LFG.HU

Maurice
novellaCimkek

Még nem elviselhetetlen a fájdalom, még alattomosan megbújik az altató és a fájdalomcsillapítók hatása mögött, de már jelzi, hogy megérkezett, nemsokára pedig előmerészkedik és eszeveszett tombolásba kezd, pokollá téve jópár napomat. Ez a mostani rosszullét még csak a gyógyszerek utóhatása, de elég ahhoz, hogy úgy érezzem, képtelenség hazajutnom. Benn is maradhatnék persze a Központban, de az ágyért fizetni kell, nem is keveset, akkor pedig már inkább hazavergődök valahogy. Még az a szerencse, hogy Nagyapó negyedében lakom, úgyhogy van esélyem, hogy egy darabban eljussak odáig. Fullasztó a hőség a metróban, és az izzadó, mosdatlan emberek bűze nem segít rajtam túl sokat. Az egyetlen még égő villanykörte kétségbeesetten kapaszkodik az életbe, hol kialszik, hol feléled, teljesen kísértetiessé téve az utazást Szorítom magamhoz tarisznyámat, benne a csekkel, ami az elkövetkező hetekben életben tart majd, és próbálok ébren maradni.

Hirtelen fényes, csillogó állomásra érünk, egy pillanatra felvillannak a jólápolt rúzsoltak és az elegáns kalaposok. Valaki egy oszlop mögül beleereszt egy sorozatot a metrónkba, de még csak össze se rezzen senki, már rég golyóálló üvegből vannak az ablakok. Csak egy kistojás sír fel valahol, ő még nem szokta meg az ilyesmit.
Végtelennek tűnő út után megérkezünk a végállomásra, és a metróból a peronra ömlik a lepusztult embertömeg. Csigalassúsággal vonszolom magam, hamar maga mögött hagy a mindenki, még a százéves nyanyák is, de nem izgat. Bokáig érő szeméten gázolok keresztül, míg a feljárathoz érek. A mozgólépcső áll persze, talán soha nem is működött. A végeérhetetlen lépcsősor tetején olyan nagy a fényesség, mintha egyenesen a Mennybe vezetne, amiről Abraham atya olyan szépeket szokott mesélni. Szinte hallom az angyali kórus énekét, a lépcső tetején várnak rám a többiek, kicsöcsi, Daviebell, anya meg apa, mind mosolyognak, még a Jóisten is, és tárt karokkal fogadnak, a zene egyre hangosabb, már betölt mindent, még két lépcsőfok, és megérkezem. Viszlát Szervközpont, viszlát Nagyapó, viszlát nyomorvonat, engem várnak az angyalok.

Ostobán vigyorogva lépek az utolsó fokra, és odafent teljes súlyával rámveti magát a nyári délután minden hősége, a napsugarak össze- vissza karmolnak, hogy még levegőt venni is fáj. Innen még három sarok, meg a park és négy emelet, és otthon vagyok. Nekivágok a reménytelen utazásnak. Belehalok minden lépésbe.
Madárlátta Bob szerint raknak valamit az altatóba, amitől boldognak érzi magát az ember. Azt mondja, azért, hogy szívesebben menjenek vissza az ürgék. Szerintem ez oltári baromság, de ha mégis igaza van, akkor én allergiás vagyok a boldogságra.

Daviebell áll az egyik lámpaoszlopnak támaszkodva, és összehúzott szemöldökkel figyeli vánszorgásomat.
- Mit művelsz magaddal, te kis hülye? Normális vagy? – üvölti, amikor mellé érek. Rá se nézek, most nincs erőm vitatkozni. Ő sincs jó kedvében, csak bosszúsan legyint, és szertefoszlik. Egy darabig tán nyugtom lesz tőle.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, de majdnem felborulok, hát inkább elindulok újra. Már közel van az első sarok.
Daviebell teljesen kikattant, amikor megtudta, hogy beálltam foltembernek.
- Inkább mennél az utcára! Esküszöm, még azzal is jobban járnál! – kiabálta. Daviebell sokat kiabált, főleg, ha az én dolgaimról volt szó. Nem mondtam semmit, pedig nem volt igaza. Amúgy se élnék száz évig, és ez legalább jól fizet. Na meg amíg nem vagy huszonegy, úgyse kapsz melót senkitől. Még a Kommandótól se tartanak úgy, mint a Gyerekvédelmisektől. Tiszta röhej. Ha elmész donorkodni, az persze teljesen oké. Hiszen mindig jól jön egy egészséges fiatal szervecske. Mindegy, én nem bánnám, csak ne lennék ennyire pocsékul minden eset után.
- Nem tudom, mi a frászt nyüszögsz. – mondta egy hónapja Csontmanó, pont az előző esetem után. Csontmanó olyan sovány, hogy mellette még én is dagadtnak érzem magam, de úgy tesz, mintha ez lenne a normális. A dokinak rá se szabadna néznie, mégis szerzett megrendelőt a jobb tüdejére. Nagyon jó a vércsoportja, vagy mi, azért olyan kapósak a cuccai. Majdnem a leggazdagabb közülünk, mégse tud meghízni.
- Én például három napig folyamatosan okádok minden menet után, mégse sír a szám. – ráhagytam, tudtam, hogy igazából nem velem van baja. Csontmanó amúgy jófej szokott lenni, de akkor rendesen kiakadt. Nem ő volt az egyetlen. Előző éjjel fuccsolt be Macskajancsi tüdje, és a mentősök alig egy órával azelőtt hozták be. Minek, azt nem tudom, rég nem lehetett már segíteni rajta, de van valami szabály, hogy akinek szintetikus szerve van, azt mindenképp a Központba kell hozni ha baja van, akár él, akár halott. Azt mondták, hogy álmában történt, nem szenvedett, de rosszul volt letakarva, és véletlenül megláttuk az arcát, ami egészen másról mesélt. Mindig vacak napjaink vannak az ilyen ügyek után, nem valami lelkesítő, ha eszünkbe juttatják, miféle szarokat pakolnak belénk, de ez most különösen pocsék volt, mert Macskajancsit mindenki szerette. Na és Csontmanó még azért is rághatta magát, mert épp egy héttel korábban kapott egy ugyanolyan tüdőt. És még hogy örült neki, rengeteg pénzt kaszált az esettel, most meg szívhatja a fogát, hogy mikor mondja be az unalmast az új szerzeménye. Röhöghettem volna rajta, csak éppen jó eséllyel várt rám egy ugyanilyen vacak valamikor, talán éppen a következő alkalommal. Az ember sose tudja, mikor akad megrendelő, akkor meg ugrani kell, mert a magánfuvarért néha tízszer annyit fizetnek, mintha csak úgy beadnád a cuccot a Közellátóba. Na meg hát kedvelem is annyira azt a marhát, hogy ne röhögjek rajta.
Daviebell toronymagasról nézett le minden foltembert, pedig jó kis banda verődött össze az Északnyugatiban. Régóta ott lógok velük, akkkor is ha épp semmi dolgom nincs a Központban. Ha nincs gáz, akkor elég rendesek, és néha egész érdekes dolgokról is beszélnek.
- Bizony, messze északon vannak még erdők. – mesélte egyszer Madárlátta. Egyedül ő járt a városon kívül, úgyhogy egy csomó izgalmas története van. – Persze kerítés van mindenütt a bejáratokat meg katonák őrzik, de én bejutottam. Akárhová be lehet jutni. Csak tudni kell az árfolyamot.
- Beszélsz hülyeségeket. – szakította félbe a Professzor. Az öreg nem bírja, valaki többet tud nála valamiről. – Ha bejutottál volna, akkor most nem lennél itt.
- Esküszöm mindenre, hogy bejutottam! Éltem is ott pár évet. De arra is ráun az ember egy idő után.
- Na persze. Csak aztán eszedbe jutott, hogy van egy pár felesleges veséd, mi?. – pöfögött a Professzor, de Madárlátta válaszát már nem hallottam, mert akkor kerültem sorra. Azóta se beszéltek róla, Madárlátta nem díjazza, ha így letorkolják, de nekem sokszor eszembe jutott ez a pár mondat. És néha mintha érezném az erdő illatát az orromban. Sose jártam ott, de tudom, milyen szaga van a nyári réteknek, és hogy milyen, amikor épp csak elvonult a vihar. Fura. Ijesztő is egy kicsit. Egyszer meg is kérdeztem erről a Professzort, amikor csak ketten üldögéltünk a folyosón.
- Professzor, emlékezhet az ember valamire, amit nem is ismer?
- Mi a frászról beszélsz, te gyerek? – kérdezett vissza morcosan, és rögtön tudtam, hogy rosszkor hoztam fel a dolgot, de már nem volt visszaút.
- Az erdőről. – böktem ki. – Néha emlékszem, milyen. Csak úgy, minden ok nélkül beugrik, mintha tegnap sétáltam volna arra. – a Professzor nem válaszolt azonnal, hosszan fürkészett, addig meredt rám mélyen ülő barna szemeivel, míg az arca darabokra esett, és hirtelen egy vadidegen ült velem szemben, egy vadidegen, aki túl sokat tudott rólam, és félni kezdtem tőle. De aztán vállat vont, és újra a jó öreg Professzor lett, a ráncos öreg néger tanár, aki a nyugdíjához keres egy kis kiegészítést a Központban. (“Lám, még az én öreg csontjaim is hoznak valamit a konyhára.” mondogajta mindig.) Megrázta a fejét, mintha valami bogár zavarná, és vállat vonva azt mondta:
- Bolondokat beszélsz. Biztos beszedtél valamit. Meg ne halljam ezt mégegyszer!

“Bolondokat beszélsz.” Ez a kedvenc szavajárása. Akkor is ezt mondta, amikor elmeséltem, hogy mentek el anyáék.

- Bolondokat beszélsz. Nincs szülő, aki elhagyja a gyerekét, csak mert a bányatelepre nem engedik be gyerekestül. Ilyen nincs. – és úgy nézett rám, mintha nagyon megsértettem volna.
- Pedig van. – feleltem, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. De a Professzor nem hitt nekem, és nem hitt volna, ha két hétig magyarázok neki, akkor se. Nem is haragszom rá érte, csak irigylem a világot, amiben él.
Elérem a parkot. Alig néhány pad van egyben, de mindegyik engem hívogat, hogy dőljek le pihenni, csak egy percet, csak egy szemhunyásnyit, de az túl sok lenne. Szánalmas kis tarisznyám nagyjából két másodperc alatt párologna el. Amíg mozgok, békén hagynak, de aki az utcán alszik, az köztudottan nem tart igényt a holmijára. Még csak lopásnak se számítana. A csekkemet persze nem tudja más beváltani, de én simán éhenhalok nélküle. Nem mintha amúgy sok választana el tőle, tudom, mondta is a doki, hogy ha nem hízok meg, akkor legközelebb nem tud vállalni. Vicces. Még hinnék is neki, ha nem ismerném Csontmanót.
Hirtelen felrobban a világ. Aztán rájövök, hogy nem a világ, csak a fejem. De túlélem, lassan látni is kezdek újra, vonszolom magam hát tovább. Ismerős ez a roham, az altató egyik utóhatása. Még örülhetek, hogy most csak egyszer kapott el.
- Na, boldog vagy? – ordibál Daviebell. Ott ül az egyik padon és pont úgy néz ki, mint amikor utoljára beszéltünk. – Mi lesz, ha eladtad az utolsó darabodat is? Ha már az agyad helyén is egy allergiamentes műanyagdarab lesz? Akkor mihez kezdesz majd, te kis hülye?
- Kapd be! – kiabáltam akkor, és rávágtam az ajtót. Másnap Daviebell nem jött el, és nem jött azóta sem. Megpattant, azt mondják. Megcsinálta a szerencséjét valami másik városban, azt mondják. Jó lenne elhinni. Jó lenne hinni, hogy nem a csatornában végezte átvágott torokkal, vagy valami még szörnyűbb helyzetben. De Daviebell nem az a fajta volt, akinek van bármiféle megcsinálható szerencséje.
Nagyot koppan a fejem valamin. A francba. Ezt a falat meg ki tette arréb?
- Hé, Ashes! Min töröd a fejed, kislány? Vagy az altató volt sok? Gyere ide, tőlünk sokkal jobb anyagot kapsz! – kiabálják a srácok a túloldalról. Igyekszem beleolvadni a házfalba, attól tartok, kedvük támad kergetőzni, de mázlim van, nem jönnek utánam. Szédelegve csoszogok tovább. A növekvő félhomályban is jól látom az utcát borító mocskot, amiben persze jó alaposan megtaposom túl hosszú nadrágom szárát. Mindegy. Már csak száz lépés. Még száz végtelen lépés. Megint eszembe jut Daviebell. Lassanként eljön a nap, amiről beszélt, és tényleg nem tudom, mi lesz utána.
- Van egy vevő, akinek erős, fiatal szív kellene. – jegyezte meg a doki, csak úgy mellesleg, míg a cipőfűzőmmel babráltam. – A lánya szívbeteg, fogadok, hogy rengeteg pénzt megér neki a cucc. És remek új gyártmányokat kaptunk. Bevehetlek egy tesztbe is, akkor szinte semmibe se kerülne neked. Félretehetek egyet, míg meggondolod…

Szándékosan félbehagyta a mondatot, várta, hátha felelek valamit, de én hallgattam. Skinnie Jane- re gondoltam, a szegény bolond Skinnie Jane- re, aki az egész környéket telekürtölte, hogy mennyi sok pénzt kapott a szivéért, és hogy elmegy világkörüli útra és sose látjuk többet, és majd gondol ránk a pálmafák alatt, míg a koktélját iszogatja. Ott voltam, amikor Skinnie, a friss ropogós műanyag szívével, zsebében a hihetetlen összegről szóló csekkel kilépett a Központ kapuján, egyenesen egy teherautó alá. Láttam, amint a szép új szíve a fekete aszfaltra pumpálta a szép piros vérét, és a zsebében használhatatlanra ázott a francos papírdarab a rengeteg pénzzel. Hát nem röhejes?

Aztán meg az jutott eszembe, hogy ha olyan fenemód jók ezek a műanyag vackok, akkor miért mi kapjuk őket, a gazdag elkényeztetett rúzsoltak meg minek ácsingóznak az én jó kis szívemre. De nem szóltam semmit, csak kisomofordáltam az ajtón és húztam hazafelé. Úgyis tudjuk mindketten, hogy mi lesz a válaszom.
Odaérek a templomhoz, a bejáratából kiáramló hűvös levegő nagyon kellemes, szívesen hűsölnék egy kicsit, de aztán mégis inkább Nagyapó házának biztonsága mellett döntök. Majd eljövök Abraham atyához, ha kialudtam magam. Az elődje mindig azt mondta, hogy Isten megcsúfolása a szervcsere, de Abraham atya szerint mi vagyunk a modern kor szentjei, akik a saját testünket áldozzuk fel, mások életéért. Komolyan, ő mondta így, nem én találom ki. Persze fogalma sincs az egészről, de néha jó beszélni valakivel, aki dicsér is egy kicsit a változatosság kedvéért. Járnék én hozzá gyakrabban, de nem könnyű a szemébe néznem, mert folyton eszembe jut, miket műveltünk Daviebellel a gyóntatófülkében, ha véletlenül üres volt a templom.

Már látni a ház sarkát. Lassan kezdem elhinni, hogy hazaérek. Itt legalább nyugodtan alhatok, Nagyapó nem tűri a tolvajokat a környéken. Bárhogy is haragudott rám Daviebell a foltemberkedés miatt, azt még ő is belátta, hogy anélkül nem tudtuk volna fizetni a bért egy ilyen házban. Nagyapó, aki még húsz éves sincs, és pusztán tiszteletből kapta a nevét, nem szívbajos, ha lakbérről van szó. Viszont az is igaz, hogy nála aztán nincs balhé. Se tolvajok, se dílerek, se Gyerekvédelmi Liga, se Kommandó. Az ilyen vézna kiscsajok, mint én, máshol nem is húznák sokáig.

A kapu előtt megpihenek egy percre, még vár rám négy emeletnyi lépcső. Ahogy átbotorkálok a küszöbön, belerúgok valami nagyon zajos dologba. Álmos szemek pislognak rám a liftaknából. Felébreszettem a Róka családját. Kit érdekel?
Fogalmam sincs hogyan, de felérek a negyedikre. Még beugrok a budira, az összevágott újsághalom tetejére rakom a kupac receptet, amit a dokitól kaptam, és már otthon is vagyok. Átbotladozom Bordal elnyúlt testén, orromat megcsapja a Heaven 69 savanykás bűze, de ő meg se rezdül. Tágranyílt szeme valami nagyon szépre meredhet, mert boldog mosolyba görbült a szája. Remélem, meghalt végre.
A második ajtó mögött Gandiné főz, mögötte a három Gandigyerek már mélyen alszik. Az indiaiak már másfél éve itt élnek, mégse tudja senki megkülönböztetni őket egymástól, még a rendes nevüket se tudjuk. Gandiné integet, kínálna koszttal, de csak a fejemet rázom. Gondolni se bírok az evésre.

Még öt lépés, és megérkezem. Forest, a ház macskája már megint a szőnyegemen alszik. Valamiért kinevezett a gazdájának. Leroskadok mellé, ő meg azonnal hozzámbújik. Szinte teljesen kopasz, alig van füle, és vak az egyik szemére, de él, mióta az eszemet tudom. Nagyot ásít – jó ég, miféle dögöt evett már megint – aztán újra elalszik. “Nyugi cica.” motyogom, mielőtt én is utána szédülnék. “Nemsokára lesz egy csomó pénzem és elviszlek az erdőbe, és soha többet nem kell a szemétben turkálnod.” Mielőtt végleg álomba merülnék azonban, még hallom, amint Daviebell, aki most már örökre idebentről fog kiabálni velem, gúnyosan megjegyzi: “Igazán kiváló ötlet. És ha van egy kis szerencséd, az a műanyag szar abbahagyja a pumpálást, mielőtt éhen halnál, te kis hülye.” Akaratlanul is elmosolyodok. Ha van egy kis szerencsém, még sétálhatok a fák alatt egy kicsit, mielőtt kiderülne, hogy igaza van.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához