LFG.HU

Herbie
hírekCimkek

Az ifjú Alvin Miller története különleges utazással folytatódik. Kovácsinasnak készül abba a faluba, ahol annak idején megszületett, de bátyjával együtt indiánok fogságába kerül. A legendás indián nagyfőnök, Te-Kumsza menti meg, és kezdetét veszi egy misztikus és sorsdöntő utazás az misztikus Amerika vadregényes tájain, miközben az ismert történelem nagy alakjainak alternatív hasonmásai vonulnak föl előttünk: Alvin és Te-Kumsza utazása során találkoznak egy indián prófétával, egy legendás francia tábornokkal, az előző kötetből megismert angol költővel, valamint megelevenednek egy híres francia összeesküvő és egy hírhedten rövid ideig hivatalban lévő amerikai elnök alteregói.

A csodálatos képességekkel bíró fiú és az indián törzsfőnök Detroittól a Mizzipy-deltáig, az Appalache-hegység szabad államaitól az indián mítoszok ősi, varázslatos Nyolcarcú Dombjáig bebarangolják Orson Scott Card varázslatos, XIX. század eleji Amerikáját.
Ezalatt nem csak a korabeli Amerika alternatív arcát ismerjük meg, de betekintést nyerhetünk az indiánok és a föld, más emberek számára felfoghatatlannak tűnő, mágikus kapcsolatába, és szembesülhetünk a kor telepeseinek tudatlan pusztításával emberi életben és természet értékekben egyaránt.
A különleges utazással nem csak a főhős, a tizenegy éves Alvin Miller, de az olvasó is gazdagabb lehet egy nagyon értékes tapasztalattal.

A TEREMTŐ ALVIN sorozat második kötete igazi különlegesség a történelem és a fantasztikum szerelmeseinek egyaránt.


1
Hooch

Manapság kevés uszály hajózott lefelé a Hión, különöst nem telepesekkel a fedélzetén, akik hozták volna a családjukat, meg a bútoraikat és szerszámaikat, elvetnivaló magokat és fiatal állatokat, hogy csordát neveljenek. Elég volt néhány lángoló nyílvessző és nemsokára ez vagy az a rézbőrű törzs egy füzérnyi megpörkölődött skalppal indult házalni a franciáknak Detroitba.
Hooch Palmernek azonban nem volt ilyen gondja. A rézbőrűek mind ismerték az ő hordókkal megrakott uszályát. A legtöbb hordóban whisky lötyögött, szinte az egyetlen dallamos hang, amit a rézbőrűek megértettek. A számtalan hordó közt azonban akadt egy, ami nem lötyögött. Abban lőpor volt, hozzá egy kanóccal.
Hogyan használta a lőport? Hát úsztak lefelé az áramlattal, átsodródtak egy kanyaron és hirtelen feltűnik vagy fél tucat kenu, benne harci színekre festett rézbőrűekkel, mondjuk a Kicky-Poo fajtájukból. Vagy épen a part mentén észrevettek egy megrakott tüzet, meg néhány sóni ördögöt, amint a tűz körül ugrabugrálnak, kezükben nyílvesszőkkel.
A legtöbb ember számára ez azt jelentette, ideje imádkozni, harcolni és meghalni. De Hoochnál nem így álltak a dolgok. Rögvest fölállt az uszálya közepén, egyik kezében fáklyával, másikban kanóccal és azt kiabálta, “Whisky bumm! Whisky bumm!”
Nohát, a legtöbb rézbőrű nem beszélte ugyan a fehérek nyelvét, de azt aztán tudták, mit jelent a “bumm” és a “whisky”. Aztán pedig röpködő nyílvesszők, meg fenyegetően közeledő kenuk helyett a túlsó part mentén kísérték őket. Néhány rézbőrű átkiáltott “Carthage City!”, Hooch pedig visszakiáltotta, hogy “Úgy bizony!” A kenuk pedig megiramodtak a folyón arra, ahol a tüzes víz nemsokára kiköt.
A legénységnek azonban ez volt az első útja a folyón és nem tudták, amit Hooch Palmer tudott, így aztán csaknem összepiszkították magukat, mikor meglátták a rézbőrűeket a tüzes nyilaikkal. Mikor pedig meglátták Hoochot a fáklyával meg a kanóccal a kezében, már igencsak kedvük lett volna a vízbe vetni magukat. Hooch meg csak nevetett és nevetett.
- Fiúk, mit sem tudtok tik a rézbőrűekről, meg a piáról – mondta. – Semmi olyasfélét nem tennének, amitől egy csöpp pia is a Hióba hullana. Az anyjukat megölnék gondolkodás nélkül, ha közibük és a hordó közé állna, de minket nem bántanak, amíg nálam a lőporos hordó.
A matrózlegények magukban tán eltűnődnek, hogy Hooch tényleg felrobbantaná-e az egész bárkát, de a helyzet az, hogy Hooch megtenné. Nem volt valami nagy gondolkodó, a halálon sem siránkozott sokat, sem a túlvilágon meg hasonló bölcselkedő kérdéseken, de annyit tudott: ha meg kell halnia, hát nem akart egyedül meghalni. Arra is gondolt, hogy ha valaki meg akarja ölni, abból egy csepp haszna sem származhat, de nem ám! Különöst, ha valami tökrészeg, gyáva rézbőrű volna az kezében a skalpolókéssel.

De a legrafináltabb titka az volt, hogy Hoochnak nem volt szüksége fáklyára, sem kanócra. Nos, az a kanóc még csak nem is a lőporos hordóba ment, ha az igazságról kell szólni – Hooch nem akarta kockáztatni, hogy véletlenül felrobbanjék az a lőpor. Nem ám, mert ha Hoochnak valaha is föl kellett robbantania a bárkáját, akkor csak le kellett ülnie és gondolkodni rajta egy keveset. Nemsokára aztán már forrósodna is fölfelé az a poros hordó szépen, ahogy kell, talán még kis füst is szivárogna belőle, aztán bumm! Felrobban.
Úgy bizony. Mert a vén Hooch szikra volt. Ó, vannak népek, akik azt mondanák, szikrák márpedig nincsenek, és bizonyságul azt mondanák “Tán találkoztál akár egyetlen szikrával is, vagy tudsz valakit, aki ismert volna egyet?” ám ez egyáltalán nem bizonyíték. Persze, ha az ember már szikra, akkor nem mondogatja el fűnek-fának, nem igaz? Mert hát az emberek sem kapkodnak, hogy igénybe vegyék a szolgálataikat – túl könnyű kovát meg acélt, vagy azokat az alkimista gyufákat használni. Nem, szikrának lenni egyedül azért volt érdemes, hogy távolból gyújtson tüzet az ember, márpedig olyasmit csak akkor csinál az ember, ha az rossz tűz, amivel bántani akart valakit, vagy leégetni egy épületet, vagy felrobbantani valamit. Ha pedig az ember efféle szolgálatát bocsátja áruba, nem rak ki egy táblát, hogy Szikra Munkát Keres.
Még rosszabb, hogy ha egyszer híre megy, hogy az ember szikra, akkor minden kis tüzet ráfognak a népek. Valakinek a fia rágyújt egy pipára a pajtában, aztán leég az egész… vajon a fiú mondja azt valaha is, hogy “Igen, apám, aha, én voltam.” De nem ám! Inkább azt fogja mondani, “Biztos egy szikra, az csinálhatott tüzet!” Akkor meg őt fogják elővenni, a környékbeli bűnbakot! Nem, Hooch nem volt bolond. Senkinek sem mondta el, hogyan tudta fölhevíteni és lángra kapatni a dolgokat.

Volt még egy oka, amiért Hooch nem használta nagyon ezt a tűzcsiholó képességét. Olyan titok volt az, hogy Hooch maga sem tudta magáról igazán. A helyzet az volt ugyanis, hogy a tűz megrémisztette. Méghozzá a velejéig. Vannak emberek, akik a víztől félnek, ezért tengerre szállnak; mások félnek a haláltól, aztán elmennek sírásónak; mások meg istentől félnek, azok aztán prédikálni kezdenek. Nohát Hooch meg a tűztől félt úgy, mint semmi mástól, ezért aztán azzal az émelyítő érzéssel a gyomrában mindig vonzódott hozzá. Mikor aztán eljött az idő, hogy tüzet gyújtson magától, mindig elodázta a döntést, mindig talált holmi kifogást, hogy miért ne tegye meg. Hoochnak bizony volt egy fortélya, de csudamód nehezére esett használni.
Mégis megtette volna. Fölrobbantotta volna magát, meg a legényeit, meg a piáját, mielőtt hagyta volna, hogy egy rézbőrű elvegye tőle. Hooch talán rettegett a tűztől, de elég hamar túltette magát rajta, amint feldühítették.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához