LFG.HU

Herbie
ismertetőCimkek

A főcím tanúsága szerint “Quentin Tarantino negyedik filmje” – ez a titulus önmagában egyedi egy főcímben – egyszerre írja és olvassa a filmtörténelmet. A videotékás filmrajongóból lett rendező fiatalkora kedvenc filmjei előtt tiszteleg a Kill Bill című opusszal. Mivel ez rengeteg filmet jelent, utalások megszámlálhatatlan tömege árad a néző felé a vászonról – egyúttal a főcímen kívül azzal is különlegeset alkotott, hogy ez minden idők legvéresebb amerikai filmje.

A Kill Bill története annyira lényegtelen és másodlagos, hogy készítői sem nagyon foglalkoznak vele. Főhősnője, a “Menyasszony” egykor egy D.I.V.A.S. nevű női orgyilkos osztag tagja volt, összeszűrte a levet Bill-lel, a főnökkel, majd megelégelte a lelketlen melót és kilépett. Sem Bill, sem a banda nem nézte ezt túl jó szemmel – érdekes módon a csapat többi tagja a “szajhánál” enyhébb jelzőt nem talál rá -, ezért kikészítették. Mivel elkövették azt a hibát, hogy nem ölték meg, mikor négy év múlva magához tér a kómából, jöhet a bosszú. A film a második bosszúval kezdődik, és onnantól kezdve a történet lényegtelen, az akciójelenetek és látványos felvezetők közé ékelve, visszaemlékezésekből rakhatjuk össze az előzményeket. Minden más vér, erőszak és némi pátosz.

Másolás, plágium és tisztelgés között többek közt az a különbség, hogy a másolás általában már nem rendelkezik az eredeti varázsával és fantáziátlanul utánoz, a plágium pofátlanul igyekszik meglovagolni az eredeti népszerűségét és túltenni azon, a tisztelgés ellenben nem csak a külsőségeket, de a szellemiséget is igyekszik átvenni. Tarantino pontosan tudja, mi a különbség, tudja mit akar, és kellő tehetséggel bír ahhoz, hogy valóban méltó módon rója le tiszteletét az elődök előtt. Erre csak egy rajongó képes.

A Kill Bill-lel nem egyszerűen egy film adaptációját készítette el, hanem egy egész műfajét, sőt, több műfajt és korszakot foglal össze. A hatvanas-hetvenes évek kínai, Hong Kong-i és japán gengszterfilmjeit, akciófilmjeit, Sergio Leone westernjeit gyúrja – sok vérrel – egy nagy, őrült masszává (az Egy maréknyi dollárért című filmmel Leone maga is Kuroszava filmjét adaptálta western környezetbe). Nem meglepő hát, ha egy yakuzákkal teli, szamurájkardos leszámolás közepette egyszercsak Ennio Morriconét idéző dallamok csapnak föl, hogy a Menyasszony fekete-sárga motorosszerkóját Bruce Lee utolsó filmjében is láthattuk, hogy az egyik visszaemlékezés idejére a Kill Bill átmegy animébe (japán animációs stílus), és kicsit mintha a Charlie angyalaira emlékeztetne az orgyilkos macák bandája…

Tarantino generációja, és azok, akik ezeken a filmeken “nőttek föl” a hatvanas évek vége és nyolcvanas évek eleje között, bizonyára jót fognak “nosztalgiázni”, és elértik az utalásokat. Akinek viszont nem ismerősek a filmben megemlített műfajok, filmek, jelenetek és motívumok, jó eséllyel nem tudják értékelni egyetlen kockáját sem. Számukra közel semmit sem képes nyújtani ez az alkotás. Igen, értelmetlen vérfürdő, céltalan erőszak, egy csomó, tőlünk idegen stílus és műfaj kibogozhatatlan keveréke, a története pedig egyszerű, mint a kocka és meg sem próbálja másnak mutatni magát. Ez azonban nem hiba, hanem tudatos elképzelés.

Az egyetlen mód, ahogyan Tarantino megúszhatja ezt a filmet, hogy egy percig sem veszi komolyan magát, példaképeitől és kedvenceitől nem csak külsőségeket, de szellemiséget is átvesz, és virtuóz mestere a kamerájának. Azt eddig is tudtuk róla, hogy nagyon jó érzékkel választ zenéket a jelenetek alá, hogy úgy játszik a történet idővonalával, mint macska a gombolyaggal, állandó vágója (Sally Menke), és biztos kezű operatőre, Robert Richardson segítségével pedig uralja a témát. Az egész film olykor egy hiperaktív “best of action ’70-’80″ kollázsra emlékeztet.

Mindössze két gyenge pontja van a filmnek, mindkettő bosszantó, valószínűleg produceri szintű döntés. Az első maga a két részletbe vágás, amire egyáltalán nem lett volna szükség, ha a stúdió jobban megbízik a közönségében és elhiszi, hogy egy ilyen film kedvéért hajlandó végigülni 3 órát a moziban. A másik alternatíva az lett volna, hogy Tarantino megvágja, és legalább 50 perccel csökkenti a hosszát, ami valószínűleg elrontotta volna a filmet. Sajnos azonban így sem jobb, ugyanos a második részre februárig várnunk kell. Mikor a feldarabolás híre felröppent, még szeptember eleji és november végi premierről szóltak a hírek, de a Miramax úgy gondolta, ha átcsúsztatják jövő évre a második felét, a film két évben is indulhat az Oscar-díjért. Mivel a film maga egyáltalán nem Oscarra pályázó eposz, ez is elég értelmetlen döntésnek hangzott.

Kill Bill Vol. 1; 2003.
gyártó: Miramax
forgalmazó: Best Hollywood
bemutató: 2003. október 16.
rendezte: Quentin Tarantino
írta: Quentin Tarantino és Uma Thurman
operatőr: Robert Richardson
vágó: Sally Menke
zene: RZA, D.A. Young és mások
Játékidő: 110 perc

szereplők:
The Bride (a.k.a. Black Mamba) — Uma Thurman
Bill — David Carradine
O-Ren Ishii/Cottonmouth — Lucy Liu
Elle Driver (a.k.a. California Mountain Snake) — Daryl Hannah
Vernita Green (a.k.a. Copperhead) — Vivica A. Fox
Budd/Sidewinder — Michael Madsen
Hattori Hanzo — Sonny Chiba
Sofie Fatale — Julie Dreyfus

A másik probléma a film utolsó harmadában jelentkezik, mikor a legnagyobb akciójelenet közepette a kép hirtelen fekete-fehérre vált. Ennek oka nem a művészi koncepcióban, hanem a bűvös korhatár jelzésben keresendő: az elmúlt másfél évtizedben egyre nyilvánvalóbban működésképtelen amerikai korhatár-bizottság túl véresnek ítélte a végterméket, és annak érdekében, hogy ne kelljen vágni a filmet, de megkapja az R (17 éven aluliak csak felnőtt kísérettel) kategóriát, úgy döntöttek, talán kevésbé tűnik véresnek, ha kiveszik belőle a pirosat (is). A végeredmény valahol pofon a műfajnak, mivel a céltalan erőszak színek nélkül is az marad, színesben viszont még abszurdabb és komolytalanabb a hatása. Bosszantó az európai kópián is szembesülni ezzel a prűd megoldással, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az ázsiai kópiák teljesen színesek maradtak.

A stúdió szintű döntések sokat tettek azért, hogy a Kill Bill rossz esélyekkel vágjon neki a mozipremiernek, és az, hogy még így félbevágva, megszűrőzött kulcsjelenettel is működik, Tarantino és válogatott stábjának érdeme. Bár a film végkimenetele, és a szereplők sorsa egy percig sem kétséges (a film szlogenje: 2003-ban Uma Thurman megöli Bill-t), mégis érdemes lesz beülni a második felére is. De talán mégis jobb lett volna egyben a kettő.


Kapcsolódó adatok Linkek/fórum

[http://www.nezoter.hu/]
A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához