LFG.HU

Igi
RPGCimkek

A törpék Erdalian világán

Részlet Ethen Shiarr krónikájából, melyet kalandos útjai során jegyzett le. Ezen töredék abból az írásból való, mely a messzi Északon, Glagnír városában készült, ahová csak a vakszerencse vezette el. De ennek a vakszerencsének köszönhető, hogy olyan titkokról hullt le a lepel, melyek segítségével szinte teljes egészében tárul fel Erdalian lakói előtt a törpék népének csodálatos históriája.

“Elfogult vagyok, mikor ezeket a sorokat rovom a papirosra, hisz az, hogy itt lehetek, láthatom a kék égen suhanó felhőket, érezhetem a mellkasomat átjáró kristálytiszta levegő ízét, hogy egyáltalán életben vagyok, kizárólag Mitla oltalmának és egy törpe teknősgálya tengerészeinek köszönhetem. Szörnyű volt az a vihar, mely a Szigetvilágtól egészen keletre sodorta azt a könnyű karavellt, melyen Tankard felé utaztam. Minden bizonnyal az istenek esküdtek össze ellenünk, az elemek haragját bocsátották ránk tomboló szélvihar és átláthatatlan esőfüggöny képében. A hajónk gerincét zátonyok kőcsipkéi forgácsolták szét, ahogy az ítéletidőben egy hegynyi magas hullám megdobta, majd vízre ejtette. Számot vetettem már az életemmel, mikor egy hajó sötét körvonalai bontakoztak ki az esőfüggönyön túl. Mint valamiféle gigászi tengeri szörny, úgy táncolt a hullámok hátán. Hatalmas vitorláit a szélnek feszítette, büszkén állta az elemek tombolását. Törpék irányították, miután kihalásztak minket a háborgó vízből ez rögtön nyilvánvalóvá vált számomra. Most hogy itt ülök Glagnír barlangvárosának egyik csarnokában, égbenyúló, faragott oszlopok tövében, nem győzök elégszer hálát rebegni Mitlának, hogy utunkba sodorta őket. Sokszor találkoztam már vándorlásaim során a törpék népének képviselőivel, de szárnyaló képzeletemet is felülmúlta az a tökéletes harmónia, mely itt, a messzi Észak ezen csodaszép szigetének gyomrában fogadott engem.

Az énekeik szerint a törpék népe egyike Erdalian legősibb teremtményeinek. Hosszabb idő óta tapodják lábaikkal ezt a földet, mint az őselemek gyermekei, de meglehet, még az elfeknél is régebb óta élnek a világon. Bár ezen feltevés csak merő találgatás, hisz történelmük még számukra is a legendák ködös messzeségébe vész. Egyesek tudni vélik, hogy népük ezen hatalmas, félig jégbe fagyott szigetről – melyet ők Khazunnak neveznek – származott el, de biztosat senki sem tud, talán soha nem is fog, csak az istenek. Legendáik szerint egykoron együtt éltek teremtőjükkel, ki maga volt a Tökéletesség önön létezésében. A világ körülötte azonban nem volt tökéletes. Darabokat szakított ki testéből, életet lehelt beléjük, hogy általuk a világ is átformálódjon, tökéletessé váljon. Hogy újra harmónia uralkodhasson Erdalian népei felett. Így születtek meg a törpék. Teremtőjük megáldotta, majd útjukra bocsájtotta őket, hogy kezük erejével megformálhasák a harmóniát. Ruglan-Naar, a Teremtő, az Áldást Osztó mosolyogva figyelte őket és elégedett volt. Ezek voltak a legboldogabb idők a törpék életében. Ruglan-Naar azonban egyszer eltávozott közüllük, a törpék máig nem tudják miért. Azonban hátrahagyott egy sugallatot, melyben megigérte nekik, hogy életük és munkájuk által, ha minnél szebb és csodálatosabb dolgokat formálnak, kezük közt az anyag majd életre kél és egyszer ők is feloldódhatnak alkotásaikban, eggyé válhatnak a tökéletes egésszel, ezáltal ővele is. Sokan ezzel magyarázzák azt, hogy a törpék minden cselekedetükben, mozdulatukban a Tökéletesre törekednek, minden alkotásukkal a Harmóniát akarják megformázni

Egy törpét könnyű felismerni. Termetre jóval alacsonyabbak az embernél – négy, legfeljebb öt láb magasságúra nőnek -, alkatuk azonban zömökebb, s végtagjaik is igen kurták. Tapasztaltam én is ám, hogy egy törpe bizony nagyobb súlyokat képes megmozgatni akár egy kézzel is, mint más szerzetek. Erőben talán csak a bolgok vagy az orkok képesek felvenni velük a versenyt. Jellemző rájuk a dús szőrzet. Hajukat és szakállukat mindig hosszúra növesztik, s különböző fonatokba rendezik. Büszkék rá, hogy díszes fonataik öregebbek még a fáknál vagy a hegyek mélyében eredő fémteléreknél is. Ez persze törpés túlzás, annyi azonban tény, hogy legvénebb papjaik közel kétszáz éve növesztik pompás ékeiket.

Az egykor egységes törpe nép mára szétszóródott Erdalianon, s bár prófétáik sosem voltak, mégis az Áldást Osztó, Ruglan-Naar igéit hirdetik balladáikkal és kézműves remekeikkel csakúgy, mint az örökkévalóságnak épített kőtornyokkal és hidakkal. A törpék mindenfelé megtalálhatóak a világon, ám saját városuk, melyet ők építettek, s a kezdetektől ők is laknak alig fél tucat van. Ezen városok legnagyobbika Glagnír, a királyi koronaváros, minden törpe bölcsője, ahol most én is vendégeskedem. A törpék az egekbe nyúló hegyláncok gyomrába építették ki ezt a csodálatos, hatalmas barlangrendszerekkel, csarnokokkal összekötött várost. A felszíni része, mely elsőként szúr szemet az erre tévedő vándornak, leginkább egy jókora erődnek rémlik, mely a sziget központi hegycsúcsa köré épült. Vaskos kőfalak és zömök tornyok vigyázzák a hegyek lábánál megbúvó törpe kőházakat, valamint a hegyek mélyében rejtőző járatok bejáratait. Az igazi város azonban láthatatlan ezen szemlélő számára, hisz az a hegyek alatt búvik meg, elfedve minden titkát a kíváncsiskodók elől. Eddig csak poros fóliánsok legendái közt olvastam az itt rejtőző, majd égig érő csarnokokról, melyek mennyezetét nem lehet látni, oly magasak, a hegyek belsejében kanyargó folyókról, melyen törpe mesterek által készített csónakok ringanak; a hatalmas szobrokról, az élni látszó óriási freskókról, festményekről, de az elmúlt napokban a saját szememmel győződhettem meg róla, hogy mindez igaz, nemcsak szájról szájra terjedő mendemonda. A csarnokokat a Nap fénye világítja be, melyet hatalmas kürtőkön keresztül vezetnek el Glagnír minden részébe. A legmagasabb hegy csúcsa ugyanis színtiszta hegyi kristály, a rajta áthaladó és a szivárvány színeiben pompázó fény csodálatos látvány. Ezért nem borul sohasem sötétség a földalatti városra. Leírni és elképzelni lehetetlen próbálkozás, mert csak hamis utánzata lenne a valóságnak.

Erdalian másik nagy törpevárosa Kharag’Nad - vagy ahogy a törpék nevezik, Morodin, a fémművesek haggarja után – a messzi Cadagard városa alatt húzódik. Az elbeszélések alapján hasonló város lehet, mint Glagnír városa. Tágas csarnokok, simára csiszolt falú járatok találhatók a hét hegy mélyén, amelyekre a Kardok Városa, Cadagard épült. A megmentőim egy nagy Kőkönyvtárat emlegetnek Kharag’Nad kapcsán, amelynek a földkerekségen nincs párja, ahol a törpék hatalmas kőlapokra, sziklafalakra vésik fel a felhalmozott tudást és a történelmüket. Egyszer talán elutazok oda és megnézem, ha Mitla is úgy akarja.

Egyszer egyik fényes csarnokban egy hatalmas festményt pillantottam meg, melyből valami földöntúli szomorúság áradt felém. A festmény egy gyönyörű, smaragdszínű erdőt, annak közepén két hegyet ábrázolt. A hegyek mélyéről habos víz tőrt a felszínre sziklákat repesztő erővel, vízpermetet szórva zúdult a szélrózsa minden irányába. A kép sarkában morcos törpék, térdig a vízben gázolva, hatalmas szekerekkel. Mintha mentek volna, messzire, egy olyan távoli hely felé, melyet a kép nem ábrázolt. A képet nézve vízzuhogás és halálsikoly, valamint leomló szikla hangját hallottam, mindeközben monoton gyászének ütötte meg a fülem. Mikor róla kérdeztem, érdekes módon megkeményedtek az amúgy is örökké morcos arcok. Láttam, nem szívesen beszélnek róla és amit megtudtam, így is inkább tűnt valami törpe legendának, mint valós történetnek. A mai Dauwmyr Királyságban, az Ezeréves Rengeteg mélyén megbúvó Iker-hegyek csarnokaiban virágzott hajdanán Gronbard városa. Hatalma és gazdagsága Glagníréval vetekedett. A legendák szerint a hegyeket folyamatosan kiásó nép rátalált a legtökéletesebb smaragd-kristályra, melyet törpe valaha is látott. Azt az Áldást Osztó valamely angyalának ajándékának vélve szent helyre szállították. Hitték, a kristály magát a Tökéletességet hordozza magában. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek. A kristály valóban tökéletes volt, ám a Tökéletes Káoszt testesítette meg. A szilánk romlott mágiája széthúzást keltett a békés törpék közt. A törpék változni kezdtek, szívükbe gyökeret vert a káosz, kilúgozta belőlük az összetartást. Egyes megrontott nemzettségfők tudomást szereztek róla, hogy a világon máshol is vannak ilyen kristályok. Ám azokat már más népek bírtokolták. Hitték, hogy a kristályok együttes mágiája megnyitja nekik az utat a tökéletesség, ezáltal istenük felé. Elkezdték tervezgetni a Tökéletes háborút, hogy a kristályokat megszerezhessék. A Vének egyike nagy bölcsességében azonban felismerte a probléma forrását, de tudta, nem sokat tehet már ellene. Nem hagyhatta, hogy eltévedt testvérei a káosz poklába vezessék a világot, ezért nagyszabású tervbe fogott. Az Özönvíz keltette árakat bevezette a hegyekbe. A csarnokokon végigdübörgő folyam elmosta a megrontott családokat. A törpék keserűen szemlélték elpusztult városukat, majd szívükből elűzve a fájdalmat elindultak északra, hogy új hazát találjanak maguknak messze a kő rontó hatalmától. A mai Cadagard városában kértek és kaptak maguknak új helyet és ez megalapozta a várossal a mai napig fennálló kikezdhetetlen barátságukat. A testvérháború minden kőtáblára vésett írásos emlékét eltörölték és a rettenetet lassan elfeledték. Csak néhány, igen öreg törpe emlékszik még a tárnák mélyén felhangzó sikolyokra. Hogy élnek e még a mai napig is megrontott törpék Gronbard elpusztult tárnáiban, és hogy tervezgetik e még a kristályok megszerzését, nem tudni.

Létezik még egy város valahol a sziget legészakibb, jégbe fagyott vidéken, melyről egyáltalán nem tudnak vagy nem akarnak beszélni, hiába faggatom őket. Ezt a várost nem sziklába, hanem az égre meredő, csipkés élű jégbe vájták. Olykor pár törpe indul útnak a Jégváros, ahogy ők nevezik, Dibrón felé. Céljaikról, szándékaikról senkinek sem beszélnek, és ha vissza is térnek onnan, életük végéig hallgatnak utazásukról, mint a sír. Az itt, Glagnírban élő törpék szerint azonban egy biztos. A Jégvárosból megtérő társaik életük hátralévő részét elmélkedéssel töltik, visszahúzódókká válnak. Az alkotással alig foglalkoznak, ám ha valamibe belekezdenek, az még a törpék számára is magát a Tökéletességet hordozza magában. Ezek a művek és készítőik iránt vallásos tisztelettel viseltetnek, istenük formát öltött angyalainak tartják őket. Lehet nem véletlenül…

A törpék mindenben a tökéletességet keresik. Életük minden perce, minden cselekedetük az alkotásra, a megformálásra ösztönző kényszert rejtik magukban. Mindenben a harmóniát próbálják megtalálni, hogy egyek lehessenek istenükkel. Mindennapjaikban ez ugyan nem jelenik meg ennyire tudatosan, ez inkább egyfajta rejtett, vérükben megbúvó mozgatóerő. Mindent hatalmasra terveznek és építenek. Városaik gigászi barlangrendszerekből állnak össze, melyeket hatalmas csarnokok szabdalnak fel. A föld feletti részeik is erődszerűek, vaskos falakkal. A csarnokokat óriási, díszes oszlopok tartják, melyeket jókora, szinte már tökéletesre faragott szobrok egészítenek ki. Művészi beállítottságúak, szinte mindenbe belenyúlnak. Ám ezen műveikre is igaz a tökéletesség keresése, a nagyra való törekvés. Zenészeik hatalmas orgonákon zenélnek a csarnokok mélyén, sziklakertjeiknek nincs párja még Cathan császárvárosában sem; a bokrok, sövények szemkápráztató formákban növekednek a kristálytiszta hegyi csermelyek körül. Ácsaik óriási hajógerinceket készítenek, hasas teknősgályáik lepipálják a lanúr király tengeri flottáját is. A szobrászaik az egész világon megbecsültek, nincs még egy olyan mester, ki annyira élethű szobrokat képes faragni a kemény sziklából, mint a legtöbb törpe. Íróik, versfaragóik műveit akár heteken keresztül is lehetne játszani, mégsem válnának unalmassá. Festőik óriási freskókat készítenek, melyek nem csak egyszerű festmények. Szemlélőjük úgy érezheti, mintha ennél sokkal többet mondanának ezek a képek. Érezhető a mű mögött rejtőző szándék, az ihlet, olyan távolságokba ragadják az embert, melyre – bizton állíthatom, egyetlen mesterember sem lenne képes soha. Olykor halk dallamokat vélek kihallani ezekből a képekből, ha sokáig szemlélem őket. Kevésnek érzem magam ahhoz, hogy valaha is megértsem, miként képesek mindezen csodákat elérni, beleszőni szinte minden munkájukba. Egyes tudós fők állítják, hogy ezek a művek mágiát hordoznak magukban, de mikor erről kérdeztem, a törpék csak mosolyogtak és annyit válaszoltak, hogy ők bizony semmilyen mágiát nem használnak munka közben, csak az istenük iránti szeretetet és a harmónia áhított érzését próbálják megformálni.

Mivel minden munkájukkal a tökéletest keresik, ezért rettentően kitartóak. Képesek egy emberi szemmel már a tökéletességen is túlmutató dolgot eldobni és újra kezdeni, mondván, nem volt jó. Ha valaki egy törpét kér fel kardja megkovácsolására, számíthat rá, hogy hosszan fog készülni, de biztos lehet benne, cserébe a legtökéletesebb remeket veheti majd kezébe. Ezért általában, ami kezük közül kikerül, az emberi kultúrák számára hatalmas értékkel bír. Mondják, legrejtettebb csarnokaik mélyén, melyet emberi szem még nem látott, milljom kincs van felhalmozva. Pedig a törpék nem halmoznak fel semmit. Mindent, amit készítenek – hiába használati – vagy díszítést szolgáló tárgyak -, a megvilá-gosodásuk eszközeként tisztelnek.

Nincs még egy olyan makacs én önfejű nép, mint a törpéké. Talán épp az előbbiekből kifolyólag. De hűségük és egyenességük gyakran feledteti komor céltudatosságukat. Hű társak és rettentően, szinte már félelmetesen őszinték. Az egyenes beszédet sokkal többre tartják, mint a ködösítést, a problémák körülírását. Épp ezért szókimondóak, nem kertelnek. Ami a szívükön az a szájukon. Olykor hamarabb beszélnek, mint gondolkodnának, ebből bizony már származott nemegyszer gondjuk. A becsületesség náluk értékmérő lehet, az intrika nem az ő stílusuk. Forróvérűek. Nem csak hamarabb beszélnek, de hamarabb is cselekednek, mint gondolkodnának. Ezért sokszor olyan dolgokba belevetik magukat, melynek következményén csak később kezdenek rágódni, de akkor általában már késő. Egy törpe bizony nehezen tud megülni a fenekén. A szilfek néha kinevetik őket, mert azt tartják a törpékről, nem használják az eszüket. A törpék azonban nem veszik ezt komolyan, és mikor erről kérdezik őket, egy egyszerű legyintéssel le is zárják a vitát. A szilfeket kicsit flúgosnak tartják, mert számukra az adott szó sokat ér. A szilfek ellenben képesek szinte minden elfeledni.

A törpék népe nagyon vallásos. Szinte megszállottan kutatják az utat, hogy felemelkedhessenek istenükhöz, hogy ők maguk is tökéletesek legyenek. Ezt az utat – mint korábban már említettem – a tökéletesség keresésében, a harmónia megteremtésében találták meg. Ezért alkotnak, ezért formálnak meg mindent. Egy törpe életében ez is egy vallási gyakorlat. A kezük alól kikerülő komolyabb művek mindegyike egyben szentély is istenük számára. Az Áldást Osztót és annak angyalait magukhoz hasonlónak képzelik el és úgy is formázzák meg őket. Ők ugyan egy istenben hisznek, ám számos angyalát tisztelik, melyeket félisteni hatalommal ruháznak fel. Úgy tartják, hogy minden mesterségnek meg van a maga angyala, haggarja, melyeken keresztül szólhatnak istenükhöz. Szinte mindenüket a kapcsolódó angyalaikról neveztek el, ünnepeiket, vallási elveiket szigorúan betartják, még akkor is, ha a józan ész épp mást diktálna. Városaik hatalmas csarnokaiban minden haggarnak hatalmas szentélyeket építenek, ám ezek egyike sem versenyezhet Ruglan-Naar templomával, melyből csak egy található minden nagyobb törpe városban. A törpék útjaik során mindig magukkal visznek egy kis vándorszentélyt, mely bármi lehet. Míves fegyverek, szobrok, ékszerek. Mindegyik műremek a maga nemében. Ezek, a papok által a megfelelő haggarnak vannak felszentelve. Vallási hierarchiájuk nagyon egyszerű. A főpapok, a Dhórok az Áldást Osztó papjai. Ők fogják össze a törpe társadalom vallási életét, ők testesítik meg a törpék természetének egy-egy jellemző vonását. Alattuk állnak a haggarok papjai. Mindegyikük azonos megbecsülésnek örvend. Egyiket sem helyezik a másik elébe. Ám hatalmuk csak jelképes, nem konyítanak a mágiához. Amolyan nemzettségfők inkább. A Dhórok felett csak egyetlen papi réteg áll. Ők a Hoírok, kik elérték életük hosszú évszázadai alatt a megvilágosodást, megtalálták istenüket és érezhetik érintését. A többi törpe őket is szinte szentként tiszteli. Meg kell említeni, hogy a haggarok papjainak kivételével mindegyik papi réteg konyít a mágiához. A leghatalmasabbak a Dhórok, a Hoírok hatalmáról azonban nem tudtam információkat szerezni. A törpék maguk csak annyit voltak hajlandóak elárulni, hogy elképzelhetetlen, hisz istenük hatalma rajtuk keresztül áramlik a Dhórokba, onnan pedig a többi paphoz. Hogy igazából ez mit is takar, valószínűleg sosem fogjuk megtudni.

Meg kell említeni még a Dráinokat. Ők nem papok, hanem szakmájuk legjobbjai, akiknek sikerült tökéletest alkotniuk legalább egyszer hosszú életükben. Szinte mindegyikük legalább egyszer elzarándokolt Dibrónba. Nem tudni miért, de képesek a mágia használatára… A törpék példaként követik őket, hisz megmutatták számukra a tökéletességhez vezető utat.
A törpék világjáró nép, még ha nem is olyannyira, mint a szilfek. Szinte mindenhol ott hagyják a kezük nyomát, minden útjukról valami újjal térnek meg. Ahol letelepednek egy rövid időre, ott haggarjaiknak jókora szentélyeket emelnek. Ugyan ezek közelébe sem érhetnek a Glagnírban vagy Kharag’Nadban emelkedő templomoknak, mégis lenyűgöző látványt nyújtanak.
Morodin, a fémművesek haggarjának szentélyében egy jókora könyv fekszik egy felszentelt oltáron. Kérdésemre egy Morodin-pap elárulta, hogy ez a könyv hosszú évszázadok alatt íródott, benne foglaltatik minden, amit a törpék a fémek megmunkálásáról tudnak. Említette, hogy minden mesterségnek meg van a saját könyve, ezek folyamatosam bővülnek, amint családjuk tagjai visszatérnek ide a nagyvilágból. Ahogy tapasztaltam, ezeket a könyveket is vallási tisztelet övezi, hisz a lapokon megbúvó sorokat rovó kezeket is a tökéletesség utáni vágy vezette egykoron, illetve vezeti még a mai napig is.

Értekezésem végén feltétlen meg kell említenem a törpék nemzettségének egy oldalágát, amely még valamikor az Első Szakadást követő időkben vált ki a Khazunt képviselő diszpórából. E nép Kithia füves pusztáin vándorol, építkezési szokásaikkal sajátos jelleget képviselnek. Ugyanis minden nagyobb településüket a pusztákon őshonos, hatalmas, hegynyi gyíkok hátán hozzák létre. E gyíkok ártalmatlan, lomha növényevők, sajátságos kapcsolatban állnak a hátukon virágzó törpe kolóniákkal.
E kolóniákra leginkább nomád, állattartó életforma jellemző, élelmüket vadászattal és állattenyéstéssel teremtik meg. Modoruk is durvább északi társaiknál. Ám a törpék jellegzetes jellemvonásai náluk is megfigyelhetőek.

Sok, mégis oly kevés ez az információ a Chroni Fóliáns számára, amit most én elkészítettem, hisz még oly sok minden búvik meg a csarnokok mélyén. Ezek nagy részére talán sosem deríthetünk fényt, de az a szerencsés, kinek társául egy törpe szegődött, talán még nálam is többet megtudhat varázslatos népükről. ”

- részlet Ethen Shiarr krónikájából, melyet kalandos útjai során jegyzett le
Kiemelve a Chroni Fóliáns számára az 1745. évben


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http:/tavolivilagok.rpg.hu]
A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához