LFG.HU

Gica
Nincs kategorizálva, novellaCimkek

Éktelen lármára ébredtem. Nagy hirtelenjében azt sem tudtam, hol vagyok, vagy hogy hová lettem. Aztán szép lassan eszembe jutott, hogy ezúttal a padlást neveztem ki éjszakai menedékemnek.
Megborzongtam. Kissé hűvös volt itt a reggel. Álmatagon néztem végig széttúrt fekhelyem romjain. A meleg elsuhant még a környékéről is. Körben, a párás arcú ablakok túloldalán bogyónyi, szürke hópelyhek zúdultak a környékre. Kirázott a hideg a gondolattól. Rongyaim közé túrtam, hátha megbújt még ott egy kis meleg. Kis híján elbólintottam, mikor megint rákezdtek odalenn.
Ez már több a soknál!
Ráérősen nyújtózkodtam, megmosakodtam, aztán irány az öreg létra a csapóajtón át.

Márványlapok és kőlépcsők hada tűnt tova lépteim alatt, mire megérkeztem a lármafészekhez. Amelie, a meseszép francia szakácsnő – akit nem éppen szakmabeli tudásáért alkalmaztak – siránkozott nagy egyetértésben a szobalányokkal a fiatalúr szobája előtt. Próbáltam elosonni összeboruló négyesük mellett, ám az öreg komorna váratlanul felém suhintott tollseprűjével.
– Hess innen, Macha! Ne keresd itt a bajt!
Nekem beszélsz, öregasszony? Csak megnézném, mi történt itt.
– Hess, ha mondom – ezzel visszafordult a másik három nőhöz és tovább zokogott. Egy pillanatra talán meg is sajnáltam volna a sírás-rázta vállú, verébcsontú asszonyt… de ezt a pillanatot valahogy elmosták az utána következők. Meg akartam tudni, mi történt és kész.

Mindvégig szemmel tartva őket, a szoba felé araszoltam. Furcsa érzés tört rám – nem is mertem átlépni a küszöböt. Nehéz bőrszagtól volt telt a levegő. Két ismeretlen állt odabent, egyikőjük a fiatalúr ágya mellett, a másik az ágy végénél. A magasabbik az ágyon fekvő testet nézegette. Hol megérintette itt-ott, hol a szemét vagy a száját nyitogatta. Borzongás és hideg áradt az őket ölelő félhomályból. Később vettem csak észre, hogy a másik, egy tagbaszakadt, kopasz férfi, jó ideje engem méreget. Mikor a szemébe néztem, elkapta tekintetét, és visszafordult a társához. Valamit pusmogtak. Csak akkor kapták fel a fejüket, mikor felhangzott mögöttem az a jól ismert, már-már inkább jól gyűlölt hang.
– Uramisten! Hát mégis igaz! Ne haragudjanak az urak, jöttem, ahogy csak tudtam.
Eleanor volt az. A fiatalúr nagyvilági nője. Testhez álló fekete ruha, bunda, hosszúszipkás cigaretta, pazar kontyba fésült haj. Semmi különös. Máz – és alatta semmi. Elhúzódtam kopogós cipője útjából, és igyekeztem nem átlépni a küszöböt. Rossz volt odabent. Eleanor leült, keresztbe tett lábakkal és rágyújtott. Beszédbe elegyedett a két férfival. Azok kicsit feszengve fogadták a szétnyíló bundát, az érzéki ajkak formálta szavakat…
– Még mindig itt vagy? Hess innét, hess!
Oldalamba kaptam a komorna tollseprűjét. Jobbnak láttam odébbállni. Fél füllel még hallottam, ahogy Eleanor felsikolt.
– Megfojtották?
Nem vártam meg, amíg lefordul a székről és végignyúl a padlón. Annyira kiszámítható volt.
Ribanc.
A cselédbejárót választottam, ami a hátsó udvarra nyílt. Jól esett volna egy kis friss levegő… és ha már itt tartunk, akkor némi szeretgetés is. Végülis a fiatalúrról már végképp le kellett mondanom.

Harmatpuha volt a hó. Csiklandós-hideg az érintése. Egy ideig csak álltam az eresz alatt, aztán fekete bundámba burkolózva nekivágtam. Nem sok embert láttam odakint. Rövid séta után felmásztam az útmenti bástyák egyikére és nézelődtem. Körülöttem a fák zúzmarás karokkal nyújtózkodtak. A háztetők pedig még az igazak álmát aludták hódunnájuk alatt, a templomtornyok árnyékában. Néha elrobogott mellettem egy konflis a hótól csúszós macskaköveken. Ilyenkor az utasok csak rám meredtek és ijedten súgtak össze a ponyvák takarásában. Mindig jól szórakozom az elkerekedő szemek láttán. Hiába, van aki nem tud szabadulni a szokás hatalmától.
Hideg is volt, meg hamar eluntam az egészet. Egy terebélyes úrasszony szélárnyékába húzódtam pár sarok erejéig, aztán letértem egy mellékutcánál. Gondoltam, elcsípem Pault még munkába menet előtt. Ha szerencsém van, még nem reggelizett. Hm… Paul. Az odaadó, drága Paul. Finom kezű, meleg ölű ifjú… zavaros barna tekintettel. Néha úgy érzem, mintha saját magától félne. De ez végülis az ő dolga. Jól érezzük magunkat azalatt a rövid idő alatt, amíg egymás közelében vagyunk. Aztán meg ki-ki a maga útján, vagyis inkább én az enyémen, amíg újra fel nem bukkanok…
És lám, milyen jól számítottam: az ajtaja tárva-nyitva. Egyenest a hátsó lakrészbe indultam, gondosan kikerülve az egymásra halmozott ládákat és a rakodómunkásokat. Nem tűntem fel nekik. Általában könnyedén elsuhanok az ilyen eszetlen, érzéketlen barmok mellett.
Nem kellett sokáig keresnem: a konyhában volt. Rántottát reggelizett. Az asztalra telepedtem, épphogy csak a szélére. Elmélyült volt és gyorsan evett. Alig rágta meg a falatot. Észre sem vett, amíg meg nem szólítottam. Akkor aztán csak úgy áradt felém a figyelme.
– Nohát, az én hercegnőm végre meglátogatott! Hiányoztál, tudod-e?
Ugyan már… mindig ezt mondod.
– Már azt hittem, el is felejtettél… Na jó, látom, hogy nem.
Kedvesen elmosolyodott és mutatóujjával lassan, finoman végigsimított a hátamon.
Ezaz!
– Gondolom, éhes is vagy, gyönyörűségem. Megállj, mindjárt kerítünk valami ennivalót…
Halat!

Paul felállt az asztaltól és a kamrához lépett. Pakolászott egy darabig, aztán kijött a konyhába. Tett-vett az asztalon és a tűzhely környékén, aztán kezet mosott. Hosszú, barna haját összekötötte a tarkóján, aztán a karjába vett.
– Sajnálom, édesem, de várnod kell, amíg megmelegszik. Addig beviszlek, hogy meg ne fázz. Elég hideg van itt.
Valóban. Sokkal jobb lesz.
Egyszerű szoba volt. Se gramofon, se íróasztal, se díszkard a falon, csak polcok, tele könyvvel és egy heverő. Patinás rendben. A kandallóban halkan pattogott a tűz. Paul leült egy kopott karszékbe, és az ölébe húzott. Hagytam is volna magam, ha nem látok meg valami különöset. Mellettünk a heverőn volt. Hosszú, fémszínű, szalagszerű holmi. Kinyúltam érte.
Ez meg micsoda? Miket tartasz itt, Paul?
– Mi az, mi tetszik annyira? Ja, az sem marad ott sokáig. Eltűntetem, még a mai nap folyamán.
Jó. Majd megnézem később.
– Jó itt, ugye?
Jó hát!
Keze a megszokott finomsággal suhant a hátamon. Elégedetten dagasztottam a combját. Valamit elkezdett mondani, de túlságosan belefeledkeztem az érintésébe. Csak akkor figyeltem fel rá, mikor kicsit megváltozott a hangja. Vággyal, feszültséggel telivé vált. Reszketett.
– … Azt mondta, nem lesz semmi baj. Hogy így majd szabad lesz, s onnantól csak az enyém… De hamarosan úgyis megismered. Persze csak ha maradsz még egy kicsit. Most jelenése van, de utána siet hozzám!
Inkább azt kérdezd meg, érdekel-e!

De már túlságosan belelendült a mesélésbe. Az érzései csak úgy áradtak az érintéséből. Odébb húzódtam volna, de egy erőteljesebb mozdulattal megállított. Aztán ujjai újra a régi finomsággal mozdultak. Lassan a fülemhez hajolt, s úgy suttogta:
– Még a neve is gyönyörű. Eleanor… Eleanor-nak hívják.
Felnevetett. Halkan, boldogan. Egy kicsit talán megkönnyebbülten. Csókot lehelt fekete tarkómra.
– És én bemutatom neki az én fekete hercegnőmet, aki mindig szerencsét hoz nekem… a legcsodásabb macskát a környéken…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához