LFG.HU

Esbeth Isithrade
novellaCimkek

A szűk sikátorba kegyetlenül besüvített a szél. A férfi szorosabbra húzta köpenyének zsinórját. Szemeit becsukta, szemöldökét összeszorította. Gyors léptekkel haladt tovább, miközben a földet nézte. – Mocskos egy hely – gondolta a fogát csikorgatva.
Az utca, melyen keresztülhaladt, eléggé szűk volt. A szél köpenyének két szélét a falakhoz verte. Könnyedén átugrott egy szeméthalmon, majd egy olajos pocsolyán. A szél az arcában verte a szitáló esőt, így a csuklyát még jobban a szemébe húzta. Maga sem tudta mit keres itt. A szükség vitte rá, hogy továbbhaladjon. Ujjai görcsösen fogták az oldalán függő dísztelen kard markolatát.

Úgy érezte, hogy a falak mindjárt ráborulnak. Mindig is utálta a szűk helyeket. Ráadásul orrát kegyetlen bűz csavarta. Undorodott ettől a helytől. Szemei összeszűkültek s maga elé köpött egyet. Az egy almacsutkára esett. Elvigyorodott. – Mocskos hely egy mocskos éltűnek – s még egyet köpött. A magasban köteleken vizes ruhákat csavart a szél. Nehéz súlyuk miatt hangosan ütődtek a falaknak.

Szinte rohanvást haladt. Ki akart szabadulni erről a helyről. Csizmájára már rárakodott a szenny s a mocsok. Nem mintha olyan tiszta lett volna eddig. De a szél mintha kissé alábbhagyott volna. Végre kiért a sikátorból. Legalábbis így tetszett. Egy tér előtt állt. Már ha lehet az ilyesmit térnek nevezni. Kétségtelen, szélesebb és nagyobb volt az előző sikátornál, de kinézete és megformáltsága egyezett vele. Ezt is macskakő borította, de ezt itt legalább már meg lehetett állapítani. Itt nem volt annyi szemét. A tegnap esti eső nyálkássá tette a köveket. Néhol nagyobb foltokban egy-két mocskos pocsolya is akadt. A tér egyik oldalán lakóházak álltak, de mindegyiknek ablaka zárva volt. A szél csak egy zsalut csapkodott. Jellegzetes doh szag áradt ezekből az épületekből.

A tér másik felén két bolt kínálta portékáit. Az első kirakatában nem látott semmit.
-Na, ezt sem most takarították – morogta s kesztyűs kezét végighúzta a bolt üvegén. S lám, ujjai végén szürkés folt jelent meg. Fejcsóválva lehúzta kesztyűit és a másik bolt felé vette az irányt nesztelenül, ahogy egy tolvajhoz illik. Megállt a másik bolt kirakata előtt. Igaz, az üveg nem volt fényesre lemosva, de így is könnyedén be lehetett látni. Mindenféle kacat került a szeme ügyébe. De ő szinte ösztönből vagy talán már megszokásból észrevette a legértékesebb dolgokat. De mindez nem ért meg vagy öt aranyat sem.

Ideges volt, de nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Hiányérzete támadt, de nem tudni, honnan s miképp tört ez elő belőle. Idegességében az ujján lévő gyűrűt kezdte el forgatni. Majd észhez kapott, hogy mit csinál. Felemelte bal kezét és a kisujjára nézett. Nézte a gyűrűt, mely már annyira hozzánőtt. Csodálta azt a finommívű embert, ki keze alól ily tökéletes munkát adott ki. Nézte s nem bírt betelni a látvánnyal. Nézte az ezüst kígyót, mely körbefonta ujját. Nézte a tökéletesen kidolgozott pikkelyeket és a két vörösen izzó rubinszemet. Nézte a kígyót, amely egy gúnyos mosollyal a saját farkába harapott s ezáltal adott egy ördögi kört, mely az ő része lett a hosszú évek során. – Csak körbe és körbe… – hallotta saját hangját. Furcsán hallatszott ez a kihalt csendben.

Amióta csak az eszét tudta, megvan neki ez a gyűrű. Elmosolyodott azon, mikor még akkora volt a gyűrű, hogy kénytelen volt egy madzagra kötni, ha nem akarta, hogy az első lépésnél leszaladjon az ujjáról és eltűnjön egy csatornanyílásban. Vagy mikor suhancok el akarták tőle venni, s ő harci állásba helyezkedett, majd hatalmasat ordított és rohant, mint aki eszét vesztette.

Akkor rohant szó szerint Quentil, a Vadász karjaiba. Akkor fogadta őt magához a nagy tolvaj s akkor került be a Céhbe is. Ott érdemelte ki a méltán jogos Kígyó tolvajnevet. A gyűrű vezette el őt a Céhhez és most a gyűrű is fogja megváltani őt onnan. Reményei szerint. Elnyomott egy vigyort. Fagyos lett a tekintete s ránézett a kirakat üvegére. De most nem az üveg mögötti kacatokat figyelte, hanem az üvegről visszanéző alakot. Lehajtotta csuklyáját s vizes és csapzott haját kisimította arcából. S belenézett tükörképének szemébe. Elkeseredett. Alig húsz éves, de már kinéz vagy negyvennek. Szemei nem a szokásos felelőtlen húszéves gyermek szemei, ki még nem tudja, s nem is akarja megtudni, mi a szenvedés. Ó, az ilyet ő még hírből sem hallotta. Tekintete fájdalmas és elkeseredett. Szemei mélabúval teltek és gúnyos iróniával. Hollóhaja gyér lett az idők során, s hátul hanyagul egy copfban kötötte össze. Magas és vékony termete macskaügyességére is utal.
- Olyan vagyok mint egy kígyó… – vigyorgott a tükörképnek – …csúszok és mászok. – Megrázta magát, mintha a gondokat rázná le magáról. – De minden másképp lesz eztán – motyogta – Ha kiszabadulok a Céhtől.

Feltekintett a bolt feletti táblára: Zálogház. Sóhajtott egyet s fellépett a lépcsőre. Ahogy benyitott az ajtón, petróleum szaga csapta meg orrát. Odasétált a pulthoz s várt. Nem kellett sokáig. A hátsó ajtó nyikorogva nyílt s egy alattomos arcú ember lépett be rajta.
- Nocsak – vigyorgott, mintegy megmutatva hiányos fogsorát – kit látnak széméím. Jó estét, Deryn úrfi – az “úrfit” oly kegyetlenül és gúnyos ejtette ki, hogy Derynnek végigfutott a hátán a hideg.
A pult mögé sétált bicegve és fekete gombszemeit a férfira szegezte. De ugyancsak magasra kellett emelnie tekintetét, hogy bele tudjon nézni a férfi szemeibe, ugyanis vagy két fejjel volt alacsonyabb nála.
- Mit hoztá’ egy szegíny, vín uzsorásnak? – kérdezte mohón a boltos.
Deryn gúnyosan elvigyorodott.
- Vén zsugori – morogta magában. Övéről lecsatolt egy erszényt, s az erszény tartalmát az asztalra borította.
- Szíp zsákmány – vigyorogta foghíjasan, majd a kezébe vette az első ’zsákmányt’. Egy nyakék volt az. Szemügyre vette, majd egy fiókból elővett egy papírt, egy tollat s vele együtt tintát. A sárgás papírra lassan cirkalmas firkák kerültek. Az uzsorás lassan számba vett mindent.
- A Céhed örülni fog – vigyorogta, mikor végzett – jó vót a mai termésed – majd várta, hogy a tolvaj elmenjen. – Míg valami? – kérdezte Deryntől.

A férfi megköszörülte torkát
- Lenne még valami – motyogta, s ujján megforgatta háromszor a gyűrűt.
- Ki vele – szólt a foghíjas.
Deryn lassan lehúzta ujjáról a gyűrűt és a pultra tette.
- Me… mennyit érhet? -kérdezte. A zsugori bizalmatlanul Derynre nézett és megfogta a gyűrűt. A szeme közelébbe helyezte és alaposan megvizsgálta. Arcán csodálkozás jelei mutatkoztak.
- Hun szerezted?! – kérdezte az előbbinél is mohóbban.
- Az enyém – hallotta a választ – amióta az eszemet tudom.

A boltos hitetlenkedve nézett Derynre.
- Akkó ezér’ hínnak Kígyónak – vigyorogta. Deryn nem tudta ezért e vagy másért.
- Mennyit érhet? – kérdezte határozottabban.
Akkora lett utána a csönd, hogy Deryn úgy döntött, mindjárt megkérdezi még egyszer, de az uzsorás abbahagyta a vizsgálódást.
- Nos – szólalt meg rekedten – hogy a kírdísedre felejjek, rengeteget. Na de tudod-e mi e’? – emelte meg hangját a gyűrűvel együtt.
- Honnan tudnám?! – kérdezett vissza türelmetlenül Deryn. Az uzsoráson látszott, hogy elégedett a Deryn hiányos válaszával. – Hajlandó lennél megmondani?! – lassan már üvöltött. Teljesen felidegesítette ez a pimasz és faragatlan boltos.
- Nem is tudom… – csóválta a fejét alattomosan.

Deryn megértette. Kivett övéből két aranyat és a pultra vágta.
- Ennyi megindítja emlékezőtehetségedet?! – kérdezte lenézően és undorodva. Az uzsorás elvigyorodott.
- Meg, Deryn úrfi, meg. – s elvette az aranyat – Ezt a gyűrűt egy ősí család tagjai hótták, míg valamikó rígen. Többet nem tok én sem – s hallgatásba burkolózott. Deryn még állt ott egy kicsit a gyűrűt nézve
- Köszönöm a segítséged – s ez egyszer tényleg hálás volt.

Megfordult és köszönés nélkül távozott a zálogházból.
Sokáig fogta kezében a gyűrűt s gondolkozott.
- Nem adom el – döntött végül – majd másképp szabadulok meg a Céhtől – valami azt sugallta neki, hogy jól döntött. Majd felhúzta ujjára a gyűrűjét s sok év óta először szívből elmosolyodott.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához