LFG.HU

HammerTimeCafe
Hanna
novellaCimkek

Danaé egészen az omladozó peremig jutott, amikor szívét megfacsarta az ismerős érzés, és lábát megrántotta a sürgetés: visszatérni! Remegő bensővel letérdelt a szúrós bogáncsok közé, és lekandikált a folyóra, mely zölden és habfehéren zubogott a meredek partok között. A kövek úgy álltak ki vizéből, akár szürke csigolyák.
Danaé kihajolt, hátha a kanyaron túl, balra meglátja, merre iramodnak tova a hullámok, de olyan szédülés tört rá, hogy összegörnyedt. A ház húzta visszafelé. Fogát összeszorítva megfordult, és visszakúszott a peremtől. A szívén engedett az abroncs, és Danaé megkönnyebbülten felemelte a fejét. Még mindig érezte a késztetést, hogy visszatérjen a tornyos, megkopott vakolatú házba, de most már elviselhető volt a nyomás.
A válla felett sóvárogva visszanézett a szemközti partra, melyet rengeteg koronázott. Aztán a tekintete továbbrebbent, a távoli hegyekre.

Szárnysuhogást hallott. Feltekintett a leereszkedő Daidaloszra. A nagybátyja a mitológiai építész után kapta a nevét, mert vállából galambszürke szárnyak sarjadtak. De neki soha nem volt fia, és nem lakoztak a homloka mögött labirintusok. Danaé félrenézett; nem állta a másik tekintetét. Daidalosz sem emelkedhetett magasabbra a tornyoknál. Az arcára ráncok szabták rá a láthatatlan kalitkát.
– Sose bánd a hegyeket, gyermek – szólalt meg Daidalosz, és szárnyával eltakarta a látványt. – Egyszer még eljutunk oda is.
Danaé nem válaszolt.
– Várnunk kell – folytatta halkan a nagybátyja. – Így is évről évre messzebb merészkedhetünk. Az első időkben még a küszöbig sem jutottunk el – a tekintete önkéntelenül is visszasiklott a folyó fölött, az erdő peremén tornyosuló, ezerszínű, de mára megfakult házra.
Danaé maga alá húzta aranyszínű lábait, és nem emelte fel a fejét. – Könnyű neked – mondta végül. – Te már jártál másutt.
Daidalosz meglegyintette a lány arcát a szárnyával. – Ne hidd, hogy könnyebb – felelte olyan hangon, hogy Danaé felkapta a fejét rá, és aranybőre elvörösödött. – Te végső soron nem tudod, mi az, amire vágysz.
Sokáig hallgattak és nézték a messzeséget, míg el nem kezdett cseperegni az eső. Akkor felálltak, és engedelmeskedtek a hívásnak.

A ház több évszázada állt a folyóparton. A szívét, a belső szobákat még az emberek építették, de a többi szárnyat és tornyot már a lakók toldották hozzá, amikor elég messzire merészkedhettek az Urnától ahhoz, hogy fát vágjanak. Az épület minden újabb zuggal még jobban hozzájuk idomult. A család kipárolgásai beleitták magukat a deszkákba, a szokatlanul alacsony vagy magas ajtók a lakók sokféleségét tükrözték. A folyosók egymásba hajlottak; csapóajtók nyíltak a mennyezeten, ezernyi varázsos rejtekhely csábította a fiatalabbakat: de még az aranyszínű Danaé, mindenki kedvence sem feledte soha, hogy a ház nem csupán otthon, hanem börtön is egyben.
A vidám színek a falakon a feledés végett voltak felmázolva; a gerendákra pingált festmények távoli korokba röpítettek. De hazugság volt, és ezt a család is tudta. Vártak.
Esett az eső, s feláztatta a talajt. Fuldokoltak a vakondok.

Danaé az ablakkerethez hajtotta a fejét, és nézte a szürke eget, és a homályba burkolózó hegyeket, melyek elé párafüggönyt vont az eső.
– Mit látsz? – kérdezte mögötte a nagynénje.
Danaé futó pillantást vetett hátra Kasszandrára, aztán visszafordult az ablak felé. Nem szerette a vak jósnőt, aki homokszínű bundájában, élesre fent karmokkal úgy osont a fapadlós folyosókon, mint egy sóhajtás. Danaé a láthatatlan rokonoktól is irtózott. A gondolatait és a magányát szerette megtartani magának.
– Nem látok semmit – mondta rosszkedvűen. – Esik.
Kasszandra hideg, sima karmával megérintette Danaé homlokát. – Itt mit látsz?
A lány megperdült. – Mit érdekel az téged?
Kasszandra hátrahúzódott, macskaarca megnyúlt. Szinte mentegetőzött.
– Alig hallunk. Alig nevetsz. Megváltoztál.
– Ti sem nevettek soha.
– Mi… – Kasszandra üveggolyó-szeme elhomályosult. – Mi várunk. Egy napon megszűnik az Urna hatalma felettünk, és megint szabadon járhatunk a földön, mint a régi időkben. Az emberek új neveket adnak majd nekünk, imádnak, és leborulnak elénk.
– De mikor?
– Türelmetlen vagy.
– Elfelejted, hogy nekem nincsenek emlékeim a világról, amikbe elmenekülhetek. Nekem ez a világ! – mutatott körbe Danaé a festett falakon.
Kasszandra összehúzta magát, farka idegesen tekergőzött a padlón. – Ha tudtuk volna, hogy nem leszel szabad, nem születtél volna meg – szólalt meg végül. – Nem akartuk, hogy te is fogoly légy velünk.

Danaé a durva fakerethez szorította az arcát. – Semmi baj. Az Urna tehet mindenről.
– És a kereszt papjai, akik megölték Oriont, és a hamvaival ideláncoltak bennünket – sziszegte Kasszandra. – Ne felejtsd el! Nem mi vagyunk a hibásak, hogy nem mehetsz messzebbre, mint a part.
– Persze. Majd megpróbálok nevetni a kedvetekért – mondta Danaé, és a lehulló esőcseppeket nézte, ahogy a ház előtti sártengerben fortyognak. Nem hallotta, mikor ment el Kasszandra, de amikor visszanézett, a macskatestű jósnő már nem volt ott.
Az emberekre gondolt. Kíváncsi volt rá, milyenek. Külsőre nem sokban különböztek a család egyes tagjaitól; de nem volt hatalmuk – legalábbis nem olyasféle, amit Danaé felfoghatott. Homályosan sejtette, hogy a magasban villogó fények éjszakánként az emberekhez tartoznak, és ők húznak madaraikkal fehér csíkokat az égre. Miattuk bizsereg a levegő, érthetetlen suttogásokat hintve szét a hegyek között.
Csak kétszer látott embert; de azok halottak voltak, apja és a nagybátyái ejtették el őket, miután Euridiké, akinek olyan kívánatos volt a teste, mint a Heszperidák egyik almája, a ház közelébe csalogatta őket. Aznap este megtudta, milyen íze van az embereknek. Nem sokban különböztek a sünöktől és rókáktól, amiket időnként elfogtak az épület mellett.
– Miért eszünk belőlük? – kérdezte aznap vacsorakor az apjától.
– Ők akarták így. Kezdetben olyanok voltunk, mint ők. Nem éltünk, csak mézharmaton. Ők találták ki, hogy vért iszunk, gyermekeket adtak nekünk, aztán feldühödtek, amikor elvettük az ajándékot. Nem értették meg, hogy nekünk mindegy, mi az áldozat. Hogy megszabaduljanak tőlünk, ideláncoltak, pedig ők maguk adták nekünk a vért és a húsukat.
– Akkor sem ízlik – mondta Danaé.
– Edd meg! – sziszegett rá az apja, és az asztal körül a csúszó-mászó és sudárszép rokonok szeme vörösen felizzott.
Danaé a tányér fölé hajtotta a fejét, de amikor senki nem figyelt, a májat az asztal alatt a harisnyájába csúsztatta. Tudta, hogy a legfinomabb falatot kapta, mint mindig, mégsem kívánta. Éjjel elásta a küszöb mellett, és hetekig attól félt, hogy valamelyik nagybátyja kiszimatolja.

Hetek óta esett; hol langymeleg zápor szemerkélt, hol süvöltő vihar tépázta a fák ágait, s verte végig a fatáblás ablakokat. A víz lecsordult a hegyekből, és a patakok egyre híztak. A folyó mohón testébe olvasztotta az ereket, és egyre duzzadt a meredély alatt. Faágakat cibáló hullámai a partnak verődtek. Úgy verték a köveket és az agyagot, akár apró, kemény öklök.
A víz beszivárgott a gyökerek által fúrt repedésekbe, és lassan, türelmesen mosta, mosta a meredély földjét.

Danaé a festett alakokat nézte a falakon. Ölében a vesszőkosárban gombák párállottak; az eső miatt ez volt az egyedüli táplálék, amit a ház körül találtak. Az állatok meghúzódtak vackukon.
A képek Oriont, a lelkek vadászát ábrázolták, akit csapdába ejtettek a kereszt papjai. A gyenge halandók megkötözték, és fáklyáikkal meggyújtották a halhatatlant, akiről bebizonyosodott, hogy a halál még őt sem kerüli el.
Danaé átnézett az asztal fölött az anyjára, akinek fehér arcában feketén csillogott holdsarló formájú szeme.
– Hogyan tudták megölni Oriont?

Az anyja elmosolyodott. Hideg és kellemetlen mosolya volt, amit Danaé nem szeretett. – Mert hittek benne, hogy megtehetik. Úgy gondolták, ha megölik, minket egy helyhez köthetnek; s mivel így gondolták: meg is történt. A hitük azonban véges – ezért oldódik lassan körülöttünk a kalitka. Nem tudták elképzelni, hogy ennyi idő múltán még mindig itt vagyunk.
– Nincs hatalmunk? – kérdezte Danaé dühösen. – Miért nem álltunk ellen akkor?
Az anyja nyújtózkodott. – A hatalmunkat tőlük kaptuk; nekünk nem volt más ajándékunk, csak az, hogy formálhatóak vagyunk. Ha nem aggattak volna ránk mindenfélét, maradtunk volna, akik voltunk: szellemek a szélben – a hangjából elmélázó ábrándozás érződött, és Danaé lebiggyesztette ajkát. Túl fiatal volt. Ő csak ezt a létezést ismerte.
– De hiszen istenek voltunk!
– Igen, istenek. És démonok, és manók a küszöb alatt – az anyja az asztalra könyökölt. – Én is voltam Astarte és leanhun sidhe és Fekete Mária. Az emberek szemében mindig más. De mégis önmagam maradtam.
Danaé hallgatott. – És én? – kérdezte nagy sokára, és a gombaszárakat tördelte. – Én ki vagyok? Engem nem ismernek az emberek.
Az anyja nagyra nyitotta sötétlő szemét.
– Te? Te a család álma vagy. Olyan, amilyennek mi akartunk – és a hangja nevetett, de a szája sarka keserűn lefelé görbült.

Az egyik esős napon, amikor az éjszakai létre átszokott rokonok már aludtak, Danaé bement a ház szívét jelentő szobába. A falak üresek voltak, csak pár szék állt a sarokban. Évszázadok óta nem lakott itt senki; a nyomasztó helyet azonnal elhagyta a család, amint lehetősége nyílt más szobába menekülni az Urna közeléből.
Danaé érezte az Urna hívását, de itt már bizseregni kezdett bensőjében a taszítás is: a család tagjai nem mehettek közelebb öt lépésnél az Orion hamvait rejtő agyagedényhez. Ha hozzáfértek volna, elszabadulnak; ha magukkal visznek akár egy csipetnyit a fekete porból, visszakapják a világot.
Éppen ezért mindenki megpróbálkozott hébe-hóba azzal, hogy felfeszítse a padlót, és kiemelje az Urnát mélyre ásott rejtekéből. Danaénak már nem kellett feszegetnie semmit; csak félretolta a deszkákat, és lenézett a mélybe. Odalent állt a kereszttel megjelölt cserépkorsó, mely egyszerre vonzotta és taszította. Minél közelebb volt hozzá, annál jobban facsarta szívét a kettős érzés. Szeme előtt színes pöttyök táncoltak.

Danaé mély lélegzetet vett, és lenyúlt. Nem érte volna el az Urnát akkor sem, ha nem tör rá a rosszullét; ezért próbálkozása végeredményben felesleges volt, s ezt ő is tudta. Ujjai a hideg, nyirkos levegőbe markoltak, aztán egy erő megragadta, és elhajította, belsejében mintha tüzes karmok szaggatták volna a zsigereket. Felkiáltott, és összekuporodott a sima padlón. Aranykönnyei a deszkára hulltak, és fényes tócsákba álltak össze.
Még egy próbálkozást tett, hogy a gödörhöz kússzon, de ezúttal még a pereméig sem jutott el. Hasára szorította a kezét, és ajkába harapott. Feküdt a földön, és hallgatta az esőt. Nem mert felkelni.
Daidalosz találta meg. A nagybátyja nem szólt semmit, csak felnyalábolta, és kivitte a belső szobából. Amint átlépték a küszöböt, a szívükre ható kettős áramlat megszűnt, és csak az enyhe, mindig jelenlévő vonzás maradt meg.
Danaé megkönnyebbülten sírt, és Daidalosz vállába kapaszkodott. Fémsárga pettyek ültek meg a galambszürke szárnyon.
– Miért nem öltek meg? Miért nem öltek meg mindenkit? – zokogta.
Daidalosz izmai megcsomósodtak. Feszített hangon szólalt meg, de érintése a lány csillogó hajában könnyű volt és puha. – Mert akkor ők is elpusztultak volna. Az emberek nem lehetnek meg nélkülünk. Különben is: továbbra is hittek bennünk. Amíg hisznek, nem halhatunk meg teljesen.
– Gyávák!
– Nem kell már sokat várni. Kasszandra mondta, hogy kiszabadulunk. Emlékezni fognak ránk, és megerősödünk – duruzsolta a lány hajába Daidalosz. – És téged életedben először imádni fognak. Gondolj erre! Hódolni fognak előtted, új isten leszel.
Danaé halványan elmosolyodott.
– Úgy-úgy – suttogta Daidalosz, és tovább simogatta a fejét, akárcsak gyerekkorában.
Odakint villámlott. A talaj nyúlós kulimásszá ázott.
Az eső pedig zuhogott tovább.

Éjszaka volt, és esett. Danaé a legfelső torony ablakában ült. A sötétben ezüstszínűre sápadt lába nedvesen csillogott; sarkát letámasztotta az átázott deszkára. Mögötte három vén nagynéni szövögetett halkan, csak a vetélők csattogtak, csak az orsó surrogott.
Danaé a távolt fürkészte, mint mindig. Valahol a hegyek között fénypontok világítottak, mint szertehintett napköles-szemek. Találgatta, mik lehetnek. Daidalosz szerint város volt arra; de ilyen fénnyel nem világít sem fáklya, sem máglya. Ekkora esőben nem is éghetne.
Talán az emberek azok, gondolta Danaé. Talán találtak új isteneket, akik szolgálnak nekik, azok világítanak.
Komoran mosolygott maga elé. Ha engem is imádni fognak, új nevet kapok. Tudom is, mi lesz az. Vándor istennő leszek, mert mindent be akarok járni, és én leszek a Kóbor.
Az ablakon bevert az eső, de Danaé nem bánta. Nézte a nedvesen csillogó falombokat, a megduzzadt folyót, mely már szinte a kiszögellés pereméig felért, és immár elérhető közelségben hömpölygött. Ha lemenne a partra, belelógathatná a kezét a fényes fekete habokba.
A ház megremegett. Danaé lehunyta a szemét.
– Valami elkezdődött – szólalt meg az egyik anyóka a háta mögött. Danaé összerezzent. A három öregasszony abbahagyta a szövés-fonást, ujjaik göcsörtös faágakká dermedtek a fonalak felett.

A ház most már eltéveszthetetlenül rezgett, akár egy hatalmas hangvilla, és bizarr termeiben, a festett gerendák között tompa zúgás támadt, mely egyre erősödött. Mintha hatalmas kagylóban morajlott volna a tenger.
Danaé látta, hogy Daidalosz kilép a teraszra, és aggodalmasan körülkémlel. Hatalmas szárnyait a feje fölé tartotta, hogy óvja magát az esőtől. A lábát kitámasztotta, nehogy elessen. Megint remegés futott végig a falakon. A lány megkapaszkodott az ablakkeretben.
Az Urna hívása megzavarodott. Nem egy pontról jött, ide-oda ugrált a házzal együtt. Danaé ideges cibálást érzett a szívén.
Aztán a ház hirtelen megdőlt, és gyorsulva zuhanni kezdett a folyó felé. Danaé felsikoltott, és kiesett az ablakból. Alatta tornyok, zsindelyek és fák koronái villantak fel, s érezte: kezd átlendülni azon a ponton, ameddig az Urna láthatatlan pányvája kinyúlik. A villámok fényében megpördült a levegőben. Pánik fogta el. Ha messzebbre zuhanok, mint ahogy az Urna engedi, meghalok?
Erős karok fonódtak köré. Daidalosz szárnyai csattogtak a viharban.
Az Urna kegyetlenül megszorította a szívüket, és egy pillanatra úgy érezték, mintha a bordáikon akarná átszakítani. Aztán egyszerre engedett a marok, és Daidalosz felszárnyalt az esőbe.
Az Urna hívása nem enyhült, de most már több helyről érezték egyszerre. Danaé lepillantott a földre.

A ház a földdel együtt, amire épült, belecsuszamlott a folyóba, mely haragosra duzzadt mögötte. A mennydörgésbe kiáltások vegyültek: az ablakokban kísértetsápadt arcok villantak fel. A tetőkön szőrös testű nagybácsik nyújtózkodtak. A ház rángott; hullámok csapódtak neki a hátsó traktusnak.
Amikor a ház végül megmozdult, és sodródni kezdett a vízzel, Daidalosz felkacagott. Danaé is nevetett, de csak egy pillanattal később jött rá, miért: az Urna hívását most már mindenhol érezte, végig a folyó mentén, és a végtelen egészen közel suhant hozzá.
– A víz! – nevetett Daidalosz. – A víz! Mi soha nem tudtuk volna kiásni az Urnát!
Szárnyai csattogtak, és Danaé az esőbe tartotta az arcát. Még sosem szerette ennyire a vizet.

Hajnalra a ház elnéptelenedett. A család tagjai asztalokon, székeken evickéltek a partra és tűntek el a sűrűben. Bundás hátukat, hófehér testüket látni lehetett a bozótban, ahogy a víz folyását követték. Csak Daidalosz és Danaé keringtek még mindig az épület felett.
Az eső elállt. Bevégezte feladatát. A folyó azonban még mindig haragosan, óriásira duzzadva hömpölygött tovább.
- A folyó a tengerbe jut majd, a nap pedig felszívja a vizet – mondta Daidalosz. – A hamvak mindenhová eljutnak. Még mindig kötve vagyunk hozzájuk; de nemsokára már nem fog számítani.
- Olyan sokáig voltatok távol az emberektől – szólalt meg Danaé, és a folyót figyelte, melyet úgy érzett, mintha lüktető ér lenne a saját testében, ami egyre több ágra szakad, és a végtelenségbe nyúlik. – Emlékezni fognak ránk?
Daidalosz hallgatott, és a szárnycsapások meglassúdtak.
Danaé a házat nézte, mely üresen, elhagyatottan sodródott az árral. Valahol előttük pára szállt fel. Erősödő zúgást hozott feléjük a szél.
- Egy vízesés – mondta Daidalosz.
- Akkor menjünk – kérte Danaé. – Nem akarom látni, hogyan zuhan le a ház.
- Én sem – emelkedett feljebb Daidalosz. Danaé még egy utolsó pillantást vetett a kopott házra, és azt gondolta: milyen kicsi. Aztán felnézett, a hegyekre, melynek tövében egy város szürkéllett, és kinyújtotta a kezét.
- Oda! Oda vigyél el!
Átlebbentek a dübörgő vízesés fölött, és nem néztek hátra.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához