LFG.HU

Varga László
novellaCimkek

A látvány szemet gyönyörködtető volt, halálosan szép. A föveny, ahol álltak hosszan, lustán nyújtózott kilométereken át. Az egykor aranysárga színű homok szinte fájón szikrázott a verőfényben. Minden olyan csendes, elhagyott volt, mintha nem is ezen a bolygón lettek volna. A máskor oly zsúfolt turistaparadicsom teljesen kihalt volt, néptelen és élettelen.

A fiú megszorította a lány kezét, erősen, hogy tudja, érezze: mellette van az, akit szeret. Közelebb húzódott hozzá, majd átkarolta a háta mögül és egy hosszú, finom csókot lehelt a nyakába. Így álltak ott, szinte egybeolvadva nézték az óceán lágy hullámait, ahogy a távolban születve igyekeznek a part felé, ahol vidáman enyésznek el, örökre…mint minden ezen a világon.
A nap, az égbolt, valószínűtlennek és a képzelet szülöttének látszottak csupán. Pár napja még, – mint az elmúl sok ezer évben – a nyár derekának forró napjai teltek, boldogságban. Sok év után először sikerült elutazniuk egy ilyen trópusi mennyországba. Remélték, hogy emlékezetes nyár lesz és, hogy a kapcsolatuk ezen a vakáción révbe ér.
Ritka dolog, de egyre inkább úgy tűnt, hogy vágyaik teljesülnek, csak kár, hogy nem egészen, úgy ahogy tervezték.

Hat nappal azelőtt, az ember felelőtlensége megérlelte fanyarú gyümölcsét. Senki nem gondolta, hogy a büntetés ily hirtelen és ily pusztító lesz. Akkor is itt álltak, valahogy így, mint most, mikor az ég kékje egyik pillanatról a másikra, semmivé foszlott. A tömött strandon mindenki, egy emberként bámult hitetlenül a megfoghatatlan színű ragyogásba, ami egy perce még a nap volt az égen. Nem maradt sok idejük. Sokak menekültek, voltak, akik hangosan imádkoztak, voltak, akik hisztérikus rohamban fetrengtek és voltak, akik csak némán átkarolták szerettüket, lehunyták szemeiket, hogy együtt intsenek búcsút az árnyékvilágnak. Ők is így tettek, de aztán, percek múlva, mikor már minden elcsendesedett újra körbenéztek. Szemük nehezen szokott hozzá ehhez az új látványhoz. A fény birtokba vett mindent. Hömpölyögve, pusztítón, mint a szökőár, söpört végig mindenen.

Így lett vége.

Korok dicsősége és az ember odalett. Csak ők nem …talán.
Öt nap. Ennyi telt el az óta. A teremtéshez hat kellett, de a világ már készen állt, csak élet kell bele. Talán itt az idő, hogy az utolsó simítást megtegyék a rajta, ők is, mint annak idején az a vén mókáskedvű öregúr. Teremtsenek embert.
Elnyúltak hát új otthonuk fövenyén… meghalni, vagy új életet teremteni?
Az idő majd megválaszolja.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához