LFG.HU

Lencse Tamás
novellaCimkek

Barátságos fény ragyogja be az otthonos kis szobát. Színek kavargó sokasága űzi el a gonosz egyhangúságot és szomorúságot. Finom illat és alig hallható, kellemes zene szökik át egy szomszédos szobából.
A szoba közepén középkorú férfi áll. Előtte fából készült állványon várja a fehér vászon, hogy a még mozdulatlan kézben pihenő, színes festékbe mártott ecset életre keltse. Hogy jelentést adjon neki, hogy a művész üzenetét elvihesse mindenkinek.
Nem is sejti, hogy ma este mekkora feladatot rótt ki kettejükre a Sors…

Odakint megremeg a tavaszi eső utáni fáradt szellő. Az esti félhomály alázatosan öleli körül a fenséges alakot. Puhán, nem evilági módon érinti talpa az esőtől nedves erkély kövét. Ragyogó, fehér szárnyain reszkető esőcseppek, ezüst haja lágyan táncol finom arca előtt.
Egy Angyal.
Erőt és magabiztosságot sugároz magából. Vidáman szívja tele tüdejét a kellemesen tiszta levegővel.
Még sohasem járt itt
Idősebb társai szerint, itt, soha többé nem is lesz…

A hűvös ablak felé fordul, barna szemeivel fürkészi a bent álló művészt. Mikor észreveszi a festményt tartó faállványt, fellobban benne a kíváncsiság tüze. A meleg szobában alkotó művész, a sok színes kép között úgy fest akár egy világát alkotó Isten.
Pedig ő csak a felvilágosodást hozza el…

Érdeklődve forgatja fejét, hátha megpillanthatja a készülő Művet…

Tudatlanság? Sokkal inkább naivság; igen naivság. Ez lett a veszte…

Mennyből kirekesztett Halálsikoly ugrasztja össze az árnyakat egy ezüst alak körül; az Idő acélkarmaival kap utána és löki vissza, hogy soha többé ne járhasson itt

Szúrós félhomály uralkodik a szobában. Fekete vonalak keretezte, szürke tárgyak fekszenek holtan, mindenhol. Olvasatlan könyvek, sírva teleírt papírlapok és árnyakba veszett képek; egy bedeszkázott ajtó holtteste sóhajtozik a Halál súlya alatt.
Izzadt homlokú, mozdulatlan kezű alak áll egy festőállvány előtt.
Olvadt elméjében, akár egy vad forgószélben, érzések, gondolatok sodródnak szédítő sebességgel. Kétségbeesetten próbálkozik, mégis képtelen bármelyiket is megmarkolni, megérinteni, végigsimítani alkotó kezével…

Lassan, alig észrevehetően, fájdalom nélkül kezd kifakulni e világból. Anyagtalan őrület emészti föl; remegő teste küzdelem nélkül adta meg magát évekkel ezelőtt. Csupán egyre lassuló szívdobbanásainak dala marasztalta megfáradt lelkét a falak között.
Ahogy végül alakja eltűnik, megfeketedett ecset indul az öreg deszkák felé…de nem éri el. Ő is elenyészik…

“Egykoron Angyal Volt…”

Fura, rémisztő alak áll az ablak előtt…
Piszkos szárnyai szürkévé kárhoztatva, bénultan ülnek hátán; ezüst haja megőszült; finom arcára, minden szépséget elmosó ráncok ültek ki; testét hideg rázza, a vihar vadul okádja a jövevényre a hideg átkot; barna szemei üressé feketedve néznek előre.
Egyenesen a szétszakadt vászon felé; a törött állványon…

“De Már Ő Is Tudja…”

Fura, rémisztő alak áll az ablak előtt…
Ám nem ő a lényeg. Hanem az imént még előtte álló képek hasadt, torzult mása. A Valóság.
A rettenettel telt szemek előtt egy törött világ képei állnak.
Makacsul és büszkén arra, hogy semmi sem az, aminek látszik.
Lehajtja fejét, s lassan bukik ki szeméből a hiábavalóság könnycseppje…

“Egy Halott Világ Romjain Élünk…”


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához