincset és belépett abba a szobába, ahová majdnem egy éve már, a sors akaratából került, és ahol megtalálta boldogságát.
A szoba nem sokat változott azóta. Mindössze még egy hintaszék került a tűzhely elé, amiben most is ott lobogott a meleget és fényt adó láng. Az asztalon könyv hevert, mellette gyertyatartó és egy félig elfogyasztott vacsora maradványai egy tányéron. A szemben lévő ajtó nyitva volt és bentről hangos szuszogás és rövid időközönként nyögések hallatszottak.
Becsukta maga után az ajtót és a fát gyors léptekkel a kandalló mellett lévő tűzifa tartóba helyezte. Egy egyszerű mozdulattal ledobta köpenyét az egyik hintaszék karfájára, majd rögtön a nyitott ajtó felé vette az irányt. Arcán izgalom és aggodalom jelei tükröződtek. Szemében félelem szikrázott.

Vonásai megenyhültek egy kissé, amint a szobácskába lépett és megpillantotta Ingelt, vajúdó asszonyát. Sok már nem lehetett vissza a szülésig és ezt érezte ő is. Odalépett az ágy mellé, letérdelt és megragadta a nő kezét. Ő hálás tekintettel viszonozta ezt. Zöld szemeiben a szeretet és a félelem érzései vegyültek az ablakon át beszüremlő csillagfénnyel.
Amint így találkozott pillantásuk a nő egy hatalmasat nyögött és megszorította férfi kezét. Elkezdődött. A levegő felforrósodott a szobában. Fújtatások, szuszogások és nyögések hagyták el mind a nő, mind a férfi ajkait. Együtt érezték a szülés minden egyes pillanatát.
A kinti égbolton pislantott egyet az egyik fényes pont, majd hullócsillagként aláhullt az egekből, átszelve a hatalmas űrt, és semmivé foszlott. Csak egy ordító csecsemő hangja maradt utána. És az emlék, hogy valaha az égen honolt.
A fakunyhóban lévő pár immár elégedetten és végtelenül boldogan lesték az újdonsült családtagot. Hamuszín és barna hajtincsecskék keveredtek kicsiny fején. Formás kis arcát hegyes fülecskék keretezték. Hatalmas, kék szemekkel tekintet az új világba a fiú. Igen, fiú, mert Urria úgy látta jónak, hogy fiút küldjön a párnak, kik örvendve örvendtek neki.

* * *

Teltek múltak az évek és a csecsemő gyermekké cseperedett. Öt ősz is elmúlott már az a bizonyos éjszaka után mikor világra jött és ismét tavasz borult a tájra.
A gyermek gyönyörű volt. Hosszú haját cirógatta a szél. Magas volt, korához képest magas. Kék szemeiben a kíváncsiság és az izgalom, az új dolgok megismerésének vágya csillogott, amint a fűbe lapulva figyelte az előtte legelő nyulat. Az nem vette észre, amint figyeli, mert apjától megtanulta és elleste már, hogyan kell hangtalanul járni, s kelni.
Most elkaplak. Nem menekülsz.
Fejét feljebb emelte egy kicsit. Izmai megfeszültek. Akár egy ugró róka, vetette magát egy pillanattal később az áldozatára, a nyúlkölyökre.
- Elkaptam! Elkaptam! – hallatszott a távolból egy gyermeki hang.
A férfi felkapta a fejét és abbahagyta a fűrész szerelését.
Már megint mi a manót csinált ez a gyerek?
Mosolyra húzódott a szája amint észrevette a távolban a felé rohanó kisembert, a kezében egy rángatózó nyúlcsemetével.
- Elkaptam, apa! Elkaptam a nyulat!
Majd a következő pillanatban megbotlott valamiben és orra bukott. A kezében szorított nyúl megragadta a pillanatot és gyorsan továbbállt. Feltápászkodott a földről és felismervén kudarcát, nagy cseppekben hullottak szemeiből a könnycseppek.
Az apja, látván a fiú bánatát, lerakta a fűrészt és odasietett hozzá. Féltérdre ereszkedett mellette. Kitörölte a könnyeket a gyermek szemeiből.
- Megköszönted a kalahoráknak a zsákmányt, fiam? – kérdezte.
-Nem, apám. – hüppögte.
- Látod! Ők csak megleckéztettek téged, hogy máskor ne játszadozz csak úgy más élőlényekkel. – válaszolta a férfi. – Gyere, Lethallian, anyád már biztosan vár. És ne sírj! Fogsz te majd még ennél nagyobbat is. – megölelte a fiút, majd felállt. Kézen fogva elballagtak a kunyhó irányába.

* * *

Tizennégy év. Ennyi idő telt el a hullócsillag óta. Ez volt a tizenharmadik ősz, amit Lethallian megélt. Ugyanaz a nap melyen tizenhárom évvel azelőtt megszületett. Most is csillagok ragyogta az égen, mint akkor rég. A vörös hold teljes pompájában rótta fáradhatatlan körét a csillagos úton. A kunyhóból vékonyka füstcsík szállt az ég felé. Odabentről meleg fény áradt a hideg éjszakába. Vidám kacagás törte meg az erdő csendjét.
Immáron hárman ülték körül a faasztalt, mely így kicsinynek tűnt. Épp vacsorázott a család. Az asztalon egy félig elfogyasztott üregi nyúl lába meredt az ég felé. Már csak egy volt neki. A tányérokon csontok maradványai, melyek arról árulkodtak, hogy ízletes lehetett a vacsora. Egy másik tálban köretként valamilyen erdei növény gumója volt megfőzve.

A körben ülők mind kacagtak valamin. Vidámságuk törhetetlennek látszott. A családfő ült az ajtótól legtávolabbi oldalon. Rajta meg sem látszott ez a pár év. Arca ugyanolyan vidám és szép volt, mint azelőtt. Haja hosszú volt még mindig, csak most hátul egy copfban összefogta.
A nő a jobbján ült. Ő azonban nem viselte annyira jól ezeket az éveket. Rajta meglátszott az eltelt idő. Hajában már itt-ott megjelentek ősz szálak. Szeme körül, észrevehetetlenül, de ott húzódtak már a kor ráncai. Nem volt még öregasszony, hiszen ki mondhatná egy harminckilenc éves nőre, hogy öreg. Csak megérlelte az idő. Ő is mosolygott és nevetett, mint a fia, aki szemben ült vele.
A fiú öregedett talán a leglátványosabban, hiszen ebben a korban sokat változnak a gyerekek. Növése időközben lelassult – apja nagy bánatára, mert így nem érheti el egy elf magasságát – de egy normális, korabeli gyereknél nem volt kisebb. Vékony testalkatát azonban megtartotta. Csak lassan fejlődtek ki az izmai. Arcra még mindig csodaszép volt, és biztos minden korabeli lány fejét elcsavarta volna, ha találkozott volna ilyenekkel, vagy emberekkel egyáltalán. Mosolya beragyogta a szobát. Kék szemeiben egy-egy örömkönnycsepp jelent meg. Haja hullámozva lengte körül, miközben kezét hasára szorítva vígadt.

A nagy öröm tárgya Lethallian baklövései, csíntevései, és ügyetlenségei voltak, amiket még kisebb korában tett. Lassan alábbhagyott a vígalom, lehalkult a nevetés.
-Fiam, Lethallian… Jól tudod, hogy ma van születésed tizennegyedik évfordulója. – mondta az elf. – És mondtam, hogy az emberek világában ez egy fontos időpont az életben. Mától kezdve felnőttnek számítanál, az ő társadalmukban, míg nálunk csak gyermek lennél. De most nem vagyunk Sirenarban. Ezért fiam, a mai naptól felnőtt vagy. Ezen alkalomból szeretnék neked valamit adni.
Felállt az asztaltól és odalépett a háta mögött lévő szekrényhez. Kinyitotta a bal szárnyát és kivett valamit, majd becsukta.
A fiú izgatottan mocorgott a székén, fejét minden irányba mozgatva, hogy jobban rálásson a szekrényre, de csak nem sikerült meglátnia a titokzatos ajándékot.
Anathiall megfordult, és a kezében valami olyasmit tartott, amiről a fiú soha nem álmodozott volna: egy tőrt. De nem akármilyen tőr volt az. Gyönyörű mestermunka. Kék volt a tokja. Ezüstdíszítés futotta körbe, behálózva és a hegyében egy apró ezüstlevelet formázva. A markolata csíkos volt. Halványzöld szín töltötte ki az ezüstös fémbordák közét. A végén egyszerű kissé lefelé kanyarodó gomb volt. Keresztvasa keskeny leveleket formázott.
Ahogy közelebb lépett a fiúhoz, csatlakozott hozzá Ingel is, szeretett asszonya.
-Fiam, apáddal úgy döntöttünk, hogy eme nemes nap emlékére neked ajándékozzuk az elfek egyik csodálatos alkotását, melyhez foghatót messze földön sem találni. – mondta a nő.
-Lethallian Horag! Fiam! A mai naptól felnőtt vagy. Vedd ezt a levéltőrt, és szolgáljon téged is oly hűen, amint azt régen nekem is tette. Legyen társad jóban-rosszban. Emlékeztessen mindig arra, hogy benned az én vérem csörgedez. És soha ne felejts el minket. Emlékezz erről ránk is. – mondta az apa és kinyújtotta jobbját, benne a tőrt, miközben egy könnycsepp tolult a szemébe.

A fiú kinyújtotta kezét, mely inkább anyjáéra hasonlított, és megragadta a fegyvert. Ámulva, kikerekedett szemmel tekintett rá, mintha olyasmit látna, melyről nem is gondolta korábban, hogy létezik. Egy darabig csak ámulva tartotta, majd késztetést érzett arra, hogy lássa pengéjét is, és kihúzta hüvelyéből a tőrt. Nem csalódott, sőt még nagyobb lett csodálkozása, amikor megpillantotta a nyers acél szürke szépségét.
A penge egy elnyújtott, nagyon kicsit “S” alakú levelet formázott, ami olyannyira tökéletesnek tűnt, mintha egy szélfútta falevél vált volna acéllá. Az erek kuszán futottak szerteszét, egy csodálatos mintázatot varázsolva a fegyverre. A penge élén megcsillant a kandalló lángja.
-Kö… köszönöm! – ennyit tudott mondani, és egy könnycsepp jelent meg az ő szemében is, mint az imént az apjáéban.
Anathiall Ingel felé fordult. Átölelte a nőt és mélyen a szemébe nézett. Nem volt szükség szavakra, anélkül is megértették egymást. Szikrázott a tekintetük. Egy hosszú pillanatig így álltak, majd az elf megcsókolta a nőt.
A fiú arcán végigfutott egy fénynyaláb, amit a penge vert vissza.
Eközben odakint már felkelt a kék hold, jelezvén, hogy az éjszaka derekán is túlhaladt már a múló idő.


* * *

Ama nagy nap, Lethallian tizennegyedik születésnapja, felnőtté válásának napja, immár több mint egy éve esett meg. Az idő ismét hidegebbre fordult. Nagy pelyhekben hullott a hó. Idén télen először. Nagy öröm volt ez minden évben a kicsiny fakunyhó lakóinak. Így ünnepelték aznap is a tél beálltát.
Anathiall helyett ezen alkalommal Lethallian volt az, kit elküldtek tűzifáért, hiszen a tél beálltával, a hideg napok megérkeztével, a szíveket is melegítő kandalló ismét felizzott és benne szelíd lobogással égett a meleg tűz. Nem volt ez immár gond a fiú számára, hiszen elég jól kiismerte magát a környező erdőben.
A fák, fenyők lévén, még a hideg beálltával is zölden virítottak az amúgy már kemény és kopár föld felett. A hó úgy tűnt jó ideig nem hagyja abba a szállingózást. Lassan a szél is felerősödött egy picit, megkavarva ezzel a rothadásnak indult avart, és furcsa táncra ösztönözve a hópelyheket.
Eközben a kunyhó mellett izzott a levegő a munkától. Hatalmasokat lesújtva szelte a fejsze a hasábokat. Anathiall az elraktározott fát hasogatta szét.
Hosszú, szőke haján izzadságcsepp csurgott végig, majd az erőknek engedve csepp formájában szelte a levegőt. Pont a lecsapó acél útjába kerülve millió apró darabra szétfröccsenve feloldódni látszott a levegőben. Útját folytatva, mintha misem történt volna, a fejsze behatolt a sokkalta keményebb anyagba, a fahasábba. De most először nem sikerült elsőre kettéhasítania, mert félúton megállt. Valamiben megakadt. Egy nyílhegy állta útját a szerszámnak. Régmúlt időkből itt ragadt nyíl hegye lehetett. Egy célt tévesztet vesszőé.
Anathiall egy pillanatra megállt a munkában. Csodálkozását nem tudta eltitkolni, kiült arcára. És ekkor hallotta meg a távolból ideszűrődő hangokat.
Patadobogás.
Tizenhat éve nem hallott már hasonló hangokat. Utoljára azon az éjszakán, amikor idáig üldözték őt. A fájó emlék váratlanul és hirtelen tört elő. Felnyögött. Tizenhat év sok idő egy ember számára, de neki, aki elf, ez olybá tűnt, mintha csak tegnap történt volna az egész. Menekülnie kellett, mert megölt valakit. De nem kedvtelésből, vagy valami nézeteltérés miatt, hirtelen felindulásból, hanem, mert ez volt a feladata. Bosszút kellett állnia fajtársaiért. Nem engedhette, még ha oly hatalmas emberről is volt szó, mint az ereni hercegi család egyik rokoni ágának tagja, hogy bűnei megtorlatlanok maradjanak. Hát ezért menekült, és ezért üldözték olyan keservesen akkor rég.

És most itt vannak valakik lovon. Mert több ló hangját hallotta. Lehet, hogy őt keresik még mindig. De ha nem így van, akkor is felismerhetik, és akkor nem csak neki, hanem a családjának is vége. Mindent elveszíthet, amit eddig felépített, és ami boldoggá tette.
Pillanatok alatt átfutottak agyán a gondolatok. A hangok azt jelezték, hogy pontosan feléjük tartanak, és már nem lehetnek olyan messze. A fejszét, úgy ahogy volt, a fába szorulva, ott hagyta, és sietett be, a házba.
Odabenn a házban Ingel épp az aznapi vacsorát készítette elő, a tűzhelynél. Meglepődöttség és félelem látszott az arcán, amint meglátta ura féltő és izgatott tekintetét, amint az ajtón berontott. Kiejtette kezéből a kést, amivel épp valamilyen zöldségfélét vágott apró darabokra. A kés ugrálva, csendülve ért földet. Szerteszét röpködtek róla a pengéjére ragadt kicsiny, zöld levéldarabkák.
A férfi odarohant a szekrényhez. Gyors és határozott mozdulattal kinyitotta az ajtaját. A tekintetén kívül semmi sem mutatta, hogy bármi is történt volna. Olyan nyugodtnak tűnt, mintha csupán hétköznapi teendőit végezte volna. Kivette a szekrény egyik eldugott sarkából a már tizenhat éve nem használt kardot. Kihúzta kék-ezüst hüvelyéből. Meglepő módon a pengének is halvány, kékes színe volt. Megforgatta kezében és megnyugodva, elégedett pillantással nyugtázta, hogy az idő még mindig nem tudott kárt tenni benne, pedig már vagy ezer éves lehetett. A jól ismert, már természetesnek tűnő mozdulattal, a derekára csatolta a kardot.

Amint ismét szabadok voltak kezei, ismételten benyúlt a szekrénybe és egy hosszú, különös fahusángot vett elő. Első ránézésre csak a furcsa, egyszerű ám mégis szép kidolgozása ragadta meg a tekinteteket, bár aki látta az nem soká élt utána. Lábai közé helyezte. A végét beakasztotta lábfejéhez, míg a kétharmadánál, hátul a combjához feszülve, a másik végét húzni kezdte előre. Semmi erőlködés nem látszott arcán. Egy zsinórt akasztott be az előre húzott botvég rovátkájába. Ahogy kilépett belőle lehetett csak látni, hogy ez egy íj, melyet épp most ajzott fel. Kihúzta azt, oly könnyedén, mégis óvatosan, mintha egy párduc farkát húzná. Egy pillanatig sem ellenkezett az íj. Ahogy az ideget fogó keze súrolta állát, szemében valami új érzés kapott lángra.
Vágy.
Vágyakozás a harcra. A forró vér gőzölgésének látványára ebben a hidegben. A szálló, halált osztó nyílvesszők röptének látására vágyott. Arra, amint a kalahorák vezetik a kezét, és abban a kardot, mely eleven húsba vág. Vágyott már a halál látványára. A harcra.
Visszaeresztette a megfeszült ideget. Benyúlt ismét a szekrénybe és egy bőrtegezben nyílvesszőket vett ki onnét. Tolluk megannyi színben pompázott. Kék, zöld, sárga, vörös, és még sok más. Hátára csatolta tegezét.
-Menekülj. – mondta könyörgő hangon asszonyának, majd egy utolsó, fellobbanó, szeretetteljes pillantást vetett rá. Megfordult és kifutott az ajtón. Köpenye csak úgy lobogott utána, mintha egy fejedelem lenne.

* * *

Heten voltak. Lóháton mindahány. Egy ment elöl. Folyamatosan figyelve. Mintha egy szobor ült volna a ló nyergében. Ketten követték őt jó két-három lóhosszal mögötte. Nagyokat röhögtek időnként, de látszott rajtuk, hogy a vidámság mellett folyamatosan figyelik az utat és a környező erdőt, nehogy valami váratlan dolog történjen. Ketten mentek utánuk, két méterrel lemaradva. Az első három fegyvert viselt, de a mögöttük jövőknél nem volt ilyesmi. Vagy csak jól rejtették. A fegyvertelen kettőt kivéve, még a mögöttük haladó jó lóhossznyira elmaradó utóvéd is ugyanazt az utazóköpenyt viselte. Barnás-sárgás színű, a hátán valami címerféle. A középen haladó két lovas barna csuhába öltözködött. Arcukat eltakarta a ruha, így nem lehetett róluk megállapítani, kiféle, miféle szerzetek. A többiek mind emberek voltak. Sötét árnyalatú, rövidre vágott hajjal.
Kalahorák! Vezessétek kezemet, hogy vesszeim, ne tévesszenek célt, és kardom nyomán a bosszú beteljesedhessen. Adjatok erőt, hogy feladatom véghezvigyem, és testvéreim segíthessem, mert én a Te bosszúálló kezed vagyok Urria! És Te rendelkezel sorsom felett.
Anathiall egy fán lapult, nem messze a menettől. Feszülten figyelte őket. Íja idegén már ott várt, kilövésre készen az első nyílvessző, hogy a halál hírnöke legyen. Minden egyes mozdulatuk mesélt neki, mintha egy nyitott mesekönyvet forgatna.

Bal keze szorosabban fogta az íjat, miközben jobbjával kihúzta az ideget, megfeszítve ezáltal az ideget. Becsukta bal szemét. Lassan, nagyon lassan vette csupán a levegőt. Felmérte a távot. Agya számolt. Kiszámolta a célzás helyét. Majd utolsó lélegzetvétele után nem fújta ki a levegőt, hanem azt benn tartva mozdulatlanná dermedt. De csak egy pillanatra. Aztán engedett az ujjait feszítő izmokon. És az ideg kipattant. Repült a vessző. Szelte a levegőt.
És alig egy szívdobbanással később már le is fordult lováról az első áldozat. A baloldali csuhás alak. Őt ítélte hát a legveszélyesebbnek az elf.
Hamar zűrzavar kerekedett a lovasok között. Amint észrevették a lováról halottan leforduló alakot, kiáltozni kezdtek. De az első kiáltó hangja nem szállt messzire, mert amint kinyitotta száját, egy nyílvessző állt ki belőle, átszúrva agyát. Üveges tekintettel még egy utolsót pislantott, majd ő is lefordult lováról.

Tehetetlenül forgolódtak körbe-körbe a többiek. Nem tudták megállapítani, honnét jöhetett a halál. Tudták, hogy ők kerülnek sorra. És így is lett. A legelöl haladó volt a következő. Majdnem megmenekült, mert épp akkor hajolt egy kissé hátra, amikor az acélhegy átfúrta volna a torkát. De nem volt elég szerencséje, mert így csak súrolta nyakát a vessző, ám átmetszette a nyaki ütőerét. Vér spriccelt a sebből. Élénkvörös, melegen gőzölgő vér. Hörögve ordítozott. Kezét a sebére tette, de az életnedv az ujjai között is utat talált a külvilágba. Lova megrémült a vérszagtól és a halálfélelemtől. Két lábra állt, de nem tudta megtartani lovasát, és elvesztve egyensúlyát hátraesett. A halálhörgés abbamaradt, amint a ló lovasára esett és egy halk reccsenéssel eltörte gerincét.

A megmaradt csuhás egyenesen felé fordult és kántálni kezdett valamit, és ennek ritmusában a keze furcsamód mozgott a levegőben, mintha írna valamit.
Az elf észrevette. Átfutott agyán a felismerés: a csuhások varázstudók. A következő pillanatban már célra is tartott és lőtt, de már késő volt. Amire a halál utolérte a ló hátán ülő alakot, és holtan lefordult lováról, az már kimondta az utolsó szót.
Anathiall égő fáklyaként hullott le a fáról, miután egy hatalmas tűzrobbanás az orra előtt létrejőve leszakította, és darabokra szaggatta fejét.
Halálszag terjengett mindenfelé a csata színhelyéről.

* * *

Ingel megérezhette a halál bódító, édes szagát, mert futni kezdett az erdőben. Lihegett. Alig bírta már szusszal, de a félelem nagyobb úr volt most. A patakopogás nem távolodott. Inkább csak közelebbről lehetett hallani. Majd egészen közelről.
Beérték.
A három megmaradt túlélő katona.
Ahogy elhaladt az egyik a lovával fellökte a nőt. Nagyot esett. Mindene sajgott. Horzsolásokkal és zúzódásokkal lett tele a teste. Megpróbált feltápászkodni, de nem ment neki, mert egy csizma oldalba rúgta. Halk reccsenést hallott, amint eltört a borda. Nyögött egy nagyot és vért köpött. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Egy másik láb meglökte úgy, hogy neki meg kellett fordulnia. A három férfi bosszúsan, a szemükben halállal, félelemmel és bosszúvággyal néztek rá.
A legmagasabb rávetette magát és vadul tépkedte le róla ruháit, miközben beleharapott a nyakába. A többiek belerúgtak hátulról. Amint az összes ruha cafatokban lógott rajta, a férfi letolta nadrágját és beléhatolt.
Fájt. Kegyetlenül fájt, de ő hallgatott.
Mind a hárman megerőszakolták, majd miután ezzel végeztek, kielégítve bosszúvágyukat, levezetve feszültségüket, otthagyták a nőt szinte teljesen meztelenül, a nagy pelyhekben aláhulló hóban. Körülötte az avart és a vékonyka hóréteget már vörösre színezte a vér.

Egy könnycsepp csordult ki szemeiből. Lassan, nagyon lassan végigcsorgott kipirosodott, forró és vérző arcán. A szája sarkánál egy pillanatra elidőzött. Ingel érezte keserű ízét. Majd tovább csurgott lefelé, az álláig meg sem állva. Onnét lehullott egyenest a földre, mintha egy hópihe lenne. Azóta egy fa áll a könnycsepp helyén, de gyümölcse oly keserű, hogy azt senki sem tudta még megenni.
A nő felállt. Megfordult és lassan bandukolva elindult visszafelé. Gondterhesen és fájdalommal átitatott tagokkal, vacogva mozgott. Sokszor összerogyott, de mindig fölkelt. Lábainak alig bírt parancsolni. Végtagjai hamar átfagytak. Csupán ágyékából és sebeiből csordogáló vére melengette bőrét helyenként. Szemében nem égett többé a tűz, mely oly meleggé tette zöld szemeinek pillantását. Csak halál, hidegség, és fagy honolt ott, a régen volt tűz helyén. És e tűz soha többé nem költözött vissza otthonába.

* * *

Lethallian fával és rőzsével megrakott hátizsákkal tért vissza a gyűjtögetésből.
-Anya! Apa! Megjöttem! – kiáltotta mikor az erdő széléhez ért.
De válasz nem érkezett. Amikor a tisztás szélére ért a fakunyhó helyén, csak füstölgő, gőzölgő, fekete romhalmaz és hamu keveréke volt. Kiejtette kezéből vándorbotját és rohanni kezdett az épület maradványai felé. Közben szülei nevét ordította, de nem érkezett válasz, csak a sercegő, itt-ott még életre kelő tűz hangját lehetett hallani.
Fejét kapkodta körbe-körbe, de amikor nem talált senkit, kétségbeesve rogyott a földre, és zokogott. Nem tudta, ki vagy mi tette ezt. Nem tudta, él-e még valaki vagy sem. Lelkében, szívében megrepedt valami.

Arra eszmélt csak fel, amikor egy kéz érintette meg a vállát. Gyorsan odakapta fejét. Szörnyű látvány fogadta. Legszívesebben hányt volna, de nem tehette, mert a saját anyja állt előtte.
Meztelen volt. Teste tele zúzódásokkal és horzsolásokkal. Vérzett. Mindenhol apró vágások. A vérző sebekbe és a megalvadó vérbe avar, levelek, kosz ragadt. Haja szétzilálva, helyenként kitépve. Szája felrepedt. De ami a legrosszabb volt: a szeme. Nem volt vörösre sírva. Nem. Teljesen száraz volt. Fénytelen és szürke. A messzeségbe meredt.
A fiú gyorsan ledobta a hátizsákját, majd levette kabátját és ráborította a hideg testre. Átölelte és csak zokogott. Ki tudja meddig, de csak zokogott.
Tovább nőtt a repedés lelkében.

* * *

A havazás nem akart elállni. Csak esett és esett továbbra is, mintha el akarná temetni a világot.
Egy barlangban húzták meg magukat. Lethallian korábban sokat játszott errefelé. Akkor egyszer régen fedezte fel a barlangocskát. Nem volt sem nagy, sem kényelmes, de a hideg ellen valamennyire védett, és erre most anyjának nagy szüksége volt erre, hogy felépülhessen. A bejárattól nem messze tűz égett. A tűzben pedig egy nyúl, karóba húzott teteme forgott. Lethallian forgatta.
-Megtaláltam apa holttestét. – suttogta. -Nem volt valami szép látvány. Valamilyen robbanás végezhetett vele. Letépte a fejét. -szünetet tartott.- De legalább másik négy embert is átküldött a túlvilágra. -mondta kissé felélénkülve, de csupán egy pillanatig tartott lelkesedése. Ugyanolyan hangon, mint korábban, folytatta. -Eltemettem. A ház mellet van a sírja. Vele temettem a kardját is. -és itt abbahagyta.
Emlékek jutottak eszébe a boldog együttöltött időkről.
A repedés ismét nőtt.
Az anyja nem válaszolt. Azóta a szörnyű nap óta nem szólalt meg. Pedig már vagy két hét is eltelt. Egész nap csak feküdt és a távolba meredt. Alig evett valamit.
Kalahorák! Miért tettétek ezt velem? Legyetek átkozottak! Elvettétek mindenem… mindenem…!

* * *

Eljött ismét a tavasz. Az újjáéledés évszaka. A természet virágzott. Virágillat szállt mindenfelé, terhessé téve a levegőt. Meleg volt. Az évszakhoz képest is meleg. A madarak vidáman csiviteltek, bár néha-néha néhány bús dallam is beleszövődött a hangkavalkádba.
Csupán egy hely volt az erdőben, ahová nem hatolt el a vidám ének. Ahol nem voltak jó illatok. Ahol örökké hideg tanyázik és sötétség. A két sírba, mely a volt kunyhó kiégett maradványai mellett volt. Egy alak állt a síroknál. Hosszú haját és köpenyét is lengette a szél, néha ki-kivillantva a hegyes füleket. Meggyötört arc nézett farkasszemet a két sírral.
A keze lassan az övéhez tévedt. Valamin megcsillant a napfény. Fém. Egy tőr. Levelet formázó tőr. Felemelte másik kezét és a tőr köré fonta. Egy hirtelen rántással kirántotta tőrt. Nyomában meleg, vörös nedv csurgott ki az összeszorított ökölből. Cseppekben hullott a sírokra.
És ekkor valami elpattant. A repedés végigért Lethallian lelkében.

* * *

Tikkasztó hőség. Tűző nap. A kövekből áradó hő. Rengeteg ember. Rothadás bűze. Ezek jellemzik Eren városát nyáron.
A piactéren csak úgy nyüzsögtek az emberek. Mivel vásárnap volt, mindenki idecsődült az ország minden pontjáról, csakhogy megszabaduljon portékáitól. És sokan mások is jöttek. Ők vásárolni.
Egy hájas férfi lépdelt a tömegben. Valaha zöld volt a ruhája, de kifakult már. Hatalmas izzadtságfoltok, mint pocsolyák voltak rajta mindenfelé. Kerek, dagadt pofája volt. Szájából csurgott a nyál. Izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán. Haja, annak ellenére, hogy nem volt hosszú, összeragadt. Balján egy rövidebb kardszerűséget hordott. Bár inkább mondhatnánk túlméretezett tőrnek, mint kardnak. A másik érdekes dolog, ami vastag bőrszíján az érdeklődést felkelthette, dagadó erszénye volt. Az emberek kettéváltak előtte, csakhogy utat engedjenek neki, nehogy hájas testéhez kelljen érniük. Kivéve egyvalakit.

Szemben a tömegben egy barna köpenyes, csavargó közeledett a férfi felé. Fejét, arcát nem lehetett látni, mert elfedte a köpeny csuklyája. A dagadt férfi kezét már a tőre felé mozdította, felismervén a fenyegetést, amikor az ismeretlen alak elhaladt mellette. Megkönnyebbülten sóhajtott egy hatalmasat, mely inkább fújtatás volt, mint sóhaj. Ellenőrizte pénzel teli erszényét. Nyugtázta, hogy még mindig a helyén van és ugyanúgy dagad, ha talán nem is kicsit jobban. Megtörölte izzadt homlokát a ruhaujjába, és elégedetten nyugtázta, hogy bizony vele nem mernek, csak úgy packázni holmi széltolók, és csavargók. Mire a gondolatsor végére ért, megérkezett végcéljához.
A piac egyik eldugott sarkában állt egy rosszhírű kocsma. “Véres Ököl” volt a neve, hűen tükrözve a hely szellemét. Cégér nem díszítette az ajtót. Hatalmas, egészen sötétre füstölődött ajtó volt, rajta egy kémlelőnyílással.

A férfi nyelt egy nagyot, majd kopogott. Először kettőt, majd szünet és hármat. A kémlelőnyílást elzáró ajtó félrehúzódott és egy szürke szempár nézett farkasszemet a gombszemű, hájas pofával. Jobbra-balra nézett a titokzatos szempár, majd helyreugrott ismét a nyílást fedő falap, mielőtt bármit is szólhatott volna. Két szívdobbanás múlva kinyílt az ajtó. Füst tolult ki bentről, és mindenféle kocsmai, játékbarlangi zajok.
A férfi belépett. Az ajtó mögött egy nagydarab férfi állt, aki mint korábban, akkor sem vetett barátságos pillantást a dagadtra. Inkább jól oldalba lökte, hogy hamarabb belépjen az ajtóból, amely mögötte döndülve becsukódott.

Odabent hatalmas kavarodás fogadta. Füst terjengett mindenfelé. Rátört a köhögés, de hamar elfojtotta az ingert. Szembe vele egy hatalmas söntés helyezkedett el, a pult mögött két keménykötésű csaposlegénnyel. Az ajtó, amin belépett az egyik sarokban helyezkedett el. Jobbra fal, balra viszont minden, amit egy szerencsejátékos csak álmodhat. Volt itt mindenféle szerencsejáték. Kártyáztak, zsetonoztak, voltak erőpróbák és ivópróbák. Lehetett fogadni erre-arra, vagy aki akart, az maga játszott. Mindenki hangosan, ordibálva licitálta túl a másikat. Úgy kiáltották az emberek az összegeket. Böfögés. Söröskorsók asztalhoz csapódása. Gyors, nagy kortyokban nyelés hangja. Ez mind ott visszhangzott abban a teremben. Aki nincs hozzászokva, hamar beleszédült volna.
Így volt ez az imént belépővel is. A füsttől könnyezett a szeme. Krákogni kezdett. Bántotta az orrát a tömény sörszag. Kavargott a gyomra. Majdhogynem odahányt, amikor megragadták mindkét karját. Gyorsan kapkodta fejét ide-oda, hogy kik fogják közre, de a füsttől könnyező szemével, először csak robosztus alkatukat tudta kivenni.
Egy ajtó irányába vonszolták a szoba másik végébe. Mire odaértek halálosan rémült volt már, mert időközben sikerült végigmérnie fogvatatóit, és elkerekedett szemekkel, felgyorsult szívvel vette tudomásul, hogy orkokról van szó. Hatalmas, izmos és szőrös hústornyok voltak. Ölésre bármikor készen. Ruházatuk nem vallott valami nagy igényekre, mert csak régi, szakadt, inget és nadrágot viseltek. Annál inkább kilógott a sorból, mindkettőjüknél megtalálható bárd.

Ahogy az ajtóhoz értek az egyik kinyitotta és bevonszolták magukkal a hájast is. Az ajtón túl egy kisebb szoba volt. Viszont a füst, és az igénytelenség kívül ragadt, amint beléptek. A falakon gyönyörű, színes selymek, faliszőnyegek. A szoba nagy részét egy ovális asztal töltötte ki. Szépen megmunkált darab volt. Az asztal mögött ült valaki.
-Elhoztad a pénzt? – kérdezte az illető.
Rövid hajában két ősz tincs volt. Kerek fején sötét lyuknak tűntek szemei. Drága anyagból szabott, sárga inget viselt. Kezén lévő több gyűrű is arról árulkodott, nem szorul mások segítségére.
Miután befejezte a mondatot, határozottan felemelte a jobbjában lévő kupát és egy kortyot ivott belőle.
A dagadt mellől nem tágított a két ork. Úgy álltak mellette, mintha szobrok volnának. Buta tekintetüket az asztal mögött ülőre meresztgették, láthatóan utasításra várva.
-Igen, – hebegte a hájas. -elhoztam.
Majd lassan az erszénye felé nyúlt. Félúton megállította az egyik ork keze. Ahogy felpillantott látta, hogy fejéven nemet int. Önkéntelenül is utánozta a fejmozgást, mindaddig, amíg az izomkolosszus letépte az erszényét. Odahajította az asztalra. A száját összefűző madzag kioldódott, betekintést engedve annak tartalmába.
-Ez? – kérdezte haragosan az ismeretlen. -Ezzel akarod kiszúrni a szemem? Hülyének nézel? Kinyírni! – szólt, ezúttal az orkoknak.

Mintha erre vártak volna. Rögtön mozdultak. Sikoltozás visszhangzott a szobában, de hamarosan elült és csend maradt csak utána. Halálos csend. A szobából távozott mindenki, nem maradt ott más csak a hájas ember hullája és az erszény az asztalon. Csengő aranyak helyett, csupán kavicsok voltak benne.
Mit sem lehetett a történtekből érzékelni sok-sok utcával odébb, egy sikátorban. Egy barna köpenybe burkolózott csuklyás csavargó számlálgatta a kezében lévő aranyakat. Mikor végzett, zsebébe csúsztatta a pénzt. Ahogy szétvált a köpeny, a kevéske napfény, ami beszűrődött az utcába, megcsillant valamin. Egy kékes-ezüstös tok volt. Egy tőr tokja.
Ahogy elhajította az erszényt egy halvány mosoly futott végig az arcán. Majd elindult kifelé az utcából, ismét összehúzva magán a köpenyt.

* * *

Hét év sok idő egy ember életében, de nem oly jelentős egy városéban. Főleg nem Eren életében. Egy ilyen város, mely már évezredeket megélt, hol törődik hét évvel. De nem úgy a lakói. Köztük Lethallian Horaggal, akinek ez a hét év nélkülözésben, üldöztetésben, szenvedésben és tanulással telt.
Izzadtságtól összeragadt, hosszú barna hajtincs tapadt Lethallian homlokához.
Ez a meleg szörnyű. Elviselhetetlen egy ilyen helyen.
A napsugarak mindössze egy kicsiny, rácsos ablakon jutottak be a szobába, csíkos árnyékot vetve a padlóra.
Léptek zaja hallatszott a folyósón. Kopogtak a csizmák, ahogy a szobához közeledtek. Az ajtó előtt álltak meg. Hangok szűrődtek át az ajtón. Beszédhangok. Majd kulcscsörgés és a tölgyfaajtó kitárult.
Az ajtóban hárman álltak. Ketten városőri egyenruhát viseltek, mely egy fekete nadrágból, piros ingből, és egy bordó, címeres köpenyből állt. Oldalukra hosszú, egyenes kardot csatoltak. Mindkettőnek rövid barna haja, és sötétebb, napbarnított bőre volt. Vállas fickók voltak, szögletes fejjel. A harmadik alak drága selyemből készült, könnyű, zöld inget, és színben hozzá illő nadrágot viselt. Izmos, vállas ember. Hosszú, fekete haját, hátul összefogva viselte. Szemében nemesi gőg látszott. Oldalán ezüstdíszes, fekete hüvelyben, keskeny pengéjű, hosszú fegyvert viselt. Barna bőrcsizmája idegesen dobogott a földön.
Ő lépett be először a cellába, nyomában, őt szorosan követve, a két városőr. A szobában lévő asztalhoz ráncigálták Lethalliant és leültették egy székre, majd két oldalán állva, közrefogták őt. A harmadik, a nemes, leült vele szemben. Lassan végigmérte, lenéző tekintettel, a vele szemben ülő félelfet.
-Mit gondoltál magadról, te korcs, – kezdte megvetően. – amikor ki akartad rabolni egy nemes házát? Azt hitted megúszod? – ezt már hangosabban mondta, majd hatásszünetet tartott. – Itt fogsz megrohadni!

Fejével intett a városőröknek. Az egyikük lefogta őt, miközben a másik gyomorszájon ütötte. Öklendezni kezdett, majdhogynem odahányt. Nem maradt sok ideje, hogy összeszedje magát, mert jött a következő ütés, ezúttal az arcát célozva. Erőteljes volt ez is. Pillanatok múlva valami édeskéset érzett a szájában, és fájtak az ajkai.
-Ezt neked, te korcs söpredék!
És a következő szívdobbanáskor már hasító fájdalmat érzett a bal bordái táján, amint azok közül pár, halk reccsenéssel, engedett a becsapódó térdnek. Vért köhögött fel. Minden lélegzetvétel szúró fájdalommal járt, amit ezután vett.
Eddig csak mosolygott a szemben ülő, de most intett a kezével, hogy elég.
-Ettől majd az eszedbe vésődik, hogy te soha nem tartozhatsz sehova, mert te csak egy korcs vagy. – arcán torz vigyor jelent meg. -Életed végéig viselni fogod ezt a jelet. Ami persze, tegyük hozzá, teszek róla, hogy ne legyen olyan távoli időpont. – röhögésben tört ki, és közben intett, hogy mehet a móka tovább.
Az egyik katona megragadta Lethallian fejét és oldalra fordítva az asztal lapjának szorította. Próbált ellenkezni, de már nem volt hozzá ereje. A másik őr valamiféle ollóra hasonlító szerszámot vett elő. Hanyagul félresöpörte a hosszú, barna-hamuszín tincseket, hogy láthatóvá váljon a hegyes fül. Majd egy nyisszantással levágta annak fölső részét. Valami meleg csurgott végig a félelf arcán. Agyába, mint egy villám, sújtott le a fájdalom. Nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és elájult a fájdalomtól. Utolsó emlékei a beszélgetésből, a röhögésben kitörő három személy hangjának távolodása, az arcán csurgó verejték és vér keverékének a szaga, majd elsötétült minden.

* * *

Virágok illata, méhek döngése lengte körül a csuklyás alakot. Egy tisztáson állt. Lehajtotta fejét. Hosszú, barna hajfürtjei eltakarták arcát. Görnyedt tartása volt. Jobb lábára nehezedett testsúlyának java. Bal combján egy piszkos, véráztatta kendő jelezte, komoly sérülést szenvedett. Valószínűleg a szökése közben sérülhetett meg. Az időnként feltámadó szél egy pillanatra félrefújta a hajtömeget, és alóla egy megcsonkolt fül látszott ki. Lábai előtt két faragott fa volt a földbe szúrva jelezvén, hogy ott sírok találhatóak.
Apám! Anyám! Bocsássatok meg nekem. Nem akartalak titeket megszégyeníteni. Nem maradhatok soká, mert nincs miből élnem itt. Most már minden a városhoz köt. A lopáshoz, csaláshoz értek csupán. Tolvaj lettem. Szégyent hoztam őseink vérére. Ha hallotok, bocsássatok meg! Itt maradok, amíg felépülök. De tovább semmiképp. Nem bírnám elviselni ezt a helyet többé…
Az eddig merev test megmozdult, és elindult a tisztáson éktelenkedő csupasz folt felé, mely helyén egykor egy boldog, és egész család nyugalmát biztosító fakunyhó állt. Messze a kíváncsi szemektől. Messze az ártó kezektől. Messze a jótól, és a gonosztól. Egy olyan korban, és világban, hol elenyészőben vannak mindazok az erények és érzések, melyek boldoggá tehetnék mindannyiunk sorsát.

* * *

A napnyugta a dombok felett véget ért. A nap az utolsókat rúgta, és eltűnt a horizont alatt, hogy megpihenjen és átadja helyét a bosszú és sötétség idejének. Az alak is megmozdult addigi mozdulatlanságából. Olybá tűnt, mintha egy szobor kelt volna életre, és indult volna felfedezőútra a világban, merevségét levetkőzve, hogy az újat és ismeretlent megismerve, reményekkel telve egy új világ hajnalát láthassa valamikor.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.