LFG.HU

celsior
hírekCimkek

…lecturis salutem,

“…még a legkörültekintőbben összeállított és kidolgozott éves tervek sem valósulnak meg soha százszázalékosan… Ha a terv nyolcvan-kilencven százalékban megvalósul, ez már komoly teljesítménynek számít ebben a szakmában”

(Gyurgyák János: Szerkesztők és szerzők kézikönyve.)

Az idei évre ígért / tervezett tíz kötet közül a nyolcadik, amit annak idején “meglepetés-kötetként” harangoztunk be… és a sornak még nincs vége.
Hálás vagyok mindazon munkatársaknak, akik lehetővé tették, hogy a megvalósulás közel száz százalékos legyen. Nem utolsósorban pedig az olvasóknak, akik – úgy tűnik – értékelik, hogy egyre jobbak szeretnénk lenni.

Köszönöm.

Celsior


Első rész: Fogadalom

1.
NEVYLL AZ UTOLSÓ hurkot lassan, végtelen gondossággal kötötte meg. Az alacsony asztalkán fekvő ezüstszálakkal díszített iszák más jelentéktelen apróságok mellett rendje szimbólumát, hatalmának jelképét, a vasfából faragott, igazgyönggyel ékes varázslóbotot rejtette. Az utóbbi hetekben elő sem került onnan, hiszen a hozzáértőknek azonnal felfedte volna a fiatal adeptus kilétét. Most pedig, a döntő viadal előtt, Nevyll megpróbálta a legteljesebb védelmet vonni köré, amit anélkül hozhatott létre, hogy ráterelte volna az ügyelő szemek nem kívánt figyelmét. Amikor elkészült, kétkedve vette szemügyre a csomót. Egy igazi varázsló egyetlen pillantással felismerte volna az egyszerű óvórúnát, melyet lószőr zsinegből bogozott az iszák köré, ám a loarani sziklaerőd lakói, a kámzsájuk sötétjébe rejtező szerzetesek nem tartoztak ezek közé.
Az adeptus nagy szusszanással kifújta a levegőt, felemelkedett sarkáról, és körbepillantott a lakosztályban. Önkéntelen fejcsóválással tiltakozott a terem túlburjánzó, zsúfolt pompája ellen. Az embermagas díszpálmák, a tátongó sárkánypofát mintázó roppant kandalló, a padlóba mélyesztett fürdő, a gránitfalakat borító mélyzöld és bíbor kelmék, a süppedő szőnyeg, az aranyrojtos bársonyfüggöny, és nem utolsósorban a körforma terem közepén terpeszkedő, vállain a mennyezetet tartó démoni szobor a pyarronitól idegen ízlésvilágot tükrözött.
Mindez igencsak megnehezítette a dolgát. A viadalok pihenőszüneteiben, amikor visszavonulhatott a lakosztályba, hosszú órákat töltött a tárgyak átrendezésével. Csak az első hét végén dőlhetett hátra némiképp megnyugodva. Ekkorra a terem belső egyensúlya már megfelelő irányba terelte a mana végtelen áramlatait. Figyelmet lankasztó, érzékeket zsongító hullámokat kavart, melyek lágyan, észrevehetetlenül tompították el a körvonalakat, és rejtették el az őserő kisebb rezdüléseit. Az apró rúnákat így viszonylagos biztonságban helyezhette el, és most már ott rejtőztek mindenütt – a bútorok alatt, a díszpálmák levelének alján és a démonszobor agyarának belső felén. Gyenge védelem volt, legfeljebb némi időt biztosíthatott.
- Ha az istenek segítenek, talán elegendőt – motyogta maga elé Nevyll, majd a terasz felé lépett. Hamarosan kezdődik az összecsapás, és remélte, a hűvös szél kiűzi fejéből a felesleges gondolatokat.
Kint sötét éjszaka fogadta. A vörös hold tündöklőn ragyogott, de fényét elhomályosították az alant terpeszkedő mocsárból felszálló kigőzölgések. Az adeptus szótlanul szemlélte a ködsárkányokat és a páraszörnyetegeket, melyek lomhán áramlották körül a sziklaoszlop talapzatát. Fent az égen néha-néha előbukkant egy-egy csillag, delejes tüzére haragoszöld lidércfényekkel válaszolt a mocsár. Az erőd az ingovány közepén, egy sokszáz láb magas, függőleges falú sziklaoszlop tetején bújt meg. Bevehetetlennek tűnt, nem mintha lett volna bárki is, aki az értéktelen földért hadba szállt volna a sziklaerőd uraival.
A loarani lápvidék névleg ugyan a Pyarroni Államközösség határhercegségéhez, Syburrhoz tartozott, de a hasznosíthatatlan terület emberemlékezet óta lakatlan volt. Egészen addig, amíg néhány szerzetesforma alak meg nem telepedett a gigászi sziklaoszlop tetején. Rendjük már az első évben rendezett thigran-viadalt, s azután is, minden esztendőben újra és újra. Azóta közel fél évszázad telt el, és a ritka látványosság Dél-Ynev minden tájáról idevonzotta a különleges szórakozásra vágyó előkelőket és tehetős polgárokat. Az egyre tekintélyesebb díjak pedig a kalandra és elsősorban aranyra áhítozó varázstudókat.
Idővel a K’hütan Testvériség – ahogy a rejtélyes rend tagjai magukat nevezték – tekintélyes vagyonra és befolyásra tett szert. Ám a híresztelések szerint a kámzsás barátok nem érték be ennyivel. Az ingovány televényét kiaknázva ritka ajzó- és bódítószereket állítottak elő sziklaotthonuk kazamatáiban, a leghatásosabb mérgek és bűvitalok megalkotásához pedig a mágia sötét tanait hívták segítségül. S bár a rend a világ érverésétől messze, egy dögszagú ingovány közepén bújt meg, felfigyeltek rá azok, kiknek feladata a sötét szekták, a feketemágiát gyakorló testvériségek felszámolása volt.
Nevyll nem véletlenül vetődött erre. Lar-dorból érkezett, a Keleti Iskola adeptusa, azaz tanainak beavatott ismerője, a rend teljes jogú tagja volt. Megbízatása, akár annak kivitelezése egyszerűnek tűnt. Bejutni, figyelni és látni, majd visszatérni, hogy varázslórendje dönthessen a K’hütan Testvériség sorsáról.
Nevyll nagyot sóhajtott, szemével hosszan követte egy közel embernyi méretű óriásdenevér árnyalakját, ahogy lassan csapongva félkört írt le a sziklaoszlop körül.
Igen, mindez egyszerű lett volna. Az Iskola bármely adeptusa játszi könnyedséggel elvegyült volna a nézőseregben, megjátszva a nagyszájú ficsúrt, vagy a világra rácsodálkozó ifjút. Közben minden rezdülésre figyelve, óvatos kutatóvarázslataival feltárta volna a rejtett zugokat, elhallgatott titkokat. Nevyllt más fából faragták. Két lépésnyi távolból hajította a súlyos erszényt az ingovány szélén álló fogadó faragatlan tölgyfaasztalára. Ha pokolbeli fattyakkal cimborálnak a kámzsások, hát ő nem fog hajlongani előttük. Benevezett a viadalra.
Mindez két héttel és egy tucat győzelemmel ezelőtt történt. Most már erősen kételkedett, helyes volt-e elhamarkodottan cselekednie. Versenyzőként minden lépését követték, és érezte, még lakosztályában is figyelik. Talán csak azért nem gyanakodtak még rá, mert sokkal megfontoltabbnak hitték Pyarron varázslóit. Vagy – és az adeptus egyre inkább átadta magát e gondolatnak – egyszerűen azért nem végeztek vele, mert versenyzőként meg kellett élnie a viadalsorozat végét. A közel kétszáz fős nézőseregnek nem okozhattak csalódást a szerzetesek.
Mindez nem volt több halvány előérzetnél, balsejtelemnél. Az eltelt két hét alatt Nevyll mindössze egyetlen jelre bukkant, mely a híreszteléseket igazolni látszott. A kámzsások saját bajnokának külseje és a viadalokon alkalmazott harcmodora feketemágziára utalt. És ami azt illeti, senki sem volt képes – talán utolsó ellenfelét, a karmazsincsuhás ordani tűzvarázslót leszámítva – megszorongatni őt a viadalokon. Ellenfeleit kegyetlenül porba taposta, és most már csak egyvalaki állt az útjába.
Nevyll megrázta magát; visszalépni már nem tudott, végig kellett játszania a magára vállalt szerepet. Kételkedni, bizonytalankodni pedig nem volt idő. Az idei év utolsó összecsapása következik hamarosan. Valahonnan lentről, a göcsörtös fák, tekergőző indák és kúszónövények sűrűjéből bagolyhuhogás hangzott. Mintha válaszként érkezne, messzehangzó gongszó döndült a sziklaerőd mélyén.

2.
KÖNNYŰ SZÉL FÚJT. Ott, ahol a végtelen dűnék között szaladó fuvallatai egymásnak ütköztek magasra felnyúló, örvénylő forgatagokat emelt. Szabadon játszhatott, a sivatag üres volt, és élettelen.
Azután futása hirtelen megtört. Sárgás-zöldes, acélkeménységű rovarpáncélnak ütközött. Dühében homokszemek miriádjait zúdította az útját álló nyúlánk alakra, mindhiába. A gyémántként csillogó szemek rezzenetlenek maradtak, az embermagas sáskaharcos, az aun figyelmét más kötötte le.

Az ifjú adeptus lassan, mélyen lélegzett. Csukott szemének pillái meg-megrezzentek, mintha homokot fújt volna szemébe a szél. Ám teste mozdulatlan maradt, tenyerei a rúnákon nyugodtak.
A halkan sustorgó szélbe hirtelen mély bömbölés vegyült. Az óriás sáska sebesen arra fordult, rágói idegesen nyíltak-zárultak, hűen követve felgyorsult szívverésének ütemét. Egyetlen szabad kezével leakasztotta az övére csatolt kristály hajítócsillagok egyikét. Hangtalanul várakozott.
Az előtte emelkedő dűne tetején hirtelen egy fekete szőrű, farkasszerű fenevad bukkant fel, majd lenézett, egyenesen az aunra. Félrehajtott fejjel figyelt, azután két hátsó lábára ágaskodott, mellső mancsaival a levegőbe csapott, és szájából újabb vad bömbölés tört elő. A fenevad emberien karcsú, bár arasznyi hosszú karmokban végződő ujjai, és két sorban tornyosodó, sárgás-zöldes nyállal borított tépőfogai kétségtelenné tették kilétét. Egy démont szabadított a balsors az aunra. Ám a sáskaharcos nem rettent meg. Felső karjaival büszkén megforgatta lándzsáját, pajzsát maga elé húzta, a hajítócsillagot pedig oldalra tartotta, dobásra készen – Legyen hát!
Azután a végtelenül hosszú, fenyegető bömbölés elhalt, a fenevad homokvihart kavarva visszazuhant mancsaira, és robogni kezdett lefelé a lejtőn.

Az adeptus szívverése felgyorsult, izmai megfeszültek. Tüdejéből kipréselte a levegőt, és felnyitotta szemét. A küzdelem elkezdődött.
Előtte a tizenöt-húsz láb széles, körforma obszidián asztal, a thigran-tábla állt, melyen a csillanó szemcséjű homokban két megszólalásig élethű báb – egy aun és egy shereb – vívta élethalálharcát.
A thigran-tábla ősi szerkezet volt, egy letűnt kor réges-rég kihalt népének hagyatéka. A peremén körbefutó, ismeretlen nyelvű bűvrúnák némi próbálgatás után lehetővé tették a bátor kísérletezőknek, hogy életre hívják a játékhoz tartozó figurákat – már amennyiben ezt játéknak szánták az óidők tervezői. Amennyire Nevyll megértette, a tekervényes írásjelek a képzeletében megszülető mozdulatokat tolmácsolták a báb felé, amely végrehajtotta azokat. Nem kellett mást tennie, csak minél jobban ráérezni a szörnyetegben rejlő lehetőségekre. Míg egy kezdőnek a legegyszerűbb feladatok, mint a járás vagy az ugrás is nehézséget okoztak, addig a gyakorlottak tökéletesen mímelték a valóságos bestiák mozdulatait. A thigran-táblán gólemek emelték súlyos öklüket, sárkánygyíkok kavartak vihart szárnyaikkal, pestisdémonok nyújtóztatták förtelmes csápjaikat – hűen engedelmeskedve életre hívóik akaratának.
Az állkapcsok összecsattantak, de az aun kitért. Folyamatosan hátrált a két lábra emelkedő, mancsaival szélmalomként támadó szörnyeteg elől.
A viadalokon leginkább a varázstudók jeleskedtek. Az elmélyültséget, fegyelmet és átlényegülést követelő küzdelmekből rendre ők kerültek ki győztesen, olyannyira, hogy az idei loarani viadal indulóinak mindegyike konyított valamelyest a mágia tanaihoz. Akárcsak a rend saját bajnoka.
Nevyll kívülállóként láthatta már a boszorkánymester küzdelmeit, így számított rá, hogy ismét démoni teremtményt küld harcba, mint tette azt eddig is. Sejtette, hogy ellenfele lerohanja majd, ezért is választotta a fürge, könnyed mozgású aunt. Amikor a sivatagi viharként rázúduló szörnyeteg elérte, pontosan tudta mit kell tennie.
Az aun megint eltáncolt, és közben újabb sebet ejtett a démonfarkason. S bár a fekete bunda már vérmocskos volt, a shereb nem mutatta jelét sem fájdalomnak, sem erőtlenségnek. Most megállt, busa fejét lesunyta. Torkából mély morgás tört elő. Fenyegető, haragos. És várakozó…
Ahogy a küzdelem egyre ádázabbá vált, az adeptus számára a két valóság összemosódni látszott. A körötte tomboló, buzdító üvöltések forgataga összekavarodott a bestia bömbölésével és fújtató lihegésével. A bódító füstölők illata, a fojtogató homok és a vér szaga ostromolta érzékeit.
Ám pillantása kiemelkedett a homoktengerből és az arénatábla túloldalánál ülő evilági ellenfelét vizslatta. A feketecsuhás boszorkánymester arca torz hasonmása volt a démonfarkasénak. Mélyibolyára mázolt ajkai elnyíltak, fémhegyben végződő szemfogain a lámpások tüze táncolt. Befelé forduló szemének sárga fehérjéje a tudatélesítő szerek túlzott használatáról, gondosan szálakba font szakálla és a homlokát ékítő aranydiadém külsőségek iránti vonzódásáról árulkodott.
Most súlyos izzadtságcsepp gördült végig homlokán. Bal szemöldöke megrándult, a fölé tetovált csillagok mintha életre keltek volna.
Az adeptus rezzenéstelenül figyelt. Az ember és a farkas, az irányító és a bábu. Úgy harcoltak, mintha egyek lennének. A boszorkánymester nyilvánvalóan arra törekedett, hogy külsejében és feltehetőleg szellemében is minél hasonlatosabbá váljon a sherebhez. Így ezer és ezer szál kötötte a farkashoz, mind elősegítve uralmának kiteljesedését felette. Ôsi módszer, a vér és hús köteléke. Hatásos, de van gyengéje: a kapcsolat minden esetben kétirányú, és kérdés, mennyi terhet visel el a boszorkánymester anyagi teste.
Az aun megdermedt. Rideg gyémántszemével, rezzenéstelen tartásával olyan volt, mintha az óidők szobrászainak mesterműve lenne. A démonfarkas közelebb osont hozzá, közben folyamatosan morgott. Vérmocskos bundáján át is tisztán kivehetőek voltak kötélként tekergő, meg-megfeszülő izomfonatai. Azután minden előrejelzés nélkül ugrott.
Magasan, az aun fejével egyvonalban úszott a levegőben, s úgy tűnt, karmos mancsaival eléri a még mindig mozdulatlan sáskaharcost. Ám az utolsó pillanatban az aun lebukott, és közvetlen közelről elhajította dobócsillagát. A kristálypenge alulról csapódott a fenevad testébe. A sáskaharcos könnyedén oldalt szökkent, potroha homokfelhőt hintett a levegőbe. Gyémántszemével követte nyüszítve földre zuhanó ellenfelét. Majd megtántorodott, és.a következő pillanatban métereket repült hátrafelé. Karjából kihullott a lándzsa, törött kitinpáncéljából zöldes-sárgás testnedv szivárgott.
Előtte egy shereb magasodott, egy másik shereb. Acélos karmokban végződő kezét kinyitotta és földre szórta a rovarvért porrá zúzott darabjait. Közben a sebzett démonfarkas is talpra szökött és csatlakozott társához.
Lassú, egyre szűkülő köröket kezdtek róni az esetlenül feltápászkodó aun körül.

Nevyll összerezzent, szemei tágra nyíltak. Ha a boszorkánymester módszerét követte volna, most bizonyosan eszméletlenül zuhant volna hanyatt. Esélye a győzelemre így is szertefoszlani látszott. A rúnák ereje gyengült, a kapcsolat az aunnal, a thigran-bábbal bizonytalanná vált. A két világ elkülönölt, ismét határozottan érzékelte környezetét.
A terem hatalmas volt, vörös-fekete mozaikkal borított kupolája tízembernyire magasodott a padlatba süllyesztett arénatábla fölé. Körbe a falakon kisebb-nagyobb páholyok és karzatok kaptak helyett, a legkülönfélébb szörnyeket formázó faragványokkal elválasztva egymástól. Odalent széksorok övezték az arénát.
Körös-körül mindenütt felpattantak a nézők. A drága kelmékbe, selymekbe öltözött előkelők nem akarták elszalasztani a küzdelem befejeztét. A ritka látványosság megtekintéséért súlyos aranyakkal fizettek, s most az idei viadalsorozat utolsó, mindent eldöntő összecsapásának végét csodálhatták éppen. A felemelkedő karok, a buzdító kiáltások kavarta légáram megtáncoltatta az aréna fölött terpeszkedő csillár gyertyalángjait, és a terem homályos zugaiból árnykacsok százai tekeregtek elő, mintha ők maguk is az obszidián táblán zajló küzdelemre lennének kíváncsiak.
A két shereb egyszerre ugrott. Az aun oldalt lépett, dárdájával az egyik felé sújtott. Talált, de mielőtt visszaránthatta volna fegyverét a másik démonfarkas elérte őt. A sáskaharcos a földre zuhant, a shereb pedig rávetette magát. Mancsaival leszorította ellenfelét, száját hatalmasra tátotta. És harapott.
A Pyarroni Államközösség határain belül egyetlen helyen, Syburr határán, a loarani lápvidék magányos sziklaerődjében tartottak thigran-viadalt. Minden évben, pontosan a holdforduló éjszakáján rendezték meg a küzdelmeket. A mendemondák szerint ugyan a messzi Kránban, az ott megbúvó thigran-táblákon időnként több tucat szörnyeteg is összecsapott hűen engedelmeskedve életre hívóik akaratának, ám épeszű ember nem kívánkozott a Fekete Határon túlra, Ranagol földi poklába. Így a játék rajongói és a párbajra éhes varázstudók vagy sok száz mérföldet utaztak Gorvikig, hogy az ott megrendezett viadalokat megtekinthessék, vagy a mocsárvidéket és a Testvériséget választották, melynek farkasszerű viadora úgy tűnt, az idei évben is az erődben tartja a győztesnek kijáró trófeát.
Nevyll megrázta a fejét. Nem. Egy mocsárlakó vajákos nem kerekedhet felül Pyarron neveltjén. Izmait ellazította, figyelmét a thigran-táblára összpontosította. Ujjai finoman táncoltak a rúnák felett, légzése könnyeddé vált, szelleme alkalmazkodott a mana óceánjához, és lágyan saját akaratához igazította az őserő hullámait. A tábla peremén smaragdzöld fénnyel izzottak fel az ősi jelek. Ideje volt megmutatni a boszorkánymesternek, mi a különbség a zsigerek ösztöni bűvhatalma és a szellem kristálytiszta mágiája között.
A méregfogak sosem érték el az aunt. A homok alól vaskos kar tört elő, és eleven pörölyként sújtott a farkas állára. Bántó reccsenés hallatszott, majd a shereb hang nélkül oldalra zuhant. A föld alól pedig egy újabb kar, majd egy sziklaforma, tar fej bukkant elő.
A talpon maradó démonfarkas lekushadt, hoszszú füleit hátrasunyta, és morogva hátrált a földből előtörő ellenfél elől. Volt mitől tartania. A jövevény emberforma volt, de egy fejjel magasodott volna még az északföldi barbárok roppant termetű harcosai fölé is. Combvastag karjaival, hordószerű mellkasával és durva, gránitszürke bőrével leginkább megelevenedett sziklának tűnt. Először lenézett a törött tagokkal fekvő aunra, majd a mozdulatlan sherebet vette szemügyre. Azután lassan, akárha az égen futó felhőket szemlélné, a megmaradt démonfarkas felé fordult. Homlokát összeráncolta, majd karjait oldalra emelte és levegőt vett. Néhány hosszú pillanatig így állt, majd a lecsapó kobra sebességével előrelendült, és tüzet köpött a kushadó sherebre. A fekete bunda egy szemvillanás alatt lángra lobbant. Az arénát betöltötte a démonfarkas fájdalmas bömbölése.

Az adeptus újra ellenfelére, a révületében kínokkal küzdő boszorkánymesterre pillantott. A halántékon kidagadó erek, az átharapott alsó ajakból szivárgó vér, és az arc bal felét szörnypofává torzító izomgörcs nyilvánvalóvá tette a helyzetet.
A háta mögül, a nézők soraiból vadállati morgás hallatszott. Oda sem kellett pillantania, hogy tudja, az óriás termetű, tetovált koponyájú dzsad idézőmágus fejezte ki elismerését a maga egyszerű módján. A thigran-viadalok veszteseinek lehetőségük volt nyomon követni a küzdelmek alakulását, és többségük élt is ezzel a lehetőséggel. Most is, legalább egy tucat varázstudó foglalt helyett a nézők között. Szedett-vedett társaság volt, többségükben világvándor kalandozók. A legkülönbözőbb tanok és hitek követői, melyek közül többen Nevyll fölé kerekedhettek volna nyílt varázspárbajban, ám a thigran-küzdelemben, ahol a letisztult gondolatok, a mana rejtett áramlatainak átérzése segíthette győzelemre a viadort, esélyük sem volt a pyarroni adeptus ellenében.
Nevyll arca megkeményedett. Bármennyire is gyűlölte, pontot kellett tennie a küzdelem végére.
Az óriás mordult egyet, majd döngő léptekkel a vonyító démonfarkas felé indult. Odaérve lehajolt, és a lángokkal mit sem törődve átkulcsolta a shereb nyakát. Egyetlen rántás, és az arénára csend borult.
Az aun ügyetlenül feltápászkodott, majd a homokban heverő lándzsája felé indult. Közben az óriás megbökte mezítelen lábfejével a dögöt, és a botladozó sáskaharcos felé fordult. Kezét kinyújtotta, mintha mondani akart volna valamit.
Váratlan szélroham fojtotta belé a szót. A homok magasra kavarodott, haragosan örvénylette körül a két győztest. Azután mintegy varázsütésre elhalt a vihar. A dűnék tetején egy újabb ellenfél jelent meg. Egy harmadik démon. De ezúttal nem egy egyszerű katona.

Nevyll elképedve figyelte a félelmetes szörnyeteget. Lehetetlennek tűnt, hogy a boszorkánymesterben ennyi erő bújjon meg. Azután megérezte, ahogy a mana tengerén újabb hullámok szaladtak végig. Megdöbbenésében csak néhány szívdobbanás múlva tudatosult benne, nem az önkívület határán levő boszorkánymester volt a forrás. Bár ehhez elég lett volna a vajákosra pillantania, aki a kezét sem bírta volna felemelni, nemhogy egy újabb figurát küldjön harcba. Az adeptus lélegzetvisszafojtva figyelt, és ahogy az albatrosz a halakat, úgy lelte meg ő is rejtező ellenfelét. Elárulták a mana fodrozódó hullámai.
A páholyok, karzatok és azokat elválasztó szörnydomborművek mellett egy kétember széles, sötét ólomüveg díszítette a viadalcsarnok gránitfalát. Pontosan az eszméletvesztés határán küzdő boszorkánymester háta mögött. Valaki rejtőzött ott, és lopva a bukásra kárhoztatott vajákos segítségére sietett, megszegve a párviadalok alapszabályát: egy-egy ellen.
Nevyll megfeszült ültében. Tudta, a teremben senki sem észleli a finom beavatkozást, csak ő. Szíve szerint felpattant volna, és a kámzsások szemébe vágta volna az igazságot. Ám pontosan tudta, hogy küldetése mit követel tőle. Az Iskola feladatot bízott rá, melyet alázattal teljesítenie kellett. Ha szükséges, vesztesként fejet kell hajtania egy mocsárban megbújó, rátarti feketemágus előtt.
Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul ült, a megfontoltság és a sértett igazságérzett viaskodott benne. Arcizmai megfeszültek.
Azután székét felborítva pattant fel.
- Csalás! – kiáltotta, karjait vádlón az ablak felé lendítette. A küldetés miatt majd később fáj a feje, most az alamuszi kámzsásokon volt a sor.
Oldalra pillantott, és az arénatábla mellett álló irdatlan gong dárdahosszú ütője már emelkedett is a magasba, fent varázserő táncoltatta meg és lódította balliszta lövedék gyanánt a rejtező varázstudó felé. A tükör egy szívdobbanásig ellenállt, majd ezer apró szilánkra robbant.
Mögüle feltárult a kicsiny helyiség, melyben egy kámzsás boszorkánymester kuporgott. Mélyibolyára mázolt ajkaival, gondosan szálakba font szakállával, és a homlokát ékítő aranydiadémmal pontosan úgy nézett ki, mint az arénatáblánál küzdő társa, aki bizonyára vérszerinti ikertestvére volt.
A szövetszőnyegen gubbasztó varázstudó szemei kerekre nyíltak, beesett arca értetlenséget tükrözött. Azután lassan felemelkedett, véreres szemei tőrként döftek Nevyll felé. Az adeptus állta a pillantást, majd ezúttal lassabban, gunyoros éllel folytatta, de szavait már nem a boszorkánymesternek szánta.
- Most már értem, hogyan diadalmaskodhat egy posványban megbúvó feketemágus Ynev varázstudói felett.
A viadalcsarnokban dermedt csend támadt. A nézők értetlenkedve nézték a törött tükröt, és a kicsiny termet, melynek falait pontosan olyan rúnák borították, mint amilyenek az arénatáblát övezték. Azután mindent megértettek. Amint az eddig rejtező boszorkánymester figyelme elterelődött, a homokos arénában a démonszörnyeteg ledobott zsákként dőlt oldalra.
A gigászi teremben közel kétszáz ember követte a küzdelmeket, leggyorsabban mégis egy manószerű szörnyeteg tért magához. A goblin sámánt nem érte váratlanul a szemfényvesztés, fajtársaihoz hasonlóan vérébe ívódott az álnokság. És úgy cselekedett, ahogy azt mocskos barlangjaiban is tette volna. A megtorlásnak egyetlen módja volt.
Felugrott az obszidián táblára, majd kurta lábaihoz képest meglepő gyorsasággal az eszméletlen boszorkánymester mellett termett. Hajlított pengéjű belezőkése a védtelen torok felé csapott.
A terem megelevenedett. Az első sorok előkelői lökdösődve próbáltak kitérni a szitáló vérpermet útjából. Mások, kik sejtették mi várható, a többieket taposva igyekeztek mielőbb elhagyni a csarnokot. Fent, a rejtett fülkéből előrelépett a másik boszorkánymester. Testvére vesztét látva eluralkodott rajta a gyűlölet. Dörgő hangja megtöltötte a csarnokot, ökölbe zárt kezeit maga elé lökte.
A vicsorgó goblint kékezüstben játszó villámcsapás taszította hátra, egyenesen az adeptus felé. Nevyll ügyetlenül elhajolt a sistergő-visító, eleven lövedék útjából, azután megdermedt. Mögötte egy tucatnyi átvert és kijátszott bűbájos emelkedett fel. A dzsad idéző mély torokhangon morgott, karjain felállt a szőr, előtte remegni kezdett a levegő. A szikár elmeharcos kőmerev arccal, határozott léptekkel indult a boszorkánymester felé, de leginkább az ordani tűzvarázsló rémisztette meg az adeptust. Orrlyukaiból füst kavargott elő, szemei parázsfénynyel izzottak fel. Azután széttárta karjait, szájából az izzó fém színében játszó tűzgömb tört elő.
Nevyll ugrott. Elrúgta magát a talajtól és maradék varázserejével a levegőbe emelkedett. Három ember magasan járt, amikor a lángvihar felrobbant. A légrobaj minden elképzelhetőt felülmúlt. Az adeptus elvesztette eszméletét: magatehetetlen rongycsomóként zuhant oldalra.

3.
- MÁR ÉPP IDEJE VOLT, hogy magadhoz térj – a hang közös nyelven szólt, ám idegen zöngék bújtak meg a szavakban.
Nevyll lassan nyerte vissza öntudatát. Feje pokolian fájt, csak hunyorogva volt képes kinyitni szemét. Amint látása hozzászokott a pislákoló fényhez, eszeveszetten pördült arrébb. A feje fölött egy rút szörnypofa meredezett, koponyája fölé emelt mancsaiban lobogó fáklyát tartott. Időbe telt, míg Nevyll ráébredt, pusztán egy kődomborművet lát. A szokatlan díszítőelemről eszébe ötlött a viadal és az elszabaduló tűzvihar. Felült.
Egy enyhén lejtő folyosó beugrójában, süppedő szövetszőnyegen hevert. Előtte egy karcsú, nyúlánk férfi állt. Vékony derekát selyemöv, fejét arannyal áttört homlokkendő övezte. Amúgy is széles vállait még jobban kihangsúlyozta ezüstveretekkel díszített mellénye. Kiugró arccsontja, fekete, göndör haja és pofaszakálla, sötéten csillanó szempárja kétségtelenné tették származását, testtartása pedig kilétét. A lábak összezárva, mereven kinyújtva, a jobb kissé elől, a lábfej kifelé fordul, az ujjak csak leheletnyire érintik a talajt. A bal kar derékon nyugszik, a másikban pedig ott a fegyver, a karcsú tőrkard. Akár a délceg táncos, egy gorviki siedon.
- Mi… mi történt? – dadogta Nevyll, amikor látta, hogy az ismeretlen jobbra és balra fordulva ellenőrzi a folyosót. Remélte, ez annak jele, nem őt tekinti ellenfélnek. Megpróbált felállni, de a mellébe hasító fájdalom tudatta vele, nem úszta meg sérülés nélkül a levegőakrobatikát. Nyögve ült vissza.
- Egy borda – bökött felé a gorviki – igazán szerencsés vagy, hogy ennyivel megúsztad. A többiek odalent rosszabbul jártak. Csak néhányan élték túl a pokoltüzet, rájuk pedig kámzsások rontottak. A bejárókból és a szobrok mögül érkeztek, és kíméletlenül, válogatás nélkül végeztek mindenkivel, aki az útjukba került.
A siedon feltehetőleg nem érzékelt veszélyt, mert a díszes markolatú fegyvert hüvelyébe csúsztatta, majd selyemingének puffos ujjából kicsiny erszényt, abból pedig két méregzöld levelet halászott elő. Az egyiket a szájába kapta, a másikat az adeptus felé nyújtotta.
- Keserűmenta – magyarázta fogai között morzsolva a szárított növényt – meglásd, egykettőre talpra állít.
Bár nem hangzott túl bíztatóan, Nevyll ezúttal nem tiltakozott. Lassan kitisztult a feje, és tudta, ha a csuhások kerekednek felül, az erődből nem lesz esélye elmenekülni. Márpedig a szerzetesek kezébe kerülve nem sok jót remélhetett; ha újra látni akarta Lar-dor sétányait cselekednie kellett. Csakhogy egyelőre arról sem volt fogalma hogy hol van, és hogyan került a beugró szövetszőnyeggel borított padlójára.
Közben a gorviki folytatta beszámolóját, és Nevyll megismerhette az elmúlt fertályóra történéseit, melyet az eszméletlenség jótékony homálya rejtett előle.
A siedon fentről, egy kicsiny páholyból követte a thigran-viadalt. Az ordani tűzvarázslata őt is könyörtelenül a falnak taszította. Amikor félig süketen feltápászkodott, és kábán a korláthoz tántorogott, maga az életre kelt káosz fogadta. Odalent kámzsás szerzetesek küzdöttek egy maroknyi kardforgatóval és varázslóval. Mindenfelé villámok és zöldes-arany varázslatok cikáztak. Az öldöklő forgatag közepén az ordani állt, aki újabb és újabb lángcsapásokkal vágott rendet az egymásba fonódó testek között. A levegőt betöltötte a fojtogató füst, a szállongó pernye, és a sebesültek nyomorúságos jajgatása. Azután valamelyik sarlatán hibázhatott és balfogásának hála, térdmagasságig bűzös posvány özönlötte el a termet. A tűzvarázsló kihátrált a csarnokból, talán a hömpölygő ár űzte el. Úgy tűnt, a megmaradt bűbájosokat hamar legyűrik a szerzetesek. Ám ekkor rettentő bömbölés reszkette meg a falakat. A tarfejű dzsad egy förtelmes majomhiénát szabadított a viadalcsarnokra.
A siedon megrázta a fejét – Meg kell vallanom, ilyen pusztítást utoljára ifjúkoromban, a háborúban láttam Corma-dina egyik kietlen szigetén – fejezte be végül a történtek felidézését, majd elhallgatott, némán majszolta a fanyar ízű levelet.
Nevyll kétkedve vette őt szemügyre. A fáklya fényében ugyan nem látta tisztán, ám szavai ellenére a gorviki nem tűnt többnek harmincnál. Bár úgy mondják, aki megjárta Corma-dina poklát, hamar megöregedett.
Közben a siedon elhesegette a múlt árnyait, és újra belekezdett.
- Hirtelen kámzsások rontottak be a páholyba. Gyors harc volt, s miután útnak indultak a pokolba, társaim után néztem. Sajnos egyikük sem élte túl a robbanást – tenyerét az övébe fűzött két árván maradt homlokkendőre tette, majd az adeptusra szegezte a szemét, és folytatta. – Eltettem kardom, és felkaptalak a vállamra. Miután mindenki lefelé törekedett, az ingovány melletti kapu felé, a harc is arra volt a leghevesebb. Úgy döntöttem én felfelé tartok. Jelenleg – mutatott körbe – két szinttel vagyunk az aréna felett.
Valahonnan lentről fülsértő robaj, majd mély bömbölés hangzott fel. Pontosan olyan, amit egy átlagosnál is hatalmasabb majomhiéna hallathatott. Úgy tűnt, a harc még nem dőlt el. Nevyll öszszeszorított fogakkal felállt. Itt nem maradhattak, a széles folyosó a legkevésbé sem volt biztonságos.
- Sciatello di Mezcara, de hívj csak Scionak – nyújtotta felé a kezét váratlanul a siedon.
- Nevyll, Nevyll Athranis – felelt az adeptus, s közben azon töprengett, miért segít rajta a gorviki. Egy olyan nép fia, melyet csak az érdek mozgatott, és Ynevszerte öntörvényűségéről és vérmes természetéről volt hírhedt.
- Inkább felfelé induljunk, a magam részéről nem kívánok találkozni a majomhiénával – javasolta a gorviki, és pillantásában ott rejlett a kérdés: képes vagy rá?
Az adeptus gyors bólintással válaszolt. Az ibarai sivatag félelmetes hírű szörnyetegéről épp eleget hallott ahhoz, hogy törött bordával ne akarjon közelebbről is megismerkedni vele. Mivel a bömbölés nem tűnt távolinak, úgy döntött, a gorviki talányát ráér később is megfejteni. Ideje sem lett volna kérdezősködni. A folyosó alsó feléből léptek sietős surranása hallatszott.
- Rajta! – biccentett az ellenkező irányba, amikor két tőrökkel felfegyverzett szerzetes tűnt fel a kanyarban.
- No-no – ellenkezett a gorviki, majd finoman eltessékelte útjából az adeptust, és kivont pengével indult a csuhások felé. – Nem engedhetjük őket a hátunk mögé.
Nevyll belátta a másik igazát. Szemét résnyire lehunyta, légzését lassította, szellemével az őserő felé fordult, ha úgy adódik, segíthessen a vakmerő bajvívónak. Egy pillanattal később azonban kétségbeesetten fújta ki a levegőt. A sziklaerődben tomboló varázsharc felkorbácsolta a manahálót, hegymagas hullámok, feneketlen örvények kavarogták körül az adeptust. Esztelenség lett volna varázslattal próbálkozni. Miközben a távolodó gorvikit nézte, megértette mi történt a viadalcsarnokban. A posványos vizet nem emberi fortély zúdította a terembe, hanem a kaotikusan tomboló, a valóságot ostromló őserő. Háborgása fejhangú, sistergő zúgásként rezgett a levegőben, foszlányokká szaggatta a józan gondolatokat, és mint óceán a törmeléket, úgy ontotta az anyagi világra haragját.
A siedon hirtelen megtorpant, hátrálni kezdett, majd megpördült és futva indult az adeptus felé.
- Igazad van – kiáltotta.
A feléjük robogó két kámzsás mögött egy újabb zuhant a folyosóra, fölötte pedig egy busa fej, alkarnyi agyarakkal tátongó pofa furakodott előre. Ormótlan test töltötte be a folyosót, melyen egy kordé is kényelmesen elfért volna.
Nevyll elkerekedő szemmel figyelte a szürke bundás majomhiénát. Varázslatai során tapasztalta már, a madarak felreppennek a gallyakról, az ebek pedig vonyítva tiltakoznak a manaháló egyensúlyváltozása ellen. Akkor vajon milyen hatással van a háborgó őserő egy amúgy sem békés fenevadra?
Azonnal választ kapott. A vértől és mocsoktól csapzott szőrű majomhiéna elérte a kúszva menekülni próbáló csuhást. Hatalmas pofáját kitátotta, és egyszerűen kettétépte a szerencsétlent, majd továbbmarcangolta a tetemet. Végül busa fejét az adeptus felé fordította. Szemében tébolyult fény parázslott.
Nevyll megfordult, és futva indult a siedon után, sarkában a két szerzetessel. Hátuk mögül döngő léptek és közelgő fújtatás jelezte, a majomhiéna prédául szemelte ki őket.
- Arra – kiáltotta a gorviki karjával őrültmód hadonászva – oda nem fér be!
Tízlépésnyire szűk oldalfolyosó nyílt előttük.
Scio ugrott és az adeptus, tudomást sem véve a törött bordáról, alig maradt le mögötte. A két csuhás gondolkodás nélkül követte őket. Egymásba gabalyodva tápászkodtak fel, és tántorodtak hátra, amikor a szörnyeteg a falakat megreszketetve a bejárónak robbant. Haragos bődülést hallatott, majd szőrős karjaival feléjük kapott.
- Yak’ha na utrah – lihegte megkönnyebbülten az egyik szerzetes, amikor látta, a majomhiéna nem férhet hozzájuk. Azután nyekkenve terült el, mert egy bőrkesztyűs kéz hatalmas erővel ütötte tarkón. Egy pillanat múlva társa is követte az eszméletlenség csendes nyugalmába.
- Bár fogalmam sincs, káromkodtál-e, vagy istenednek adtál hálát, ez egyszer bizonyosan igazad volt – bólogatott felé a gorviki a tenyerét dörzsölve, majd a szörnyeteg újabb rohamát látva sürgetően az adeptushoz fordult – álljunk odébb!
Nevyll hajlott a javaslatra, már lépett is volna, de a szörnyeteg által kavart szélviharban vadul imbolygó fáklyafény az egyik ájult szerzetes arcára vetődött. Gondosan szálakba font szakáll, fémhegyekben végződő fogak és pontosan olyan arcvonások, mint a thigran-táblánál küzdő boszorkánymesteré. Az adeptus önkéntelenül cselekedett; lerántotta a kámzsát a másik szerzetes arcáról, és már meg sem lepődött azon, amit látott.
- Igen, mind teljesen egyformák – kottyintott közbe Scio. – Az a kettő is ilyen volt, akiket a páholyban intéztem el. De most – újabb bődülés és közben permetező sziklazápor, a fenevad nem adta fel – jobb lesz, ha nem időzünk itt tovább!
A szűk folyosó csigalépcsőben ért véget, és a gorviki gondolkodás nélkül vágott neki. Talán három szintet roboghattak felfelé, amikor az adeptus nem bírta tovább. Egy bejárónál térdre esett, és úgy próbált levegőhöz jutni, hogy törött bordája ne döfjön tőrként tüdejébe. Nehezen felemelte fejét, belesett a nyíláson.
- Tudom… – zihálta a mellé hajoló gorviki felé – tudom, hogy hol járunk. Ügyetlenül lábra küzdötte magát, és a siedonnal az oldalán belépett a körforma terembe, mely közel olyan széles volt, mint az arénacsarnok, ám jóval alacsonyabb építésű. Köröskörül oltárszerű gránitemelvények álltak, mindegyiken egy-egy thigran-báb pihent. Koboldok, trollok, elementálok, gólemek, sárkánygyíkok – az arasznyitól a lábnyiig mindenféle. Az adeptus már többször járt a teremben. Minden viadal előtt itt választhatta ki a figurákat, melyeket harcba kívánt küldeni. A bábokat sosem érinthette meg, pusztán szavakkal adhatott utasításokat a kámzsájuk sötétjébe rejtező szerzeteseknek. Homlokát dörzsölve próbálta felidézni, hogy a falakon nyíló tucatnyi bejáró és kapu közül melyik hová vezet. A gorviki közben az egyik állvány felé indult.
- Mintha eleven lenne – mormolta. Kezéről lehúzta bőrkesztyűjét, és áhítatosan érintette meg a grániton fekvő unikornisfigurát. Úgy tűnt, teljesen elfeledkezett az öldöklő majomhiénáról és a csuhás gyilkosokról.
- Tudod, mennyit ér egy-egy thigran-bálvány? – kérdezte az adeptustól, szemét le sem véve a báburól.
- Azt hiszem, – felelte Nevyll az egyik benyíló felé indulva, jelenleg saját sorsa miatt fájt a feje, az arany csörgése meg amúgy sem érdekelte – ez vezet a felső szintekre.
A gorviki utána fordult.
- Várj! – kérlelte a távolodó adeptust. – Ma már senki sem ismeri a bálványok készítésének titkát, a ritkább figurák ára kisebb gályákéval vetekszik. Itt pedig – mutatott körbe – legalább félszáz hever belőlük. És úgy tűnik, mindegyikük új, legtöbbjük talán sosem küzdött még thigran-táblán.
Nevyll a bejáróban megtorpant és visszafordult.
- Ne légy ostoba. Hagyd őket, örüljünk, ha élve kijutunk innen.
A siedon egy darabig mereven állt a báb mellett, azután savanyú arccal tárta szét karjait.
Nevyll szóra nyitotta a száját, hogy sürgesse társát, de megszólalni már nem volt ideje. A fal félkörívén, pont közte és a gorviki között az egyik ajtó recsegni kezdett, felülete hirtelen elfeketült, vasalata vörösen felragyogott, majd mennydörgésszerű robajjal kiszakadt keretéből, és lángolva keresztülszáguldott a termen. Az adeptus az arca elé kapta jobbját, hogy védje magát a szertefröcskölő, izzó daraboktól. A siedont nekitaszította a léglöket az egyik oltárnak, a lebillenő thigran-báb az ölébe hullott.
Az ajtóban az ordani tűzvarázsló tűnt fel. Szemei parázslottak, ökölbe szorított kezeit kék-vörös lángok örvénylették körül. Karmazsin köpenye azonban szakadozottan lógott vállairól, melléből és combjából megfeketedett nyílvesszők meredeztek. Botladozva lépett beljebb, mögötte skorpióra vadászó vándorhangyák gyanánt kámzsás szerzetesek bukkantak fel.
Sokan voltak, túlontúl sokan.
- Ezek sosem fogynak el! Fuss! – dörrent Scio hangja, túlharsogva a mindenütt fellobbanó lángok sistergését.
Nevyll tett egy lépést előre. A sebesült tűzvarázsló és a szerzetesek pontosan közte és a gorviki között voltak. Ráadásul az egyik kámzsás észrevette, és hullámos pengéjű tőrét maga előtt tartva felé indult. Bizonyosan könnyebb prédának tartotta őt, mint az ordanit.
Az adeptus ellazította magát, felkészült a harcra. Lar-dorban éltek olyanok is, kik nemcsak a magas tudományokat és a mágia tanait kutatták, és Nevyll közéjük tartozott.
A terem közepén az ordani tüzet szórt támadóira. Üvöltő, fáklyaként lobbanó kámzsások dőltek el, ám hátulról egyikük elérte őt. Szertartási tőre mélyen hatolt ellenfele védtelen tarkójába. A tűzvarázslónak hihetetlen életereje lehetett, mert még megfordult, és izzó tenyereit támadója torkára fonta. Azután a többiek ledöntötték lábáról. Legalább hárman vettették rá magukat azonnal, puszta súlyukkal akarták a földön tartani az ordanit.
Nevyll egy futó pillanatra meglátta a siedont. Féltucat kámzsás között küzdött, tőrkardja követhetetlen gyorsasággal villogott a szerzetesek körében. Sokáig azonban nem tarthatta magát; a tűzvarázsló bukásával hamarosan még többen veszik majd körbe.
Az adeptus nem figyelhette tovább társát; a rá fenekedő szerzetes veszélyesen közel ért hozzá, tőrét magasra emelte, de döfni nem maradt ideje.
A terem közepén a haldokló ordani bömbölve felemelkedett, és úgy rázta le magáról támadóit, mint medve a kopók falkáját. Karjait széttárta, hangja akár a fákat emésztő erdőtűz harsogása. Még kirántotta tarkójából a tőrt, de a fegyver kifordult elgyengülő kezéből. Azután karjait maga mellé ejtette, és a teremben egy csapásra kihunytak a tüzek. Egyetlen szívdobbanásra éjszakai sötétség borult a küzdőkre, azután az ordanit szétvetette a testében lakozó erő. Iszonyú lángrobbanásban távozott az élők világából.
A pusztító förgeteg felborította a gránitemelvényeket, pelyvaként sodorta el a szerzeteseket. A fegyverét magasra emelő kámzsást az adeptusnak lökte. Összegabalyodva csúsztak-gurultak be a nyitott bejárón.
Nevyll előtt elsötétült a világ, de ezúttal nem veszítette el eszméletét. Talán a csuhásnak köszönhette ezt, aki pontosan törött bordájának csapódott. Fuldokolva próbált levegőt venni, és közben letaszítani magáról a mozdulatlan szerzetest. Mikor végre sikerrel járt, végignyúlt a hátán. Úgy érezte, minden csepp erő elhagyta testét.
Percekig feküdt így, azután eszébe jutott a siedon, és fogait összeszorítva feltornázta magát. Egyetlen fáklya világította be a szűk lépcsőfeljárót, mely a felső szintekre vezetett. Valahol arra volt lakosztálya is. A kámzsás nyakaszegetten feküdt a sarokban, a bábok termébe nyíló bejárót tökéletesen elzárta a törmelék.
Nevyll a gorviki nevét kiáltotta. Miután nem kapott választ, megkísérelte vállával, hátával elmozdítani a törmelékkupacot, vajmi kevés sikerrel. A tehetetlenség a düh lángjába csapott át, de rögvest új formát öltött. Nevyll szemében ezüstfénnyel izzott fel a belsejét megtöltő hideg tűz. Az a tűz, mely Lar-dorban is kiemelte még a nála tehetségesebb tanoncok közül is, és a beavatottság adományához jutatta. A konok eltökéltség.
Karjai a maguk akaratából mozdultak, ujjai ősi rúnák vonalait írták a levegőbe újra és újra. Testét már nem izmai tartották és emelték ujjnyira a talaj fölé. Ahogy nem evilági szél táncoltatta meg szakadozott köpenyét sem. Szívverése felgyorsult, ereiben dübörögve özönlött a vér, szelleme eggyé vált a háborgó őserővel. Veszélyes, őrülten veszélyes vállalkozás volt mágikus vihar idején megnyitnia szellemét a mana előtt.
Százból ha egy varázsló kockáztatott volna meg ilyesmit. Nevyll testét féktelen erő rázta-cibálta, csak mesterei tanításainak és az évezredek alatt gyémántszerűvé csiszolt tudásnak köszönhette, hogy nem hajította a nemlét homályába. Hosszú percekbe telt, míg akarata elcsendesítette a manaháló tébolyát. Vihart kavarni sok varázstudó volt képes, lecsillapítani csak kevesen.
Nevyll álomszerűen lassan ereszkedett vissza a földre, karjai lágy ívben mozdultak a törmelék felé. A feltornyozott emelvények és gránitoltárok megreszkettek, majd oldalra csúsztak, és utat engedtek neki. Könnyedén lépett a csarnokba.
Fekete falak, felismerhetetlenre égett thigran-bábok és elszenesedett emberi tetemek fogadták. A hőség és a fojtogató korombűz elviselhetetlen volt. Az adeptus arca megrándult, a manára erőltetett harmónia bizonytalanná vált; az anyagi világra túl erősen nyomta rá billogját a pusztítás. Az őserő befolyásolhatta a valóságot, de annak történései is visszahatottak rá.
Nevyll ujjai vércsekarmokként görbültek, ahogy megkísérelte mederben tartani a mana áramlatait. Tudta jól, hiába. A merevség és a túlzott akaratosság mindig ellenkezőjére fordul.
- Scio – sziszegte maradék hatalmát összeszedve. És csukott szemével meglátta újdonsült társát.
A gorviki bicegve, de mégis határozottan tört előre. A sziklaerőd tátott pofájú szörnyeteget mintázó kapujában járt, testét több tucat kisebb seb, arcát sötét korom borította. Vállán termetes zsákot cipelt, mely leginkább egy batyuvá göngyölt szerzetesi kámzsának tűnt. Körötte az acéllal és varázslatokkal vívott harc mementói – gazdátlanná vált fegyverek, mozdulatlan tetemek, jégoszloppá meredt eleven-holt szobrok. Előkelők, kalmárok, szerzetesek földi porhüvelye és a még szaggatottan lélegző majomhiéna, gerincoszlopába törötten a könyörtelen fegyver, a díszes markolatú tőrkard.
A siedon, a téboly egyetlen túlélője az ingovány széléhez sietett, egy félig partra húzott lélekvesztőhöz. Csomagját óvatosan ejtette az aljára, majd térdig vízbe gázolva útjára indította a csónakot. Ahogy beszökkent a vízi alkalmatosságba, a hevenyészve összegöngyölt csomagból egy csavarmintás szarv bukkant elő. Egy unikornis szarva…
Nevyll földre roskadt. Egy pyarroni magiszter képes lett volna kordában tartani az őserőt, ahol egy sérült adeptus kudarcot vallott. Mégis mosolygott. Bár a háborgó mana meg is csalhatta, bizonyosnak érezte, a rejtélyes gorviki megmenekült. Felállt és a csigalépcső felé indult. Ideje volt elhagyni a K’hütan testvériség kihalt sziklaerődjét.
A lakosztálya üresen, érintetlenül fogadta. Figyelmesen, az általa kiépített belső rendnek megfelelően közelítette meg az alacsony asztalkát. Csak az iszákot vette magához, és az erkélyhez lépett vele. A lószőr bogokat már-már szertartásos lassúsággal oldotta meg. Elsőként a pteroptacsontok kerültek elő – belőlük állította össze a vázat -, azután a cserzett bőrtekercs következett. Gyors mozdulatokkal feszítette a csonkokra, ügyelve nehogy megérintse a rájuk rajzolt varázsjeleket. Amikor elkészült, kilépett a teraszra. Odakint még éjszaka volt, de a keleti horizont mélyvöröse már jelezte a Lar-dor felől érkező napkeltét.
Nevyll hátára, karjaira erősítette a mágikus szárnyakat, és búcsúpillantást vetett a megürült lakosztályra.
Ám a terem már nem volt kihalt. Kámzsájukat hátracsapva öt szerzetes nézett farkasszemet az adeptussal. A középen álló egy lépést tett előre; bár mindannyian tökéletesen egyformák voltak, ennek aranydiadém díszítette homlokát. Máskor makulátlan öltözetét azonban szakadások és koromfoltok csúfították.
- Senki sem tanúskodhat a külvilágnak a ma éjjelről – súgta visszafojtott dühvel.
Nevyll már-már sajnálkozva nézte a hamis szerzetest. Vajon mennyit áldozhatott fel emberi mivoltából, hogy mágikus erőt, gyorsan porrá omló földi javakat szerezhessen? Sokan voltak, kiket megtántorított a hatalom ígérete. Elég volt a Fekete Határon túlra pillantani, a félelmetes, sötét dicsfényben ragyogó Krán földjére. Az adeptus lélekben megvonta vállát: tudta jól, gyilkos pengékkel, démoni bűbájossággal az igazán fontos ütközeteket sosem nyerhetik meg. Önmagukat ítélték elkerülhetetlen bukásra.
Felemelte karját, megadta a szerzeteseknek a lehetőséget, hogy megtudják ki döntötte romba hatalomról szőtt álmaikat. Vasfából faragott varázslóbotja felemelkedett és engedelmesen suhant kezébe, öklömnyi ékköve bársonyos gyöngyházfényben felderengve köszöntötte gazdáját.
Az aranydiadémos megértette a jelet. Most már világosan látta, kivel áll szemben. Sápadtan nézte a jelenést, majd acsargó haraggal köpte szavait a pyarroni adeptus felé.
- Tsagg’athan ereje elsöpör ostoba halandó.
Nevyll hátat fordított a kámzsásoknak, és száműzte őket tudatából, nem kívánta látni pusztulásukat. A napkelte felé fordult, karjait oldalra emelte, kiterjesztette szárnyait.
Az aranydiadémos utána ugrott, társai tőröket emelve követték. Egyikük futtában felborított egy állóvázát. Kicsiny rúna parázslott fel a homályban.
Az adeptus levetette magát a teraszról. Zuhant. A párasárkányok és ködfenevadak körülörvénylették és szétfoszlottak suhanó alakja körül. A szárnyak alján levő varázsjelek magukhoz vonzották a szeleket, és az adeptus felemelkedett.
Mögötte a lakosztályban elmozdultak a bútorok. A kialakított mágikus egyensúlyt otrombán megbontó szerzetesek szembesülhettek végzetükkel. Súlyos vázák emelkedtek fel és suhantak keresztül a termen, csonttörő erővel csapódtak a menekülni próbáló kámzsásoknak. A sárkánypofát mintázó kandalló tüzet köpött, a mélyzöld és bíbor kelmék fojtókígyóként tekeredtek rájuk. Végül a mennyezetet tartó démonszobor megbillent és port kavarva zuhant el. A födémszerkezet sem bírta sokáig a terhelést, magába roskadva temette el a szerzeteseket.
Nevyll kiterjesztett karokkal siklott egyre feljebb, egyenesen a felkelő aranykorong irányába. Gondolatban búcsút intett a vakmerő gorviki siedonnak, majd mestere jutott eszébe.
- Vajon mit fog szólni mindehhez Gvendhor? – töprengett magában, miközben a vadászó sólyom sebességével suhant az ébredező mocsár felett. Túl sok jót nem remélhetett.

4.
GVENDHOR öregecskén szusszantva foglalt helyett a karszékben. Nagyot szippantott a kora hajnali levegőből, és újra szemügyre vette a haonwelli juhart. Már hosszú órák óta dolgozott, óvatosan metszette az ágakat, ritkította a leveleket. A vöröses-zöld levelű törpefa a kicsiny kert éke, az öregedő mester büszkesége volt. Főképp így tavasszal, amikor kibontotta illatos, hófehér virágait.
Aila szigete valóságos tündérvilág volt. Márványtornyok és szentélyek, jegenyesorokkal és egykori mesterek mellszobraival határolt, a napfényben szemkápráztatón fehér sétányok, tucatnyi sziklakert, csobogó és szökőkút hirdette a Keleti Iskola fenségét és hatalmát. Az a néhány szerencsés idegen, aki a sziget uraitól bebocsátást nyert, mindenütt a mágia tudományában elmélyült szellem nagyságát érezhette. Aila, a Keleti Iskola központja maga volt a harmónia. A hozzáértő mestereknek köszönhetőn minden épület, minden szikla és növény olyan alakot vett fel, hogy tökéletes összhangba kerüljön környezetével. Egyetlen kicsiny kert volt ez alól kivétel. Az öregedő magiszter búvóhelye.
Gvendhor pagonyában magasra nőtt a selyemperje és az aggófű, a halkan csörgedező csermely a maga útját követhette, nem kényszeríttette az öreg mester vakító márványcsatornába. A hangabokrok is kedvük szerint terpeszkedhettek, egyedül a törpefát nyeste meg időnként a magiszter. Ha az iskola viselt dolgai fejtörést okoztak neki, a haonwelli juhar gondozásában keresett menedéket. S mostanság egyre szabályosabbá, mesterkéltebbé vált a vöröses-zöld levelű fa.
Nemezcsizmás léptek dobbanása verte fel merengéséből. Gvendor ültében hátrafordult, majd hunyorogva hunyta be szemét. A bejáróban megálló alakot ragyogó glóriaként övezte a pirkadati napfény. Öreg szemével csak akkor ismerte fel őt, amikor az üdvözlésként féltérdre ereszkedett.
- Mester, hívattál – szólt a jövevény. Hangjában megbecsülés, tisztelet és árnyalatnyi bántott önérzett csendült.
“Nemcsak alkatát és külsejét, de a szívében égő lángot is örökölte apjától.” – morfondírozott magában Gvendhor. És – mint mostanság oly sokszor – régi idők emlékképei ködlöttek fel előtte.
- Mennem kell – a hang halk volt, de kérlelhetetlen – Krán földjeinkre okádta hordáit, szükség van rám.
Magas, szikár alak. Dísztelen mellvért, csontos arc, szőke körszakáll. Sempyeri lovag.
- Kérlek, vigyázz a fiamra.
Gvendhor, a fiatal magiszter mosolyog.
- Ne aggódj, Ailán biztonságban van. Sem a nomádok, sem az orkok nem jutnak el idáig soha.
A sempyeri bólint, széles tenyerét barátja vállára teszi.
- Ha úgy hozza a sors, hogy nem térnék vissza, úgy neveld Nevyllt, hogy szabad lehessen. Pontosan tudod, – és körbemutat a márványfalak, a formára nyírt díszfák felé – hogy vélekedek én minderről.

A magiszter tudta, nagyon is jól tudta. Elég időt töltött a zabolátlan, konok lovag mellett, akinél igazabb barátot nem is kívánhatott volna. Végül a nyughatatlan sempyeri ellovagolt, szembe a Dúlással, és sosem tért vissza. Gvendhor megtette, amit megtehetett. Ám előbb a háború zűrzavara, utóbb a megerősödő rend tennivalói komoly terheket róttak rá. Az ifjú Nevyllel pedig alaposan meggyűlt a baja. Tehetséges és kitartó volt, talán a Belső Iskolába, a legjobbak közé is bekerülhetett volna, ha kevésbé önfejű és kezelhetetlen. Ha nem olyan, mint az apja.
Gvendhor elmosolyodott, és a sajátja melletti, üres karszékre mutatott.
- Foglalj helyett, adeptus – nyomta meg az utolsó szót -, és kérlek, tegyük félre a formaságokat. Kiheverted már a loarani kalandot? – a hangsúlyt ismét az utolsó szó kapta.
Nevyll a karszékhez lépett. A korholás minden utalását értette. Neki, mint a rend adeptusának nem lett volna szabad kalandokba keverednie. Három hete ért vissza Ailára, s azóta már a Keleti Iskola páholymestereinek tanácsa előtt is be kellett számolnia az ingoványban történtekről. A feltett kérdésekből pedig sejthette, nem áll fényesen az ügye, a rend büntetéssel sújtja majd a kihágást. E kora hajnali órában pedig minden bizonnyal azért hívatta magához mestere, hogy közölje vele az Iskola döntését.
- Igen, az ispotályos papok ismét csodát tettek – válaszolta mégis mosolyogva, esetlenül leplezve feszültségét. És megbántottságát. Mégiscsak egyedül számolt fel egy feketemágiát gyakorló szektát!
- Szerencséd, hogy ennyivel megúsztad – dörmögte Gvendhor, bölcsen nem mutatta jelét, hogy észrevette volna az adeptus sértettségét. – A tanács szerint komoly veszélyben volt az életed!
Nevyllnek elég volt a majomhiénára, a tűzvihart kavaró ordanira, vagy a tőrökkel hadonászó kámzsásokra gondolnia, és egyetértett iskolájának nagyjaival. Most is látta maga előtt a szigorú-kíváncsi páholymestereket, ahogy figyelmesen követik beszámolóját, csak ritkán szakítva meg egy-egy kérdéssel. Még közöttük sem volt egyetértés abban, kikkel került szembe az adetpus. Számos elképzelés elhangzott. Hieryas nagymester szerint a mocsár valami titokzatos, eddig ismeretlen növényével került szembe Nevyll, mely emberforma, értelmes gyümölcsöket fakaszt, hogy azok azután megfelelő táptalajra lelve szaporodhassanak, akár az Ibara legendás el-dzsamarah-ja. Mások úgy vélekedtek, hogy egy háborodott boszorkánymesterhez volt szerencséje, aki hagymázas hatalomvágyában önmaga utánzatait szabadította a világra. Kevésbé elrugaszkodott elképzelésnek tűnt, hogy a szerzetesek egy sajátos szerafista szekta tagjai voltak, akik mindannyian hasonulni kezdtek túlvilági patrónusukhoz. Ez utóbbit a Fekete Határ közelsége valószínűsítette. Noha a szerafista varázstudókon csak tanulóútjuk legvégén nyilvánul meg külvilági uruk igaz alakja, Krán bugyrai könnyen kivethettek magukból efféle förtelmet. Az újnak tűnő thigran-bábok jelenléte mindenesetre Kránra utalt; manapság csak a Sötét Birodalom varázstudói ismerték készítésük titkát.
- Bárkik bújtak is meg a szerzetesrend álcája mögött, nem volt helyük az Államközösség határain belül – jelentette ki Nevyll, és megkönnyebbült, hogy kimondhatta ami a szívét nyomta.
- Igaz – helyeselt Gvendhor, ismét figyelmen kívül hagyva az adeptus szavainak élét. – Ám a kertben burjánzó gazt nem irthatod ki úgy, hogy lecsippented a levelét.
Nevyll jól emlékezett a meghallgatás végén komorrá váló tekintetekre, amikor a páholymesterek az elhangzott részletekből összerakták a képet. Mindannyian egyetértettek abban, hogy egy ilyen erődöt kiépíteni, a viadalokat megszervezni külső segítség nélkül lehetetlen lett volna. Bizonyosnak látták, valakit Syburrban elcsábított az aranyak csillogása, vagy más indok miatt döntött úgy, hogy a Kránból átszivárgó szerzetesrend támogatója lesz. Utólag, a sziklaerőd pusztulása után persze vajmi kevés esélyük maradt rá, hogy megtudják, ki volt az áruló. Bárkik álltak is a rend háta mögött, az erőd pusztulását követően meghúzzák majd magukat, és bizonyosan gondoskodnak a nyomok alapos eltűntetéséről is. Az adeptus meggondolatlansága jóvátehetetlen balfogásnak bizonyult.
- Tudom, mester, már én is beláttam hibámat – mentegetőzött Nevyll.
- A Titkosszolgálat két ügynököt küldött ki, hogy megvizsgálják a körülményeket. Még van remény, hogy kibogozzák a szálakat – dünnyögte a magiszter, majd nagyot sóhajtva folytatta. – Ami pedig a sziklaerődöt illeti, két tucat lovagra és atyára lesz majd szükség, hogy kiűzzék a kísértetkastéllyá vált épületből az eleven-holt lidérceket és bolyongó szellemeket.
Nevyll felkapta a fejét, kérdőn pillantott mesterére. Sem az ügynökökről, sem a túlvilági szörnyekké sorvadó szerencsétlenekről nem volt eddig tudomása.
- Egy kavargó manavihar – magyarázta Gvendhor, és hangja ezúttal komoran csengett – éjsötét árnyerődöket emelhet, szakadásokat téphet az őserő szövetén.
Nevyll elhűlve hallgatta mesterét. A pyarroni szövetséget ért kár helyrehozhatónak tűnt, a syburri áruló az Államközösség rendjére jelentett némi mulandó veszélyt. A mágikus viharokat kavaró, a sötétség teremtményeit a világra zúdító varázstudók azonban az Iskola ellenségei voltak, még akkor is, ha tetteiket nem tudatosság vezette. A legsúlyosabb vétkek egyikének árnya vetült az adeptusra.
- Ismerlek jól fiam. Mint oly gyakran, ezúttal is óvatlan és meggondolatlan voltál. Ám szándékod tisztasága nem ment a tanács előtt. Az igazi ellenség sosem feketemágiát gyakorló boszorkánymester, vagy túlvilág démon, hanem te magad. A túlzott büszkeség és gőg, az abból fakadó indulat nem egy társunk bukását okozta már. Mert nem a célok, hanem a tettek formálják a világot, és ezt – tette Gvendhor atyaian Nevyll vállára a kezét – egy adeptusnak tudnia kellene!
A magiszter elhallgatott, hagyta, tanítványa hadd jegyezze meg és dolgozza fel a hallottakat. A haonwelli juharhoz lépett, és lecsippentett egy túl hosszúra nőtt ágacskát. A pagonyra csend borult, csak a csermely halk csörgedezését lehetett hallani.
Nevyll pokolian érezte magát. Már rég megbánta meggondolatlan tettét, de most rádöbbent, mesterét is kellemetlen helyzetbe hozta. A Keleti Iskolát a jelentősebb mágikus irányzatok, a tér, az idő, a mentál és az elementalista tanok páholyainak nagymesterei igazgatták. Emelett számos kisebb, páholyi szervezetbe nem tömörülő irányzat is helyt kapott Ailán. Ezeket kertekbe sorolták, talán valami régi hagyomány alapján. Leggyakrabban – mint Gvendhor esetében – valóban egy kisebb park, tér adott otthont nekik. Itt oktathatta a mester tanítványait. Az Iskolát igazgató tanács tagjává azonban csak akkor válhatott, ha a kert páhollyá emelkedett. Egészen addig a nagymesteri cím, és a vele járó vétójog nélkül bele kellett nyugodnia a tanács döntéseibe. Lehetősége volt viszont legjobb tanítványainak beavatotti címet adományozni. Természetesen az így adeptussá váló varázslókért személyesen felelt a tanács, sőt a lar-dori iskolákat összefogó nagytanács előtt.
Nevyll szótlanul nézte öreg mesterét, a finom, törődő mozdulatokat, ahogy gondozta a juhart. Sokkal, nagyon sokkal tartozott neki, és érezte, Gvendhor most egy el sem hangzott kérdésre vár tőle választ. Megköszörülte torkát.
- A Keleti Iskola adeptusa vagyok. Tanultam hibámból, bármilyen szerepet szán nekem a Rend, hűen teljesítem – jelentette ki zord határozottsággal, mintha egy fogadalom szavait ismételné.
A nagymester felpillantott, a naivan nagy szavak mosolyt csaltak arcára.
- Tartsd meg, amit most ígértél, ifjú adeptus. Ám, a tanács szerint nem a mágia és a rend iránti elhivatottságod, és nem is tudásod hiányzik. A páholymesterek úgy vélik önfegyelmet és alázatot kell tanulnod, s ezt leginkább magadra utalva, Ailától távol, egy szigorú tanító keze alatt szerezheted meg. Ezért messzire, a nomádok lakta pusztaságon túlra, a Déli-határhegység lábához küldenek tanulni és elmélkedni – tolmácsolta a tanács döntését Gvendhor.
Nevyll lesújtottan ült le. Megpróbálta elrendezni magában az elhangzottakat. A döntés egyenlő volt a száműzetéssel; Ailától távol, a könyvtárak, tanítómagiszterek és társak nélkül vajmi kevés esélye maradt a továbblépésre. És egyébként is kitől tanulhatott volna a nomádok lakta sivár pusztaságban?
- Biztosan hallottál már Imer Ilocharról. Mától fogva egy esztendőn át ő lesz mestered – jelentette ki az öregedő magiszter, elértve az adeptus kérdő arckifejezését.
Imer Ilochar. A legendás hős, aki a Dúlás idején Ó-Pyarron falait védte. Mesélik, orkok és nomádok százaival végzett, sőt varázspárbajban nemlétbe taszított egy aquir fattyúmágust is. Társaival ellentétben csodával határos módon túlélte Ó-Pyarron végpusztulását. Míg a többiek, vezéreik oldalán életüket adták hitükért és országukért, a csatamágusok nagymesterét a lezuhanó Gömbszentély egy darabja maga alá temette, hosszú-hosszú időre sötét márványtömlöcbe zárta, de megmenekítette őt a fosztogató-gyilkoló ork hordáktól. Nevyll jól ismerte a történetet és a folytatást is. A felgyógyuló Ilochar a Krán ellen tervezett bosszúhadjáratok leghevesebb szószólója, a rend legszigorúbb magisztere lett. Tanítványaiból könyörtelen csatamágusokat nevelt, olyanokat, akik ha kellett, rezzenéstelenül állták a Titkos Szolgálat elit ügynökeinek pillantását is. Évekkel később azonban, amikor a veszteség fájdalmát lassan feldolgozva az Iskola józanabbá vált, Ilochar magára maradt. Egyre jobban eltávolodott a páholymesterek tanácsától. Mondják, saját kérésére bízták meg a feladattal, mely mérföldek százaira vezette őt a messzi-messzi délvidékre. Érthetetlen volt hát, miért bíznak most rá egy adeptust, ráadásul egy olyan valakit, aki nem a csatamágusok páholyának beavatottja volt.
- Időt adtak neked a felkészülésre – folytatta Gvendhor, miután érezte, az adeptus feldolgozta az elhangzottakat – egy hónap múlva kell majd indulnod. Addig a helyi törzsek nyelvével és szokásaival, az állat- és növényvilággal, és más sajátosságokkal kell majd megismerkedned. Magadra leszel utalva.
Nevyll nem nézett fel, a magiszter közelebb lépett hozzá.
- Az apád annak idején arra kért, neveljelek úgy, hogy megismerd a szabadságot. Ne kössenek regulák, és megállj a saját lábadon, bármerre járj is – elevenítette fel Gvendhor a sempyeri szavait, és elégedettséggel töltötte el a felé forduló adeptus érdeklődő tekintete.
- A nemes acélt csak a kohó izzó tűzében edzheted meg, tartják a sempyeriek. Igazold hát őket, Nevyll!
Az adeptus lassan bólintott. Az öregedő mester szavai bátorították, a szigorú döntés feletti keserűség konok elszántságba fordult.
- Egy hónap elegendő lesz a felkészülésre – jelentette ki azután. Eldöntötte, hű lesz fogadalmához, bármit hozzon is a jövő.
- Már most is mindent tudsz, amire igazán szükséged lesz majd – felelte Gvendhor bátorítóan.
Nevyll meghajolt, és a magiszter engedélye után a bejáró felé lépett. Azután megtorpant. A Titkosszolgálat ügynökeiről eszébe jutott a gorviki siedon.
- Mester, kérdezhetek valamit?
Gvendhor lassan biccentett; pontosan tudta mire kíváncsi az adeptus.
- Sciatello di Mezcara. Róla érkeztek hírek?
A magiszter elgondolkozva simogatta meg szakállát. Bizonytalan volt, mit lenne helyes válaszolnia. Azután úgy döntött, elég terhet rótt már eddig is az adeptus vállára.
- Nos, igen. A tanács is foglalkozott a siedonnal. Nemigen értették miért is segített neked. Egyesek úgy vélték, rokonszenvet keltett benne vakmerő forrófejűséged, mások szerint a “többen többre jutunk”-elve kényszeríttette oldaladra. Egy biztos, fürkészeink és fejvadászaink nem bukkantak nyomára.
Nevyll fejet hajtott, és láthatóan elégedettebben távozott.
Gvendhor hosszan nézett tanítványa után. Fejcsóválva nyugtázta, hogy az adeptusnak furcsa mód elégtételt jelent, hogy a Szolgálat fejvadászai képtelenek voltak megtalálni a rejtélyes siedont, aki látszólag önzetlenül segítette őt. Akár az apja, aki mindig harcostársai közül választotta meg barátait. Talán megmondhatta volna a fiúnak, hogy ezúttal nem értett egyet a tanáccsal.
Az öregedő magiszter jobban ismerte a gorvikiakat, mint a páholymesterek bármelyike, akik hajlamosak voltak lenézni, Krán ostoba csatlósainak tekinteni őket. Tudta jól, semmit sem tesznek ok nélkül. “Salas na vie, salas na corqva dor!” – “Ha tartozásod van, a tartozásod billincsbe ver!” – szólt a gorviki mondás, mely mélyen gyökerezett lakóinak szívében. Gvendhor biztos volt abban, hogy ez mozgatta az idegent, aki könnyen lehet, nem is siedon volt, sokkal inkább gon-corga, azaz gorviki fejvadász, akit határozott céllal küldtek a sziklaerődbe. Valószínűleg azért segítette az adeptust, mert ezúton mielőbb letudhatta tartozását. A tartozást, amit az adeptus rótt rá, önkéntelenül segédkezet nyújtva neki titokzatos feladata megoldásában.
- Scio, – mormolta maga elé Gvendhor, tudva jól, mit jelent a szó gorvikiul – Vércse. Szerencséd van Nevyll, hogy többé sosem látod.

5.
A VÉRCSE a szántóföldek felett vadászott. Sokáig szitálhatott a levegőben, míg zsákmányra lelt. Kitartása végül eredményt hozott, diadalát hirdető, messzehangzó rikoltása még a hegyorom lábánál megbúvó udvarházig is elért.
Az öregedő klánfőnök felemelte fejét, és az ablakok felé tekintett. A lőrésszerű nyílásokon vörösarany patakként szüremlett be a lebukó nap fénye. Pászmáiban apró porszemek táncoltak, minél bátrabban, annál hamarabb sodródva ki a fényglóriából az árnyak egyre terebélyesedő birodalmába.
- Hívattál, abradon! – lepte meg egy testetlen hang a merengő klánfőnököt. A di Mezcarra-család első embere elfordult az ablaktól és kutatva fürkészte a sötétséget. A jövevény a bejáróban állt, az esti félhomály beburkolta, árnyszerűvé tette alakját, majd amint a klánfőnök felfedezte őt, féltédre ereszkedett.
A sötétségben az öregedő családfő szeme képtelen lett volna megbirkózni a talánnyal, mégis biztosan tudta, ki érkezett hozzá a késői órán. Egyetlen embert ismert, aki észrevétlenül elsétálhatott az őrök mellett, és meglephette a di Mezcarra-család vezérét. A klánfőnök lassan mozdult; a vadlúdtollat a faragott íróasztalra tette, a pergamentekercsen kanyargózó sorokat pedig itatóssal szárította meg, csak azután szólt a jövevényhez, öccse fattyú gyermekéhez.
- Örülök, hogy hazatértél, Scio – a barátságosnak tűnő üdvözlő szavakat megcáfolni látszott a ridegen reccsenő hang. – Hosszú idő telt el, lépj közelebb, hadd lássalak öreg szememmel – invitálta bütykös ujjú kezével beljebb a látogatót.
A ragadozómozgású gorviki a szabadon álló karszék felé lépett. Az arannyal áttört homlokkendő egyetlen szemhunyásra megcsillant fején, ahogy áthaladt az egyik fénypászmán.
- Hét esztendő – egészítette ki urát, miközben helyett foglalt.
Az abradon lassan bólogatott, a hangsúly többet mondott a szavaknál. Hét esztendő a fagyos délvidéken, egyedül, társak, barátok nélkül. Eredménytelenül.
- A loarani sziklaerődben viszont sikerrel jártál, végrehajtottad amit rád bíztam – reccsent újra a klánfőnök szárazfa hangja – bebizonyítottad, hogy mégis kiérdemled a di Mezcarra nevet.
A fiatal gorviki főhajtással köszönte meg az ura szájából legfőbb dicséretnek számító mondatot. Pontosan tudta, ha ezúttal is sikertelenül járt volna, most jeltelen sírban feküdne a szántóföldek határán.
- Ám bármennyire is szükségünk lenne kardforgató tudásodra idehaza, újra útra kell kelned – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a klánfőnök.
Scio összevonta szemöldökét. A legkevésbé sem számított erre a fordulatra.
A di Mezcarra első embere ráfújt a pergamenre, majd gondosan összetekercselte. Viasztégelyt vett kezébe, és a gyertyaláng felett melengetni kezdte.
- Vissza kell térned délre – hajolt előre, majd pecsétgyűrűjével lezárta a levelet. Mély ráncok szabdalta arcát a kardvívóra emelte – Imer Ilochar, egy pyarroni magiszter. Ô következik – jelentette ki hidegen.

6.
AZ IMBOLYGÓ fénybogár tétován billegett a levegőben, tünékeny zöld-arany parázstüzét körülölelte a sötétség. Fel, le. Fel, le. Mintha a végtelen óceán hullámzó vízén lebegne. Halvány fénykörének peremén egy köpönyeges alak állt, szemét a táncoló varázsgömbre szegezte, arcára a kor barázdái mellé újabbakat rajzolt az összpontosítás. Mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva várt.
A lidércfény hirtelen megrebbent, és mintha láthatatlan erő húzná, sebesen megindult. Előre a sötétség szíve felé. A köpönyeges is megelevenedett, sietve követte a homályba. Botladozva haladt, olyan helyen járt, hol évezredek óta tán senki sem. Ám igazi hatalmát nem nyilváníthatta ki, nem hasíthatta szét fényözönnel az éjszakát. Még nem. Tudta, azzal mindörökre kioltaná lidérckalauza éltét. És újat létrehozni soká tartott volna. Túlontúl soká.
Néha, ha a fénypille közelsuhant, látta a barlangjárat nedvesen csillanó sziklafalait, a sokezer éve növekvő torz mészkőoszlopokat. A mélység gonosz kipárolgásai újra és újra megcsalták érzékeit. Hol acsargó, gigászi sárkányt látott felágaskodni, hol az óidők ezerkarmú, nevenincs szörnyetegét. Szerencséjére a sosemvolt fenevadak foszlányokká szakadoztak, amikor varázsbotjával feléjük csapott. Ilyenkor szája farkasvigyorba rándult, akárha valóban halálra sújtotta volna a képzelete szülte szörnyeket, majd újra nekiindult, vérebként követte a nyomot.
A fénypille mozgása egyre gyorsult, ahogy közeledett célja felé. Azután egy forduló után aprócska, izzó üstökösként magasra szökött. Tünékeny tüze egyetlen szívdobbanásra bevilágította a hatalmas csarnokot, majd alázuhant. Halk szisszenéssel búcsúzott a világtól, amint elérte az alant húzódó barlangtó néma vizét.
Ám a csarnok nem burkolózott sötétségbe. Száz és száz hajszálvékony gombafonál derengett a homályban. Haragoszöld fényüket rejtett erő táplálta, az az erő, mely a pillét is a mélység felé húzta. Kusza szövetük óriási pókhálóként fonta be a csarnokot. Szálaik végigfutottak a barlangtó partján, felkúsztak a sziklaoszlopokra, és a falakra. Tompa tüzük torz démonfaragványokon tört meg. Karmok és tépőfogak, denevérszárnyak és csontkinövésekkel csúfított, rút fejek.
A varázsló óvatosan lépett a terembe. A falak mellett őrködő szoborfenevadakra csak egy röpke pillantást vetett, majd letérdelt, közel hajolt a gombafonalakhoz. Finoman megérintette a szálakat, majd felemelte kezét. Mosolyogva figyelte, ahogy ujjain halványan derengő spórák csillantak. Itt lesz hát, amit keresett. Embermagas botját a földre helyezte, és lassan felemelkedett. Kiterjesztette hatalmát. Lehunyt pillái meg-megrezzentek, köpenyegébe semmiből kelt szél kapott, ahogy szelleme a manaháló végtelenje felé fordult. Csukott szemeivel körülpillantott a barlangban, és a mágikus őserő időtlen tengerében a csarnok egyszerre felragyogott. A gombafonalak szálai, a fátyolvékony porpalást alatt rúnák ezrei húzódtak meg. Idegenek, ősiek és hatalmasak. Nem azok, melyekre a varázsló számított.
Szemei felpattantak, meglepetésében hátratántorodott. Gyorsan erőt vett magán, és újra letérdelt. Kapkodó mozdulatokkal söpörte félre útjából a gombafonalakat. A spórák megannyi méregzöld fénybogárként örvénylették körül, halovány fényük különös, sarló- és pengeforma írásjeleken csillant meg. A varázsló felismerte őket. Aquir tilalomrúnák voltak.
A köpönyeges hosszú pillanatokig figyelte a sötétezüstben játszó jeleket, melyeknek egyáltalán nem kellett volna ott lenniük, majd botjára támaszkodva felemelkedett. Lar-dor magisztere volt, a legnagyobbak egyike, most mégis olyan akadály állta útját, mely meghaladta tudását. Varázsbotjának igazgyöngy gombdísze vörös fénnyel izzott fel, torkából dühödt kiáltás tört elő. A hang hosszan visszhangzott a barlangcsarnokban, s mielőtt elhalt volna, felelet érkezett rá.
Morranás.
Mély, magabiztos hang. A menekülésre képtelen áldozatát figyelmeztető büszke ragadozóé. A köpönyeges megperdült, elkerekedő szemmel nézte az árnyak közül kilépő emberforma, párducmozgású fenevadat. És a csapásra emelkedő, karmokban végződő kezet.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://rpg.hu/iras/pic/fogadalom.jpg]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához