LFG.HU

Kalion Daendil
novellaCimkek

Nagy a csönd. Az ágyamon fekszem, és kifelé bámulok az üveg plafonon. Egy bizalmatlan oldalpillantást vetek a képernyőre. Sötét és néma. Kéne egy kis zene. Olyan rég hallgattam már… Emlékszem, valaha rég még talán táncoltam is. Körbeálltuk a tüzet az erdőben, és énekeltünk. Csendes szomorúsággal tölt el az emlék. Az oldalamra fordulok, és magamra húzom a pokrócot. Társam ez a fájdalom, az egyetlen társam magányomban. Egyre a monitorra gondolok. Talán mégis be kéne kapcsolnom. Felkönyökölök. Nehezebben megy, mint gondoltam. Időnként mozoghatnék, de nem most. Legyen elég, hogy felkeltem. Az égre bámulok. Sűrűsödnek az esőfelhők. Leginkább repülni volna kedvem, még ebben az időben is. Megmasszírozom a bal vállamat a szárnyam helyén. Mintha sosem lett volna. Már nem is emlékszem, mikor vesztettem el. Régen volt. Felkászálódom, és felsétálok a szobám végébe vezető emelkedőn. Ebből a szobából áll az egész lakosztályom. Igyekeztem hát otthonosan berendezni. Lekapom a foszlott terítőt az apró szobabicikliről. Ijedtemben majdnem felsikoltok: egy pók! Bilincsbe szorít a néma kétségbeesés. Most mihez kezdjek? Istenem, egy pók. A félelemtől remegve hátrálok az ágy viszonylagos biztonsága felé. Remegve ülök a lejtős szobám legalján elhelyezkedő rongykupac, az ágyam szélére. Percekig csak szorongatom a pokróc sarkát. Fényes villámcsapásként törnek fejembe az emlékek.

A szomszédom háza, régről, mikor még nem ezen a helyen volt a lakásom, amikor még a talpán állt, nem így eldőlve, ferdén. Sok-sok ilyen lakás volt egymás mellett. Mindnek üvegből volt a fala, így átláthattam a szomszédaimhoz, sőt az ő szomszédjaikhoz, és tovább négy-öt lakáson át mindkét irányba. Hátrafelé egy fal sötétlett a házam mögött. És néha szemben látni véltem újabb üveglakások körvonalait. Lakások egész sorát. Akkor még nem kellett a biciklit hajtanom, ha be akartam kapcsolni a monitort. Nálam állandóan ment. Bömbölt a zene, sebesen váltották egymást a színes képek, szövegek, játékok. Úgy éreztem, boldog vagyok, vagy legalábbis nem éreztem magam boldogtalannak. A szomszédaimmal már rég nem törődtem. Minden figyelmem a monitoré volt, aprócska cellámban úgysem történt soha semmi érdekes. A monitor volt egyetlen kapcsolatom a nagyvilággal. Csupa érdekes, színes dolog közt kirándultam nap mint nap. De eljött az idő, hogy bárhogy keresgéltem, már nem találtam semmi újdonságot. Ugyanazt a számot hallottam minden csatornán, ugyanazt a szürke képet láttam minden oldalon. Szinte letaglózott az érzés. Csak ültem elgyötört arccal a monitort bámulva, keresgéltem a hálózaton, de semmit sem találtam. Egyszerre nagyon fáradtnak éreztem magam.

Felkeltem hát az asztaltól, kikapcsoltam a hangszórót, és elhatároztam, megnézem, mit csinálnak a szomszédjaim. Odasétáltam az üvegfalhoz, és egész közel hajoltam, hogy minél messzebbre láthassak. Az első szomszéd nagyon unalmas volt. Csak ült a monitorja előtt nap nap után. A mögötte levő úgyszintén. A harmadik szomszédom kicsi volt. Körbe-körbe röpködött a szobájában. Új lehetett, mert úgy tűnt, a kijáratot keresi. Nekem akkor már nem voltak meg a szárnyaim, pedig őt elnézve én is kedvet kaptam egy kis röpködéshez. Átsétáltam a másik falhoz, hogy szemügyre vegyem a többi szomszédomat. Akkor láttam, hogy a mókás kinézetű figura, a baloldali szomszédom mozdulatlan fekszik szobája padlóján. Alig-alig emelkedett a mellkasa. Monitorján veszett tempóban villództak a képek, de őt nem érdekelte, csak feküdt ott némán. Egy időre elment a kedvem a képernyő bámulásától, így azzal töltöttem a napjaim, hogy körbe-körbe sétáltam a szobámban, vagy heverésztem az ágyamon. Egyszerre feltűnt, hogy alig látok át mozdulatlan szomszédomhoz. Először azt hittem, az én szemem romlik, de aztán megláttam az apró alakokat szobája falán. Pókok voltak, bár nem értettem, hogy jutottak be hozzá. Jól tudtam, hogy szobáink falán nincs egyetlen apró rés sem. Képtelenségnek tűnt, mégis biztos voltam benne, hogy pókok. Lassanként behálózták az egész szobát keresztbe-kasul. Végül már semmit nem láttam, csak az egybefüggő pókfonál-hálózatot, és a mélyén egy mozdulatlan sötétlő alakot, a szomszédomat.

Odakint eleredt az eső, a vízcseppek apró folyammá gyűlve csorogtak le házam üvegfalán. Eltöprengtem, miért is zavar ennyire a pók jelenléte. Az utóbbi időben már úgyis csak hevertem az ágyamon, ennyi erővel akár körbe is fonathatnám magam. De nem akarom! Élni akarok. Ki akarok törni innen. Vissza akarok térni a népemhez az erdőbe. Nem kell a monitor, a hálózat, csak ki akarok jutni innen. Kell hogy legyen kiút. Ha a pók be tudott jutni, az azt jelenti, hogy én is kijuthatok.

- És sikerült, Tirin apó?
A kis tündérgyerkőcök tágra nyílt szemekkel meredtek az öregre, aki mosolygósan pipázott a hintaszékében.
- Hát persze hogy sikerült, hiszen itt vagyok! – Kuncogott fel az öreg.
- Végül sosem tudtam meg, mi célja volt velem a fogvatartóimnak. Hiszen a polcok feldőltek, és a befőttes üvegek szanaszét gurultak. Az enyém kigurult a szabadba, és ez, ha lassan is, erőt adott ahhoz, hogy kitörjek a ketrecemből. Mielőtt még a pókok teljesen behálóztak volna. – Dőlt előre grimaszolva és ujjait póklábak módjára táncoltatva az apó. A kis gyerkőcök felkacagtak, majd a mese végeztével visongva kitódultak a fa apró üregéből. Az öreg pedig hátradőlt kényelmes hintaszékében, és arra gondolt: mégis csak megérte háromszáz évig várnom, hogy hazatérhessek, még ha csak szárnyaszegetten is.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához