LFG.HU

ameselo
novella

Fel tudnék rúgni valakit.
Megőrjít ez a folyamatos bip – elés. Süket akarok lenni!!
Még mindig törött az a csempe. A bal alsó sarkából fut a szürke repedés a jobb felső sarokba. Vakít a fehérségben az a szürkeség. Árnyék. Hullára, mint a halál. A fehérségben érzi jól magát! Szemét!
Miért nem javítják már ki a burkolatot?
Milyen kórház ez??
Büdös.
Büdös van. Áporodott a levegő. Nem mernek ablakot nyitni. Alig kapok levegőt.
Aha.
Azt mondja az a miniszoknyás nővér a borostás pacáknak, hogy nem rég zárták be.
– Persze! Vagy húsz éve. – fintorgok magamban.
Remeg a kezem.
Valakit visznek
Guruló ágy, fekvő, letakart test. Megáll bennem az ütő.
Aztán meglátom.
Ráncos öreg kéz csusszan ki a lepedő alól. Élt 80 évet, jelenik meg a látomásom koporsójának felirata.
Majd másik, az enyém: Élt 26 évet. – Tolakodnak a nem kívánt, vérfagylaló rémálmom szavai.
Száműzöm.
Kábé 45698 fényévnyire.
Orvos. Fehér köpenye lebeg utána. Siet. Valahová. Arra.
Hiába nézem azt a koszos üvegű lengőajtót.
Mi tart ilyen sokáig? Miért nem jön már valaki megmondani mizújs?? Kezdek szürkülni. Lélekzombi a korházi folyosón. S.O.S!
Hé!

Valaki!
Mondom: S.O.S!!!
Mindenki nagy ívben tesz rám. Tovább fekszem a korunk dizájnos, műanyag székei előtt felejtett gurulós ágyon. A mennyzeti lámpa a végsőket rúgja, pislákoló fényénél majd infarktust kapok, amikor egy vénasszony huppan a mellettem sorakozó dizájnra.
– Jó napot!
A “banya” – mert, hát tényleg az, hiszen vagy húszcentis orr rútítja bibircsókolódzós orcáját – , rám vigyorog halálfej mosolyával. Jézusom! Beleszédülök a vérszín ajakrúzsába.
– Jó napot! Mit tetszik? – Udvariasságomon anyám hidalna le legelőbb. Aztán a haverok tuti kicikiznének. Sebaj!
- Látom kedveském, hogy rég óta unatkozik. Egy ilyen jó kiállású fiatalember…. Van kedve beszélgetni? Igen? Én a férjemért jöttem éppen…Szegény, teljesen elvesztette a fejét. Tudja kedves, rettentő ügyes ám a Pista. Mindig barkácsol valamit. Legutóbb a fűnyírót kellett megjavítania.
- Tényleg?
- Bizony ám! Nálunk mindig ő javít meg mindent. Tudja, kicsi a nyugdíj. A szerelők meg hát, léha népség mind egy szálig!
- Ne mondja! – hűlök el, s belegondolok, hogy anno bezony villamossági szerelőnek taníttatott az a marha apám. Így ismertem meg a Bellust is. Hát igen. A Bellus! Gyönyörű volt a rövidnacijában.

Mindennek a lába az oka! – vésem dühösen az agyamba.
No meg a miniszoknya! A francé kellett neki seggig érő szoknyát húzni! Miatta van minden! A villamos megálló, az a rohadt autó, meg minden!
- De, de! Gazemberek! Kifosztják a rászorulókat! – sápítja a platina szőke nyanya. A Pista átlát rajtuk. Ő mindig mindent olyan jól tud! Ott ültem a nővérke mellett. Mi? Nem látott? Biztosan a nagy sürgés – forgás miatt. A Balesetin mindig ilyen sokan vannak. Először csak a rohanás, a kapkodás, aztán meg úgy gubbasztanak, olyan elveszettek…Ne féljen! – fogja meg karmaival a karomat. – Nem kell ám félni!
- Nem félek. – bontom le a karját magamról. – Álmos vagyok.
- – Aludjon csak kedves. – bólogat odébb lebegve a nénike.
Tényleg aludnom kéne. Már káprázik a szemem. Nem csoda. Ez a pocsék világítás!
Rettenetes ez a büdösség! Mindenhol hypószag. Undorom alig tudom visszafogni. Csak a Bellusra gondolok. Meg a balesetre. A bámész autósra, aki a miniszoknyát nézte a lámpa helyett. Az állat! Hogy dögölne meg!
Valami sípol.

Rohangálnak. Az orvos az élesztővel. Kiütni! Kiütni! – hangzik a szoba felől.
- Ez itt mindennapos. – bólint a szoba felé egy harmincas férfi. Szemei beletörődöttségébe beleborzongok.
- Régóta vár? – kérdezem, hogy valamit mondjak.
- Rég. Tudja sok a dolga, int fejével befelé – és faképnél hagy.
Jót beszélgettünk! – kiáltanám még a szomorú férfi után, de már sehol sem látom.
Aztán feltűnik a nap.
Mosolyszikrái ezerfelé szaladgálnak szőkesége alól. Megcélozzák a miniszoknyást, kap egyet a borostás is balfelől, a csempe mintha, erre a jelre várt volna a hosszú évek során, meglódul. Hirtelen elválik holt – fehér társaitól s rázuhan a folyosó fertőtlenített zöld padlólapjaira.
Mintha ágyút sütöttek volna el.
A várakozók összerezzenek. Ijedten néznek körül.
Valaki kinyitja a folyosón az ablakot.
A lift most nyílik. Igen. Jön.

A Bellus. Rohan és sír.
Mindig mondtam, hogy egy boszorkány veszett el benne.
Nézésével varázsol levegőt a tüdőmbe. Jól esik ez a büdös levegő. Aztán elakad a lélegzetem.
Fáj.
Mintha valaki rám mászott volna.
A francba!
Bellusom nagyon szép.
Mindjárt elsírom magam!
Megölel. Karjait fonja a nyakam köré. Megpotyogtatom napkoronáját könnyeimmel. Kész.

A macsó álcám szétázott.
Alig bírok rámosolyogni. Repedezik a páncélom, fintornak hathat a mosoly.
Jobb esetben.
- Ne vicsorogj! – suttogja a fülembe. – Irtó ronda vagy így! – nevet sírva.
- Ne izélj!
- Szeretlek. – suttogja nyakamba. Szeretlek. Örökké.
– Én is. Én is kicsim.
Leragad a szemem. Félálomban érzem, ahogyan betolnak a műtő hűvösébe.

Hófehér.
Hófehér minden.
Szemembe süt a nap.
Mennyi nap!
Lehunyom a szemem….
Nem tudom, meddig aludhattam. Már nem süt be a nap az ablakon. Egy szöszke gyerek ül az ágyam szélén. Lehet vagy hat éves.
- Szia! – mosolyog rám. Játszol velem?
Nem látom a hozzátartozóit. Biztosan mindjárt keresni fogják a kölyköt.
- Persze! Mit szeretnél játszani?
- Kártyázzunk.
- Huszonegy?
- Oksa.
- Osszál!

Apró kezeivel alig bírja átfogni a lapokat. Az első kört ő nyeri. Nem számít. Had nyerjen. Aztán egymás után én nyerek kétszer. Nem kezd el sírni. Erős kis fickó.
- Most pókerezzünk! – lelkesedik fel.
- Tudsz?
- Nanáhogy!
- Jó.
- Mi a tét?
- Tét?
- Persze! Mint a nagyoknál! – húzza ki magát.
- Mit szeretnél?
- Hát….
- Na?
- Jó veled játszani. Eljössz velem?
- Hová?
- Haza. – néz rám esdeklően.
A kölyök szülei úgy is mindjárt jönnek – gondolom – , s rábólintok.
- Rendben.
- Mondd!
- Mit?
- Hogy becsszó eljössz velem! – teszi a pöttöm kezeit a szívére.
- Becsszó. Elmegyek veled. – nevetem.
- Na jáccunk.
Öt lap. Khmm. Három király két tízes.
– Full. – terítek.
- Nekem póker.

Tátva marad a szám, olyan profizmussal teríti ki a lapjait.
- Ejha. Ügyes vagy.
- Köszi. – mosolyog rám. Akkor jössz?
- Hová?
- Haza. Velem. Megígérted!
- Most nem lehet kicsi. – ingatom a fejemet – elütött egy autó. Várj, míg meggyógyulok.
- Nem. Nem várok. Most! – húzza elő a háta mögül a két méter magas, feketén felcsillanó kaszát.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához