LFG.HU

celsior
hírekCimkek

Dúlás… a túlélők számára hatalomszavakkal kiáltó aquirok, nomád hordák, és végeláthatatlan ork seregek áradata. Krán ideje, amely kis híján eltörölte a három és félezer éves Pyarront.
Mindössze néhány hónap alatt.

A Legendák és Enigmák jelen antológiája a Hetedkor világégését mutatja be a kráni mágusok, a falakat ostromló orkok, a Szent Várost védő lovagok, Sogron lángvető papjai… vagy akár a romok felett tallózó pyarroni inkvizítor, illetve a mindent túlélő bocskoros röghöz kötött szemszögéből.

Antológiánk lapjain Ynev veterán krónikásai, Jan van den Boomen, Juhász Viktor, Csigás Gábor és új, már bizonyított novellisták (A.A. Ravenwood, Norman Fellings) mellett eddig ismeretlen, tehetséges szerzők is bemutatkoznak.

Exkluzív ízelítő gyanánt pedig egy hangulatkeltő egypercest kínálunk, amely csak az Interneten olvasható:

George L. Mock
ORKFAJZAT

- Nagyuram, nézd! – a kócos kis apród egészen odavolt az izgalomtól.
A farkasveremben valami szokatlanul megtermett dög hevert, egészen emberszerű.
- Fáklyát! – intett a kísérőinek Akron úr, a Dwylla uradalom birtokosa. “Nem farkas, az szentség, bár a szaga alapján lehetne.”
Nem volt az. És aligha lehetett köze az elmúlt hetekben esett pusztításhoz a parasztok barmai között. Egy orkfajzat volt, bőrvértesen, csatabárdosan, aléltan és megmagyarázhatatlanul, de minden kétséget kizáróan. A tagjai kicsavarodva hevertek, de egyiket sem verték át a hegyes tölgykarók, mindössze a bal halántékát szakította fel az egyik – hogy mennyire súlyosan, azt képtelenség lett volna megállapítani a gyér fáklyafényben, és a hatalmas, megkérgesedett vérömleny takarásában.
- Kiszedni!
- Nagyuram…
- Kiszedni! – maga sem értette mi ütött belé, de Akron úr egyszeriben, akarta ezt a ritkán látott bestiát. A birtokában akarta tudni, mint egy kapitális szarvas trófeát, a bögyös kis parasztlányokat, vagy – igen! – kedvenc hastinját.
- Veszélyes lehet, Nagyuram!
A csattanós pofon végleg elvágta a vitát. Harmad fertályóra múltán az emberek csúszkára küzdötték a mázsás húst.

*

- Hogy van a Csikasz?
- A Csikasz, Nagyuram?
- Az ork, így neveztem el.
- Értem, Nagyuram. Nos, a sebe szépen gyógyul, bármikor várható, hogy feleszmél. Éppen ezért, Nagyságod szíves engedelmével, bátorkodtam leszíjaztatni és…
Akron úr sápadását látva a Dwylla uradalom borbélya beharapta az ajkát, – úgy látszik, túl messzire ment. Mit sem akart kevésbé, mint hirtelen természetű urát ingerelni.
- Nem! Elég a nyakára kovácsolt örv. És vegyétek ki a tömlöcből is! Vigyétek a hastinok udvarára, és láncoljátok ki! De mondd meg a pecérnek, a kutyák hozzá ne férhessenek, mert ha kár esik az orkban, ő kerül a helyére.

*

- Nagyuram, Akron úr! – A kis apród rettenetesen rémült volt, borzas szőke haja most szinte szálanként állt szét. – Nagyuram! A Csikasz és a Medve…
- Mi?!
- Összeverekedtek, Nagyuram.
Akron úr őrjöngött dühében, ahogy átcsörtetett a várudvaron. Az átkozott pecér miatt épp a két legértékesebb jószága öli egymást. Érezte, a büntetés embertelen lesz!
De a látványtól megdermedt benne a harag. Medve, a szép és félelmetes hastin feltépett torokkal rángott a földön, és a pecér sem szorult már leckéztetésre; bezúzott koponyával, üveges szemmel meredt az ork körüli gyilkos forgatagba.
Két további hastin – amiket talán a pecér engedhetett el kétségbeesésében – és három alabárdos igyekezett az orkot sarokba kényszeríteni, eredménytelenül. Az, minden döfésre és marásra, a falból kitépett, és a feje felett pörgetett súlyos lánccal válaszolt, igen eredményesen. A második kutyának már Akron úr szeme előtt loccsant szét a feje. Az ork pedig nem tétovázott kihasználni az előnyét; a körív túlsó végén porrá zúzta az egyik alabárdos bordáit is. Habos vért okádva repült a falnak a fickó, mit bánta a jámbor, hogy gyilkosa ügyesen bekanalazza a fegyverét is.
- Futás, ostobák! – hörögte Dwylla ura rekedten, de a katonái elértették így is, talán mert a saját gondolataikban találták meg rá a rímet.
Az utolsó kutya sivalkodását már a döngve bevágott kapuszárnyak mögül hallgatták, és Akron úr nem átallotta túlsivítani azt, ahogy az íjászaiért kiabált. Minden oka megvolt rá. Az otromba fúria, hála a hosszú alabárdnyélnek, játszi könnyedséggel vetődött a kapu tetejére. Egy pillanatig késlekedett csak, amíg a térdén rövidre törte az alabárdnyelet, aztán szökkent is tovább. A haszontalan nyéldarabot estében az egyik alabárdos képébe vágta. Átbucskázott a vállán, máris talpon termett, a veszélyes láncot immár baljában pörgetve, míg jobbjában fenyegetően ült az újonnan alkotott bárd. Az utolsó harcképes katona úgy vélte, jó ötlet fegyvert elvetve menekülni, de a hosszú lánc gyorsabb volt.
Maguk maradtak hát, úr és kutyája, de micsoda új szereposztásban! Akron úr megesküdött volna, hogy a fenevad pofáján gúnyos és emberien fölényes mosoly játszott, ahogy felé fordult, lassan, és reszketve a bosszú kéjétől. Dwylla urának kiszáradt kúttá vált a torka, odvában szíve verte az ütemet, ahogy megbabonázott tekintettel az egyre közeledő tajtékos agyarakat bámulta. Aztán…
Aztán az egész látomás szilánkokra robbant. Még éppen időben! A lehanyatló dög mögött sápadtan állt az íjász, kezében remegett a nehéz nyílpuska.

*

Öt napja nem hagyták aludni azok a sárga, reszelős agyarak, meg a tövükben játszó, ijesztően emberi vigyor Dwylla urát. Nem csoda, ha meztelenségét is feledve rontott ki hangoskodó emberei közé, hogy megtorolja szétszaggatott, bimbózó álmát, amit nehéz boron nevelt. De a rászegeződő tekintetek úgy józanították ki, ahogy egy pofon sem lett volna képes.
- Nagyuram, nézd! – a kócos kis apród egészen odavolt az izgalomtól.
Akron úr görcsösen kapott a terméskő pártázathoz. Érezte, a halántékában rögtön elpattannak az erek. Lent, a vár alatt, végtelennek tűnő sorokban hömpölyögtek az orkfajzatok.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához