LFG.HU

HammerTimeCafe
Markovics Botond
hírekCimkek

November elején megjelenik Brandon Hackett új, keménykötetes science-fiction regénye Erdőhold címmel.

Egy bolygó az éltető napja nélkül halott világ: a felszíne kihűl, a légköre megszűnik, az élővilága elpusztul.
A Whainell valaha gyönyörű bolygó volt, napjának még több millió évig kellett volna ragyognia, de egy félelmetes csillagászati jelenség, egy vándorló fekete lyuk közeledése örökre megváltoztatta lakói életét. A fekete lyuk gravitációs ereje felemésztette a napot, a Whainell pedig eközben, az összecsapó, gigászi gravitációs erőhatások következtében kilökődött a nyílt űrbe. A Whainellt lakó wancten nép időben felismerte a közelgő katasztrófát, és már a felszín alatt felépített barlangcsarnokok mélyén vészelték át az eseményt. Bolygójuk belsejében utazva új haza, egy új, lakható bolygó keresésére indultak.

Egy évezreddel később, kései utódaik végre találnak egy az átköltözésre, az új életre alkalmas világot, azonban a célnaprendszer harmadik bolygója – egy forrongó gázóriás – körül keringő bolygóméretű hold nem lakatlan: a szárazföldjeinek nagy részét uraló, kilométer magas óriásfák lombkoronájának rejtekében megbúvó lenyűgöző városokban egy akrobatikus ügyességű, büszke és erkölcsös civilizáció él, amely azonban mégis sok tekintetben hasonlít a wanctenekhez.
A Dewaynes vérvonal uralkodói által vezetett wancteneknek dönteniük kell: vagy továbbfolytatják kilátástalan, ezeréves utazásukat, vagy a múlt értékeit megcsúfolva engednek önző vágyaiknak, és nem törődve a másik fajjal, megszállják a holdat.
Érvek és ellenérvek csapnak össze, de az eredmény nem lehet kétséges…

Megjelenik: november elején, kemény kötésben, 480 oldalon
Kiadja: Cherubion



Részlet:

Lentről elfojtott gyereksírás szűrődött fel. Tenielle már napok óta nyugtalanul aludt, többször ébredt sírva, rémálmoktól zaklatottan az éjszaka közepén. Zia Eghnar felsóhajtott, aztán a lifthez sietett, és lement kislánya szobájának sötétbe burkolózó szintjére. Tapogatózó keze a lift mellett megtalálta az egyik kristálytartót. Felnyitotta a sötétítő fedelet, a tartóban fekvő kristály fénye kiszabadult börtönéből, és sejtelmes fénnyel borította be a gyerekszobát.
- Anyu!
Zia kivette a világító kristályt a tartóból. A felülete kellemes meleget árasztott, kézfeje vörösessárgán világított az öklömnyi kristálykőtől. Felnyitott még két kristálytartót, majd amikor elegendő világosság támadt a szobában, farkában az első tartóból kivett kristállyal odalépett a kiságyhoz, amelyben alig három évszakos kislánya pityergett. Leült az ágy szélére, gyengéden megsimogatta Tenielle arcát, és letörölte róla a kristályok fényében csillogó könnycseppeket.
- Mi a baj? – kérdezte lágy hangon.
- Félek! – A kislány kisírt szemét édesanyjára emelte, aztán hirtelen felült, és odabújt hozzá, rövidke farka a nő alkarjára tekeredett. – Hol van apa?
- Hamarosan hazaér – felelte Zia, és remélte, hogy tényleg így lesz. Nagyon késő volt már. – Rosszat álmodtál?
Tenielle hevesen bólogatott, de édesanyja gyengéd simogatása hatására kezdett megnyugodni.
- Itt maradsz egy kicsit? – szipogta.
- Hát persze! Szeretnéd, a mesélnék valamit? Mondjuk… az Erdőistennőről és a hős Hikayonról? Vagy az Özönvízről, amely a fák közé űzte az ősöket?
- A Hikayonost! – felelte csillogó szemmel Tenielle.
Kintről motoszkálás hallatszott, aztán egy sínautó parkolt le a legfelső szinten.
“Végre megjött!” – sóhajtotta megkönnyebbülten Zia.
Elfojtott beszédfoszlányok szűrődtek be.
Aztán éles csörömpölés, szilánkokra zúzódó üveg robaja. Betört a fenti szoba ablaka!
Lábdobogás…
Parancsszavak röppentek!
- Keressétek őket!

Tenielle felsikoltott, de Zia villámgyorsan a kislány szájára tapasztotta a kezét.
- Hallgass! – suttogta a fülébe.
“Valami baj történt!” – villant át ugyanekkor az agyán. “Nai!”
- Lent vannak! – kiáltotta valaki, valószínűleg meghallotta Tenielle elfojtott sikolyát.
Zia felpattant, villámgyorsan lecsukta a kristályfedeleket, a farkában tartott kristályt az egyik tartóba rakta a már benne lévő másik kristály mellé. A szobára újra sötétség borult. Zia az egyik fiókból előkapott egy kardmarkolatot, majd hangtalanul visszaosont Teniellehez.
A lift megindult felfelé, ugyanakkor az ismeretlenek ráakadtak a lépcsőre is, valaki már dübörögve lefelé csörtetett rajta.
Zia kétségbeesetten keresett búvóhelyet. Megragadta rémült kislánya kezét, és behúzta az egyik szekrény árnyékába, de tudta, hogy csak idő kérdése, hogy ott is észrevegyék. Csapdába estek!
“Az erdőre, Nai! Hol vagy? Mi folyik itt?”
A lépcsőn lefelé csörtető alak ruganyos farka egy fénykristály köré kulcsolódott, a kristály fényességgel borította be a karddal és moatannal felfegyverkezett nagydarab, kitinpáncélt viselő, szakállas férfit.
“Irtala-címeres kitinpáncél!” – ismerte fel az asszony, és jeges rémület markolt a szívébe. “Akkor lebuktak!”
Pánikba esett. Nai talán már nem is él.
A lift is megindult lefelé…
Tenielle sírásra görbülő szájjal remegett mellette, de mukkanni sem mert, csak görcsösen kapaszkodott édesanyjába, kicsiny farkacskája az asszony lábszárára kulcsolódott.
“Ki kell jutnunk!” – gondolta elszántan Zia, csakhogy ez lehetetlennek bizonyult, hiszen mindkét lehetséges kijárat felől ellenség közeledett. A lépcső tetején újabb katona jelent meg, közben az első már a szobát kezdte átkutatni. A farkával tartott fénykristályt bedobta a szoba közepére, és övtáskájából egy másikat húzott elő.
Zia elszántan megragadta Tenielle apró kezét, és kiléptek a takarásból.
- Állj! – dörögte a szakállas katona.
Zia ebben a pillanatban aktiválta a kardját, és maga elé tartotta a markolatából kivágódó, szelvényezett kristálypengét, amely sejtelmesen ragyogott a sötétben.
- Dobd el a kardot, asszony!
A lépcsőn lecsörtetett a másik katona is, ugyanekkor a megérkező liftből három újabb toppant elő.
- Mami! – nyüszítette Tenielle.
Zia kezében megremegett a kard, de elszántan állt az öt férfi gyűrűjében.
- Mit akarnak? – kérdezte feszülten.
Az egyik kintinpáncélos férfi közelebb lépett, de Zia ekkor fenyegetően feléje suhintott a karddal, és a penge hegye alig néhány centire tévesztette el a katona nyakát.
A pillanatnyi egyensúlyvesztését kihasználva egyszerre hárman vetették rá magukat. Zia ösztönösen maga mögé döfött, a penge élő húsba szaladt, és valaki felüvöltött. Aztán kitépték a kezéből a kardot, és egy pillanattal később tompa ütést érzett a tarkóján. Megszédült, majd térdre zuhant, Tenielle közben hisztérikusan visított. A szakállas fickó felrángatta Ziát, és hátracsavarta a karját, izmos farkával pedig leszorította a lábát.
- Hol a férjed?!
“Nem tudják!” – döbbent rá az asszony, és ez apró reményt adott. Dacosan felszegte a fejét, és büszkén hallgatott. Tenielle-re pillantott, aki kétségbeesetten kapálódzott egy másik katona karjai között. A harcos, akinek a hasát a kitinpáncél alatt átdöfte, fájdalomtól grimaszba torzult arccal fetrengett a földön, körülötte egyre terebélyesebb vörös vérfolt keletkezett.
- Megszúrt a picsa! Ó, az erdőbe, rohadtul fáj!
Egy társa megpróbált segíteni a szerencsétlenen, de azonnal látta, hogy reménytelen. A sebesült hörögni kezdett, szájából vér buggyant elő, szeme elkerekedett. Még néhányat rángott, aztán nem mozdult többé.
Megnyikordult a lépcső.
- Engem kerestek?
A birodalmi katonák meglepetten perdültek a hang irányába.
Egy könnyű ruhát és bőrmellényt viselő árnyalak sétált fel az alsó szintről a kivilágítatlan falépcsőn, kezében egy, a sötétben sárgásfehéren fénylő kristálykarddal. Felért a lépcső tetejére, és a földre dobott kristály ekkor megvilágította az arcát.
- Ez Eghnar! – kiáltott fel a szakállas, és összeráncolta a homlokát. Kint még heten őrködtek, nem értette, hogy a férfi hogyan juthatott be észrevétlenül. – Hol vannak a többiek?!
- A társaidat keresed? – kérdezte nyugodtnak tettetett hangon Nai Eghnar. Valójában azonban cseppet sem volt nyugodt, hiszen a családját fenyegették. – Ők már halottak…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.