LFG.HU

Hernád Péter
novellaCimkek

1.

Ha eléri a folyót, megmenekül.
Nem kételkedett benne, hogy végül sikerrel jár. Mikor a ló kidőlt alóla, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy mindennek vége, de sikerült időben kirántania lábát a kengyelből, így megúszta súlyosabb sérülés nélkül. Egy lábtörés végzetes lehetett volna, vagy akár egy egyszerű bokaficam is; bármi, ami lelassítaná. Ha a saját lován menekül, nem fordulhatott volna elő a malőr, de lopott hátas nyergében volt kénytelen maga mögött hagyni Elhedrent, és elszámította magát, mennyit követelhet a zsákmányától. Talán választhatott volna figyelmesebben, de nem maradt rá ideje; szinte az egész város utána kutatott.

A rengetegen keresztültörve már nem jelentett komoly hátrányt a herélt elvesztése, feltehetőleg az üldözői is lekényszerülnek a nyeregből. Fákkal sűrűn telenőtt, meredek hegyoldalon szaladt lefelé, félelmetes iramban. Ami azonban hétköznapi ember számára nyaktörő tempónak tűnhetett volna, a narnungi fejvadász, Argar számára biztonságosnak számított. Gyorsasága mellé elképesztő könnyedség társult, nem botlott meg gyökerekben, nem fordult ki a bokája az avar alatt rejtőző, alattomos sziklákon. Denevérszárnyként csapkodó fekete köpönyege, az övéről függő hajlított fejvadászkard sem akadályozták a mozgásban. Szellemként suhant a fák között, csak az avarszőnyeg alatt lapuló, elkorhadt ágak szórványos reccsenései tanúskodtak róla, hogy valaki utat tör magának az erdőn keresztül. Ha akarta volna, olyan némán halad, mint egy igazi szellem; de most csak a sebesség számított, az észrevétlenség nem. Tudta, hogy az utána eresztett kopók kiszagolják a nyomát, csak az volt a kérdés, mikor. Argar úgy számított, a falka megáll majd, hogy széttépje haldokló lovát, ami további előnyt jelent, talán a folyóig kitartó egérutat. Mire a kétlábú üldözők utolérik őket, és korbáccsal tovább hajtják a felhevült állatokat, prédájuk talán már el is érte a folyót.
Ha eléri a folyót, megmenekül.

Narnungi volt, fejvadász, a Tőrök közül. Egyedül érkezett Elhedrenbe, halászgatni a zavarosban. Észak legnagyobb zavarosa várt rá, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Sokan voltak így vele azokban az években.
Elhedren valaha kívül esett a civilizáción, elhanyagolható jelentőségű hegyvidéki uradalom volt, de amikor a környező völgyekben esszenciaforrásokat, és varázsfegyverek készítéséhez való kékércet találtak, azonnal felértékelődött a közeli hatalmak szemében. Az esken hercegek és a hagroni boszorkányurak is megpróbálták rátenni a kezüket, pártoskodást szítva a helyi erők között. Hamarosan a korábban jelentéktelen ország a világ egyik legveszedelmesebb helyévé változott, egymást gyilkoló frakciókkal, szövetségek és árulások kusza szövevényével. Elhedren, az ország szíve, ami ötven évvel korábban még alig volt több egy cölöpkerítéssel körbevett, megerősített udvarháznál, és néhány nyomorúságos viskónál, mostanra több tízezer lakost befogadó város lett, ahol a földkerekség legelvetemültebb, mindenre elszánt gazemberei adtak egymásnak találkát. A környéken pedig, ahol évszázadokig nem ismerték a nemesfémből vert érméket, hatalmas vagyonok halmozódtak fel.

Argar úgy érezte, ezt a helyet neki találták ki; valóságos fejvadász-paradicsom volt, halált ígért az ostobáknak, de a vállalkozó szelleműeknek vagyont és dicsőséget, legalábbis kétes hírnevet az árnyak között.
Argar ez alkalommal saját szakállára dolgozott; szervezete, a Narnungi Tőrök túl veszélyesnek találták a szituációt, hogy beleüssék az orrukat. Az utóbbi két évtizedben számtalan kudarc érte őket, hajszál választotta el az egykor szebb napokat látott fejvadász-klánt tőle, hogy örökre eltűnjön a történelem süllyesztőjében. Argar azonban meglátta a lehetőséget, és azt sem bánta, hogy örökre el kellett hagynia céhét. Úgy gondolta, ha Elhedrenben befutja azt a pályát, amit vele született gátlástalansága és a fejvadászcéh soraiban kapott alapos kiképzés ígért neki, még többre is viheti, mintha Narnungban maradt volna, kereskedőket zsarolni, vagy gazdag kalmárok fiatal feleségeinek szeretőit hátba szúrni.
A szerencse azonban nem állt mellé, végül azoknak lett igazuk, aki óva intették Elhedrentől. Pár nap elég volt hozzá, hogy bajba keveredjen. Ám még nem veszett el minden.
Ha eléri a folyót, megmenekül.

Háta mögött harsány vonítás harsant, amire egész kórus válaszolt. Argar halkan elsziszegett egy négybetűs kifejezést. A vérebek közelebb jártak, mint sejtette volna. Magában mérlegelni kezdett, úgy becsülte, a révészház még legalább három mérföld. Alighanem kénytelen lesz megállni, és felvenni a harcot. Látta korábban a hegyi vadászok vérebeit, borjúnagyságú, izzó szemű ragadozók voltak, inkább szörnyetegek, mint állatok. A fogadókban párosával harcoltatták őket, kiéheztetett szürke medve ellen. Rendszerint a kutyák győztek. Most legalább négy vagy öt ilyen fenevad üldözte, s bár a medvével szemben neki méreggel preparált, hajlított fejvadászkardja és tőrei voltak, józanul gondolkozva nem zárhatta ki a lehetőségét, hogy megsérülhet. Amennyiben ez elég közel történik a folyóhoz, talán sikerül elvonszolnia magát a révészházig.
Ha eléri a folyót, megmenekül.

Öntelten azt hitte, eléggé felkészült egy ilyen nagy szabású kalandra – nem a menekülésre, hanem az elhedreni nagy nyerészkedésre – de tévednie kellett. Pedig minden tökéletesen indult, már megérkezése másnapján ajánlatokat kapott. Mostanra megtanulta, hogy nem lett volna szabad foglalkoznia velük, a legtöbb érdekszövetség csak egy tájékozatlan kívülállóra várt, hogy felhasználhassa a céljainak megfelelően. Sajnos a türelem nem tartozott Argar legfőbb erényei közé, ha pár hetet kivár, helyezkedik, felméri a terepet, talán nem kerül szorult helyzetbe.
A feladata nem volt túl bonyolult, egy feltörekvő prémkereskedő fiát kellett leszúrnia egy bordélyházban. Úgy ment, mint karikacsapás, vitát provokált, és a hátsó udvaron leszúrta a gőgős kölyköt. Pár órával később, mikor az egész város lángokban állt, ébredt csak rá, hogy nem egy prémkereskedőt, hanem egy helyi nagykutyát fosztott meg az utódjától. Nem csak a család vadászott rá, de a megbízói is, hogy eltűntessék a tanút. Ami azt illeti, éppen a megbízók jártak a nyomában a legszorosabban. Csakhogy ha eléri a folyót, megmenekül, és megtalálja a módját, hogy leleplezze őket. Megtanulja mindenki Elhedrenben, hogy vele nem lehet packázni.
Csak érje el a folyót!

Narnungi volt, a tervezés nagymestere. Bár a szorult helyzetbe úgy sétált bele, ahogy a nagykönyvben meg van írva zöldfülű, fiatalon odavesző fejvadászok számára, a játszma még egyáltalán nem volt lefutva. Kijutott a városból, mert észak felé menekült, amire senki sem számíthatott, majd továbbra is északnak tartott. Mivel előzetesen alaposan felmérte a terepet, tudta, hogy a Szűz-hegyén keresztülvágva, az ellenkező oldalon leereszkedve egy gyorssodrású folyót talál, a Hadril-folyót, melyen ebben az évszakban csak egyetlen révnél lehetséges az átkelés. A képlet egyszerű volt, az győz, aki először eléri a kompot. Ha a komp nincs a helyén, az üldözőkre sokmérföldes kitérő vár a következő alkalomig, és az előny, amelyre így tesz szert, már mindenre elég Argarnak. Feltéve, ha nem kap súlyos sebet. Újabb vonítás harsant; a vérebek egyre közelebb jártak. Argar gyorsított a tempón. Ha eléri a folyót, csalfa megbízói nagyon ráfizetnek, hogy madárnak nézték!

A révész egy Miguel nevű, mogorva fickó volt, egyedül lakott folyóparti viskójában. Kevés munkája akadt, a túlparton, az erdőben élt néhány barbár klán, őket szállította át néhanapján, ha Elhedrenbe indultak kereskedni. Általában egy birka volt a fizetsége, máskor csak annyi, hogy nem verték laposra, a hangulatuktól függött. A fejvadász ezt onnan tudta, hogy egy hosszú délutánon keresztül beszélgetett vele. Megpróbált a révész bizalmába férkőzni, még kevés pénzt is adott neki, hogy állandóan készenlétben álljon. Nem tudta, szüksége lesz-e valaha is a révész szolgálatára, de a narnungiak alaposságával számolt a lehetőséggel.
Ha sikeresen átjut a túlpartra, majd elvágja Miguel torkát, a kompját pedig felgyújtja; csak így lehet biztos benne, hogy nem fog másokat is átjuttatni. Argar kemény szívű férfi volt, mint a legtöbb fejvadász. Nem szorult össze a gyomra a gondolatra, hogy ártatlan vére fog a kezéhez tapadni.
Ha ugyan lesz alkalmam újra ártatlan vért ontani – gondolta dühösen. Már a vérebek csörtetését is hallotta. Argar gyorsan döntött, megfordult, hajlított pengéjű kardja ugyanazzal a mozdulattal a kezébe is ugrott. Egy széles tölgynek vetette a hátát, halkan fejvadász-litániát kezdett mormolni, idegei csillapítására.
Hamar beleunt a mantrába, újra használta a négybetűs kifejezést; a folyó már nagyon közel volt, mégis kénytelen megtorpanni. Csakhogy a falkával nem futhatott versenyt.

Az első fenevad óriási lendülettel, de meglehetősen óvatlanul érkezett. A pengére kent méregre sem volt szükség, Argar valósággal kettészelte. A második hasonlóképpen járt, de a következővel meggyűlt a baja. A fejvadászkard a bordák közé szorult, és az elzuhanó, vaskos test kifordította Argar kezéből a kardmarkolatot.
Lehet, hogy szerencséd lesz, révész – gondolta keserűen. Amint elvesztette a fegyverét, két oldalról rontottak rá, a vérebek füle a fejükhöz simult, szemük vérben forgott. A fejvadász úgy sejtette, éheztették, és felhergelték őket a hajszára. Természetesen nem konkrétan az Argar elleni hajszára. A vérebek mindig készenlétben álltak, Elhedrenben ritkán kellett unatkozniuk.

A jobb oldalról érkező véreb a karját ragadta meg, a bal oldali viszont egyenesen nekiugrott, Argar már nem tudott kitérni előle. A karjába kapaszkodó bizonyult kevésbé veszélyesnek, bár agyarai átszakították Argar bőrzekéjét, de elvástak a ruha alatt lapuló alkarvason. A másik azonban a földre sodorta a fejvadászt, karmai végigkaristolták Argar mellkasát – láncinget nem viselt – majd fölébe kerekedvén Argar torkát kereste. A fejvadász szabadon maradt karjával tartotta magától, ami nem ment könnyen. Arcán érezte a fenevad bűzös leheletét, a hatalmas, sárga agyarak pillanatról pillanatra közelebb kerültek a torkához. Közben úgy érezte, jobb karja menten kiszakad a vállából. A patthelyzetnél nagyságrendekkel rosszabbul állt…

A karját rángató véreb oldotta meg a helyzetet, hirtelen elszakadt a fejvadásztól. Szájában tartotta Argar alkarvasát, állkapcsa megszorult rajta, kétségbeesetten igyekezett megszabadulni tőle. A narnungi felüvöltött a fájdalomtól, az iszonyú erővel letépett alkarvas szíjai a könyökétől a csuklójáig lenyúzták róla a bőrt. Ez volt a megmenekülés ára; Argar felrántotta a térdét, így kiszabadult kezével kiránthatta a csizmaszárába rejtett tőrt. Két döfés kellett a rajta terpeszkedő vérebnek, kezén patakokban folyt az állat langyos vére, a másik, állkapcsai között még mindig az alkarvassal, eltűnt a fák között.

Argar hosszasan káromkodott, hogy levezesse a feszültséget, majd sarkon fordult, és újra rohanni kezdett. Sebeivel nem törődött, most csak az idő számított. Tapasztalatból tudta, egy darabig még vérezhet, anélkül, hogy komolyabb baja esnék. Most már figyelmetlenebbül mozgott, egy alkalommal bukott is, és több métert gurult tehetetlenül, egy fa állította meg, de újra csak megúszta sérülés nélkül.
A fokozott tempónak meglett a jutalma, az összefüggő lombkoronát egyre több fénycsík törte át, körülötte a fatörzsek ritkulni kezdtek. A folyó már nem lehetett messze; ha eléri megmenekül. Kisvártatva kibukkant a sűrűből, és széles, kanyargó csapáshoz ért, ami valaha terelőút lehetett. Ez az út szerpentinszerűen kerülte meg a sűrűséget, melyen keresztülvágott, és Argar tudta, nagyjából a révészházig vezeti. Bal kéz felé meredek szakadék határolta, oldalát fák helyett sziklák csipkézték, és tüskebokrok tarkították. Alant, az ártéri erdő keskeny sávján túl már látni vélte a folyó zöld szalagját.
Pár pillanatig fontolgatta, hogy egyszerűen leereszkedik a meredélyen, és a parton halad tovább, de elvetette a lehetőséget. Túl veszélyesnek tűnt, lassabb lett volna, mint a kerülő. Ha lett volna kötele, esetleg megpróbálja, de mint említettük, villámgyorsan kellett távoznia Elhedrenből. Jószerével csak az erszényét és a fegyvereit maradt ideje felkapni.
Most, hogy a terep egyenletesebb lett, már teljes erejéből rohant. Csizmái alig érintették a földet, fekete köpenye zászló módjára lobogott utána. Gyorsabb vagyok, mint egy szarvas – gondolta, szíve hevesebben vert, felpezsdült vére felszabadította a hajsza végére tartalékolt energiáit.
Ha eléri a folyót, megmenekül.

2.

Talán elképesztő lendületének köszönhette, hogy a lesben álló íjászok elhibázták. Egy nyíl a füle mellett süvített el, egy másik a köpenyében akadt el. Az útját három alak állta el; a fák közül rontottak elő. Még kedvelt, négy betűs szavára sem maradt ideje. Más talán visszafordult volna, vagy kitér jobbra, a meredélyen lefelé. Argar egyenesen az útját álló hármasnak rontott, hogy összekeveredve velük ne nyújtson célpontot a további nyilak számára. Nem gondolkodott, azonnal cselekedett, támadás közben rántotta elő a fejvadászkardot. Harsány csatakiáltás szakadt fel a torkából, inkább az indulat szülte, mint megszokás, Argar rendszerint némán harcolt.
Az átkozottak elékerültek! Fél mérföld sem lehetett hátra a révészházig. Ám a folyó most nagyon távolinak tűnt.

A fejvadász egyetlen pillantással felmérte ellenfeleit. Ketten az öltözetük alapján elhedreni zsoldosok voltak, az egyiket arcról ismerte is, valamelyik csapszékből. Nehéz csatabárdot forgattak, a helyi jellegzetességet, nem éppen ideális fegyver egy fürge fejvadász ellen.
A harmadik azonban kalandozó volt; hanyag tartású, nyugodt tekintetű, ezüst láncinges férfi. Ruhája jellegtelen volt, de jól karbantartott, görbe szablyájának acélja kékes fénnyel csillogott, nem kétséges, hogy mágia rejtőzött benne. Bár az alkata emberi volt, keskeny arca, hegyes fülei alapján valamiféle elf származék lehetett.
Argar tapasztalatból tudta, a kalandozó bármelyik üldözőjénél veszélyesebb, egymagában többet ér az egész kompániánál. Kevés volt belőlük Elhedrenben, de azoknak mindenki a kegyeit kereste. Arra gyanakodott, ezt a férfit nem megbízói, hanem az elhedreni fejes bérelte fel, akinek meggyilkolta a fiát. Mérget vett volna rá, hogy a kalandozó sejtése alapján vártak rá a rév felé vezető úton.
Bármennyire is tisztelte ellenlábasát, Argar egy pillanatra sem torpant meg. A kalandozó lépett egyet előre, aztán megállt, elegánsan előreengedve a két zsoldost. Azok nem sokkal támadtak összehangoltabban, mint korábban a vérebek. Argar elhajolt egy zúgó csatabárd elől, egy rúgással odébb röpítette gazdáját, majd kitért a második elől is, ez utóbbit a vállával penderítette félre. Nem kíméletből nem használta a kardját, egyszerűen azt akarta, szabad legyen a penge, mikor összeakaszkodik a kalandozóval.
Arra pedig nem kellett sokat várnia.

Néhány szívverésnyi idő alatt játszódott le az egész, ez a párviadal jól időzített lépésekről, finom mozdulatokról szólt. A hajlított fejvadászkard csak a puszta levegőt hasította, az elf származék kalandozó már Argar jobbján állt. A fejvadász csak mandulavágású szemek villanását látta, a kékesen derengő szablyából még annyit sem. Argar kapott már sebet korábban is, ismerős volt az érzés. A kalandozó kardja mintha tűzből lett volna, az arcába záporozó bíbor permet a saját vére volt. A kalandozó fogást váltott a kardján, és máris újra lesújtott volna. Most azonban ő hasította a puszta levegőt. Argar egyensúlyát veszítve oldalra tántorodott, és a talaj hirtelen eltűnt a talpa alól.

Néhány métert szabadesésben zuhant, ám egy mogyoróbokor megállította. Teljesen azonban nem tudta megfogni a zuhanó testet, Argar megállíthatatlanul gurulni kezdett lefelé, apró sziklák lavináját sodorva magával.
A fejvadász tudta, hogy eljött a vég. Teste magatehetetlenül gördült alá a meredélyen, időnként sziklák dobták meg, máskor bokrok hántották le a bőrt az arcáról. Kiömlő vére vörös sávot festett a hegyoldalra. Az út egy örökkévalóságnak tűnt, amin csak keveset könnyített, hogy a vége felé egyáltalán nem érezte a fájdalmat. Egyenesen egy nagy, kiugró szikla felé tartott. A találkozáskor fehér fény lobbant Argar szeme előtt, aztán elsötétült előtte a világ.

3.

A hasán feküdt, kezeit összekulcsolva a tarkóján. Hihetetlen nyugalmat érzett, testében-lelkében egyaránt. Már nem fájt semmi, sem a kardvágások, sem a zúzódások, sem a kutyaharapás. Még a tudat sem, hogy Elhedrenben, ahová nagy reményekkel érkezett, keservesen leszerepelt; bábként használták, aztán egyszerűen levették a tábláról. Argar beletörődött a vereségbe, már csak pihenésre vágyott. Szerette volna, ha ez az állapot örökké tart.
Aztán meghallotta a hangot, amire pár órával korábban olyannyira vágyott. Felemelte a fejét, de az orráig sem látott, a levegőt szürke pára ülte meg. Ám a hang létezett, és nem csak a fejében; Argar érzékeit nem lehetett becsapni.
Tompa, jellegzetes morajlás. A tovasuhanó víztömeg hangja.
Tüstént eszébe jutott a régi célkitűzés.
Ha eléri a folyót, megmenekül.

Lassan talpra kecmergett, könnyebben ment, mint gondolta volna. Megállni azonban nem volt ilyen egyszerű, a talaj megsüllyedt alatta. Ha nincs a belénevelt, harcos fegyelem, Argar felrikoltott volna örömében; iszapban állt. Lehajolt, hogy megmossa az arcát, és igyon pár kortyot, a víznek különös, fémes íze volt, de soha nem esett még ennél jobban.
A fejvadász tett néhány tétova lépést, majd egyre magabiztosabb lett, és könnyed futólépésbe váltott, abban az irányban, amerre a révészházat sejtette. Elpusztíthatatlan, örökké dolgozó, jellegzetesen narnungi elméje máris a lehetőségeket mérlegelte. Ha halottnak hiszik, nyert ügye van. Talán megkeresik a testét, de nem biztos, hogy veszik rá a fáradtságot. Minek kutatnának utána? Látszólag csúnya sebet kapott, aztán hatalmasat zuhant. Ha keresnék, minden azon múlik, mennyi időt töltött eszméletlenül. Kell, hogy legyen némi előnye! A vadászok lassabban érnek le, feltételezve, hogy nem választják Argar módszerét a lejutásra.
Olybá tűnt, nem csak az elméje, de a teste is elpusztíthatatlan. Argar fajtája nem félte a halált, legtöbbjük legyőzhetetlennek érezte magát, de ez a megmenekülés egyenlő volt a csodával. Argar elgondolkozott rajta, hogy hívták az istent, akinek tiszteletére a szülei nevelték, de nem jutott eszébe.
Kisvártatva, alig pár perc múlva a különös félhomályból felderengtek a révészház körvonalai.

Miguel a viskója előtt pepecselt valamivel, talán hálót foltozott. Háttal állt Argarnak, észre sem vette a közeledő fejvadászt. Furcsamód, a komp eltűnt, de Argar észrevett egy keskeny, ám stabilnak tűnő ladikot. Köszönés nélkül beszállt, és lerogyott az orrában. A készség alig billent meg a súlya alatt.
- Induljunk! – adta ki a parancsot Argar. Nem akarta elhinni a szerencséjét. Már minden veszni látszott, és most mégis célba ért.
Elérte a folyót!
- Miért ilyen sürgős? – vetette oda a révész. Alakját vaskos, fekete köpenybe burkolta. Jogosan, meglehetősen hideg volt a folyóparton. Erősen esteledett, de a hold és a csillagok még nem tűntek fel az égen.
- Nem az a dolgod, hogy kérdezgess! – torkollta le Argar, anélkül, hogy ránézett volna. Hideg tekintette már a túlpartot fürkészte volna, ha az nem burkolódzik sűrű ködbe – a te dolgod, hogy átvigyél.
- Az már igaz – felelt a révész nyugodtan. Olybá tűnt, nem sérti a helyreutasítás.
A következő pillanatban a ladik meglódult, könnyedén, és imponáló távolságot megtéve máris. Bivalyerős lehet ez a Miguel – gondolta Argar sunyin. Ráadásul gyors és könnyed mozgású; a fejvadász nem vette észre, mikor szállt be. Zajt nem hallott, a ladik meg sem billent. Miguel ügyessége elgondolkoztatta a fejvadászt. A terv nem változott, a révésznek a túlparton vesznie kellett, biztos, ami biztos alapon.
Márpedig csak a halál biztos.

Argar megfordult, hogy jobban megnézze magának a révészt. Tekintetük találkozott, és a fejvadász ábrázata megnyúlt a csodálkozásától. A révész arcán nem volt hús, csupasz koponyájából izzó, vörös szempár méregette Argart.
Mint említettük, a narnungiak gyors felfogásúak, és szeretik is használni az eszüket. Soha, egyetlen felismerés sem töltötte el ilyen keserűséggel Argart, mint ez a legutolsó.
- Te nem Miguel révész vagy – állapította meg a fejvadász – ez nem a Hadril-folyó.
- Sokféle néven ismernek – vont vállat a révész – engem is, és a folyót is.
Kis ideig gondolkozott, azután megrázta a fejét.
- Azt hiszem, Miguel valaki más, és a Hadril-folyó is máshol van.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához